Befejező rész

"Nem kell túlkomplikálni. Ha egy férfi látni akar, ő keres. Ha veled akar lenni, megteszi. Nem egy nőnek kell őrült módjára, tíz körömmel belekapaszkodva mindent feláldozni. Csak ésszel. Egyébként is, akinek a figyelméért harcolni kell, az már rég nem jó. A legjobb dolgok maguktól jönnek. Erőlködés, játszmák, és buta hisztériák nélkül, tisztán, csak úgy belehuppannak az öledbe, amikor nem is számítasz rá. De ha elmegy, hagyd. Ha megteszi, fogadd el. Aki elmegy, az nem a tiéd. Aki elmegy, az sosem ért ide igazán. Majd jön olyan, aki fél percet sem tud lélegezni nélküled, mert annyira kellesz neki. Levegőt fog kapni, meg minden, de csak igazán akkor él, ha mellette vagy - és ezzel te sem leszel másképp. Feltöltöd és feltölt téged. Támogat és melletted áll. Harcoltok mindennel, együtt, és erőt merítetek egymásból. Mert ami jó, az valami ilyesmi. Ott aztán nem lesz megalázkodás, vagy épp önfeladás. Csak az van, hogy hisztek egymásban, és húztok előre. Az összes többi csak gyerekes és szükségtelen játszma. "

Daniele kifejezetten titokzatos volt velem, ez pedig nem annyira tetszett. A lelkemre kötötte, hogy a mai napot töltsük együtt, hiszen Paolo ma egésznap a birtokon lesz, ezért ketten együtt lehetünk. Daniele nagyon jól tudja, hogy nem szeretem magára hagyni a lányunkat, ezért a fehér autóba beszállva tanácstalanul pillantottam felé. - Biztos vagy abban, hogy Paolo elbír a lányunkkal? - a kérdés furcsán hangzott, mégis meg lehetett érteni. Chloe nagyon szeret Barbie meséket nézni. Szeret színezni, babákkal játszani és a kertben hintázni. Ehhez viszont egy olyan emberre van szükség, akinek van energiája végig csinálni ezt vele. Daniele felém pillantott. Fekete napszemüvege mögül nem láttam a szemét, de biztos voltam abban, hogy csillog neki. Mikor kihajtott a birtokról, mosolyogva figyeltem az út szakaszt körbe ölelő olajfákat, a magas hegyes tujákat és a kerek bokrokat. Ezt a világot, ezt az isteni látványforrást csak az értheti, aki egyszer látta már. Ez egy teljesen más világ: az egész tájat zöld övezet borította. Magas fák keretezték a homokos útszakaszt. Mennyei látvány volt, hogy a fák rügyes lombkoronái összeértek az autó felett. Volt egy érzés, ami magával ragadott. Ez volt a szabadság és a gondtalan élet. Daniele elnevette magát, ezért végig néztem rajta.

- Ennyire nem bízol a testvéremben?

- Itt nem arról van szó, hogy nem bízom benne. Te is nagyon jól tudod, hogy nem szoktam Chloet magára hagyni. Ritkán van egyedül, ezért kicsit feszült vagyok - vezetés közben megfogta a kezem, puszit nyomott a bőrömre, majd a combjára helyezte. Mosolya láttán kicsit jobb kedvem lett, de ez nem jelentette azt, hogy teljesen el tudtam lazulni. - Kicsit aggódó vagyok? - ujjaimat az ezüst nyakláncomba akasztottam és hevesen süllyedő mellkassal vártam a választ. Daniele kihajtott a macskaköves útra, és elhaladtunk különböző épületek előtt. Tetszett, hogy az egész város egy kisebb domb aljára épült. Itt nincsenek nagy bevásárlóközpontok, se elit, drága üzletek. Voltak kicsi kávézók, éttermek és néhány ajándéküzlet.

- Örülök, hogy itt van az iroda is! A turisták nagyon szeretik ezt a város részt. Közkedvelt terület és nagyon forgalmas - a szűk utcában Daniele kicsit félre húzta a kormányt, mert egy autó lehajtott az előttünk található dombról. - Elviszlek egy szép helyre. Este pedig beülünk egy étterembe. Miután elengedted azt, hogy Paolo vigyázz a lányunkra, benne lennél ebben? - vigyorogva figyelt, ezért zavartan megráztam a fejem. A gondolataimat összeszedve, határozottan bólintottam.

- Persze, ne haragudj - suttogtam alig hallhatóan. - Persze, hogy benne vagyok! Alig várom, hogy együtt töltsük a napot!

