Kezemben volt a teszt eredménye, mégsem voltam bátor ahhoz, hogy kinyissam. Izgatott lettem, hiszen egy mozdulat választott el az igazságtól. Még mindig emlékszem Chloe rémült tekintetére, amikor az orvos kezébe vette a tűt. Akkor azért imádkoztam, hogy ne ijedjen meg, hogy ne sírja el magát. Bármit megtettem volna azért, hogy elvegyem a tű okozta fájdalmát, de nem voltam rá képes. Én ragaszkodtam az apasági teszt eredményéhez, ezért az én lelkemen száradt minden. Felvontam a szemöldökömet, hiszen öt perce roskadtam a mahagóni íróasztal fölött, miközben abban reménykedtem, hogy valaki belép az ajtón és közbevág. Tudni akartam a teszt eredményét, mégis féltem. Éreztem, hogy Chloe az én kislányom, a lelkem mégis üvöltött. A szívem mélyén ott volt a kétségbeesett kérdés, hogy "mi történne, ha mégse"? Apró kérdés, mégis rengeteg dolgot magába foglal. Katherina megvan győződve arról, hogy Chloe az enyém. Magaménak éreztem, mégis féltem és belegondoltam az ellenkezőjébe. A hideg kirázott, a félelem pedig felülkerekedett rajtam. Ki kell nyitnom! Ujjammal megszakítottam a boríték szélét, hallottam a vékony lap szakadását, miközben egyre gyorsabban vert a szívem. Egy hetet vártam erre a pillanatra. Most a vége előtt, nem adhatom fel és nem félhetek a lehetetlentől. Letéptem a boríték tetejét, viszont a lábam a földbe gyökerezett, amikor valaki kopogott az ajtón. Sóhajtva lehunytam a szemem, a borítékot pedig az egyik fiókba rejtettem. - Gyere! - nem tudtam, hogy ki kopog, ezért meglepődtem, amikor Paolo lépett be az ajtón. Milliószor megmondtam neki, hogy többszőr ne merje átlépni a cég ajtaját. Elmondtam neki, hogy itt nincs keresnivalója, és nem akarom, hogy a nyugodt életem rombolója legyen. Palolo a szokásos megjelenésében csukta be az ajtót; kígyóbőr mintázatú cipője kiemelte a sötétbarna ingjét és a homokszínű vászon nadrágját. A vak is elmondja róla azt, hogy Olasz. A szememet forgattam, mérgesen dőltem hátra a széken, hiszen fontos dologban szakított félbe. Bár nem tudom, hogy lett volna elég bátorságom kinyitni a borítékot. Palolo csípőre helyezte a kezét, majd sóhajtva helyet foglalt. - Nem megmondtam, hogy ne gyere többet ide? - könyökömmel az asztalra támaszkodtam, szemöldökömet pedig felvontam. A bronz bőrű testvérem összefonta maga előtt a kezét, majd megcsóválta a fejét.

- Fontos dologról szeretnék veled beszélni! - hangja komoly volt, tekintete pedig szikrákat szórt. Ha nem ismerném, azt mondanám, hogy kamuzik. Viszont láttam rajta azt, hogy igenis komolyan beszél. - Daniele...

- Mi történt? - szemébe pillantottam. Testvérek voltunk. Tudtuk és éreztük a másikon azt, hogy baj van. Még akkor is, ha ellentétek voltunk. A vér összekötött, a szeretet pedig egymáshoz húzott. - Mondanák valamit? Lorenza...

- Lorenza haza utazott - suttogta alig hallhatóan. - Olaszországba, mert... - nézett mélyen a szemembe.

- Mert!? - felálltam, majd hátra löktem a gurulós fotelt.

Daniele ma megkapta az apasági teszt eredményét. Nem tudom, hogy izguljak, vagy inkább a félelemtől sírjak. Tisztában vagyok azzal, hogy hét évvel ezelőtt, a bál után kivel feküdtem le. Tisztában vagyok azzal, hogy az az ember és Daniele ugyan az. A szívem mélyén tudom, és számomra egyértelmű volt az, hogy Daniele a kislányom apukája. Szívem mélyén mégis féltem. Nem kéne. A félelem mindig hiba. A félelem, gyengévé teszi az embert. Ez ellen mégsem tudunk tenni. Viszont elég erős voltam ahhoz, hogy bízzak az igazságban és a saját szívemre hallgassak.

