Hosszú napok óta most először vettem rá magamat arra, hogy a naplementét a kertből nézzem végig. Bàr, hogy őszinte legyek, nagyon fájt. Az anyám és a húgom halála egy olyan oldalát mutatta meg az életnek, amivel eddig még nem találkoztam. Számomra az élet mindig egyszerű volt, hiszen sikeres és talpraesett ember voltam. Egy álarcosbálon megismerkedtem egy gyönyörű nővel, aki azon az éjszakán az enyém is lett. Tökéletes, érzéki és romantikus éjszaka lett a mi kettőnk pecsétje. Ezt viszont nem szerencsének, hanem a sors kezének hívnám. A sors akarata volt az is, hogy teherbe esett. Ilyenkor mindig vissza gondolok arra, hogy mi lett volna, ha minden máshogy történik? Mi lett volna, ha Katherine azon az estén egy másik férfival táncol? Minden bizonnyal én sem állnék ma hajnalban a birtokon és nem figyelném a zöld dombok mögül felkelő nap első sugarait. Költői táj volt, bár valami hiányzott. Gyerek és nő az oldalamról. Magányosan ittam a táj látványát, beszívtam a friss zamatos reggel és a harmat csalogató illatát. Anyám ügye hivatalosan is lezárult, hiszen megállapították, hogy öngyilkosság történt. Több ok és szál is felmerült, de rájöttem arra, hogy ezt nem szeretném boncolgatni. Legalábbis egyenlőre nem szeretnék belemenni a részletekbe.

Jelen pillanatban csak arra vágytam, hogy végig tudjam nézni a felkelő nap sugarait. Hunyorognom kellett amikor előbújt a magas dombok mögül. Az eddig sötétnek látszó táj, a szőlő ültetvények hirtelen megvilágosodtak. A zöld leveleken megcsillant a harmat, a pókhálók csak jobban kiemelkedtek a sárga fény alatt. Itt volt a gyerekkorom, de mégsem csodáltam meg a felkelő nap okozta látványt. Gyűrött ingben és szakadt barna nadrágban a macskaköves járdán ácsorogni olyan volt, mintha ez az egész az enyém lenne; a bírtok, a magasba emelkedő fák, a szőlő és olívabogyó ültetvények, mind az enyémek. Olyan volt ez a látvány, mint egy cseppnyi mennyország. Ez a hely a szívem elrejtett zugában található. Ilyen látvány mellett, ilyen reggeli pillanatot átélve London mérföldekre került a szívemtől. Egyszerűen csak azért, mert most tanultam meg azt, hogy anyám és apám mit szerettek ebben a házban. Beleszerettek a hosszú, macskaköves útba, a régi gémes kútba. Beleszerettek a pásztor kutyákba, a rohangáló kakasokba és abba, hogy mindig találkoznak itt egy új kiscicával. A szívükhöz nőt a bírtok látványa, a friss illata, a szellő lágy sugara és a pillangók jelenléte. Ezelőtt számomra ez csak egy gyerekkori otthon volt. Ezen a napon viszont minden megváltozott. Megváltozott, mert egy kora hajnalon kijöttem, hogy a felkelő nap sugarait szemügyre vegyen. - Meseszép, igaz? - Paolo hangja törte meg a csendet, de nem bántam, hogy kijött hozzám. Az enyhén hullámos hajamba túrtam, a csizmámmal a járdát tapostam, miközben előttünk az egyik kutya napozott. Beszívtam a nap sugarait, engedtem, hogy a gyász után feltöltsenek oxigénnel és életkedvvel. - Mostmár érted, hogy miért haragudtunk meg rád akkor, amikor Londonba utaztál? - lesütöttem a szemem, miközben testvérem szivarkára gyújtott. - Anya és apa nekünk építették ezt a birtokot. Azt akarták, hogy a gyerekeink itt rohangálva nőjenek fel. Azt akarták, hogy a szőlő fürtök között bújócskázzanak, hogy a ház mögött ugróiskolázzanak és élvezzék az örökséget, mely egyszer az övék lesz. Most anya és a húgocskánk halála után rájöttem arra, hogy ez a mi örökségünk - a ház sarkánál található kicsi sziklán állva valóban úgy éreztem, mintha a világ tetején lennék. Hirtelen nem volt szükségem másra, csak erre a látványra.

