A szálloda előtt vártuk a taxit, ami a reptérre vitt ki minket. Tökéletes nyaralás volt, annak ellenére is, hogy az eredeti terv szerint pont hogy Nashtől akartam megszabadulni itt. A sors furcsa szerzet, kezdem azt hinni, hogy mégiscsak van abban valami, hogy vannak emberek, akiket egymásnak teremtettek. Bugyuta vigyorral az arcomon álltam Nash mellett, aki átkarolt engem. Nélküle nem lennék az, aki vagyok. Tudom, tudom... gusztustalan kezd lenni ez az egész, lassan én is undorodok ettől a cukormázas unikornis hányástól, de egyenlőre élvezem, mert velem történik meg. Visszakaptam őt, és nekem most csak ez számít.

Lelki szemeim előtt látom a szüleimet, ahogy a fejüket fogják, biztosan nem értik majd, hogy miért adtam egy újabb esélyt Nashnek azok után, hogy megcsalt. A megcsalás természetesen nem igaz, nem történt közte és Sierra között semmi, de ezt próbáld el bemagyarázni a szüleidnek... kb a legnehezebb feladat a világon.

Az eső csöndesen kopogott a rózsaszín esernyőnkön, ami alatt összebújva álltunk. A mellettem álló felhőkarcoló mosolyogva figyelte, ahogy az előttünk lévő tócsába potyogó esőcseppeket bámulom. Szorosabban szorított magához és egy mély levegőt vett. Az ölelésében minden benne volt: a fájdalom, amit akkor érzett, amikor ott hagytam. Ahogy a szoba kellős közepén zokogva könyörgött, hogy ne hagyjam ott. A fájdalom amit akkor érzett, amikor nem hittem neki, és az a fájdalom, amit akkor érzett, amikor azt gondolta, hogy nem lát engem többet.
A mellkasába fúrtam a fejemet és a szívverését hallgattam. Mindig is imádtam ezt, megnyugtatott hallani ahogy dobog a szíve, mert innen tudtam, hogy ő nem csak a képzeletem szüleménye; hogy ő nem túl tökéletes ahhoz, hogy létezzen, és valóban velem van. Retek szerencsés vagyok, hogy ő engem választott a több millió lány közül.

- Szeretlek  – suttogta miközben megcsókolt.

-  Én is téged - válaszoltam halkan.

A repülőút csöndben telt el. Annyi mindent akartunk mondani egymásnak a külön töltött idő alatt történtekről, hogy inkább csak egymásra borulva, kézen fogva aludtunk. Ha ez nem jellemzi a kapcsoltunkat, akkor semmi sem.
Megbeszéltük, hogy amint hazaérünk, szervezzük a költözést, mindent ott folytatunk, ahol abbahagytunk. Az élet túl rövid ahhoz, hogy külön töltsünk még több időt.

 -Hogy mit csinálsz?  – Elza felhúzott szemöldökkel és tettetett meglepődéssel hallgatta végig újra ugyanazt a történetet, amit lassan egy hete mondok el neki minden nap.

-  Költözök  – jelentettem ki újra és felé fordultam- már napok óta pakolok, neked minek tűnt eddig?

- ÉS ÉÉÉÉÉÉÉN? – csattant fel – Engem itt hagysz? Na szép, egy fiúért. Nem tudtam, hogy ezt komolyan is gondolod... Azt hittem, hogy viccelsz.

- Nem akármilyen fiúért azért...- mormogtam, miközben az utolsó dobozt is beragasztóztam, hogy ne potyogjon ki belőle minden az út alatt.

- Nem bizony, de ha megint megbánt, biztosan nem fogjuk fiúként emlegetni többször – jelentette ki Elza hozzá nem meg szokott komolysággal.

- Igyekszem elkerülni ezt, nem lesz ilyen többet – lépett be a szobába Nash, és a vállára kapta az újabb adag karton dobozt és elindult vele a kocsi felé – Szívem, csak úgy szólok, hogy nincs sok hely, döntsd el, hogy te is jössz, vagy csak a dobozok jönnek.

- Nyugi, az a kettő az utolsó ami rajtad van – mondtam nevetve.

- Akkor indulunk haza? – dugta be a fejét a szobába Nash.

- Igen, megyünk haza végre – válaszoltam mosolyogva.