Kellemes kávéillat terjengett a kedvenc kávézómban, ahol egyedül ücsörögtem. Vasárnap délelőtt révén nem volt nagy a forgalom, így teljes nyugodtságban élvezhettem a cukormentes kávékülönlegességemet, amit tinédzser korom óta nem tudok megunni. Kint nagyon hidegre fordult az idő, és egy-egy könnyű hópihe kezdett szállingózni a szürke égből. Közelebb húztam magamhoz a forró italt, és a gondolataimba temetkeztem. Talán mégis felnőttem – mormogtam magamban, ahogy az egyetemre és a munkámra gondoltam. Jól esett egy kicsi pihenő. Keveset tudtam pihenni mostanában, mert az évnek ez az időszaka csak pörgésről szól az egyetemen. Vizsga vizsga hátán van és az embernek ilyenkor még arra sincs ideje, hogy arra gondoljon, hogy mennyire nincs ideje. Jó hír viszont, hogy nemsokára vége a hajtásnak és akkor talán egy kicsit én is nyugodtabb leszek és lesz magamra időm.
A kávézó ajtajának csilingelésére néztem fel. Egy fekete vászonkabátos figura jött be a kávézóba, és lépett a pénztárhoz. Feladta a rendelését a fiatal szőke pénztárosnak, és helyet foglalt az egyik asztalnál éppen velem szemben. Unalmamban őt néztem, mert már nem kötöttek le a gondolataim, amik az unalmas felnőttek unalmas gondjairól szóltak; az ismerős idegent néztem a helyemről és próbáltam rájönni, hogy mégis ki ő, mert a sálja az egész arcát eltakarta viszont mégis tudtam, hogy ismerem őt. Lassan lebontotta magáról a fekete kötött sálat és a szürke sapkáját, így elém tárva a fehér bőrét és a bágyadt tekintetét. Betegnek és megviseltnek látszott. Mikor végzett az öltözködéssel, elővette az ezüst 'almás' laptopját, és amint bekapcsolt a masina, fürgén gépelni kezdett rajta. A pénztáros kivitte neki a kávét, amit előzőleg rendelt. Az idegen lassan a lány irányába emelte a tekintetét, magára erőltetett egy apró mosolyt, ezután pedig újra a gépébe temetkezett. A gépből újra felnézve belekortyolt a frissen főzött kávéjába és elismerően hümmögött egyet. Csokis cappuccino. Fáradt arcára egy halvány mosoly ült ki ezúttal tartósabban, és látszólag nyugodtabban folytatta a gépelést az összematricázott, de nagy becsben tartott gépén. A kávézóban szóló lágy zenét az ő hangos csengőhangja zavarta meg. A hangos rock muzsika hirtelen szólalt meg, ami őt is meglepetésként ért. Idegesen kapott a fekete hátizsákjához és gyorsan kutatni kezdett a telefonja után. A pultos lány a zene ritmusára kisebb táncba kezdett, amit a figuránk egy bólintással és kellemetlen kacagással díjazott. Zavarban van. A táska egész tartalma már az asztalon figyelt, viszont a telefon még mindig nem szeretett volna előbújni a feneketlen hátizsákból. Amint egy pillanatra abba maradt a csörgés, szinte azonnal újra megszólalt a telefon. Hősünk bambán nézett az üres táskába, amiből szerinte a telefon hangja hallatszódott ki. Nem értette, hogy hogy csöröghet a táska csak úgy magában, amikor semmi sincs benne, és ennek hangot is adott. A nagy ürességet nézve káromkodott egyet, éppen akkor, amikor beléhasított a felismerés, hogy bizony nem a táskából, hanem a kabátjából szólt az ugyancsak 'almás' telefonja. Szomorúan nézte a csörgő telefont és az asztalra felkönyökölve nagy sóhajtások közepette emelte a füléhez azt.

- Tessék? – szólt morcosan a vonal másik végén lévő személyhez és hátradőlt a kényelmes székben. A barista leányzó nagyon jót derült a jelenten és a pultból kilépve egy habos sütit tett le az idegen kupis asztalára. A fiú perceken belül idegesen csapta le a telefont és meglepődve nézett a hívás közben oda teleportált sütire. Az arcára kiült, hogy halvány gőze nem volt arról, hogy ez hogy került ki a táskájából. Mivel ezt ő lehetetlennek találta, ezért a pulthoz nézett, ahol a lány még mindig az ő nyomorán röhögött.

- Azt kell hogy mondjam, nem te vagy a legösszeszedettebb figura. Remélem, ez a süti majd segít – kacagott a lány, és visszatért a poharak mosogatásához. Hősünk még mindig kellemetlenül érezve magát köszönte meg, és látott neki a süti elfogyasztásához. Miután ezzel végzett, összezárta a laptopját és belesöpörte az asztalon pihenő cuccait a táskájába. Magára vette a sálját és a sapkáját és felállt a helyéről.
Mosolyogva kortyoltam bele a kihűlt kávémba és mire újra felnéztem, az ő kék szemével akad össze a tekintetem. Tátott szájjal állt az asztala előtt, miközben engem mért végig.

- Szia – szólalt meg idegesen és közelebb lépett a székemhez – Én... leülhetek?

- Szia – válaszoltam vissza neki – van hely.
Lassan ült le és csöndben figyelt engem. A szívem úgy vert, mintha most futottam volna le három maratont egymás után. Természetesen ez ismervén engem ez lehetetlen, mivel én sosem futok, de a fejemben ez jó hasonlatnak tűnt.

- Én annyira sajnálom a részeges incidenst – kezdte lehajtott fejjel – de gondoltam, ha egy pici alkohol van bennem, akkor könnyebben fog menni a beszélgetés is. Viszont egy kicsit megszaladt velem a ló, mert túl sok lett.

- Tekintsük úgy, mintha nem történt volna semmi.

- Elviharzottál, és nem is hagytad, hogy én tomboljak. Pedig nekem is lenne mondani valóm.

- Mert megcsaltál. Mégis miért ne hagytalak volna ott? Vagy még nekem kellett volna bocsánatot kérnem?

- Hogy bizonyítsam, hogy nem csináltam semmit?

- Nem tudod. Nash, ennek vége. Így pedig teljesen felesleges bizonyítani bármit is – kortyoltam egy utolsót a kávémba és felálltam a helyemről. A pultra raktam a csészét és visszatipegtem a magassarkúmban a helyemre.

- Nem fogom hagyni ezt. Bebizonyítom neked.

- Hajrá – vettem magamra a kabátomat, és az ajtó felé indultam. Nash gyors léptekkel követett és a küszöbről rántott vissza.

- Vissza foglak kapni - kék szemei villámokat szórtak, és fájdalmat sugalltak. Hirtelen engedett el, és szinte futva távozott.