Changbin meglepődött amikor beállítottam hozzá, de azért jó kedvűen fogadott. Kifakadtam, remegve borultam a nyakába és már a sírás határán álltam viszont még előtte sikerült megnyugtatnia. Ki voltam bukva, elmondtam neki mindent, hogy úgy éreztem megváltoztál, de közben mégsem volt látható; hogy nem értem miért féltékenykedsz vagy miért tiltottál el tőle; mennyire rosszul esett az, hogy állandóan levegőnek néztél. Nem vártam tőle válaszokat, csak szükségem volt valakire, aki meghallgat – te pedig nem voltál ott, mellettem. Akkor éreztem azt először, hogy nem akarok hazamenni, nem akartam veled egy légtérben lenni, hisz te úgyis csak levegőnek néztél. Changbin felajánlotta, hogy nála aludhatok, amit el is fogadtam bár tudtam úgysem lesz lehetőségem rá. Tisztában voltam vele, hogy elfogsz jönni értem és csak úgy, mint előtte, haza rángatsz, de egyfajta biztonság érzetett nyújtott a maradás tudata. Elég későre járt már akkor – hiába erősködtem Changbin kint akart aludni a kanapén míg nekem meghagyta a szobáját –, neki pedig másnap dolgozni kellett mennie, szóval elvonultam lezuhanyozni és lefeküdni. Mivel nagy rohanásban nem raktam el semmit tőle kaptam kölcsön pizsamának ruhát. Egy ideig hallgattam ahogy kint az ajtó előtt mozgolódik, mintha beszélt is volna valakivel, de azt már nem tudtam megállapítani kivel. Megfordult a fejemben, hogy te hívtad fel mivel az én telefonom azóta ki volt kapcsolva mióta elhagytam a házat viszont akkor nem ennyire nyugodt hangszínnel tette volna. Biztonság érzetett adott a tudat, hogy ő is ott volt velem így elég hamar álomba merültem. Emlékszem, az utolsó gondolatom az volt, hogy remélem nem jössz el értem – azt hittem fel sem fog tűnni otthon a hiányom.