Az éjszaka közepén rémálmomból riadtam fel. Izzadt homlokkal és magas pulzussal ültem az ágy szélére. Lehunytam a szemem, kezemmel letöröltem az arcomat. Hátra pillantottam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem ébresztettem őt fel. Mikor lehorgasztottam a fejem, tanácstalanul álltam a dolgok előtt. Az anyám és a húgom halála utáni hetek és hónapok voltak a legnehezebbek. Éjszaka nem aludtam. Sok hét múlva tudtam aludni, de akkor rémálmok gyötörtek. Minden éjszaka ugyan az a jelenet: a szoba közepén állok, látom, hogy a húgom fegyvert tart a fejéhez. A keze remegett, sírt és állandóan azt hajtogatta, hogy "anya meghalt." Érte akartam nyúlni, el akartam venni a fegyvert, de késő volt. Meghúzta a ravaszt, a töltény hangos puffanással a halántékába fúródott. A húgom teste hátra zuhan, én pedig felriadok. Általában ennél a résznél riadtam fel, de ez most megint előjött. Zihálva és kimerülten ültem az ágy szélén, a szívem hevesen vert. Sokszor olvastam, hogy rémàlomból felébredés után van egy állapot, amikor az ember képtelen megmozdulni. Rám ez nem érvényes, én még az ágyból is képes vagyok kiugrani.

Sóhajtva hajoltam hátra, kicsit betakartam Katherine meztelen vállát, majd kisétáltam a szobából. Anyu halála óta nem kapcsolom le a villanyokat. Ez azt jelenti, hogy éjszaka minden lámpa ég a házban. Nem érdekelt a sok nullás villany számla, amit minden hónap végén kiküldtek ez miatt. Engem csak az érdekelt, hogy ne legyen sötét. Hangtalanul sétáltam végig a keskeny folyosón, majd a fa lépcsőn a konyha felé igyekeztem. Megszerettem ezt a házat, mert otthonos, színes és köze sincs egy londoni, élettelen szürke otthonhoz. A ház fő díszítőeleme, a kőberakásos fal, a csillogó parketta és a rajta található rojtos szőnyegek. Katherine ragaszkodott a piros színhez, mert szerinte az vidám. Igazat adtam neki, ezért a szőnyegek mellé, piros kanapét is vásároltunk. Egyébként a magas falakon különböző festmények, fali díszek és porcelánok lógtak.

Miközben a konyha pult szélének támasztottam a derekam, belekortyoltam a pohár vízbe. Utáltam, hogy visszajöttek a rémálmaim. Azt hittem, hogy túltettem magam rajta, de olykor gyakran vissza tekint. Talán el kell fogadnom, hogy soha nem tudom túltenni magam rajta. - Hé! Mit csinálsz itt, hajnali egy órakor? - Katherine takaróba burkolózva állt meg az első lépcsőfokon, halántékát a falnak támasztotta és karikás szemekkel nézett felém. - Nem nézel ki túl jól - sóhajtva felé sétáltam. Nem akartam semmit, csak a karjai között lenni. Miután helyet foglatunk a kanapén, a hajàt simogatva megráztam a fejem.

- Rémálmom volt - Katherine nem lepődött meg. Ajkát lebiggyesztette, és szaporán pislogott. Minden fájdalmamat átérezte. Tudta, hogy milyen voltam, amikor újra összezuhantam, majd erőre kaptam. Egy bolond körhintába kerültem, a dolgok pedig ismétlődtek. Jobban lettem, újra összezuhantam. Most megint azt érzem, hogy anyu és a húgom halála fojtogat és nem ereszt el. - Megint azt álmodtam. Láttam magam előtt a húgomat, aki fejbe lövi magát, majd kizuhan az ablakon... - lehunytam a szemem, a padlót fürkésztem. Katherine puszit nyomott a halántékomra, miközben felsóhajtott.

- Nagyon sajnálom, Daniele - a lapockámat simogatta és támogatott. - Szerintem még nem tetted túl magad rajta. Ez természetes - suttogta alig hallhatóan. - A gyász az élet legnehezebb időszaka. Gondolj bele: egy anyuka világra hozza a gyermekét, hogy az utána végig nézhesse az anyja halálát - pillantott a szemembe. - Mindenki találkozik a gyásszal. Valaki hamarabb, valaki pedig később. Azt hiszem, hogy téged túlságosan hamar talált meg. És biztos vagyok abban, hogy még mindig nehéz. Látom rajtad, Chloe is látja...

- Chloe is?! - szomorúan pillantottam felé, majd összefontam magam előtt a karomat. Ha a kislányom észre veszi, akkor valójában magamba vagyok zuhanva. A pokolba is màr! Össze kell szednem magam! - Sajnálom, bébi! Igyekszem újra összekaparni magam - vállamra hajtotta a fejét, miközben felsóhajtott.

- Nem kell ilyet mondanod nekem! Nem szeretnék ilyet többször meghallani. Nem várjuk el, hogy tovább lépj és úgy csinálj, mintha màr nem fájna. Nyugodtan vonulj el, nyugodtan éld át, mert csak így tudsz átmenni a gyászon - fürkészte az arcomat. - És tudnod kell azt is, hogy itt vagyunk neked, és mindenben segítünk.

- Köszönöm! Tényleg megnyugtató ezt hallani - nyomtam egy puszit a feje tetejére. Katherine közelebb bújt hozzám, kényelmesen elhelyezkedett, és elnevette magát. - Kényelmes rajtam feküdni? - érdeklődtem, miközben a hajával játszottam.

- Igazán kényelmes - simogatta a hajamat. - Holnap kitalálhatnánk egy közös programot. Jót tenne neked.

