Az utolsó fél órában annyira fejembe szállt az alkohol, hogy az este végére az egész testemet uralta. Úgy éreztem, hogy a bárszéken ülve bármelyik percben álomra hajthatom a fejem. Tisztázzunk valamit! Soha nem voltam annyira részeg, hogy reggel egy bárban ébredjek, viszont életemben először ez is megtörtént.

Nem tudom, hogy mennyi lehetett az idő, de arra eszméltem fel, hogy kurvára fáj a fejem. Tudtam, hogy végig ittam az egész éjszakát, viszont abban nem voltam biztos, hogy mi történt reggelig. Fejemet egy pultról emeltem fel. Előttem három darab üres pohár, és egy magas összegű számla volt. A számlát szerencsétlenül gyűrtem az ujjaim közé. Nem tudtam eldönteni, hogy mi esett rosszul: a fejfájás, vagy a számlán található összeg. Mégis mi a szart ittam? A tegnap estéből semmi nem maradt meg. Arra emlékeztem, hogy a bánatomnak köszönhetően eljöttem egy bárba inni. Egész végig egyedül voltam, ezért nem féltem attól, hogy nem kívánt társaságot kapok. Fejhasogatás közben kivettem egy összegyűrt papír pénzt a zsebemből, majd az előttem ácsorgó srácra pillantottam. - Miattam maradtál itt? - ráncoltam a homlokomat. Ő csak a vállát rántotta. Ellenben velem, ő teljesen energiadús és jóképű volt. - Akkor nyugodtan tartsd meg az egészet - ujjaimmal közelebb toltam a pénzt, majd felemeltem a másik széken található öltönyömet és azonnal haza indultam. - A francba! Utálok másnapos lenni - összehúzott szemekkel kerestem meg az autómat, majd szerencsétlenül beszálltam. Kormányra hajtott homlokkal vártam, hogy kicsit kitisztuljon a fejem, aztán haza indultam.

Lakásomra érve a hugom megállás nélkül a kérdéseivel bombázott. Az első kérdése az volt, hogy "milyen volt?" "Sokáig tartott?"Minden bizonnyal azt gondolta, hogy Katherine-el töltöttem az éjszakát. Bár furcsálltam, hogy a kinézetem alapján még nem jött rá arra, hogy másnapos vagyok.A borostám sűrűbb lett, a hajam kusza, a szemem alatt pedig karikák éktelenkedtek. Úgy néztem ki, mint egy másnapos egyetemista, aki pár órája szabadult egy házibuliból. Kicsit haragudtam magamra, mégis úgy éreztem, hogy szükségem volt rá. Nem vágytam társaságra. Csak és és az alkohol. - Csak csinálj nekem egy kávét - törölközővel a kezemben ácsorogtam a nappaliban és kimerülten elmosolyodtam. - Megköszönném - biccentettem majd, magára hagytam. A forró víz kicsit magamhoz térített. Ennek köszönhetően olyan dolog is az eszembe jutott, amire nem feltétlenül akartam emlékezni. Nekem...van egy gyerekem. És ez mérföldekre állt tőlem. Akárhányszor rá gondoltam, kinyitottam a szemem és összevontam a szemöldökömet. Megfordult a fejemben, hogy talán hazudott. Milliószor lejátszódott a fejemben az, hogy ez csak egy hazugság. De a szívem mélyén mégis úgy éreztem, hogy valóságalapja is lehet. És akkor mit fogok tenni? Feleségül fogom venni ezt a hárpiát? Gyűrűt húzok az ujjára? És ezt mind azért, hogy megismerjek valakit, aki talán nem is az enyém? Egy hosszú útvesztő állt előttem. Nem az elején, hanem a közepén álltam. Úgy éreztem, hogy hosszú az eddig megtett út, ezért nem fordulhatok vissza. De a pokolba is már! Nem tudom, hogy mi igaz, és mi hazugság.

Vajon megéri kockáztatni egy olyan dologért, aminek talán nincs valóságalapja?

