- Elmondanád, hogy mi a bajod velem? - csípőre helyezett kezekkel követtem testvéremet a kertbe. Paolo a tőle megszokott stílusban és lekezelő hangnemmel üdvözölt. Viszont ebben a pillanatban, ebben a helyzetben nem voltam hajlandó elfogadni és elnézni a stílusát ami arról árulkodik, hogy valami baja van velem. Természetesen sejtettem és éreztem a probléma forrásának okát: mindig távol voltam a családomtól és soha semmi körülmények között nem bizonyítottam az apámnak, mint ő. Lefordítva: Paolo azóta is haragszik rám, hogy egy olyan életet élek, ami távol van a családomtól és a jófiú szereptől. És mindezek ellenére, az apánk volt olyan kedves és rám íratta a birtokot.

És ezek után mit érezhet a testvérem?

Bosszút, haragot, igazságtalanságot.

Paolo volt a legidősebb gyerek, ezért neki járt volna a megtiszteltetés, és nem nekem. Ő mindig az apánk nyomdokaiba akart lépni. Érteni akart a bizniszhez, a borokhoz, a lovakhoz és a hagyományhoz, illetve az építészethez is. Mindig mindent megtett, és amikor valamit jól csinált, akkor azonnal szaladt az apánkhoz, aki büszke volt rá, de mindig hozzátette, hogy "igen, igen de van még mit tanulnod, fiacskám". És egy váll veregetéssel le is zárta a kommunikációt. Még csak most jöttem rá arra, hogy ezek miatt mennyi, de mennyi csalódás érte Paolot. És ennek nem így kellett volna történnie. A papíron nem az én nevemnek kellene szerepelnie. Semmit nem tettem azért, hogy kiérdemeljem a birtokot.

Talán vág az eszem. Talán okos és érett voltam.

Viszont huszonöt évesen sok olyan dologra vágytam és kerestem, amit nem a szülőhazámban fogok megtalálni. Igaz, hogy hazajöttem, talán most tovább maradok. De éreztem, hogy egyszer vissza költözök Londonba. És, hogy miért? Azért mert nekem ott van feladatom.

- Azt kérdezed, hogy mi a bajom, öcsikém? - gyűrött ingét csak jobban összegyűrte, miközben dühösen csípőre helyezte a kezét. - Az, hogy ennek az egésznek nem így kellett volna történnie! - égig érő, egyenes tuják takarásában álltunk, ezért azok pont árnyékot vetítettek a testére. A macskaköves járdán közelebb sétáltam hozzá, hiszen az áprilisi nap sugarai melegítettek és feltöltöttek energiával. - Nem igazság! A kisujjadat sem mozdítottad meg a birtokért! Egyszer sem! - közelebb lépett, a markáns ujját feltette és beletúrt a göndör hajába. Ő pontosan olyan volt, mint egy macsó: szexi borosta, remek stílus, drága bőr cipők és büdös szivarka, ami jellemezte a stílusát. Innen is látszik, hogy én más vagyok. Én nem vagyok ódivatú, vagy hagyománykövető.

- Apánk döntött így. Szerintem ezen túl kellene lépned - vállára akartam helyezni a kezem, de ő félrelépett. Kék szeme szikrákat szórt, ezért lesütöttem a szemem. - Te tényleg azzal vagy elfoglalva, hogy kié lett a birtok? Tegnap este hunyt el az apánk!

