Hyunjin a domb tetején ült. Hosszú karjait mellkasáig húzott lábai köré kulcsolta, állát térdeire támasztotta és úgy figyelte az alatta elterülő látványt. A szél táncolt körülötte, felkapta fekete tincseit, őket is bevonva rövid időre a levelek lágy zenéjére. Elméje üres volt, hagyta, hogy a természet zajos csendje teljesen betöltse sötét ürességét. Oda, ahol ő ült, nem hallatszódott fel a város piszkos zaja, nem hallotta az autók dudáját, az emberek kiabálását, a neonfények akadozó zúgását. Olyan csend ölelte körbe, amit sosem hallhatott előtte.

Mellkasán ülő súlyos érzelmek lassan kezdték elengedni szoros kapaszkodójukat, hogy utána egyre könnyebbé válva szállhassanak a lemenő nap irányába. Órák óta ült kint a selymes zöld fűvel borított talajon, egész teste kezdted zsibbadni, mozdulni, viszont nem volt hajlandó. Kellemesnek vélte azt a finom bizsergést, amely bőre alatt futott végig; éberebbnek érezte magát tőle. Nem ragadhatták el gondolatai oly' messzire, ahol már senki nem kaphatta el. Ezzel az érzéssel képes volt ott tartani magát a domb tetején.

A Nap lassan nyugovóra tért, elbújt a magas épületek mögött, már az alacsonyabb tetők felett sem kukucskált át, amikor Hyunjin először megmozdult. Apró mozdulat volt, a fejét ejtette csupán hátra, hogy megvizsgálhassa az éjszakai eget, ennek ellenére is a Hold ajkaira büszke mosoly szökött ennek láttán. Ezüst sugarai, mintha egy ember lágy érintését idézték volna, ahogy a fiú sápadt arcára simított.

Az ifjú lehunyta pilláit, hagyta, hogy az esti hideg lehűtse felhevült orcáját. Hagyta, hogy a csillagok szeplőket vetítsenek egy apróbb sávban. Hagyta, hogy a Hold kedve szerint cirógassa, ahol csak éri. Aztán amikor ismét kinyitotta a szemeit, dús ajkai felfelé görbültek. Nem igazán lehetett boldognak mondani, viszont annál inkább őszinte mosoly volt. Fájdalmas, mégis oly könnyed, akár a felhők érintése.

Hyunjinba olyan hirtelen martak bele a kínzó érzelmek, hogy először nem is volt képes felfogni őket. A magány, a bánat és a múlt égető emlékei pengeként fúródtak fáradt szívébe. Szeméből egy kósza könnycsepp bújt elő, majd nagyon lassan gördült végig arcának lágy vonásain. Nem volt egyedül, mégis olyannyira magányosnak érezte magát, hogy üvölteni lett volna képes fájdalmában. Nem beszélt, nem fogalmazott szavakat mondatokká, egyszerűen csak kínzó csendbe burkolózott. Nem a természet kellemes, nyugtató csendjébe, hanem a sötét, mardosó hallgatásba. Ugyan minek is szólalt volna meg, ha még a Hold sem lett volna képes megérteni milyen vihar dűl benne? Milyen villámok lobbantják tűzre darabokra hullott lelkét?

Fáradt sóhaj szökött elő résnyire nyitott ajkai közül, lehelete pár pillanat erejéig fehér pamacsként lebegett előtte, majd eltűnt az éjszakában örökre. Hyunjin felállt a földről, imbolyogva kezdett el sétálni, amíg el nem érte a legközelebbi fát. Nehezen lélegezve támaszkodott a törzsének, tenyere rásimult a hepe-hupás felületre, egyre sűrűbben törtek elő a könnyei, majd a semmiből szabadjára engedte a hangját. Nem formált szavakat, egyszerűen csak az üvöltésen keresztül adta ki a fájdalmát, amely már olyan régóta emésztette. Hangja felverte a környezetét, a madarak ijedten menekültek el és mintha ennek hallatán még a szél is erősebben tombolt volna.

Hyunjin sírt. Lábai feladták, hiába állt csak pár perce, nem bírták tovább. Térde tompán koppant a fű takarón, tenyereivel együtt. Ujjaival a talajba mart, körmei alá föld szorult, miközben könnyei sietősen zuhantak alá bánattól csillogó szemeiből. Nem volt már ereje, nem volt ereje lélegezni, mozdulni, már azzal is meglepte önmagát, hogy sírni képes volt. Fájdalom marta bensőjét, egyre nagyobbá és nagyobbá nőtte ki magát, amíg már egész valóját be nem lepte. Összezúzta, apró darabokra hullott és senki nem volt ott, hogy összeszedje ezeket a darabkákat. Senki nem volt ott, hogy segítsen neki.