első utam az Athéné bungalóhoz vezetett, ahol reményeim szerint megtalálhatom Wandát. Udvariasan bekopogtam az ajtón, mire Annabeth nyitott ajtót. 

 - Wanda itt van?- kérdeztem. 

 - Persze. - bólintott. - Szóljak neki? 

 - Nem lenne rossz. - válaszoltam, majd Annabeth visszament az épületbe. 

Bentről zajok hallatszottak ki. Egy dörrenés,  majd szitkozódás, aztán valami eldőlhetett, mire újabb szépnek nem mondható szavak reppentek fel, aztán egy kis vitatkozás, majd megjelent az ajtóban a barátnőm szétzilált hajjal. 

 - Nem is akarom tudni, hogy mi történt. - mondtam egy kétes eredetű vigyorral megspékelve, mire csak egy szemforgatást kaptam. 

 - Egy bungalón belül nem lehet. - mondta egy nagyot sóhajtva, majd a háta mögött becsukta az ajtót. 

 - Nálam ez a veszély nem merül fel. - vontam vállat. - De te tudod.

 - Athénére mondom te nem vagy normális. - morogta, miközben megigazította a haját. 

 - Tudom. - vigyorogtam, majd elindultam egy random irányba. 

Utunk az egyik bungalóhoz vezetett. A közelébe érve éreztem, hogy álmosodni kezdek. 

 - Ez a Hüpnosz bungaló. - magyarázta a barátnőm. - Annabeth mesélte, hogy amikor Jászon Grace először idekerült idehozták, hogy visszaszerezzék az emlékeit, amit Héra lopott el tőle. 

 - Mégis miért tett ilyet az anyám? - kérdeztem megütközve. 

 - Most nem fogom elmagyarázni, de összegzem. - mondta. - Óriások, Héra terve, hét félisten, majd egy bazi nagy csata a görögök és rómaiak között. 

 - Erre nem tudok mit mondani. - ráztam meg a fejem, miközben a bungaló ajtaja fölött elhelyezkedő faágra pillantottam. 

Valamiért émelyítő hatása volt. Mintha arra ösztönzött volna, hogy aludjak el. De ugyanakkor hasonló érzésem volt, mint Thomasnál. Nyugodt, megfontolt, de mégis sötét és félelmetes. 

 - Ha jól emlékszem, akkor Hüpnosz az egyik alvilági isten. - fordultam barátnőm felé. 

 - Igen. - bólintott. - Az álom istene. Az egész görög időszakot végigaludta, majd a rómaiaknál Somnusként mindenkit megölt, aki nem tisztelte az alvást. vagy az álmokat. 

 - Kedves. - válaszoltam, de már nem is Wandára figyeltem. 

Gondoltaim magas fordulatszámon pörögtek, ami nálam igencsak ritka volt. A hely aurája, érzete hasonlított Thomaséhoz. A fiú egy alvilági isten gyereke. Vagyis ő Hüpnosz fia. 

 - Vannak Hüpnosznak gyerekei? - kérdeztem Wandát.

 - Igent. - válaszolta. - Odabent alszanak a bungalóba. De miért is érdekel ez ennyire?

Már nem tudtam neki válaszolni, ugyanis a faág pörögni kezdett és vízcseppeket szórt körbe. Oldalra pillantottam, de Wanda nem vette észre az érdekes jelenséget. Az egyik vízcsepp a karomra esett, mire megszédültem, és úgy éreztem, hogy megfordul alattam a föld. Sötét lett. Pedig még csak dél körül lehetett. A Nap helyét a Hold vette át. Az égbolton csillagok ragyogtak, majd megroggyant a térdem és zuhanni kezdtem. Zuhantam, csak zuhantam. Óráknak tűnt, de ugyanakkor mégis tudtam, hogy csak percek telhettek el. Aztán egyszer csak földet értem. Egy óriási sík területen értem földet. Hasonlított a kansasi búzamezőkre, de ez még azoknál is százszor, talán ezerszer nagyobb volt. Mindenfele szellemek susogtak. Céltalanul bolyongtak fel és alá. A levegő száraz volt, és a levegő vörösesnek hatott. A távolból fájdalmas kiáltások és nyögések hallatszottak. Ostorok csattogtak. Az ellenkező irányból egy kutya vakkantását hallottam. 