- Akit három havonta egyszer hívtál fel telefonon! - kiabálta és a tudtomra adta azt, hogy az utóbbi időben valóban nem voltam a becsületes családunk tagja. - Azt sem tudod, hogy milyen változtatásokat csinált a birtokon, ahol a gyerekkorodat töltötted - a kezét széttárta, ezért alaposan körbe néztem a birtokon. A látvány leírhatatlan volt, hiszen mindent zöld övezet, magas tuják és gyümölcs fák tarkítottak. Citrom fa, dió fa és alma fa is. Három, négy macska, két kutya és munkások voltak a kerítésen belül. Egy dombon helyezkedtünk el, ezért beláttam az egész kertet: a hosszú falat, a rövidre vágott gyepet és egy-két kakast a szemétdombon kapirgálni. Régi piros traktor és egy zöld motor helyezkedett el a kerítés egyik végében. Volt egy szerszámos ház, amiben apa a dolgait tartotta. - Szerintem te már rég elfelejtetted, hogy honnan jöttél, amigo! - temette tenyerébe a kezét.

- Sajnálom, hogy az élet máshol adott nekem jövőt - tártam szét a kezem. - Hibásnak kellene lennem miatta? - mutattam a mellkasom felé.

- Inkább hagyjuk ezt az egészet! Nézd csak meg, hogy mit kaptál az apánktól - tárta szét a kezét, majd kicsit arrébb sétált, de félúton megállt és vissza pillantott. - Csak szólok, hogy a ház mögötti kerítés lyukas. És arra is felfigyeltünk, hogy valami lopja a kakasokat. De az ezermester majd megcsinálja, igaz? - végignézett rajtam, majd rágyújtott és magamra hagyott.

London

- Nem értem! Mi történt veled, ami miatt már két napja hánysz? - a barátnőm üveges tekintettel pillantott rám, miközben kiléptem a fürdőszoba ajtaján és megtöröltem a számat. Két rágógumi után sem éreztem jól magam, hiszen az émelygés azóta sem csillapodott. Úgy éreztem, hogy felfordul a gyomrom és bármikor visszatérhetek a fürdőszobába. - Most látom, hogy sápadt is vagy - csóválta a fejét, mire helyet foglaltam a fehér kanapén és grimaszolva kifújtam magam. - Mit ettél a napokban?

- Nem tudom! A csirke finom volt - rántottam meg a vállam. - Szerinted megettem valamit, ami romlott volt? - a gondolattól is kirázott a hideg, ezért úgy döntöttem, hogy témát váltok. - Mindegy! Beveszek egy-két gyógyszert és jobban is leszek. Minden bizonnyal csak egy enyhe gyomorrontás. Hiszen mi más lehetne? - erőltettem magamra egy mosolyt, majd belekortyoltam a vízbe és a szemöldökömet ráncoltam. - Eszembe jutott, hogy azóta nem meséltél a pasiról - kacsintottam, hiszen valójában így volt.

Camille vörös arccal leült mellém, lábát pedig a feneke alá húzta. Láttam rajta, hogy már várta, hogy rákérdezzek. Azt tiszteltem benne a legjobban, hogy nem hanyagol el azért, mert ismerkedik egy férfival. Az elején kicsit féltem, hiszen számítottam arra, hogy minden idejét az üzenetek váltásának fogja szentelni, hogy majd csak utólag fog beavatni a részletekbe, vagy csak akkor fog írni, amikor épp eszébe jutok. Viszont hatalmas kő esett le a szívemről, hiszen köztünk minden megmaradt, amilyen volt. Ő maga is belátta, illetve érzékelte, hogy egy felbukkanó pasijelölt könnyen szét szakíthatja a barátságunkat, de eszméletlenül értékeltem azt, hogy ő ezt nem engedte. - Nem is tudom! - vörös haját a füle mögé tűrte, majd grimaszolt egyet. - Tudod, hogy nem szeretnék mindig róla beszélni. A végén az lesz, hogy unni fogod a témát!

- Ha unni fogom, akkor úgy is szólni fogok - vigyorogtam. - Szóval? - löktem meg a vállát. - Remélem, hogy nem bántott meg!