Úgy döntöttem, hogy meglepem Chloet az iskolában. Nem akartam Danielet munka közben zavarni, ezért tanítás után a folyosón vártam a lányomat, viszont meglepődtem, amikor a tanító néni megállt mellettem. Már megint ez a nő! Rengeteg teher volt a vállamon, ezért nem volt hozzá türelmem. - Hogy van? - kíváncsian fürkészte az arcomat, ezért táskámat a vállamra dobtam.

- Igazán jól. Chloet várom - elmosolyodtam, amikor felém futott és átkarolta a derekamat. Fekete hajába vezettem az ujjaimat, majd beszívtam a jellegzetes illatát. Furcsa, de azonnal megnyugodtam. A lányom érintése mindennel felér. Ő a tökéletes gyógyír. Mindenre. - Mehetünk édesem? - simogattam az arcát, viszont ő nem figyelt, mert hátra fordult. Integetni kezdett, ezért zavartan figyeltem előre.

- Szia Chloe! - egy szőke hajú kisfiú sétált el mellettünk. Szeme kékje a fogainál is jobban csillogott. Szürke galléros pulcsit és zöld nadrágot viselt. - Találkozunk holnap - pókemberes táskáját a vállára dobta, miközben a lányom mosolyogva figyelte őt.

- Ki ez a fiú! - lehajoltam és magam felé fordítottam Chloet, aki fejét megrázta, hogy visszahúzza magát a jelenbe. - Figyelek... - fontam össze a kezem. Ő csak kuncogott és megindult a kijárat felé.

A cukrászdában sokan voltak, viszont kerestünk magunknak egy ablak melletti helyett. Engedtem, hogy Chloe válasszon először, közben próbáltam kideríteni azt, hogy ki volt az említett fiú. - Elmondod, hogy ki volt ez a kisfiú? - telefonomat az asztalra csúsztattam, közben nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt, hogy Daniele órák óta nem jelentkezik. Tudtam, hogy dolgozik, de az esetek többségében szokott írni. Most, hogy megkapta az eredményt, kicsit féltem. Talán...csalódni fogok? Talán....Daniele nem a vérszerinti apukája?

- Ő az új osztálytársunk. Egy hete költöztek az apukájával a városba - ujjával egy sütemény felé bökött, ezért mosolyogva bólintottam.

- Valóban? - szemöldökömet felvontam, hiszen elképzeltem ahogy a lányom barátkozni kezd ezzel a kisfiúval. - És hogy hívják?

- James - tolta felém az étlapot. Bólintva tudomásul vettem, majd választottam magamnak egy citromos kockát. Amíg telt az idő, a telefonomat piszkáltam, és a lányommal beszélgettem. Próbáltam Chloe szavaira figyelni, viszont nehéz volt, hiszen aggódtam. Daniele eltűnt. Az öt perccel ezelőtt elküldött üzenetre sem válaszolt, ezért mérgesen csúsztattam táskámba a telefonomat. Terelni akartam a gondolataimat, ezért Chloe haját simogattam.

- Hogy van a kezed? Már nem fáj? - pillantottam a szúrás helyét körülvevő lila foltra. Chloe a fejét rázta.

- Nem fáj - elvigyorodott amikor meghozták a kért sütiket, ezért mosolyogva megköszöntük. - Te milyet kértél? - egyik lábát maga alá húzta, majd felkönyökölt az asztal szélére. Rosszallóan pillantottam rá.

- Nem szabad evés közben könyökölni! - mintha meg sem hallotta volna, felém mutatta a villáját.

- James is jobb kezes. Amikor írni szoktunk, mindig össze szokott érni a könyökünk - fekete hullámos haja az arcát cirógatta, majd pár tincsét a füle mögé tűrte. - A kedvenc tantárgya a testnevelés.

- Sokat szoktál beszélgetni vele? - kóstoltam meg a citromos kockát. Finom volt. Habos, zamatos és citrusos. Viszont Daniele azóta sem írt, ezért gyorsabban fogyasztottam a kockát. - Talán...tetszik neked?

- Mi!? Dehogyis - nevetett teli szájjal. - A fiúk annyira gyerekesek - amint kimondta, zavartan elnevettem magam.

- Honnan tudod, hogy James is gyerekes? - vontam fel a szemöldökömet. Chloe megcsóválta a fejét.

