Olaszország

Nagy és odaadó családban nőttem fel. Rajtam kívül van két ember, akire édesanyám büszke lehet. Paolo a legidősebb a családban, ő harminchat éves. Én vagyok a középső, bár huszonöt évesen érettebb fejjel látom a dolgokat mint ő. És van egy kishúgunk, aki alig töltötte be a huszadik életévét. Azt nem tudjuk, hogy melyikünk anyánk kedvence. Azzal viszont tisztában vagyunk, hogy engem szeret a legkevésbé, hiszen gyakran elutazok otthonról és inkább a munkába temetkezem. Londonba való utazásomat is csak Marknak köszönhetem, aki javasolta, hogy látogassak el hozzá. Viszont egy családi tragédia nem csak haza hívott, de minden jel arra mutatott, hogy most egy jó ideig nem térek vissza Londonba. Talán majd csak akkor, ha Mark végre feleségül vesz valakit és én leszek a tanú.

A fejemet lógatva szálltam ki a taxiból és kivettem csomagtartóból a szürke bőröndömet. Csupán egy bőröndöt és egy barna, bőr táskát hoztam haza. Mi olaszok imádjuk a bőrt és a kényelmes cipőket, ezért egy szürke, kockás nadrágban és fekete olasz cipőben léptem át a birtok kapuján. A szürke kőfalat, fekete kapu és díszes csengő egészítette ki. A fal mögött fekvő ház tipikus olasz hangulatot és stílust követte: kőberakásos, magas falak, oszlopok és nagy fehér ablakok voltak. Mindig is szerettem ide visszatérni, viszont a mai nap más volt.

Összezuhantam amikor anyám felhívott és megtudtam a hírt. Abban a pillanatban leírhatatlan fájdalmat és keserűséget éreztem. Tudtam, hogy lőttek a londoni életemnek és a munkámnak amit épp hogy elkezdtem. Alapjáraton nem én voltam a kedvenc, a tökéletes és a példamutató a családban. Nálunk mindig az idősebb gyereket tisztelik meg a dicsérettel. A középsőnek és a legfiatalabbaknak pedig tőle kell tanulnia. Isten mentsen meg attól, hogy Paulo testvéremről vegyek példát!

Amikor belöktem magam előtt a fa ajtót, hirtelen szembe találtam magam a barna hajú húgommal, aki a fehér márvány lépcső alsó fokán ült és az egereket itatta. Amikor látta, hogy megérkeztem, hirtelen felpattant és zokogva a nyakamba ugrott. Az sem zavart, hogy össze gyűrte a bordó ingemet, vagy, hogy a napszemüveg lecsúszott a fejemről és végig karcolta a követ. Lorenza volt köztünk a legérzékenyebb és a legsebezhetőbb is. Két fiú testvér mellett mindig céltábla volt és Paoloval állandóan védtük az apánk haragjától vagy a férfiaktól, akik tisztában voltak azzal, hogy Lorenza egy főnyeremény. - Istenem, Daniele! Apa meghalt! Én ezt nem tudom felfogni - a lábam előtt leguggolt és két kezébe temette az arcát. Az én szememet is ellepték a könnyek, de valamiért nem tudtam sírni. Egész repülőúton itattam az egereket és direkt lehajtottam a fejem, csak senki ne lássa rajtam azt, hogy sírok. Se a lelkem, se a szívem nem engedte, hogy sírjak, hiszen még nem nyugodtam meg. Semmit nem tudtam az apánk halálával kapcsolatban.

- Anya hol van?

Ez volt az első kérdés ami az eszembe jutott. Mondhattam volna, hogy "minden rendben", vagy "idővel könnyebb lesz", de valamiért anyánkra tudtam gondolni. Ő az egyetlen, aki mindent tudhat apa halálával kapcsolatban. - A dolgozó szobában - hüppögte. - Vele van Paolo is! - ragadta meg a kezem, de én csak puszit nyomtam a homlokára, majd kettesével szedtem a lépcsőfokokat. A házunkra jellemző volt az olasz stílus és hangulat. A fehér falakat mindenhol szőlő és borokat ábrázoló, olajfestmények voltak. Apa mindig is gyűjtötte a képeket. Például a hatalmas nappali legszebb tárgya egy hatalmas, hófehér kandalló volt, ami fölött egy még nagyobb festmény díszelgett. Képek, fehér bútorok, fa, gerenda és halk zene. Ez jellemezte a házunkat. Kár, hogy általában kevés időt töltök itthon.

Miután kopogtam, beléptem az ajtón és szembe találtam magam anyánkkal. Róla tudni illik, hogy keménynek mutatja magát, egy rendíthetetlen özvegynek, de belül érzékenyebb, mint amilyennek mutatja magát. A hugom teljes mértékben rá ütött: anyának is sötétbarna haja és gyönyörű szív alakú arca volt. A szokásoktól csak az tért el, hogy barna haját most szoros kontyban hordta, hogy tekintete vörös, szája pedig vékony vonallá változott. Próbálta tartani magát, de enyhén ráncos arca sápadt és színtelen volt. - Daniele! Ó, fiam! - lassan felállt a mahagóni íróasztal mögül, megkerülte majd szipogva magához ölelt. Megveregettem a fekete blúzba rejtett vállát és a testvérem felé néztem, aki a közelben található, bőr fotelben ülve, konyakot kortyolt. - Nagyon rossz dolog történt, fiam - helyezte arcomra a kezét.

