A várostól tíz kilométerre található kórház folyosóján ültem. Próbáltam rájönni arra, hogy nappal, vagy éjszaka van. Előre pillantottam, viszont a szemem se rebbent. Léteztem, de nem ezen a földön voltam. Lélegeztem, de teljes mértékben meghaltam. Sötétkék ingben és elegáns nadrágban úgy festettem, mint aki elérte a világvégét. Nem én értem el, hanem ő ragadott magához. Nem pislogtam, nem mozogtam, csak némán néztem magam elé. A szürke falak, és a kórház folyosóján érezhető fertőtlenítő szag sem térített észhez. A folyosó üres volt. Éjszaka közepe volt. Magam előtt mozgást észleltem, de nem voltam annyira ép elméjű, hogy pislogjak. Valaki ledobta magát mellém. Paolo óriásit sóhajtott, kezével pedig a szemét dörzsölte. Mellettem volt, de én teljes mértékben bekattantam. Elment az eszem! Erre ez a megfelelő szó. - A kibaszott kurva életbe! - Paolo előre hajolt, majd tarkómra helyezte a kezét. Ültünk ott. Néztünk ki a fejünkből, de a fájdalmon kívűl semmit sem éreztünk. - Mennyire vagy beszámítható állapotban? - fél szemmel láttam, hogy felém fordul, de engem nem érdekelt. A történtek egymás után játszódtak le a szemem előtt: a húgom előttem állt, majd fegyvert tartva a kezében, egyszerűen csak lelőtte magát. Teste hátra zuhant, a vér pedig a falra csapódott. Újra lelőtte magát. Ismételten lezuhant, és ment ez addig, amíg...- Daniele!? - lökte meg a vállamat. Pislogtam, viszont óriási könnycseppel lettem könnyebb.

- Lelőtte magát - suttogtam magam elé. - A húgom lelőtte magát... - Paolo magához húzott, majd puszit nyomott a halántékomra. Fájt. Nem akartam elhinni, nem akartam befogadni. Felálltam. Lassan előre sétáltam, majd a folyosó közepén megálltam.

- Daniele? - suttogta maga elé. - Hova mész? - próbáltam a testvérem hangjára figyelni, viszont nem tudtam. Menekülni akartam. Elfutni és magam mögött hagyni ezt a kibaszott éjszakát. Megfordultam, majd oldalra biccentettem a fejem.

- Én? - suttogtam, majd felkaptam a fejem, hiszen az oldalt helyiség ajtaja kinyílt. Egy orvos lépett ki, majd becsukta az ajtót. Azt hiszem, hogy egyszer már bemutatkozott, viszont a sok hatása alatt voltam, ezért mindent Paolo intézett. Az orvos összefonta maga előtt a kezét és ránk pillantott.

- Azonosítani kellene a testeket - nem mosolygott, csak együttérző pillantással ajándékozott meg. - Adok időt maguknak! - oldalra lépett, ezzel utat adott oda, ahonnan menekülni akartam. Paolo szemébe néztem, aki vörös szemét törölgette és felállt a székről.

- Bemegyek veled - szorította meg a vállamat.

Az nap éjszaka későn értünk haza. Paolo mindent elintézett, ezért az én feladatom az volt, hogy ne zuhanjak össze. A családi házba érve az első az volt, hogy alkoholt bontottam. Az óriási, modern társalgóban található fotelbe ültem. Ingemet teljesen kigomboltam és a könyökömre tűrtem. Nem vágytam semmire, csak arra, hogy egyedül legyek. Sok minden történt. És annál többet láttam. Olyan dolgokat láttam, amit nem lett volna szabad. És ez nyomott hagyott bennem. Üveges tekintettel letekertem az üveg kupakját, majd a kandallót fürkészve belekortyoltam. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy eret akartam vágni. Meghalt az anyám, és vele halt a kishúgom is. Mit kéne tennem? Mit csináljak, hogy enyhüljön a káosz, és a kétségbeesett gyász, ami felemésztett? - Bevo alle loro benedette ceneri! - saját anyanyelvemen motyogtam, majd lehúztam a következő korty alkoholt.

- Minden rendben? - akkor kaptam fel a fejem, amikor meghallottam Paolo hangját. Az ajtófélfát támasztotta, kimerülten és fáradtan pislogott maga elé. Ahogy én, úgy ő is megviselt és mérhetetlenül szomorú volt. Egy éjszaka alatt ért véget az egész életünk. Véget ért, ami nekünk életet adott.

- Szerinted? - néztem a szemébe. Paolo iratokat tartott a kezében, ezért leült mellém, majd ledobta őket az asztalra. - Az mi?

- Még nem volt időm elolvasni - hátra dőlt a széken, szemét lehunyta és hosszú percekig így maradtunk. Ijesztő volt a csend, a mérhetetlen fájdalom amivel találkoztunk. Előttem még mindig ott volt a jelenet, láttam magam előtt a húgomat, a szemébe néztem és szenvedett.

- Nem voltam elég gyors - vontam fel a szemöldökömet.

- Na ne! - akadt ki. - Ezt most ne kezd! Ne kezd, mert megfojtalak! Nekünk össze kell tartanunk!

- Ez az igazság - sóhajtottam. - Ha egy kicsit is gyorsabb lettem volna, akkor el tudtam volna venni a fegyvert - pillantottam oldalra. Az óra éjfélt ütött, de képtelenek voltunk bármit is tenni. Ültünk és számoltuk a perceket, engem pedig emésztett a bűntudat.

