Az első munkanapom nem kifejezetten úgy indult, ahogy én azt elképzeltem. Kifejezetten kínos volt belépni úgy a tárgyaló terembe, hogy több szempár is rám szegeződött. A neveltetésemnek köszönhetően mindig határozott voltam, de abban a pillanatban valamiért nem tudtam elengedni a dolgot, és csak éreztem, hogy kellemetlenebb lesz a szituáció.

A tárgyalás végén többen is elhagyták az irodát, de én még a helyemen maradtam, majd a gurulós székkel az asztal felé haladtam. Odaérve a kezembe vettem egy fehér post itet és egy tollat. Az értekezleten elhangzottakat írtam fel rá, de azok közül is csak a legfontosabbnak és azokat a pontokat, amik engem is érintenek. Egy aláhúzással nyomatékosítottam két pontot, majd önelégült mosollyal az arcomon dőltem hátra a főnök, kényelmes székében. A tárgyaló terem teljesen üres volt, ezért vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, hogy a telt kilátásban gyönyörködhessek, de a lábam a földbe gyökerezett, amikor megpillantottam magammal szemben őt. Minden bizonnyal ő sem hagyta el a termet, ezért miután tudomásul vettem, zavartan lesütöttem a szemem. Daniele Morgan zsebre helyezett kezekkel és a tőle megszokott, úri mosollyal az arcán nézett le rám. Szinte éreztem, hogy min mosolyog, ezért zavartan feltettem a mutatóujjamat. - A reggel történtek miatt az elnézését kérem - meglepődtem, hiszen a hangom egércincogáshoz hasonlított. És az csak jobban zavart, hogy Mr. tökéletesség csak szórakozott a viselkedésemen.

- Megmondom őszintén, hogy nem hétköznapi belépés volt. Nem szoktam hozzá eféle figyelemhez - tengerkék szemét összehúzta, ezért a sűrű szempillái csak jobban keretezték az alapjáraton gyönyörű szemét. Úgy gondoltam, hogy ezt a témát jobb, ha nem boncolgatjuk tovább. Hirtelen felálltam és az ajtó felé igyekeztem. - Tetszett az ötlete - szólalt meg. A picsába! A kezem már a kilincsen volt, de ő megakadályozta, hogy kilépjek az ajtón. Mert nem tudtam, vagy mert nem akartam. Mr. Morgan stílusa és a hangja két kézzel tartott fogva. Nem eresztett és csak jobban szorított. Esélyem sem volt menekülni, vagy ellenállni neki. Ő maga is tisztában volt azzal, hogy ami köztünk van, az nagyon erős vonzalmon alapul. - A rose gold valóban különleges és merész ötlet. Eszembe jutott, hogy ilyen jellegű kellékek hiányoznak a honlapunkon.

- Ezesetben ma erről fogok gondoskodni - bólintottam és megfordultam. Miután kiléptem az ajtón, két munkatársam végig nézett rajtam. - Na már megint mi nem tetszik?! - mutattam magamra.

- Hát, ha nem tetszik, akkor nem kell rám nézni! - az ajtó túloldaláról hallottam Katherine hangját, ezért elnevettem magam, majd keresztbe fontam a kezem. Valóban létezik, hogy valakinek olyan kisugárzása van, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Miután hallottam, hogy sietős léptekkel elmegy, kiléptem az ajtón és szembe találtam magam két nővel, akik előre nézve motyogni kezdtek.

- Basszus! Tényleg gyönyörű ez a nő!

- Szerintem ribis! - válaszolta a másik.

- Szerintem pedig munka van - súgtam közéjük, mire vörös arccal szétrebbentek, majd kuncogva tovább álltak. Sok feladat várt rám, ezért tíz perc múlva a kedvenc kávém társaságában ültem a mahagóni asztal fölött és az internetet böngésztem. A csapatom nagyon jól tudja a munkáját, ezért elővettem Mark emailjét, és gyorsan át böngésztem a szememmel. Mark haverom pontos elképzelést adott a helyszínről és arról, hogy melyik nyári időszakra tervezik. Arról is beszámolt, hogy milyen színekben, tárgyakban és hangulatban gondolkoznak. Ez mind nagyon fontos volt, de közel sem elég. Egy jó esküvő megszervezéséhez, még a talaj minősége is számít, ezért félre helyeztem Mark levelét. Egy esküvőt hosszú hetekbe telik megszervezni, arról pedig nem is beszélve, hogy mik milyen kihívással rendelkeznek. Számomra a legnehezebb feladat mindig az "anyós" téma volt. Hogy üljön az anyós? Legelőre, de semmiképpen a menyasszony szülei mellé. Ezt jegyeztem meg a pályafutásom alatt.

Ebédidő előtt a kedvenc éttermembe készülődtem. Lecsuktam a Notebook-ot és letettem a céges telefont. Az ajtó felé igyekeztem, de váratlanul Katherine lépett be rajta. Annyira meglepődtem, hogy hirtelen nem tudtam mit mondani. Csak álltam és néztem őt, miközben hátra söpri a hullámos haját és zihálva rám néz. - Valami baj van? - könyöke alá fektettem a kezem, ezért mindketten oda pillantottunk. Miután rájöttem arra, hogy a munkahelyemen vagyok, elengedtem és hátra léptem egy lépést.