 - Az Alvilágban vagyok. - jegyeztem meg. - Más se hiányzott. 

Azon gondolkoztam, hogy most mit kellene csináljak, végül elindultam egy teljesen random irányba. Mivel semerre nem láttam semmit, csak a nagy végtelenséget, ezért úgy voltam vele, hogy inkább kockáztatok egy kicsit. A halott lelkek mormogása és sírása sem segített a helyzetemet. Igencsak nyomasztó volt a számomra. Órák hosszat bolyongtam, mikor a terület egyetlen egy nem sík részére érkeztem. Ez a rész egy fa volt. Egy fa. Ismétlem, egy fa. Nekem valami nem stimmelt. Persze azon kívül, hogy a fán százasával teremtek az almák, de ezt most felejtsük el. Hanem inkább az zavart, hogy az Aszfodéloszon vagyok. Legalábbis arra tippeltem. És tudtommal az Aszfodéloszon egyetlen egy fa sincsen. Körbejártam a terebélyes növényt, ami abszurdan hatott a hatalmas, kietlen terület közepén. Semmi furcsa nem volt benne kinézetre. Végül a nézelődést bevonva tovább indultam az ismeretlen felé. Újabb órákat barangoltam, amikor ismét elértem a fát. Összeráncolt szemöldökkel néztem farkas szem-törzset a fával. Hümmögtem egy sort, mert nem volt jobb ötletem és tovább indultam. Viszont amikor már ötödszörre is a fához értem megtorpantam. 

 - Komolyan mondom, ha még egyszer meglátlak, gyökerestől váglak ki egy baltával. - fenyegettem meg a fát, ami hála az isteneknek nem válaszolt. 

Még csak egy beszélő fa kéne. A fához sétáltam, majd ismét körbesétáltam, majd hangosan kimondtam, amit csodálatos buksim eszelt ki. 

 - Engem valaki kibaszottul átbaszott. - morogtam a fának, ami még mindig nem hajlott a beszélgetés feje. 

Mondjuk nem is volt szél, de nem baj. Azt hiszem, hogy ez a pár óra többet ártott az agyamnak, mint az elmúlt tizenhat év. Hát, van ilyen. 

 - Káosz az. - szólalt meg valaki a hátam mögött, mire ugrottam egyet ijedtembe.

Megfordultam és egy hatvanas éveiben járó bácsikát pillantottam meg. Nem volt túl magas, de így is egy fél fejjel nagyobb nálam. Közepesen izmos testfelépítésű volt. Szemei szürkéséken kavarogtak.

 - Maga meg ki a csuda? - kérdeztem. 

 - Gyere be! - intett. - Beszélnünk kell. 

 - Ki maga? - ismételtem meg. 

 - Okos lány vagy te, Helen Joyce. - fordult hátra jelentőségteljesen. 

 - Mégis honnan? - hápogtam.  

 - Egy isten mindent tud. - válaszolta, majd sétálni kezdett. 

Egy kis kunyhó állt előttem, amin ledöbbentem. Ugyanis ez a kunyhó a fa mellett állt. Mégpedig nem is egyszer jöttem el itt. 

 - Honnan került ide ez a kunyhó? - kérdeztem. 

 - Manipuláció. - jött a felelet, majd beléptem az ajtón. 

A kunyhó belülről igencsak szegényes volt. Egy sima fotel, egy ágy és egy asztal. 

 - Rájöttél-e már, hogy ki vagyok? - kérdezte, miközben leült egy székre, majd jelzett, hogy én is tegyek így. 

 - Még erősen gondolkozok. - válaszoltam, miközben én is lehuppantam egy fából készült székre. 