- Nem a te hibád! - emelte fel a hangját. - Az a baj, hogy a nyugtató hatása alatt vagyok, ezért nem tudok veled most kiabálni, Daniele - dörzsölte a szemét. - Úgyhogy kérlek! Fogd be...Ezeket a papírokat egyébként anya szobájában találtam - mutatott a papírhalmokra.

- És? - fújtam ki magam. A vállát rántotta. - Nem tudok mit kezdeni a papírokkal... - előre hajoltam, a combomra támaszkodtam, majd két lábam között néztem a kopott padlót. - És nem is akarok... - fejeztem be alig hallhatóan.

- Mindegy! Itt hagyom neked őket - megszorította a vállamat, majd közelebb hajolt hozzám. - Ki fogjuk bírni. Kibaszottúl nehéz lesz, de kifogjuk bírni - Paolo szipogva magamra hagyott, ezért voltak nyugodt perceim, viszont nem találtam önmagam. A síri csendben a gondolataim felemésztettek, ezért megcsóváltam a fejem. Eleget tudok a gyászról. Ezért nagyon jól tudom, hogy hiánya sosem fog megszűnni. Az élet minden szakaszában velünk van és képen töröl a valósággal. És rájöttem arra, hogy a világon az első legrosszabb dolog, amikor meghal valakink. Mert a fájdalom szívbe markoló és keserűen fájdalmas. Azt is hallottam, hogy a bánatba nem lehet belehalni, egyszerűen csak együtt kell élni vele. Nem is tudom, hogy melyik a rosszabb. Mindennap elviselni a keserű bánatot, vagy egyszer véget vetni az egésznek. Én tudom milyen elveszíteni egy apukát, egy anyukát...de a testvérem halála tette fel az i-re a pontot.

Meghalt. És ha Ő nem lesz, én se leszek. Hogyan lehetnék én, ha ő nincsen?

A vérem távozásával megváltoztam. Minden eltelt perc és óra csak fájdalmasabb lett. Szenvedtem, sírtam és nem voltam önmagam. A gyászolót nem magára kell hagyni! A gyászolót fel kell karolni és azt mondani neki, hogy "sírd ki magad, hiszen idővel könnyebb lesz." Nem mondom, hogy a társaságra vágytam. De egyedül sem volt jó. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön, és ha tudjuk, kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, vége, kezdődik elölről, és mindig, minden alkalommal eláll az ember lélegzete. A rettenetes nagy üresség magába szippantott, és csak azt vettem észre, hogy az éjszakából, nappal lett.

Reggelem nehezen indult. Azon gondolkoztam, hogy mit kéne csinálnom. Pislogtam, néztem magam elé, de fizikailag és lelkileg is nehéz volt megmozdulni. - Egész éjszaka itt voltál? - pirkadt, amikor Paolo újra megjelent. Isten sem tudja, hogy mit csinált, vagy hol volt. Viszont szeme vörös volt, fekete karikák húzódtak alatt. - Egy percet sem aludtál, igaz?

- Dehogy aludtam - helyeztem tarkómra a kezem, majd üveges tekintettel felsóhajtottam. - Előre látom, hogy nehéz lesz ez! - jelentettem ki fáradtan.

Erős kávéval kezdtem a reggelt, de azt hiszem, hogy a legerősebb kávé sem tud felébreszteni teljes. Ültem a négy fal között es azon gondolkoztam, hogy tovább? Chloe megszerette az apját, kötődni kezdett hozzá. Daniele pont akkor lépett le, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. És nem tudom, hogy meddig tudok abban a hitben élni, hogy haza jön.

- Szia mami - Chloe kifejezetten korán kelt fel, ezért a szemöldökömet ráncolva felé pillantottam. Rózsaszín pizsamában törölgette a szemét, és kócos hajjal helyet foglalt mellettem. - Mit iszol? - kíváncsiskodott.

- Olyat, ami nem neked való - simogattam a haját. - Miért keltél fel ilyen korán?

- Rosszat álmodtam - üveges tekintettel felém pillantott, ezért letettem a csészét. A lányom felé pillantottam, akinek szeme sarkában még ott csillogott a könnycsepp. Ujjammal letöröltem, utána puszit nyomtam a bőrére.

- Rosszat? - suttogtam. - Nagyon rosszat?

- Rosszat - szipogott. - Apáról...

Nagyot nyeltem. Gombóc keletkezett a torkomban. Azt hiszem, hogy nagyon megérintette őt Daniele hirtelen jött távozása. Megértettem, hiszen mai napig nem hittem el, hogy csak úgy magunkra hagyott. - Mit álmodtál apáról? - nem akartam hallani felőle, viszont könnyíteni akartam a lányom lelkén. Azt akartam, hogy mondja el, adja ki magából, hiszen attól könnyebb lesz neki. Végül megcsóválta a fejét.

- Azt álmodtam, hogy apa nagyon sokat sír! Azt álmodtam, hogy nagyon sokat szenved! Az álmomban egy kanapén ült, és...- szipogott.

- És? - motyogtam alig hallhatóan. Chloe mondani akart valamit, hiszen a szemembe nézett, de aztán gyorsan meggondolta magát. Hozzám bujt, majd mellkasomhoz nyomta a fejét.

- Fájt apát sírni látni! A szeme is vörös volt... - pillantott felém, mire értetlenül erőltettem magamra egy mosolyt.