- Butaság azt gondolni, hogy London ehhez képest semmi? - Paolo szemébe pillantottam, aki hunyorgott a reggeli nap színétől. Ő csak megcsóválta a fejét, de láttam rajta, hogy valamit még mondani szeretne.

- Döntések között vagy? - lába elé feküdt egy macska, ezért lehajolt hozzá, hogy megvakarjanak fülét. - Mert ha igen, akkor talán segíthetek benne - mélyet szívott a szivarba, majd bajsza alatt kifújta és sötét szemét rám szegezte. - Van egy befejezetlen életed ott Londonban. Van egy gyönyörű nőd és egy lányod, aki már a szívébe zárt. A kérdés csak az, hogy fontosabb számodra ők, mint a hazád?

Csípőre helyezett kezekkel végig néztem a kerten, a fákon, a színes istállón, de egyszerűen nem tudtam erre választ adni. - Anyám halála után jöttem rá arra, hogy ez a hely mekkora hatalommal bír. Gyerekként nem tűnt ekkora kincsnek, mint most. És most, hogy rájöttem, nem engedhetem ki a kezeim közül - enyhén piszkos tenyeremet magam elé helyeztem, majd Paolo fele fordítottam. - London egy olyan szakasza volt az életemnek, amit soha nem felejtek. Nem felejtek, mert a sors keze volt. De nekem itt van dolgom, ez az én életem.

Paolo összehúzta a szemét, majd mosolyogva felsóhajtott. - Szóval döntöttél. Nem térsz vissza Londonba - nem kérdésnek, hanem egyszerű kijelentésnek szánta. A halál sok mindent megváltoztatott bennem. Először azt, hogy a haza mindennél fontosabb. Mert a megfelelő időben és a legjobbkor fogjuk érezni azt, amit én ma reggel megértettem. És akkor tudni fogjuk, hogy mit akarunk kezdeni az életünkkel. - De mi lesz a lányoddal és a nővel, akit szeretsz? - ekkor vele szembe fordultam, majd vállamat rántva elmosolyodtam.

- Ezt csak bízd rám! Ha a hírek nem csalnak...nyakamon egy bál, amit ebben az évben sem hagyhatok ki!

Az idei év álarcosbálja nem tartogat számomra új dolgokat. Olyan volt, mint egy görcs a gyomromban, mely pillanatról pillanatra elviselhetetlenné vàlik. Kikészített a tudat, hogy meghívtak a polgármester által szervezett bálra. Sírtam, amikor megtudtam, hogy ez a bál semmiben sem fog különbözni a múltban rendezett báltól. Bár hosszú évek teltek el, mégis elfogott egy kellemetlen borzongás. Eszembe jutott minden emlék, amire nem akartam emlékezni. A bál estéjén elővettem a rég nem látott álarcomat, és remegő kezekkel a kezembe vettem. Sírni támadt kedvem, hiszen biztos voltam abban, hogy ma este semmi nem fog történni. Az életem értelme elhagyott. A szó szoros értelmében elhagyott engem és a lányomat. Ezt pedig nem tudom feldolgozni. Ha akarnám sem tudnám elfelejteni, vagy tovább lépni. Daniele eltűnése egy hatalmas gödör mélyére taszított engem. Egy olyan gödör mélyére, ahonnan lehetetlen kimászni.

Nem akartam ezt a bált. Nem akartam elmenni és ott lenni. Azonban tartozom annyival a polgármesternek, hogy megjelenek rajta. - Gyönyörű ez az álarc! Nekem nagy lenne? - az ágy szélén ültem, amikor Chloe mosolyogva megállt mellettem. Tengerkék szeme ragyogott a kíváncsiságtól, ezért üveges tekintettel átadtam neki a díszes álarcot. - Segítesz felvenni, anyu? - mosolyogva eleget tettem a kérésének, majd sóhajtva megfordítottam őt.