 - Gondolom sok mindent nem tudsz. - kezdett bele szépen, ráérősen. 

 - Nagyjából semmit. - helyesbítettem. 

 - Akkor ez nagyon nem jó. - csóválta a fejét. - Kíváncsi vagyok, hogy tudod-e, hogyan jutottál ide?

 - Hát, a Hüpnosz bungalónál történt valami, ami miatt idezuhantam. - feleltem. 

 - Meg kell hagyni, nem rossz húzás. - ismerte el. - Káosz ébredezik. Meg kell akadályozni. 

 - De nem biztos, hogy ő az. - ellenkeztem. Nem tudom, hogy miért mondok el mindent, de a férfi megnyugtató hatással volt. - Álmaimban meg szokott jelenni egy valami, vagy valaki, aki magyaráz és mutat mindenfélét. 

 - Morpheusz! - morogta dühösen. - Az az átkozott kölyök. 

 - Ácsi, ácsi, ácsi! - emeltem fel a kezem. - Úgy említetted Morpheuszt, mintha a fiad lenne. Vagyis te vagy...

 - Hüpnosz. - fejezte be a mondatomat Hüpnosz. - Én lennék. - mondta, mire a kis kunyhó átalakult. 

Egy kicsivel nagyobb lett, de még így is kisebb volt egy átlagos háznál. Nem messze tőlünk a föld, vagy mi megrepedt és egy folyó emelkedett ki, ami a házon át hömpölygött. 

 - A te bungalód csinálta ezt velem, hogy ide kerültem. - förmedtem rá dühösen. Szerintem elég megalapozottan. Több órán át bolyongtam a nagy semmi közepén. 

 - Tévedsz, gyermekem. - csóválta a fejét, majd egy bögrét jelenített meg a kezében, amit a folyóhoz lebegtetett és megtöltötte, aztán beleivott. - Nincs is jobb a Léthé vízénél. - kortyolgatta az italt. 

 - Léthé? - kérdeztem megütközve, miközben hátraestem a székkel, majd szitkozódva álltam fel és ültem vissza. - Az ógörög mítoszokkal kapcsolatos ismeretem igencsak hiányos, de azt azért valahonnan tudom, hogy a Léthé az a feledés folyója. 

 - Pontosan. - értett velem egyet Hüpnosz, miközben a legnagyobb lelki nyugalommal iszogatott a Léthé vizéből.   

 - Akkor az istenekre nincsen hatással? - kérdeztem kíváncsian. 

A drága jó hiperaktivitásomnak köszönhetően nagyjából minden unalmasnak hatott nekem, de az, hogy egy istennel beszélgetek az Alvilág közepén, aki a Léthé vizét iszogatja elég izgalmasnak fogta fel a fejecském. Remélem érthető, hogy miért. 

 - Dehogy is! - legyintett jót nevetve. - Csak én és a négy fiam nem érezzük a hatását. 

 - Szóval ti ilyen csodabogarak vagytok? - élénkültem fel. 

 - Így is értelmezhetjük. - szórakozott Hüpnosz. - De ideje lesz a komolyabb dolgokról beszéljünk. Káosz legfőbb ereje a manipulációban és a káosz keltésben rejlik. Megpróbálja magáról elterelni a gyanút. Először magát alakítja, majd elbizonytalanít. És ezt nem szabad hagyni neki. Azzal, hogy az én bungalómnál kerültél ide rám terelte a gyanút, ami meg kell hagyni ügyes húzás volt, de az alvás és álmok istenét egy ilyen csellel nem lehet átverni. 

 - Vagyis Káosz mesterkedik. - összegeztem. 

 - Igen. - bólintott. - És sajnos ebben nagy valószínűséggel a fiam is a segítségében van. 

 - Morpheusz? - kérdeztem. 

 - Igen. Már volt rá példa, hogy a többi isten ellen fordult. Legutóbb a második titánháborúban. - magyarázta az isten. 

Elgondolkoztam. Ez teljesen logikusnak tűnik, de valami nem stimmelt. 