- Minden rendben lesz, anya - simítottam meg a vállát, majd puszit nyomtam a homlokára. - Paolo! - biccentettem a fivérem felé, aki hüvös, semmit mondó szemekkel felém pillantott. Jól van...Paolo egy másik kategóriába tartozik. Megszokta, hogy mindig ő volt az okos, a tisztességes és példamutató gyerek. Ő amolyan, "apám katonája" fiú volt. Az orrát fenn hordta, illetve lenézte a pornépet. És nem lepődtem meg azon, hogy a fekete, göndör hajú testvérem csak egy fejbiccentéssel köszönt. Végülis csak három hónapja láttuk egymást utoljára...

- Örülök annak, hogy végre hazatértél, kicsim - simította anya az arcomat.

- Mi a baja? - böktem a bátyám felé, aki fontos dokumentumokat és papírokat olvasott. A fehér inge gyűrött volt, a barna vászon nadrág pedig illett a bőr cipőjéhez. Már csak a szivarka hiányzott és teljes lett volna az összkép. És most jön a kérdés, hogy ki az, aki nem illik ebbe a családba? Természetesen én! Ki más lenne?

- Paolo nagyon nehezen viseli - csóválta a fejét. - Én azóta is nyugtatót szedek - leült a legközelebbi bőr fotelbe, majd lesütötte a szemét és azonnal cigire gyújtott. - Hogy telt a repülőút?

- Nehezen - keresztbe fontam a lábam, majd két kezemet a nadrág zsebembe süllyesztettem. Nem tetszett az itteni hangulat, de nem számítottam másra. Már az út közben sejtettem, hogy mindenki maga alatt lesz és válaszokat fognak keresni arra, "mégis, hogy tovább?" Azonnal éreztem az apám hiányát, hiszen mi tipikusan olyan család voltunk, mint amiket a jól ismert török és olasz sorozatokban látni lehet. Mindig volt valami: változás, meglepetés, esetleg egy titok, amiről senki nem tudott. Viszonylag befolyásos család voltunk, ezért mindig figyeltünk a jó hírnevünkre, viszont most először éreztem az összetartást és az együttérzést a családban. Anyám csak ült. Keresztbe tette a lábát, üveges tekintettel, cigizet és minden bizonnyal a jövőn gondolkodott. Az idősebb fiú, Paolo köztem és a hülye dokumentumok között kapkodta a fejét.

És, hogy milyen papírok voltak azok?

Természetesen azok a dokumentumok, amik megmutatják, hogy ki nevére hagyta apa a gyönyörűséges, citrus fákkal ellátott birtokot. Csak ne rám! - gondoltam magamban. - Nesze kis herceg! - Paulo felém sétált, majd átnyújtotta a fekete dossziét és a benne szereplő papírokat. Nagyot nyeltem, hiszen most jöttem rá arra, hogy felháborodása nem csak az apánk halálát érintette. - Úgy tünik, hogy apa mégis nagyra becsült téged! - fejét csóválta, majd az ajtó felé sétált. Akkor láttam, hogy az én nevemre hagyta a birtokot. Szent szar! Miért pont az én nevemre?

Talán azért, mert titkon tudta, hogy a bátyám agyi kapacitása akkora mint egy szamárnak. Tudta, mégsem mondta ki soha nyiltam. - Nem én akartam! Soha nem is említette, hogy rám hagyná a birtokot - papírokkal a kezemben fordultam felé, majd a mahagóni asztalra dobtam, hiszen számomra ez csak egy darabka papír. - Mindegy, hogy ki nevén van a ház! - mondtam hangosan, de Paolo kötötte az ebet a karóhoz.

- Remélem, hogy minden dolgodat be tudtad fejezni Londonban - tette fel a mutatóujját. - Mert az is biztos, hogy egy darabig nem mehetsz vissza - gyilkos szemekkel figyelmeztetett, majd becsapta maga mögött az ajtót.

Számtalan kérdésem lenne:

Apám mikor halt meg?

Hogy halt meg?

Miért most?

- Most minden nagyon nehéz - fújta ki anyám a füstöt. - Érthető, hogy a bátyád csalódott. Mindig is bizonyítani akart az apátoknak - remegő kezekkel letörölte könnyeit, majd a maradék csikket, elnyomta a kék színű, kerámia tálban. - Érdekel, hogy halt meg? - vonta fel a szemöldökét.

- Szeretném tudni ha már haza rángattál - tártam szét a kezem. - Mi történt? Úgy tudtam, hogy egészséges!

- Szívinfarktusa volt! Tegnap késő este összezuhant, amikor aludni készültünk. Minden nagyon...gyorsan történt, és én....istenem! Mit fogok az apátok nélkül csinálni? - sirva a plafon felé szegezte tekintetét és szipogva a fejét csóválta. - Most szükségem lesz rád, Daniele - motyogta fehér arccal. - Tudom én! Mindig is azt tervezted, hogy Londonba költözöl és saját vállalkozást csinálsz - csóválta a fejét. - Viszont tegnap este hunyt el az édesapád! És én még mindig érzem az illatát.

- Értem, anya - mögé álltam, majd könnyes szemmel megsimítottam a vállát. - Nem megyek sehova! Addig maradok, ameddig kell. Ígérem - motyogtam magam elé.

- A bátyádnak pedig adj egy kis időt, szívem - szorongatta a kezem. Ujjaim több színes és pecsétgyűrű volt. Nyakában pedig két fajta arany lánc is lógott. Az egyik lánc a horoszkópját jelölő, medált tartotta, a másik pedig egy szív medál, amit apámtól kapott.

- Most bizonyára csalódott, hogy nem rászállt a birtok - pillantottam a papírok felé.

- Az apád döntött így! Mindenki tudta, hogy ezt már évekkel ezelőtt eldöntötte. Csak azt nem tudtuk, hogy ilyen hamar eljön az idő, ahhoz, hogy elővegyük a szekrény aljáról - zokogta hangosan.