Chloe valami oknál fogva ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérjem az osztályteremig, ezért az autóban ülve hátra pillantottam, majd elmosolyodtam. Éreztem rajta, hogy jobban van és ritkábban gondol az édesapjára. Ennek örültem, hiszen rájöttem arra, hogy könnyebb a gondolatait elterelni. Kislány még ahhoz, hogy felfogja a dolgok súlyosságát. Ha Chloe könnyen felejt és gyorsan veti bele magát más témákba, akkor én eszméletlenül hálás leszek neki. Az én fájdalmam még nem múlt el. Azóta sem tudtam vele beszélni, hiszen nem elérhető. Minden bizonnyal kikapcsolta a telefonját, vagy lemerült neki. Akkor sem értettem az eltűnésének az okát. És azt hiszem, hogy egy darabig barátkoznom kell ezzel a fojtogató érzéssel.

Kikapcsoltam az övemet, fekete hajamat pedig megigazítottam. Szerencsére nem mondható el rólam az, hogy egész éjszaka sírtam, ezért büszkén pillantottam a tükörbe. Furcsa volt elkíséri Chloet az osztályteremig, hiszen nem voltam ehhez hozzászokva. - Észre sem vettem azt, hogy reggel ilyen sok szülő van az iskolában - vállamra helyeztem a táskámat, szememmel pedig a lányomat figyeltem, aki virágos táskáját ügyesen cipelte. - A reggelit és az ebédet is elraktad, igaz? - kicsit előre hajoltam, majd hátra túrtam a haját. Nem akartam, hogy azt gondolja, hogy figyelmetlen vagyok. Daniele váratlan eltűnése óta kuszák a gondolataim és nem tudok annyi mindenre odafigyelni, ezért arra sem emlékszem, hogy eltettem az uzsonna dobozát, vagy sem.

- Eltettük, mami - szeme felcsillant, majd vigyorogva integetni kezdett. Nem értettem, hogy kinek örült meg ennyire, ezért zavartan hátra pillantottam. Elmosolyodtam, hiszen megláttam a fiút, akivel jóba lettek. Úgy döntöttem, hogy hagyom őket kibontakozni, ezért őket figyelve hátra léptem, viszont ekkor neki ütköztem valakinek.

- Elnézést! - megfordultam, majd szembe találtam magam egy fiatal apukával, aki ujjai között forgatta a kocsikulcsot. Minden bizonnyal ő volt a fiú édesapja, hiszen minden figyelmét a szőke hajú fiúnak szentelte. Elpirultam, hiszen el is felejtettem, hogy mit jelent az a kifejezés, hogy "valaki eszméletlenül jóképű."

- Semmi baj! A folyosó tömve van diákokkal, szóval elnézem magának - fél szemmel figyeltem a férfit, viszont alig hittem a szememnek. Kifinomult volt, elegáns és enyhén göndör volt a haja. - Chloe anyukája? - kérdezte egy kis hatásszünet után.

- Ó, igen! A nevem Katherina - illedelmesen kezet nyújtottam, majd a szemébe pillantottam. Ő elfogadta, de láttam rajta, hogy habozik. Azt hiszem, hogy ő nem a közvetlen embereket táborát erősíti.

- Logan! Nagyon örülök - kezemet gyorsan elengedte, aztán minden figyelmét a fiának szentelte. Egy darabig álltam és figyeltem őket. Megállás nélkül beszélgettek a legújabb Disney filmekről és arról, hogy melyik a kedvenc karakterük. Én nevettem rajtuk, viszont a türelmetlen Logan felsóhajtott. - James! Apának az irodába kell mennie, ezért menj be a terembe - utasításnak hangzott, ezért rájöttem arra, hogy szigorú apuka lehet. A fiú bólintott, aztán pacsit adott az apja tenyerébe. - Délután érted jövök - szőke haját megborzolta, majd mosolyogva figyelte, hogy fia belépett az ajtón.

- Szia édesem! - integettem a lányomnak, aki szó nélkűl megfordult, majd belépett a terem ajtaján. Arcomról lefagyott a mosoly, ezért összefontam magam előtt a kezem.

- Hah! - nevetett Logan. - Jó lehet a kapcsolatuk - a váratlan beszólást követően nagyokat pislogva néztem a szemébe. Értettem, hogy jóképű, de ez nem hatalmazza fel arra, hogy bunkó legyen. Hátra dobtam a hajam, aztán megindultam a lépcső felé. - Legyen szép napja!

- Szép lesz ha többé nem látom magát - sziszegtem a fogaim között.

Daniele távozásával nem szűnt meg az élet. Minden dolgozó csinálta a munkáját és igyekeztek a lehető legpontosabb munkát végezni. A lift ajtaja ép hogy kinyílt, de azonnal szembe találtam magam a fájó valósággal. Érezni lehetett Daniele hiányát, hiszen a szigorú főnők nélkül elszabadult a káosz. Sokan kiabáltak egymással, papírok és jegyzetek hevertek a padlón, és a kávé is elfogyott. - Ezt nem hiszem el! Ki itta meg az utolsó csepp kávét? - a közös konyhában megfordultam a kezemben tartott kávéadagolóval és tanácstalanul néztem körbe. Senki nem figyelt rám, hiszen mindenki el volt havazva. A konyha előtt sokan elsétáltak, viszont nem akartam őket megállítani, ezért új kávé adagot készítettem magamnak.