 - És az Olimposziak? - kérdeztem. 

 - Visszavonultak. - felelte Hüpnosz. - Mint Gaiánál. Homokba dugják a fejüket. Kivéve a kisistenek és Hádész. Mi segíthetünk nektek félisteneknek. Viszont mi nem vagyunk olyan erősek, mint az Olimposziak. Ezért inkább csak tanácsokkal és útmutatásokkal tudunk titeket támogatni az egyik ősi isten ellen. 

 - Ez azért elég abszurd. - jegyeztem meg. - A főgórék kussolnak, a többiek meg intézkedjenek. 

 - Jó a rálátásod. - bólintott Hüpnosz. - De ez van. Ezt kell szeretni. - mondta keserűen. 

 - Miért is kerültem ide, és hogyan jutok vissza? - tértem rá az engem foglalkoztató részre. 

 - Amennyire meg tudtam állapítani csak lélekben vagy itt. - felelte. - A tested a Táborban van. Ez egy amolyan álom szerűség. Vagy képzelgés. Nevezd ahogy akarod. De valószínűleg ebben is Morpheusznak van valami köze. Ahogy a Káosszal való álmaidhoz is. Káosz még túl gyenge. Saját magától még nem képes álmokban megjelenni, ezért kéri Morpheusz segítségét. Aki persze szívesen segít neki, mert elege van Zeuszékból. 

 - Értem. - bólintottam. (Pedig nem.) - Akkor mit kellene csináljak? 

 - Nem tudok biztosat mondani, de lenne néhány javaslatom, ami persze nem lesz ingyen. - mondta Hüpnosz. 

 - Miért is lenne? - kérdeztem költőien. 

 - Káoszt addig kell megállítani, amíg a leggyengébb. - magyarázta. - Vagyis most. Szóval szerintem először beszélned kéne Hádésszal, aki nagy valószínűséggel többet tud majd az ügyről mondani. 

 - És hogy térhetek vissza a testembe? - kérdeztem. 

 - Arra nem tudok válaszolni. Ha az itteni feladatod véget ér biztos visszajutsz. - vont vállat. - Vagy ha Morpheusz abbahagyja a játszadozást. 

 - Nem tudod a saját fiadat megállítani, vagy lebeszélni? - tettem fel a következő kérdést, bár sejtettem a választ. 

 - Ha tehetném sem tudnám, ugyanis már egy ideje nem tudom, hogy hol van. - felelte szomorúan. - Eltűnt. Nem tudok róla semmit. 

 - Akkor szerintem ideje lennem Hádészhoz induljak. - álltam fel. 

 - Igen. - értett egyet Hüpnosz. - De előtte adok egy ajándékot. 

Egy kis üvegcse jelent meg a kezében, amit megtöltött a Léthé vizével. 

 - Ha eljön az idő, itasd meg azzal a személlyel, akiben a legkevésbé bízol. - adta a kezemben. - A bizalom a legfontosabb. 

 - Rendben. - vettem át. - De mi lesz mindennek az ára? - kérdeztem. 

 - Csak egy ígéret. - válaszolta az isten. 

 - Mégpedig? 

 - Ígérd meg, hogy megölöd Morpheuszt. - kérte. 

 - Ígérem. - bólintottam. 

 - Esküdj a Sztüx folyóra. - szólított fel az isten. Szemeiben komolyság ült. 

 - Esküszöm a Sztüx folyóra, hogy megölöm Morpheuszt. - ismételtem meg. 

 - Eredj utadra, Héra lánya! - engedett ki, majd útnak indultam valamerre. 

Itt is lennék az ígért hosszabbik résszel. A történet most kezd beindulni. Az eddigi tizennyolc fejezetet vegyétek egy rohadt hosszú prológusnak. Itt egy darabig szereplőink külön válnak. A következő rész kinek a szemszögéből legyen? Wandáéból vagy Thomaséból? Mindkettőjük sorra fog kerülni, de gondoltam, hogy rákérdezek.