- Mr. Morgan! Engedélyt kell kérnem! Most jutott eszembe, hogy a kislányom óráinak már vége. Muszáj lesz ide hoznom, hiszen estig bent leszek! Senki nem tud vigyázni a lányomra - tanácstalanul széttárta a kezét, de láttam rajta, hogy a lánya mindennél fontosabb, ezért együttérzően bólintottam.

- Nyugodtan menjen el a lányáért - udvariasan kinyitottam neki az ajtót, és ő megállíthatatlanul kiviharzott rajta. Kifinomult és édes parfüm felhőt hagyott maga után, ezért lehunyt szemmel a levegőbe szippantottam. Ez a nő el fog csábítani! Ez már biztos!

Miután becsaptam magam mögött az autó ajtaját, az iskola bejárati ajtaja felé futottam. Akkor pillantottam meg a lányomat, aki a legközelebbi padon ült és könnyes szemmel nézett maga elé. Annyira megijedtem, hogy sírva leguggoltam elé és határozottan magamhoz vontam. - Elfelejtettél anya? - hajamba markolt, miközben megállás nélkül puszikat nyomtam az arcára és a homlokára. Apró könnyeit letörölve majd megszakadt a szívem, ezért bűnbánóan a fejemet csóváltam.

- Ne haragudj angyalom - suttogtam. - Az első munkanapon nem úgy indult, ahogy én azt elképzeltem - szipogtam. - Nem volt szándékos - simogattam a haját, mire bólintott.

- Rendben! Most már haza mehetünk? - durcásan félre lépett, majd kezébe vette a táskáját és az autó felé igyekezett. Szóhoz sem tudtam jutni. Kiderült, hogy a második osztályosok is tudnak haragudni a szüleikre. - Ezért kaphatok egy fagyit? - kérdezte, amikor beültem a kormány mögé, majd hevesen dobogó szívvel hátra túrtam a hajam.

- Öhm...persze, kicsim! - bekötöttem a biztonsági övet, majd sietősen haladni kezdtem a legközelebbi fagyizó felé. Ott kértünk fagyit, majd miután megettük őket, vissza szálltunk az autóba. - Figyelj, Chloe - pillantottam hátra a tükörben. Ő hirtelen felkapta a fejét és elhúzta az ajkát. - Mivel anyunak késő estig dolgoznia kell, ezért...

- A szomszéd lány fog vigyázni rám? - lelkesedett, de én szomorúan megráztam a fejem.

- Pont erről szeretnék beszélni veled. Sajnos Allison sem ér rá - sóhajtottam. - Ezért muszáj eljönnöd velem a céghez, ahol dolgozok - próbáltam lelkesen mondani. - Amíg anyu dolgozik, addig te a recepciónál megírhatod a leckédet. Kérlek, mondd, hogy megérted - hajtottam jobbra, majd szomorú mosolyt erőltettem magamra. - Tudom, hogy jobb dolgunk is lenne.

- Nem baj, mami - sóhajtotta okosan. - Én ott is meg tudom írni a leckéket - kicsit előre mászott, majd megsimogatta a hajamat. Annyira megkönnyebbültem, hogy puszit nyomtam a kézfejére. Ez az én lányom!

Délután négy óra is eltelt, amikor úgy döntöttem, hogy vége a munkanapomnak. Szellemileg annyira elfáradtam, hogy úgy döntöttem, hogy otthon a kanapén fogom befejezni a munka rám eső részét. Miután mindent a táskámba pakoltam, kiléptem az ajtón és váltottam pár szót a velem szembe jövőkkel. - Mindenben segítsétek Katherine-t - kértem. - Nagyon okos és tudja a dolgát, de szeretném, hogy ha támogatnátok őt. Esetleg, ha valamilyen új ötlete támadna, akkor legyetek nyitottak - miután befejeztem, ők bólogatva félre álltak, ezért a lift felé igyekeztem.

A liftből kilépve a telefonomat nyomkodtam, miközben köszöntem a másik recepciósnak. - Viszontlátásra, Mr. Morgan - válaszolta udvariasan, de amikor oldalra pillantottam, a telefonomat lezártam. Mosolyra húztam az ajkam, hiszen Katherine gyönyörű kislánya ült a dohányzóasztal felett és a leckéjét írta. Nem bírtam ki, hogy ne menjek oda hozzá, ezért körül néztem, majd megindultam a sötét hajú lány felé. Amikor fölé tornyosultam, rám emelte a tengerkék szemét. - Helló! - intettem.

- Helló! - mosolyodtt el, majd kiradírozta a rotringot. - Anyukám küldött, hogy vigyáz rám? - fürkészte az arcomat. A recepciós kíváncsi szemekkel nézett engem, ezért jobban hátat fordítottam neki.

- Az anyukádra vársz igaz? - pillantottam az órámra, ami azt mutatta, hogy ennek a szegény lánynak még három órát itt kell ülnie egyedül. A kislány bólintott, ezért úgy döntöttem, hogy nem megyek még haza. - Igen! Az anyukád küldött - hazudtam.

- Akkor csücs! - mutatott maga mellé.

Én pedig leültem.