Sziasztok!
Gondolom páran észrevettétek, hogy ritkábban jelentkezek. Ennek az az oka, hogy nagyon el vagyok havazva és képtelen vagyok beosztani az időmet, emiatt pedig kevesebbet tudok írni is, aminek én örülök a legkevésbé. Ha minden igaz, akkor 5 díjjal lógok nektek, amit ahogy lesz időm meg is csinálok. Szeretném megragadni az alkalmat arra, hogy megköszönjem a díjakat itt is. <3 De akkor kezdjük is, jöjjön a rész, amin majdnem egy hetet sikerült ülnöm, mire valami olvasható dolog született belőle.
Puszi mindenkinek: Vivv.

- Nem tudom, ez lenne a megfelelő ruha oda? – fordultam a barátnőim felé a próbafülkében.

- Miért, farmerban mennél inkább? – röhögött Tifi – Szerintem nagyon jól áll.

- Szerintem akár egy farmer is tud elegáns lenni, ha nagyon szépen vigyorogsz hozzá...- igazítottam meg a piros ruhám pántját idegességemben. Az arcom nagyjából olyan színű volt, mint a tűzpiros földig érő szűk ruhám. Igazából magam se tudtam, hogy miért vagyok ideges annyira... Nem akasztani visznek, hanem "csak" kísérő leszek.

- A főnököddel mész egy bálba- igen, lehet emiatt vagyok ideges - Kicsit próbáld meg kicsípni magad. Azért egy randinak add meg a módját.

- Randi? – szisszentem fel a szó hallatán, hiszen így is nagyon ijesztőnek tűnt ez az egész, nm kell rosszabbá tenni ilyen szitokszókkal. A szakítás óta ez a legrettegettebb szó számomra, hallani sem szeretnék arról hogy valaki közeledik felém. Eljutottam a bánatnak abba a szakaszába, ahol én okolom magam azért, mert ő félrelépett.   – Idézem: „csapatépítő tréning". Ilyen erővel egy paintball-ozás is randi.

- Ne magyarázz, a kettő teljesen más kategória – csapott rá egyet Elza a fülke lila plüssel borított falára – tetszik vagy nem tetszik, de túl kell lépned rajta.

- Én már régen túl vagyok ezen az egészen – nyeltem egyet, és visszafordultam a tükör elé. Túl vagyok rajta... Előbb magamnak kéne beadni ezt, mielőtt másnak próbálom  – de hiába próbáljátok elhitetni, hogy ez randi, nem az.

- Nekem mindegy, hogy te hogy állsz ehhez, de ezt a ruhát akkor is visszük magunkkal, ha te lenyomsz itt egy pörgőrúgásos hátraszaltót. Vedd le, indulunk - parancsolt rám Tifi, és már el is viharzott.  

A ruház megvettük és a hét hátralévő részében, ha valamilyen pirosat láttam valahol, mindig gyomorideg fogott el, mert mindig a bál jutott eszembe.
Ha tetszik, ha nem, sajnos az idő telik, ez esetben pedig túlságosan is gyorsan. Pillanatok alatt szombat este lett, én pedig egy kiló sminkkel az arcomon és a ruhámhoz passzoló piros magassarkúban vártam Davidet, hogy jöjjön értem. A nap már eltűnt az égről, és a telihold fénye világította be az utcát. A házunk előtt vártam Davet. A fekete műszőrmét, amit kabát céljából vettem fel, szorosan összehúztam magamon és a kezemben lévő telefonra pillantottam. Az idő pontban nyolcat ütött, amikor egy fekete kocsi parkolt le elém és David szállt ki belőle. Fekete öltönyt és csokornyakkendőt viselt, és meg kell hogy mondjam, nagyon jól állt neki ez a stílus.

- Szia! – üdvözölt Dave, és kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, ám mielőtt beültem volna, azelőtt egy-egy puszit nyomott az orcámra. Elégedett mosoly ült ki az arcára ahogy, végigmért a barna szemeivel és halkan, suttogva szólalt meg– Gyönyörű vagy.