- Inkább ne beszéljünk erről, anyu! Minden fiú gyerekes! Mindig a lányokat piszkálják, tesi órán pedig kinevetik őket. Múltkor az egyik lány nem tudott labdával dobni, Alex pedig kinevette őt, majd a fejéhez dobta a labdát!

- Ez nagyon csúnya dolog, kicsikém. Remélem, hogy Alex azt kapta amit megérdemelt - csóváltam a fejem.

- A többiek szerint, Alex csak azért tette mert tetszik neki az osztálytársam - csillogott a szeme, mire elnevettem magam.

Neki pedig tetszik James....

Aranyos a korai szerelem.

- Együnk, utána pedig elmegyünk Daniele munkahelyére - szóltam, mire elmosolyodott. - Szeretnéd látni Danielet, igaz?

- Szeretném, anyu - meglepődtem, amikor letette asztalra a villáját, és kihúzta magát. - Daniele nagyon jó ember. Az iskolában sokat gondoltam rá. Hiányzik! - annyira boldog voltam, hogy a szemem is könnybe lábadt. A lànyom azt mondta, hogy hiányzik neki! Ennél szebb dolgot nem kaphattam volna!

- Akkor menjünk minél előbb!

- Jó, mami - értett velem egyet.

Gyomorgörccsel parkoltam le. A cég hatalmas üveg felülete visszaverte a nap fényes sugarait, miközben Chloe és én kiszálltunk az autóból. Tudtam, hogy Daniele már kinyitotta a borítékot. Itt Chloe volt az, aki nem értett mindent. Nem hibáztattam őt, hiszen kicsi volt ahhoz, hogy mindent megértsen. Neki elég tudnia azt, hogy Daniele az ő apukája. Mikor a bejárat felé sétáltunk, Chloe elengedte a kezem. A fotocellás ajtó előtt megálltam, a napszemüveget pedig a fejemre nyomtam. - Baj van, kicsikém?

- Daniele az én apukám, igaz? - suttogta alig hallhatóan. - Kezdem megkedvelni. Szomorú lennék, ha az ellenkezője derülne ki - kezét piszkálta, majd a földre pillantott. - Az osztályban mindenkinek van apukája.

- Édes vagy, Chloe - simogattam a haját, majd leguggoltam elé. - Hidd el, hogy nincs mitől félned - suttogtam könnyes szemmel. - Daniele a te apukád. És ezt mostmár egy fontos papír is alá fogja támasztani - töröltem le az apró könnyeit. - Megígérhetem neked, hogy Daniele nagyon jó apukád lesz. Mindig melletted lesz és segíteni fog neked. Mit szólsz hozzá?

- Azt, hogy már alig várom! - előre futott, ezért nevetve követtem őt. Tűsarkúk kopogott a kő felületén, ezért a recepciós felém kapta a fejét. Hozzá kell szoknom ahhoz, hogy gyakran váltogatják egymást, hiszen most egy olyan személy állt a pult mögött, akivel talán csak egyszer találkoztam. Chloe a lift felé futott, de s recepciós leintett minket.

- Elnézést! Bejelentett időpontra jöttek? - annyira meglepődtem, hogy majdnem elnevettem magam. Ezek szerint ő nem emlékezett rám. A vörös hajú nőre pillantottam, majd hátra dobtam a hullámos hajamat.

- Először is jónapot! Másodszor én itt dolgozom - fehér blézerem zsebéből előhúztam a belépőkártyámat, majd mosolyogva folytattam. - Harmadszor is, a cég vezérigazgatójához jöttem. Hozzá pedig nem kell külön belépőengedélyt kérnem - a lift felé fordultam, majd megindultam az irányába, viszont olyan dolog történt, amire nem számítottam.

- Sajnálom, de nem engedhetem fel! - váratlan kijelentése miatt megfordultam, majd keresztbe fontam a kezem. Mielőtt megkérdeztem volna, hogy miért, ő mosolyogva így válaszolt. - Mr. Morgan egy órája elhagyta az épületet.

- Elhagyta!? - suttogtam magam elé. - Hogy érti pontosan azt, hogy elhagyta?

- Amikor elviharzott, a repteret hívta. Én úgy gondolom, hogy elutazott - fejezte be, mire könnyes szemmel a lányomra pillantottam, aki leült a lépcső szélére. - Mert Mr. Morgan elutazott.