- Holnap el kell mennem az irodába. Tudod, hogy holnap adjàk át a kulcsokat. Hihetetlen, hogy nyitok a városban egy irodát. Néha úgy érzem, hogy gyors ez egy kicsit. Chloe új iskolába fog járni, itt fogunk dolgozni...teljesen új életet kezdtünk - néha ijesztő belegondolni ebbe az egészbe, de annyira megnyugtató is. Megnyugtat, mert azzal s két emberrel csinálhatom, akiket a világon a legjobban szeretek.

- Mondanám, hogy veled megyek, de nem hagynám magára Chloet. Szerintem holnap kint akar majd játszani a kertben - suttogta alig hallhatóan.

- Játszatok nyugodtan. De ígérd meg, hogy hátra nem mentek! - mikor a szemébe pillantottam, ő bólintott. A hátsó kertben volt egy tó, ami régóta a birtok tulajdona. Gyerekként sokat fociztam és futottam a tó körül. Sok mindenre nem emlékszem, inkább csak arra, hogy amikor véletlen berúgtam a labdát, az mindig ott maradt. Apa és anya soha nem engedték meg, hogy belemenjek. - Nem tudom, hogy mennyire mély, nem akarom, hogy baj legyen!

- Ígérem - mosolyodott el. - Szeretem, mikor gondoskodó vagy. Nagyon jól esik - suttogta fél álomban.

- Ez a természetes. Apuka vagyok - suttogtam a hajába.

- Végre! Megjött apa! - Chloe felugrott a hintáról, amikor megpillantotta, hogy a díszes kapu két oldalra nyílik. A napfényben hunyorogva pillantottam Daniele autója felé, ami lassan felgurult a macskaköves járdára. Mikor Chloe az autó felé igyekezett, én is követtem őt. - Szia apa! - vigyorogva körbe ugrálta Danielet, aki napszemüvegben és kék ingben leguggolt hozzá.

- Szerelmem! Mit csináltatok ma?

- Nagyon sokan játszottunk. Kint voltunk a kertben, én hintáztam, anya pedig virágokat ültetett.

- Azért te is segítettél neki? - érdeklődött Daniele, aki gyakran pillantgatott felém. Mikor melléjük álltam, puszit nyomtam a szájára és hallgattam Chloe szavait. Fejemre toltam a napszemüveget és figyeltem, hogy Daniele titokzatosan az autó felé pillant. - Ki tudod nyitni a hátsó ajtót, kicsikém? Van valamim a számodra - mikor Daniele mögém állt és átkarolta a derekam, nem tudtam, hogy mire számíthatok. Az autó mellett ácsorogva beszívtam a parfümje édes illatát és csillogó szemekkel figyeltem a lányunkat, aki kinyitotta a hátsó ajtót. Ekkor történt, hogy izgatottan felsikított.

- Úristen! Anya, anya! - nem tudtam, hogy mi történt. Nagyokat pislogtam és a szemöldökömet ráncolva pillantottam Daniele felé, aki felvonta a szemöldökét. - Egy kicsi bárány, gyere anya - Chloe megfogta a kezem és az autóhoz húzott. Ekkor pillantottam meg egy kicsi bárányt, ami egy fekete rongyon szunyókált. Annyira meglepődtem az aranyos állat érkezésén, hogy hirtelen nem is tudtam mit mondani.

- Daniele! Mit jelent ez a bárány? - suttogtam alig hallhatóan. Daniele mellénk lépett, behajolt a hátsó ülésre, majd magàhoz vette a kicsi állatot. Valóban egy pici bárány volt. Biztos voltam abban, hogy még tejjel táplálkozik, hiszen vékony pici lábai voltak, és apró termete.

- Nem fogjátok elhinni, de az erdő szélén találtam a bokorban. Biztos vagyok abban, hogy valakinek nem kellett, ezért egyszerűbb volt kitenni őt oda, mint megtartani és gondját viselni. Úgy gondoltam megállok és haza hozom - az aranyos bárány kinyitotta szemét és jobbra, balra fordította a fejét. Barátkozott az új hely szagával és az állatokkal is.

- Nagyon aranyos, Daniele! De ki fogja gondját viselni? - vigyorogva pillantottam Chloe felé, aki ismét ugrálni kezdett. - Talán te, kisasszony? - hajoltam enyhén előre.

- Igen, mami! Lehet, apa? - Daniele leguggolt, letette a bárányt a járdára. Mosolyogva figyeltük, hogy az udvaron szaladgáló tyúkok és a macskák is közelebb merészkedtek. Daniele karjai közé bújtam, lehunyt szemmel beszívtam az illatát és mosolyogva figyeltem az új családtagot.

- Persze, hogy lehet. De nagyon kell rá vigyáznod. Hogy fogod őt hívni? - biccentettem oldalra a fejem.

- Még nem tudom. Majd apával kitalálunk valamit - csillogott a szeme kíváncsian. Miközben Chloe a bárányt figyelte, addig Daniele becsukta az autó hátsó ajtaját.

- Milyen az iroda? - érdeklődtem és a motorháztetőnek támasztottam magam. Daniele mellém ült, majd határozottan bólintott.

- Nagyon jó! A város központjában, egy fehér épület mellett van. Macskaköves utcából nyílik, és közel van mindenhez. Elég zsúfolt környék, de talán ez lesz a szerencsénk. Holnap megnézheted - ajánlotta fel.

- És Chloe?

- Holnap jön Paolo - emlékeztetett mosolyogva. - Szerintem ketten eljátszanak majd - nyomott egy puszit a halántékomra, majd magához húzott. - Elmegyünk egy randira. Mit szólsz hozzá? - fürkészte az arcomat, én pedig elvigyorodtam.

- Szuper! Legyen! - karoltam át a tarkóját.