- Tudod, hogy különleges ez az álarc - lesütöttem a szemem, hiszen ismerte a történetét. Mély lelki fájdalmak között egyszer elmeséltem neki, hogy ezt az álarcot viseltem amikor megismertem az apukáját. Azt is tudja, hogy azonnal levett a lábamról, elég volt csak a tengerkék szemébe pillantanom. Daniele és én azon az esten tökéleteset táncoltunk, de egyszer minden bálnak vége van. Kár, hogy a miénk ide vezetett.

- Anya? - mikor összekötöttem, ő szomorúan felém fordult. Láttam rajta, hogy valami nyomja a szívét, ezért kértem, hogy mondja el nekem. - Emlékszel Logan bácsira? Az egyik osztálytársam apukája - könnyes szemmel a plafon felé pillantottam, mert sejtettem, hogy miért szeretne pont róla beszélni.

- Emlékszem rá, angyalom - simogattam a sötét hajàt. - Logan csak egy barátom - biztosítottam őt. Volt egy időszak, amikor Logan közeledni próbált hozzám. Hetekkel ezelőtt mikor átvette a cég irányítását, határozottan közelebb került hozzám. Azonban nehéz megérinteni egy olyan szívet, mely más férfiért dobog. Nem szégyelltem elmondani neki, hogy szeretek valakit. Bár soha nem felejtem el a pillantását, amit akkor kaptam.

- Mami, azt szeretném mondani, hogy ne legyél más férfival - suttogta a könnyei között. - Én azt akarom, hogy apával legyél. Nektek ketten együtt kell lennetek - lesütöttem a szemem, hiszen Chloe azt hitte, hogy minden annyira egyszerű. Nem mertem neki azt mondani, hogy az apukája elhagyott minket, ezért csak lesütöttem a szemem.

- Rendben, kicsikém - nyomtam egy puszit az arcára, majd elnevettem magam. - Igazából nagyon jól áll neked ez az álarc - megfordítottam őt, majd mosolyogva a tükör felé mutattam. Miután Chloe megnézte magát, kivettem a ruhát, melyet Daniele azon az estén oly szenvedélyesen vett le rólam. A ruha láttán összeugrott a gyomrom, de próbáltam erős maradni. - Anyu elmegy a bálba, de hamarosan visszajövök!

- Úgy fogsz kinézni, mint egy hercegnő! És szerinted apa is elmegy a bálba? - pislogott könnyes szemmel. - Anyu, az olyan romantikus lenne?

- Ilyen csak a mesékben van, kicsikém - sóhajtottam. - A valóság ennél sajnos sokkal bonyolultabb!

A tükör előtt ácsorogva magamra sem ismertem. Szeretem az elegáns megjelenést, de furcsán érintett öltönyben és álarcban viszont látni önmagam. Hirtelen ugyan az az ember voltam, aki azon az estén. Ezt a ruhát viseltem, mikor találkoztam vele. És a szívem hevesen dobogott. Készültem valamire. Izzadt a tenyerem és úgy éreztem, hogy ez az utolsó esélyem.

Esély egy új kezdetre és egy szebb jövőre. - Mit látnak szemeim! - Paolo összefonta maga előtt a karját, majd elegánsan meghajolt előttem. - Azt hiszem, hogy te nyered az est "szép fiúja" díjat.

- Főleg, ha ketten megyünk - egy fekete elegáns álarcot dobtam a kezébe, ő pedig pislogás nélkül szemügyre vette. - Azt akarod, hogy utazzak vissza Londonba veled?

- Azt akarom, hogy utazz vissza Londonba velem és vegyél te is részt egy álarcosbálon - zsebembe csúsztattam a kezem, miközben a taxi dudált, hogy megérkezett. - Készen állsz?

- Mondhatom azt, hogy nem? - morogta a bajsza alatt.