- Nem csináltam semmit, hidd el. Kérlek hallgass meg! – hatalmas káoszt hagyva magam után kivágtattam a kocsihoz, és becsaptam az ajtót. Olyan gyorsan hazavezettem, hogy az ajtóban fogtam csak el, hogy majdnem elütöttem egy pár embert. Mire kinyitottam az ajtót már Nash a kertbe parkolva a virágaimon állt meg a Jeepjével, és konkrétan kiesett belőle. Berúgtam az ajtót és rögvest a háló felé futottam, ő pedig utánam szaladt. Előkaptam a rózsaszín macskamintás bőröndömet és pakolni kezdtem.

- Hallgass meg! Várj, kérlek. Könyörgöm. Mit mondtak neked? – megállíthatatlanul pakoltam a szekrényemet és nem is foglalkoztam azzal, hogy nem csak ruhák vannak a bőröndben, hanem egy pár illatosítót is megfogtam velük, így a ruhahalmaz közepén pár levendulás zsák is csücsült. A cicás bőrönd gyorsan megtelt, én pedig már az ő bőröndjébe pakoltam a dolgaimat. A kezem remegett és legszívesebben ordítottam volna.  – Ne hagyj itt! Szeretlek.

- Engedj el! – teljesítettem az előbbi vágyamat, és hatalmasat kiabáltam az arcába és nyomatékosítva azt, hogy mérhetetlenül ideges vagyok, a nagyi-féle vázát mellé dobtam, ami hatalmas csörömpölés után immár összetörve díszítette a szobát. Nash szeme könnyes volt és félelmet sugárzott. Elkapta a kezét és leült a padlóra. Az egész szekrény tartalmát kiborítottam a földre mellé, és immár onnan pakoltam.

- Semmit nem tettem. Amióta megismertelek, te vagy A nő az életemben. Az egyetlen. Sosem fogok ennyire szeretni senkit, és nem is szeretnék. – a hangja remegett és az idegesség miatt vörös volt a feje.  – Ne hagyj el... Sosem tettem ellened rosszat.

A szoba ajtajához dobtam a bőröndömet. Ő odaszaladt hozzá és elkezdte kipakolni. Törökülésben szipogva kezdte el hajtogatni az előbb bedobált ruhák tömkelegét.

- Senki... Senkit nem szerettem még... - a kezét az arcába temette és sírt, miközben mentegetőzött. – Nem tennék ellened semmit.

- Ne nyúlj azokhoz! Pakolj vissza – kiabáltam felé és tovább pakoltam. Vigasztalhatatlanul bőgött. Olyan volt, mint egy óvodás, akinek elvették a nyalókáját. Szerettem őt, de ezt képtelen vagyok megbocsájtani. Egy pillanatra megláttam a pakolásban, mert nem láttam a könnyek sokaságától. A fájdalom, ami bennem volt, leírhatatlan volt.   Immár együtt sírtunk: ő a szoba végében a földön ülve, én a bőröndje felett a ruhákba temetkezve.

- Mondd el kérlek – a beszédét alig lehetett érteni – tudnom kell, hogy miért hagysz el.

- Tudod jól – válaszoltam és folytattam a pakolást – ne csináld ezt. Sierra elmondott mindent.

- Milyen mindent? A munkatársam – feltápászkodott a földről és odajött hozzám. A szeme piros volt a könnyeitől, amik még mindig ömlöttek a szeméből. Sosem láttam őt sírni ezelőtt – Bottal nem piszkálnám meg őt.

- Bottal valóban nem – megtöröltem a szememet a kezemmel és elléptem tőle.

- Nem hagyhatsz itt. Miattad dolgozok, azért, hogy te nyugodtan tanulhass.

- Te most a szememre hányod ezt?

- Nem – a cipőmre borult és azt szorította, nem nézett  a szemembe – mindent megadok neked. Bármire megesküszöm, hogy soha nem csalnálak meg, főleg nem vele.

Felkaptam a bőröndöket és arrébbrúgtam magamtól. A mérgemet éjjeliszekrényen levő dolgokon töltöttem ki, amik a váza mellé, a padlóra kerültek.

- Még jövök a bútoraimért. – jelentettem ki komolyan és elindultam a bejárati ajtóhoz. Kivittem az összes táskát a szobából, hogy majd onnan a kocsihoz vihessem őket. Úgy cikáztam a házban, mint a villám. A fejem majd' szétrobbant és olyan volt, mintha valaki alaposan megvert volna. Düh és bosszúvágy tombolt bennem. Hiszen mindennél jobban szeret, sokat ért neki ez a sok év, amit együtt töltöttünk.- gondoltam magamban abban a pillanatban, ahogy Sierra megpróbálta őt elásni előttem. A bizalom, és ezzel együtt az előbbi gondolt elszállt, amint megláttam őket a szobában. A tankönyveimet próbáltam összeszedni, de folyamatosan összeakadt vele a szemem.

- Hová fogsz menni? – kérdezte miután megszüntettem a szemkontaktust, ahol megpróbáltam a szememmel kinyírni őt. Csak azt láttam magam előtt, hogy miket csinálhatott Sierrával és ettől felfordult a gyomrom. Megtöröltem a szememet, amiből újra megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Feltehetőleg az utolsó hajszál, ami eddig megtartotta az épp eszemet elpattant. Kirohantam a barkácskészletéhez és a lehető legnehezebb kalapácsot vettem elő és beraktam a táskámba.  

- El – válaszoltam és a hátamra kaptam a táskámat. Kinyitottam a bejárati ajtót és kirohantam a kocsihoz.

- Ne hagyj itt. – rohant utánam én pedig a kocsijához vettem az irányt.

Gyermekkorától egy Jeep volt az álma. Amikor még legjobb barátok voltunk mindig arról ábrándozott, hogy vesz egy ilyen kocsit ha felnő. A szeme mindig csillogott, ha a fekete álomautójáról beszélt.
Nos, valóban felnőtt, és én is felnőttem. Nashből egy címeres idióta lett, és valóban megvette az álomautóját. Gondoltam, ha ő a legfájóbb pontomon sértett meg, hiszen tudja, hogy mennyire szeretem őt, így gondoltam a fair az, ha én is a legfájdalmasabb módon állok bosszút. Először kicsivel kezdtem: A BMW-m kulcsát húztam végig a fekete autón. Megszeppenve állt előttem és tátott szájjal nézte, amit a kedvencével csinálok. A táskámat magam elé vettem és kivettem belőle a Jeep-rombolómat. Betörtem a szélvédőt és az ablakokat. Itt-ott volt egy két horpadás is, amit kizárólag díszítés céljából hagytam az alig párhónapos, frissen vett kocsin. Mosolyogva belekarcoltam a matt festésbe kanyargós, szép írott betűkkel, hogy " Remélem megérte meghúzni őt. Én cserébe  meghúzom a kocsidat"
Az egész utca kijött a csörömpölésre és a műsorunkat nézte. Fennhangon üvöltve pár szóban elecseteltem az utcának, hogy mit csinált drága kékszemű barátom ( vagyis szerintem már exem) és egy hangos "Rohadj meg vele, Grier" keretein belül otthagytam a járdán ülő srácot.