Tudtam, hogy Daniele szereti a természetet és a napsütést. Nem lepődtem meg, amikor leparkolt egy gyönyörű, mesterségesen fent tartott tó előtt. A kék vizű tó előtt egy tábla díszelgett, amin piros színnel át volt húzva egy horgászt ábrázoló tábla. A tó körül sokan sétáltak és mosolyogva beszélgettek. Szememre nyomtam a szemüveget, és Daniele kezét fogva a tó felé igyekeztünk. - Gyerekkoromban anya sokszor hozott le ide minket. Akkor ez egy nagyon menő helynek számított. A stégről ugráltunk a vízbe. Az volt a legbátrabb, aki le mert ugrani oda - miközben a hídon sétáltunk, Daniele a lapockámra vezette a tenyerét. Elvarázsolt a hely, és az, hogy mellettem volt. Az illata az orromba szökött. A mosolya elvarázsolt és megszédített. Fehér inget és homok színű nadrágot viselt. "Daniele igazi olasz pasi" mindig ez a gondolat jutott róla eszembe. A vászon cipő kiemelte a haja színét és a szeme kékjét. A sétáló ösvényen ballagva kíváncsian pillantottam felé.

- Nagyszerű lehetett itt felnőni! Nem csodálkozom, hogy ide hoztál el engem. Ez a hely gyönyörű - kezemet széttártam, majd a hátunk mögé pillantva a torkomat köszörültem. - Lassan beszélhetnénk Mark esküvőjéről. Jól tudod, hogy a birtokunkon szeretnék megtartani. Camille fehér liliommal kirakott oltárt szeretne. Megtudjuk ezt oldani? - Daniele zsebre csúsztatta a kezét, majd sóhajtva bólintott.

- Jövő héten bemegyek az irodába és megpróbálok mindent elintézni. Hosszú távon nem fogom egyedül bírni, ezért fel kell vennem alkalmazottakat - a szemöldökömet ráncoltam, majd egy hosszú nádas mellett megálltam.

- Akkor ez azt jelenti, hogy évekről beszélsz? Mármint... - fülem mögé tűrtem az egyik hajtincsemet, majd mosolyogva folytattam. - Meddig szeretnél velem itt maradni?

- Az attól függ, hogy te meddig szeretnél itt maradni. Ha tetszik, akkor akár maradhatnánk is - eszméletlenül boldog voltam. Daniele egy olyan életet mutatott meg, aminek létezéséről eddig nem tudtam. Ez a hely, a tó és a természet azonnal magával ragadt. Szerettem és teljesen magaménak éreztem.

- Viccelsz?! - mosolyodtam el. - Eszméletlenül jól hangzik. Bíztam is benne, hogy hosszútávon gondolkozol - közelebb hajoltam hozzá, majd puszit nyomtam az ajkára. Daniele nem érte be ennyivel. Átkarolta a lapockámat, majd végig simított a karomon. Keze megállapodott a tarkómnál, miközben szenvedélyesen csókolt. Ajka érintése egyre intenzívebb lett. Testem őt követelte, csípőmet közelebb nyomtam hozzá. Mikor elhajolt, felvonta a szemöldökét.

- Menjünk, mielőtt beviszlek a nádasba - ekkor nevetve tovább sétáltunk.

- Megtennéd? - kuncogtam, mire magához húzva átkarolta a nyakamat.

- Veled mindent is megtennék. Olyan ez mint egy soha el nem múló szenvedély - magyarázta szép kiejtéssel.

- Tudsz te romantikus is lenni - karoltam át a derekát. Ekkor Daniele bólogatva puszit nyomott a halántékomra.

Késő este léptünk be az említett étterem fotocellás ajtaján. - Gyönyörű ez a hely - miközben helyet foglaltunk, mosolyogva szétnéztem. Közkedvelt étterem lehetett, mert teltház volt. Szabad asztal nem volt. Az étteremnek két helyisége volt. Volt egy nyitott, ami egy gyönyörű tóra nézett rá, es volt a beltere, ahol mi is helyet foglaltunk. Fehér oszlopok tartották az emeletet, arany színű csillár világította be a helyiséget. Vörös színű falakat arany mintás tapéta csíkok díszítették. - És még zene is van! Szuper! Mit eszünk? - váratlan és jól érezhető zavartságot éreztem. Olyan érzésem volt, mintha életünk első randiján ültünk volna. Látványos zene szólt, az emberek halkan beszélgettek, Daniele pedig elmosolyodott.