- Köszönöm – az arcom a ruhám színét kezdte el utánozni a bók hallatán.
A táskámból elővettem a kis zsebtükrömet és megigazítottam a hajamat, amiket laza loknikba sütöttem. Nagyon büszke voltam a végeredményre, amire az egész szombat délutánunk ráment ugyan, de kétség kívül megérte. Végül sikerül valamilyen normális kinézetet varázsolni nekem. Egyszer ezt is megéltem.
A fekete luxusautóból Dave segített ki, és őt átkarolva indultunk az épületbe.
  Meglepődve láttam, hogy sokkal nagyobb eseményről van szó, mint amilyennek én gondoltam. A hosszú vörös szőnyegen elegánsan felöltözött sztárok vonultak a paparazzik kereszttüzében. Elsápadtam, ahogy megláttam a fotósokat: Sosem voltam média személyiség, de a szakításunkat felkapta a sajtó. Rögtön végigszaladt a buksimon, hogy bizony ez is el fog jutni Nashhez... Kellett hozzá pár pillanat, amíg eldöntöttem, hogy ez jó, vagy rossz-e.
Mire odaértünk, addigra rájöttem, hogy ez jó. Egyrészt, mert egy igen nagy divatmárka igazgatójával jelentem meg karöltve az eseményen, másrészt mert ezzel hátha közelebb kerülök ahhoz, hogy elfelejtsem Nasht.
1000 wattos mosolyt villantva lépkedtem kecsesen a tizenöt centis halálos magassarkú cipőmben.  Sok idő után először éreztem magam felszabadultnak. Amióta Nash és én szakítottunk, azóta nagyon sokat fogytam: már – már pofátlanul jól éreztem magam a bőrömben és csak arra tudtam gondolni, hogy Nash mennyire meg fog őrülni, amiért megcsalt engem és elhagyott egy Sierra-féle utolsó féreg miatt.
  Beérve pezsgővel fogadtak minket. Dave elutasította arra hivatkozva, hogy ő még vezetni fog. Én pedig próbáltam kerülni a kínos helyzeteket, amit akár egy pohárka pezsgő is képes kiváltani belőlem, így én is inkább pezsgő nélkül mentem tovább. Józanul is veszélyes a cipőm, nemhogy pezsgő után.
Varázslatos volt a hangulat az eseményen: csodásan volt feldíszítve a hatalmas terem, amiben a jótékonysági fogadás zajlott le. Egy árva testvérpárnak volt rendezve a gyűjtés, akik tragikus módon vesztették el a szüleiket. Nagyon megható, és szép esemény volt, és ami a legjobb az egészben, hogy nagyon sok pénzt sikerült összegyűjteni nekik. Dave is hatalmas összeggel támogatta őket, ami ugyancsak nagyon szép gesztus volt tőle. 
Viszont van egy olyan dolog, ami számomra nagy újdonság: életemben nem gondoltam volna, hogy a beszélgetésben így el lehet fáradni, pedig én magam sem vagyok egy csendes személyiség.  Röpke húsz évem során nem sikerül lebonyolítani annyi bájcsevejt, mint aznap este. Dave ismeretségi köre nagyrészt ismert emberekből áll, akik megtaláltak minket az este folyamán. Megszámlálhatatlan mennyiségű szelfin szerepelek, amik mind a legváltozatosabb közösségi oldalakra vannak kirakva. Mondjuk, ennek is nyilván megvan a pozitív oldala, csak még én nem tudom, hogy mi az.  Az jótékonysági gála után, nagyjából éjfélkor jutottunk el oda, hogy ideje lenne hazafelé venni az irányt. Mindketten élőhalottak voltunk, én pedig már azon gondolkoztam, hogy mivel tudom levágni a lábamat, vagy hogy kit öljek meg azzal a cipővel, amiben már órák óta sanyargatom magam arra hivatkozva, hogy ne én legyek az egyetlen, aki szenved. Negyed óra hiszti és panaszkodás után végre rászántuk magunkat arra, hogy kocsiba üljünk. Hatalmas vita volt abból, hogy Dave azt akarta, hogy én cipeljem, én pedig azt, hogy ő engem. Tehát problémás volt a kocsiig való eljutásunk, de megoldottuk és csupán a kétszer annyi idő alatt értünk el a kocsihoz, mint ami amúgy lett volna.

