Vizsga után, immár gyógyultan autóztam hazafelé. A pirosnál állva kezdtem el gondolkozni az életemen. Nash dolgozott, én pedig eldöntöttem, hogy nem fogom egyedül eltölteni a nap hátralévő részét. Amint a lámpa váltott, megfordultam és elindultam a munkahelye felé. Szerencsére nem volt messze a stúdió, így fél órával később már az épületben bolyongtam őt kutatva. A legutóbbi látogatásomkor találkoztam azzal a lánnyal, aki ugyan nem mondta ki, de legszívesebben melegebb éghajlatra küldött volna. Nos, amilyen szerencsém van, mert ugyebár én erről vagyok híres, most is sikerült összefutnom vele.

- Hát te? – fékezett le előttem a lány a hatalmas magassarkújában és kávéval a kezében.

- Mi az hogy én? Nash-hez jöttem –közöltem vele bunkón, és tovább indultam.

- Laura, szerintem... Figyelj, én ezt csak azért mondom, mert szimpatikus vagy – vett egy mély levegőt az élő barbie baba, és közelebb hajolt hozzám. Suttogva folytatta- Nash és Sierrával van. Ne nyiss rájuk. A te érdekedben mondom.

A hangja cinikus volt és akármennyire szerettem volna, egy csöpp sajnálatot sem sikerült kihámozni a beszédéből. Végig enyhe mosollyal mondta a magáét, sőt, a végére el is röhögte magát. Ideges lettem, és egy hirtelen mozdulattal ráöntöttem a kávéját. A fehér blúzát egy hatalmas sárgás folt díszítette, ő pedig mérgesen elviharzott.

Dühösen baktattam az ajtók tömkelegében. Itt-ott találtam egy egy embert, akik Nem Nash-ek voltak, tehát számomra egyik sem volt fontos.

- Laura? – szólalt meg mögöttem egy férfi hangja, aki még mindig nem Nash volt. Alaphelyzetben nem érdekelne, de mivel tudta a nevemet, illetve nem Larának, hanem Laurának szólított, így félve fordultam meg. Ha valaki a teljes nevemen szólít az már nem mókás. Egy magas, szemüveges muksó állt mögöttem. Meg kell, hogy mondjam, hogy igazán helyes volt. Az arcán széles mosoly ült. Barna haja gondosan be volt állítva, és a fekete szemüveg mögött a barna szemei engem vizslattak. Felém nyújtotta a kezét és amolyan mély, macis hangon bemutatkozott.

- David Gillum vagyok. Ne haragudj, hogy megijesztettelek. 

- Örvendek – ráztam meg a kezét. Megnyugtatott a hangja, ő maga pedig rendkívül szimpatikus volt.

- Én is. Nash munkatársa vagyok, te pedig a barátnője, ha jól gondolom.

- Így van. Megtudnád mondani, hogy hol találom őt? – kérdeztem kedvesen.

- Odavezetlek – megfogta a karomat, és elkezdett húzni az egyik ajtó felé. Kinyitotta, és belépett rajta, majd magával húzott. – Nash! – szólította meg a kedvesemet.

Sierra az asztalra támaszkodva Nash nyakát körülfonva a kezével nézte Nash monitorját. Felénk fordult, és megigazította az elcsúszott felsőjét, amiből félig kint volt a fehérneműje. Bennem elpattant valami, hiszen ők ketten láthatóan és félreérthetetlenül össze voltak bújva. Képtelenség lett volna ezt kimagyarázni, hiszen ez az egész helyzet adott volt. A barátom megfordult a székkel, és nyilván láthatta rajtam, hogy sikerült elkapnom valamit a történtekből. Apróságnak apróság, barátok között el is megy. Kivéve akkor, ha a két barátnak van párja. Ebben az esetben ez nem apróság. Szerintem. Főleg a Sierrától kapott füles után. Összeállt a fejemben a kép, és képtelen voltam uralkodni magamon. Nash nem őszinte mosolya is sok mindenről árulkodott. Mérhetetlen harag tört rám. Amit előzőnap sikerült elnyomnom magamban, az most a felszínre tört és a történtek miatt sokszorosan nagy erővel öntött el. A fejem vörösödött a visszatartott dühtől, és féltem attól, ha robbanni fog, akkor abból hatalmas baj lett. Erre az egészre rátett Sierra is, aki lazán igazgatta a blúzát, és meg sem próbálta eltakarni a látszólag friss harapásnyomot a nyakán. Kedélyesen mosolygott rám. A pár másodperc, ami nekem évekkel ért fel, némán telt el. Hol Nasht, hol Sierrát néztem. A bomba robbant bennem és hurrikánként zúdult az eddig mérhetetlenül szeretett barátomra.

Az első tárgy, ami a kezem ügyébe került teljes erőmből hozzávágtam. Hevesen szitkozódva ordítottam. Teljesen kikeltem magamból, olyannyira, hogy nem is tudtam uralkodni magamon. Sierrát rálöktem az asztalra, ahol a gépek voltak. A haját téptem, és ott ütöttem, ahol értem. Elszabadult a pokol és ennyire még sosem idegesített fel senki. Az erőszak nem az én kenyerem, sosem tartottam megfelelő eszköznek a problémák megoldásához, de most nem találtam jobb megoldást. Nash próbált nyugtatni és leszedni az alkalmi barátnőjéről, akinek már az orrából csurdogáló vér megfestette az előbb igazgatott, számomra teljesen giccses és gusztustalan tengerkék blúzát. A hajából a kezemben maradó hajtömeget a szájába gyömöszöltem és sikerült rájönnöm a titkára is, amitől ennyire szép és dús a haja: póthajat rakatott fel magának.

- Kérlek, fejezd be! – rángatott Nash. Ő sem látott még így, hiszen ebben az állapotban képes lettem volna ölni is. Sierrát lerántottam egy laza mozdulattal az asztalról a maradék hajánál fogva és felé fordultam. A kezem fájt a sok ütéstől, amit Sierra arcátrendezésére szántam. Lihegtem és a szemeim villámokat szórtak. Ha most nem kapok szívrohamot, akkor soha.

- Fejezzem? Fejezzem be? – trappoltam felé, miközben ő feltartott kézzel hátrált tőlem. – Évek Nash, évekig melletted voltam. Szerettelek, tiszteltelek és ami a legfontosabb: elviseltelek. Összeköltözünk és összekötöttük a jövőnket ezzel. Mindent elterveztünk.... Így még senki nem alázott meg.