Délután a polgármester egy új park részt adott át, ezért tudtam, hogy ezen a napon nyakon csíphetem. Az autómból figyeltem, hogy mikrofon, és kamerák előtt beszél. A szívem hevesebben vert, hiszen tudtam, hogy ő az utolsó esélyem. Biztos, hogy ő ismeri a férfit, akivel azon az éjszakán lefeküdtem. Egy fénykép nem hazudhat! Milliószor megnéztem a róluk készült képet. És ezredjére is biztos voltam abban, hogy ő volt az a férfi: akinek a lányomat köszönhetem. - Hihetetlen, hogy egy hülye projekt miatt csinálom - súgtam magam elé.

De biztos volt ez? Valóban csak egy projekt hét miatt tettem? A szívem mélyén úgy éreztem, hogy eljött az ideje annak, hogy magam is utána járjak. Különösebben nem érdekelt, hogy ki az a férfi, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, mégis tudni akartam. Talán családja van. Felesége és kutyája. De akkor is tudni akartam a nevét.

A polgármestert akkor csíptem el, amikor a fekete autójához sétált. Az utolsó pillanatban álltam mögé, ezért zavartan bemutatkoztam neki. Ő illedelmesen elfogadta, bár homlokát ráncolta. Nem tudta, hogy mit szeretnék, ezért zihálva felvázoltam neki mindent. Izgatottan meséltem a képről és arról, hogy szeretném megtudni a férfi nevét, aki mellette állt. - Erről a fényképről lenne szó! - Twitteren keresztül mutattam felé a képet, miközben gondterhelten felsóhajtottam. - Maga az utolsó esélyem - tettem hozzá szégyenkezve. - És nagyon sajnálom, hogy csak így magára törtem - igazítottam meg a hajam. - Viszont életbe vágóan fontos ez nekem!

- Á, értem! - vette el a telefonomat, majd összeráncolt szemöldökkel alaposabban megnézte. - Igen! Én valóban ismerem ezt a férfit! Az édesapja jó barátom volt - helyezte szívére a tenyerét. - Ő meghalt! Nyugodjon békében - bólintott szomorúan.

- Nyugodjon békében - vágtam rá türelmetlenül. - A férfi nevére lennék kíváncsi - ujjammal az arany színű álarcot viselő férfira böktem. - Tudja, hogy hívják őt? - néztem a polgármester szemébe. Ő oldalra pillantott, majd határozottan biccentett.

- A neve Daniele - vágta rá. - Daniele Morgan!

- T...tessék? - erőltettem magamra egy mosolyt. Meglepődtem, amikor remegni kezdett a kezem, és szorulni a mellkasom. A név hallatán a pulzusom az egekbe szökött, ezért száraz torkomat piszkálta valami. A név hallatán kifejezetten rosszul lettem. Gyomorgörcs szorította a hasam, az adrenalin pedig az egekbe szökött. - Daniele... - suttogtam üveges tekintettel. Rettegtem, hiszen egyre rosszabbul éreztem magam. Lehetetlen, hogy a kettő ugyanaz az ember. - Honnan származik ez a Daniele? - suttogtam könnyes szemmel.

- Ó! Ő egy olasz származású férfi - mosolygott, miközben hátra pillantottam és megfordultam. A térdeimre támaszkodtam, hiszen majdnem összezuhantam. Lehetetlen! Én ezt most nem értem! Hét évvel ezelőtt találkoztam egy férfival, akiről kiderül, hogy ugyanaz, akibe most szerelmes vagyok? A két férfi...ugyanaz?!

Egész nap sírtam és nem tudtam, hogy mit csináljak. Rettegtem, hiszen nem voltam biztos benne. Azt hittem, hogy a polgármester félre beszélt, de mégis igaza volt. Hét évvel ezelőtt bemutatkozott nekem az a férfi. Most már tisztán emlékszem! - Istenem... - ácsorogtam az ablakban. - Édes istenem... - helyeztem szívem fölé a kezemet. - Te vagy az? - pillantottam a telefonomra. - Valóban te vagy a lányom apukája? - simítottam végig a libabőrös testemen.