- Meghalok, leszakadnak a lábaim – jajgattam rögtön, ahogy behuppantam az anyósülésre. Néha rosszabb vagyok, mint egy öregasszony. Kellemes érzés volt belesüppedni a bőrülésbe az egész estés álldogálás után.

- Indulunk haza. Ha nagyon rád ragadt a cipő Hamupipőke, akkor segítek leoperálni rólad majd.

- Én inkább Hamupipőke ellentéte vagyok, tudod, ő elhagyta a cipőjét, rólam meg képtelenség lesz leszedni.

- Igaza van felség, elnézést, hogy ennyire tudatlan vagyok hercegnők terén. Pedig a kislányom pont abban a korban van, hogy mindenei a hercegnők.Illene kicsit jártasnak lennem ebben a témában, igyekszek behozni a lemaradást.

- Neked – elakadt a szavam a "kislányom" szó hallatán. Hiszen alig pár évvel idősebb tőlem Dave. Ráadásul már egy ideje együtt dolgozunk, de erről soha nem mesélt. Ismert ember, de soha nem olvastam róla és a lányáról. – Van egy kislányod?

- Jövőhónapban lesz öt éves – széles mosoly ült ki az arcára miközben mereven az utat nézte.

- Sosem meséltél róla. Nem is tudtam, hogy ilyen hamar gyereket vállaltál. Biztosan gyönyörű hercegnő – mosolyogtam már én is, ahogy elképzeltem a kisasszonyt. Az apjából ítélve biztosan csodálatos géneket örökölt.

- Húsz éves voltam, amikor született. Mindenki előtt titokban tartom. A szüleim, Ann, és az ő szülei tudnak nagyjából csak róla. Esetleg pár barátunk még, de próbálom a magánéletemet elzárni a nyilvánosság elől. Benned bízok, úgy gondoltam megosztom veled. Hiszen szinte mindenről meséltem már neked, de ő életem egyik legcsodálatosabb része, így gondoltam jogod van erről is tudni.

- Köszönöm a bizalmat – meglepődtem. Nagyon. Viszont nagyon hálás voltam neki azért, amiért elmondta. Azért ez nagy dolog, mégiscsak egy olyan dologról tudok, amiről rajtam kívül csak kevesen. És mégis milyen nagy dolog... – Ann csalt meg, nemde?

- Eleve hanyatlott a kapcsolatunk. Próbáltuk megmenteni, de Ann lezárta a félrelépésével. Jobb ez így, egyikünk sem szenved. Emily pedig bármikor láthat.

- Sajnálom azért, kulturáltan is el lehetett volna intézni ezt.

- Te is nagyjából ezt élted át. Nash sem a barátok mintaképe. Tízen valahány éve tartó kapcsolatokat nem szokás ennyivel lezárni. Gyermek szerelem, meg kell becsülni. Viszont, megjöttünk. – kiszállt az autóból és kinyitotta nekem az ajtót.

- Köszönöm - kiszálltam a kocsiból, és már az első lépésnél megbotlottam.

- Ugyan. Gyere, segítek elvánszorogni az ajtóig – egyik pillanatról a másikra, hirtelen az ölében találtam magam.

- Neked ez a vánszorgás segítése? – nevettem, miközben a vállán lógtam.

- Tudod, én legalább próbálok néha segíteni az embereken. Csodálatos ember vagyok – letett engem és igazított egyet a nyakkendőén, majd kihúzta magát – majdnem tökéletes.

- És ezek mellé még rendkívül szerény is – paskoltam meg a vállát.

- Az mindenek fölött- húzta mosolyra a száját -Köszönöm szépen, hogy elkísértél. Nagyon jól éreztem magam veled.

- Köszönöm a meghívást. – csöndben álltunk egymás előtt a másikat bámulva. Egymásra mosolyogtunk és egymás szemébe néztünk. A csendet a nevetésünk törte meg. Ekkor hajolt oda hozzám, és csókolt meg.