- Nemsokára jön a pincér. Választhatok neked? - kinyitotta az arany színű étlapot, én pedig teljesen rá bíztam magam. A kezem remegett, a szívem gyorsan vert. Előttem ült a férfi, akibe vakon szerettem bele. Előttem ült az ember, aki egy titokzatos álarcot viselve lopta be magát a szívembe. Nem erőlködött, nem játszotta meg magát. Egyszerűen csak jött, és mindent felborított. Miközben az ételt kérte, nem vettem le róla a szemem. Szerettem. Mindennél és mindenkinél jobban szerettem. A kél szeme csillogott. Enyhén hullámos haját hátra lakkozva hordta. Az ingje szép volt, a mosolya pedig lehengerlő. - Nagyon köszönjük - vissza adta az étlapot, majd a karórájára pillantott. - Nem vagy fáradt, igaz? - ráncolta a szemöldökét.

- Nem vagyok! Minden a legnagyobb rendben. Szóval mit szólsz ahhoz, hogy nálunk akarják tartani az esküvőjüket? Annyira meglepő, nem? - biccentettem oldalra a fejem. Daniele bólintott, majd beleivott a vízbe.

- Valóban meglepő! Igazából magam sem számítottam rá, de nagyon örülök nekik.

- Izgalmas idő lesz - tördeltem az izzadt ujjaimat. - A házasság nagyon komoly dolog - bólintottam felvont szemöldökkel.

- A házasság valóban komoly dolog. De megéri. Ha két olyan ember teszi, akik valóban szeretik egymást. Miért... te nem így gondolod? Mit gondolsz a házasságról?

- Öhm... - szívem egyre hevesebben vert, ezt pedig nem tudtam hova tenni. Daniele dobolni kezdett az ujjaival, én pedig a fülbevalómat kezdtem piszkálni. - Nem számítottam ilyen kérdésre! A házasság valóban nagyon komoly dolog. Jól át kell gondolni. De egyetértek veled. Egy kincs lehet, ha két olyan ember teszi, akik szeretik egymást.

- Ezzel tökéletesen egyetértek! Oh! Itt a pezsgő!

- Miért kértél pezsgőt? - kérdeztem, miközben a pincér kibontotta, majd töltött a poharunkba. - Nagyon jól néz ki. Biztos az íze is finom!

- Az étterem egyik legnagyobb büszkesége. Az úr tökéletes italt választott - mosolyodott el a pincér.

Miután a pincér távozott, Daniele felemelte a poharat.

- Úgy gondoltam, hogy koccinthatnánk a közös életünkre itt Olaszországban! Mit gondolsz? - a szemembe pillantva felemelte a poharat, én pedig követtem a mozdulatot. Miután beleittam, Daniele a szemöldökét ráncolta. Mai napig fel tudom idézni a dallamot, amely részben megváltoztatta az életem. Mikor feleszméltem és rájöttem arra, hogy a közös dalunkat játsszák, elkerekedett szemekkel elmosolyodtam.

- Daniele! Erre a zenére táncoltunk! Ez mégis, hogy lehet?! Ez csak egy véletlen, igaz? - hátra fordultam, majd egy hirtelen mozdulattal vissza. Ekkor történt, hogy megpillantottam egy csillogó gyűrűt, mely egy fehér dobozban ragyogott. Amikor Daniele szemébe pillantottam, azonnal elleptek a könnyek. Nem! Nincsenek véletlenek! - Ez mégis mi? - suttogtam a könnyeim között.

- Nagyon jól mondod, hogy ez a zene szólt, amikor legelőször táncra kértelek. Most szintén az a zene szól akkor, amikor megkérem a kezed - szinte lassított felvételben láttam, hogy feláll, majd mellém lépve egy térdre ereszkedik. A szívem hevesen dobogott, a tekintetem pedig könnybe lábadt. - Katherina! Hozzám jössz feleségül? - kérdezte suttogva. - Tudom, hogy a házasságot jól át kell gondolni. Tudom, hogy nagy falat, de veled végig csinálnám. Szeretnéd összekötni az életünket? - alig fejezte be, mert én sírva bólogatni kezdtem.

- Igen! - hüppögtem a könnyeimet törölve. - Persze, hogy igen! - kettőnk közé tettem a kezem, és könnyeim között figyeltem, hogy az ujjamra húzza. Az étteremben sokan tapsoltak és mosolyogva figyeltek minket. Sokan azt kiabálták, hogy "csókot", valaki pedig azt, hogy "táncot".

Mikor Daniele felállt, puszit nyomott a halántékomra, majd így szólt: - Megtisztelsz engem egy tánccal? - a zene hangosabb lett, a táncparkettet pedig ellepték az emberek. A párok közé sétálva megfogtam a kezét, majd boldogan bólintottam.

- Ezerszer is igen!

VÉGE
_______________