- Kérdésére a válasz, az, hogy én! - váratlan hang szólalt meg, ezért tehetetlenül kiejtettem a kezemben tartott kanalat és megfordultam. Ekkor történt, hogy szembe találtam magam a férfival, aki csészéjét a pultra helyezte. Mi a... - Megenged egy kérdést? Ez Arabica kávé? - pislogás nélkül figyeltem, hogy kiveszi a kezemben tartott dobozt, majd a pult szélének támasztva olvasni kezdi a feliratot. - Puszta kíváncsiság...

- Maga mit keres itt!? - pultnak támaszkodtam és ez volt az első pillanat, amikor arra vágytam, hogy valaki lőjön le. Logan a szemembe pillantott, majd szemöldökét ráncolva megcsóválta a fejét.

- Itt dolgozok! Hm...ma reggel óta - szemembe nézve letette a pultra az üveget, aztán végig nézett rajtam. - Maga asszisztens?

- Elnézést, hogy megzavarom, de a rendezvény iratai elkészültek! Bevihetem az irodájába? - ekkor Logan átvette az iratokat, aztán nemes egyszerűséggel a kezembe nyomta őket.

- Majd az asszisztensem beviszi őket! - tekintete szinte harcolt az enyémmel. Egy hajszál választott el attól, hogy beverjek neki egyet, viszont ez a Logan nem viccelt. Ő pontosan az a pasi, akivel senki nem mer szórakozni, ezért talán jobb ötlet ha meghúzom magam. Mosolyt erőltettem magamra, aztán kivettem a kezében tartott dokumentumokat.

- Hogyne vinné be! - morogtam az orrom alatt.

Az óra éjfélt ütött. Második éjszaka, hogy nem tudok aludni, ezért anya dolgozó szobájában kötöttem ki. Nem is tudom, hogy mikor jártam itt utoljára. A fehérre festett falak, a régi képek és az óriási mahagóni asztal eszembe juttatta a gyermekkoromat. Emlékszem, hogy fel sem értem ezt az asztalt, ezért államat gyakran megütöttem a szélében. Most azt hiszem, hogy akkor volt utoljára minden rendben. Akkor még volt anya, apa és egy igazi családom. A katasztrófa után rá sem ismertem arra a fiúra, aki titokban bejött ide cukorkát enni: egy férfi lett belőle, aki egy éjszaka alatt szinte mindent elvesztett. - Csinálnom kell valamit...- gondolataim terelése végett behúztam magam alatt a széket, majd felkapcsoltam a kis lámpát. Anya asztalán sok dokumentum hevert, én megis azt nyitottam ki, amit Paolo elém dobott. Úgy éreztem, hogy nem voltam rá felkészülve, viszont tennem kellett valamit, amivel a keserű gondolataimat terelhetem. Kinyitottam a mappát, majd lapozni kezdtem. Nem lepődtem meg, amikor a hát irataival találtam szembe magam. Anya mindig kincsként tekintett erre a házra. Valóban az volt. Máshogy én sem tudnám illetni. Testvéreimmel nem csak itt nőttünk fel, de tökéletes a földrajzi elhelyezkedése. - Ezek meg mik? - újra lapoztam, viszont a kezem megállt a levegőben. Azt hittem, hogy képzelődöm, ezért összehúzott szemekkel a papír fölé hajoltam. Kisírt szemeim miatt nem láttam teljesen jól, ezért kezembe gyűrtem a dokumentumot, majd kiviharoztam az ajtón. Tudtam, hogy mit olvastam. És nem tetszett, amit olvastam. - Paolo! - a fa lépcsőn lerobogtam, majd a nappaliban kerestem a testvéremet. Ő a szokásos fotelben ült és alkoholt kortyolgatott. Az asztalra dobtam a lapot, de nem volt elég erőm ahhoz, hogy megszólaljak. Nem értettem a dokumentumot.

- Ez meg mi? - üveges tekintettel a szemembe nézett, tudtam, hogy az alkohol elvette az eszét. A történtek óta ivott, de nekem szükségem volt a józanságra. - Mit akarsz ezzel!? - kezébe vette, majd félre lökte.

- Ez anya végrendelete! - emeltem fel a hangomat. - A dátum szerint egy héttel a halála előtt írta!

- Várj! Mi van? - fejét csóválta, nem értette, hogy miről beszélek. Próbált észhez térni, de nehéz volt. - Nem értem, hogy miről beszélsz!

- Mert túl sokat ittál! - elvettem az üveget, a legközelebbi kukába hajítottam, aztán mérgesen folytattam. - Egy héttel a halála előtt írta! Ez azt jelenti, hogy ő tisztában volt azzal, hogy meg fog halni! - fejeztem be, mire Paolo pislogás nélkül nézett rám. - Tudta, hogy meg fog halni!

- Tudta? - motyogta.

- Itt öngyilkosság is szóba jöhet - fújtam ki magam, majd leültem a fotelbe.