Már beköszöntőbben volt az ősz amikor egyszer tovább kellett bent maradnod. Úgy saccoltad, hogy éjfélre érsz haza viszont én nem akartam egyedül lenni szóval átmentem Changbinhoz egy kicsit. Nem csináltunk semmi nagy ördöngöséget, készített nekem forró csokit és a kanapéra telepedve beszélgettünk. Szerettem vele beszélgetni, mellette nem éreztem annyira kicsinek magam, mint olykor melletted. Talán a szülinapodról beszélgettünk, hogy mit kellene vennünk neked – hiába feledkeztél meg az övéről, vagy csak nem akartál tudomást venni róla – amikor csengettek. Elég későre járt már akkor az idő ezért nem értettük, hogy ki lehet az, de azért Changbin elment ajtót nyitni. Kicsivel később szikrázó szemekkel jelentél meg előttem, köszönni akartam viszont te minden szó nélkül megragadtad a csuklómat és felrángattál a heverőről. A bögre kiesett a kezemből, apró darabokra tört – ez ébresztett fel. Megvetettem a lábaimat majd dühös tekintettel figyeltelek; el akartam takarítani a kárt, ha már mi okoztuk, amit veled is közöltem, de erre esélyem sem volt. Ujjaid erősebben fonódtak a csuklómra és ez megijesztett, elkerekedett szemekkel néztem rád, te pedig rám parancsoltál, hogy haza megyünk. Engedelmeskedtem, lomhán öltöztem fel, nem mertem Changbinra nézni, aki végig az ajtóban állt és minket figyelt, féltem mit látnék a rajta. Halkan elnézést kértem a bögre miatt majd szinte ki löktél a bejáraton. Aznap éjjel teljesen más voltál, otthon kiabáltál velem és megtiltottad, hogy találkozzak Changbinnal – nem értettem az egészet. Miért voltál féltékeny a legjobb barátodra mikor téged szerettelek?