- Mark valóban nagyon rendes és izgató pasi - sütötte le a tekintetét. - És azt is be kell valljam, hogy nagyon vonzódom hozzá - motyogta, de váratlanul csengettek. - És el kell mondanom, hogy ide jön! - sikította, mire idegesen a szám elé kaptam a kezem. Azonnal végig néztem magamon, hiszen nem voltam abban az állapotban, hogy vendégeket fogadjak. Camille és én egy albérletben laktunk, ezért fontosnak tartottam a tisztaságot és a rendet. Viszont a gyűrött, Garfield mintás pólóm és a felfogott kócos hajam egyáltalán nem volt vonzó és stílusos. Jobban hasonlított egy alkeszra, aki folyton alkoholt iszik és ez miatt néz ki úgy, mint egy másnapos.

- Ezt nem hiszem el. Miért nem mondtad el, hogy meghívtad hozzánk? - két kézzel próbáltam kihúzni a hajgumit a hajamból, de csak fél útig sikerült, ezért a hosszú hajam a nyakam felénél egy csomóban lógott. - Hogy nézek ki?! - időm sem volt rendbe hozni magam, hiszen Camille azonnal az ajtóhoz futott és vigyorogva kinyitotta. Csak fél szemmel láttam, hogy szájra puszival köszönnek egymásnak. Én még mindig a hajam ráncigálásával voltam elfoglalva, de miután tudatosult bennem, hogy valószínüleg így marad...inkább felálltam és köszöntem a vendégünknek.

Hűha! Mi a f...

Ez a Mark valóban egy főnyeremény. Először Luis Fonsi jutott róla eszembe, hiszen a hajuk, a szemük, de még az orruk is ijesztően hasonló volt. Attól függetlenül, hogy nekem nem jönnek be az ilyen fajta férfiak, be kell valljam, hogy Mark egy igazi macsó. - Nagyon örülök!

- Én is nagyon örülök! - kezet nyújtott nekem, majd szemöldökét ráncolta. - Katherine igaz? Camille már sokat mesélt rólad - mosolyodott el.

- Én is sok jót hallottam már rólad, Mark - invitáltam beljebb, majd meglöktem a barátnőm vállát, aki a hajamat piszkálta.

- Szedd már ki! Hogy nézel ki? - sziszegte az orra alatt, de nem tudtam odafigyelni, hiszen Mark egy üveg bort és cukrász terméket helyezett a fehér pultra. Miután furcsa tekintettel nézett rám és a hajamra, elmosolyodtam.

- Az a helyzet, hogy én nem vártam vendégre. Ezért nézek ki úgy, ahogy... - mindenki végig nézett rajtam, ezért feszülten összecsaptam a kezem. - De te Mark...nagyon jól nézel ki! Pöpec! Igen...öhm, mit iszol?

- Érdekes a barátnőd - mondta Camille felé, aki boldogan átkarolt engem.

- És olyan gyönyörű, nem igaz? - piszkálta a pöpec frizurámat. Mark nevetve bólogatni kezdett, majd gyorsan hozzátette.

- Van egy olasz haverom, aki kedvelne. Egyszer majd bemutatlak neki - jegyezte meg.

- Áh ez remek - mondtam zavartan és magam mögé tettem a kezem. - De jelenleg nem szeretnék többet ismerkedni - tettem fel a kezem.

- Volt egy túlságosan tökéletes egy éjszakás kalandja - suttogta Camille, ezért gyilkos pillantással ajándékoztam meg.

- Lelépett a pasi? - bontotta ki Mark az alkoholt.

- Én léptem le! - mutattam magamra, de miután sejtelmes vigyorral néztek rám, úgy döntöttem, hogy átöltözök. - Inkább felveszek egy normális ruhát! - mutattam a szobám felé. - Ti csak beszélgessetek és ismerkedjetek...

- Azon már túl vagyunk Garfield! - kiabálta Mark és az utolsó mondatát is elcsíptem, amikor a szobám felé osontam: - Tényleg szüksége van egy hapsira!

És ekkor még nem tudtam, hogy évekkel később kivel fognak ezek ketten összehozni...