Elhatároztam, hogy elé állok és megkérdezem. Úgy terveztem, hogy az álarcosbálnál kezdem, és óvatosan rákérdezek a dolgokra. Reggel nagyon izgatott voltam. Úgy éreztem, hogy a lehetetlen történik meg velem. Ha tényleg Daniele a lányom apukája, akkor...lehet egy kerek, normális életünk. Reggel szépen felöltöztem. A hajamat kivasaltam, majd lófarokba kötöttem. Egy szolid smink után, egy bokáig érő egyberuhában léptem ki az ajtón. Tudtam, hogy Daniele már a cégnél van, ezért oda vezetett az utam. Egész úton relaxációs zenét hallgattam. Még csak fel sem fogtam, ami történik. Számomra ez egy igazi csoda. Hét éve éltem abban a tudatban, hogy a sors soha nem hoz össze a lányom apjával. és most talán megvan az esélye annak, hogy az édesapja, mindvégig ott volt mellettem?

Mosolyogva léptem be a cég ajtaján, bár nem voltam nyugodt. Úgy éreztem, hogy tonna súlyt húzok magam után. A testem, és a lelkem is nehezebbnek tűnt. A lépteim erőltetettek voltak. Emlékszem, hogy megtámaszkodtam a fal mellett, hogy erőt gyűjtsek. És ebben a pillanatban még nem tudtam, hogy mi vár rám. - Megyek, Daniele - súgtam a lépcső felé pillantva.

A folyosóra érve már tudtam, hogy nem fordulhatok meg. Igazából nem is szerettem volna. A szerelem és a reménysugár hajtott. Boldog voltam. Ebben a pillanatban nagyon boldog voltam. A kék szemű lányomnak, ő a kék szemű apukája. Az arcomról nem tudtam lemosni a vigyort. Minden lépéssel közelebb kerültem az igazsághoz, amiben hinni szerettem volna. A könnyeim megállás nélkül folytak a szememből, de ezek csak öröm könnyek voltak. Hét évvel ezelőtt megismertem egy Daniele nevű férfit. Most szintén abba a férfiba voltam szerelmes. Istenem! Hogy találtad ezt ki nekem? Remegő kezekkel álltam Daniele irodája előtt. Emlékszem, hogy a kilincs felé nyúltam, de valamiért megállt a kezem. Hogy miért torpantam meg?

Azért mert Daniele valakivel kiabált. Nem tudtam, hogy kivel, ezért a homlokomat ráncolva, kicsit közelebb léptem. Életem legfájdalmasabb pillanatai voltak ezek: - Mit nem értesz ezen?! - kiabálta Daniele . - Sokat gondolkoztam rajta! Gondolkoztam és döntésre jutottam!

- Akkor szeretném hallani! - egy ismeretlen nő hangja szólalt meg, ezért tanácstalanul ökölbe szorítottam a kezem. Szinte éreztem, hogy mellkasom és a szívem is megtelik tömény fájdalommal. - Hogy döntöttél?!

- Nem fogadom el az ajánlatodat! Kurvára nincs bizonyítékod! Kurvára nem akarom megismerni a gyereket! Az egész nem ér meg ennyi áldozatot! Nem érdekel, hogy ki és az sem, hogy fiú, vagy lány... - elkerekedett szemekkel a kilincsre tettem a kezem. Nem szándékosan tettem, de a testem akaratlanul is előre zuhant. Izzadt tenyerem megcsúszott a fém felületén, ezért lenyomtam. - Nem akarom a gyereket! Egyszerűen csak nem akarok az életemben látni egy olyan gyereket, akinek lehet, hogy nem is én vagyok az apja. Érted?! Ő a múltam egy része! És az is marad! Így döntöttem. Most pedig zárjuk le a témát, és menj el - az ajtó kinyílt, én pedig előre zuhantam. Emlékszem, hogy térdre ereszkedtem, amikor egyszerre pillantottak felém. A kék szemű férfi, sápadt arccal végignézett rajtam, a nő pedig keresztbe fonta a karját. Minden olyan gyorsan történt. Az összetört szívemmel most már mindent tisztán láttam.

Daniele! Chloe apukája!

- Katherine?! - lépett hozzám, de amikor megszólaltam fehér arccal megállt.

- Chloe a te lányod - suttogtam sirva. - Ő a te lányod - néztem farkasszemet az emberrel, aki teljesen összetörte a szívemet.