Egy drogéria előtt parkoltam le, de a gondolataim annyira kuszák voltak, hogy még a kézi féket sem húztam be. Miután biztonságosan leállítottam az autót, gondterhelten pillantottam Chloe felé, aki megszeppenve ült a hátsó ülésen. Tudtam, hogy nálam biztonságban van, viszont nem volt jogom elszakítani őt az édesanyjától. Próbáltam úgy megközelíteni a dolgot, hogy ez Chloe kívánsága volt, de mégis szörnyű dolgot tettem a nővel, akit szeretek. Szerelem? A harag és a gyűlölet annyira elvakított, hogy elfeledkeztem a nő szívéről és az iránta érzett szerelemről. Hol van az a férfi, aki akkor voltam, amikor legelőször megpillantottam ezt a nőt? Hol van az érzés, amit akkor éreztem, amikor pislogott vagy mosolygott? Hova tűnt az a szerelmes férfi, aki egykor udvarolt ennek a nőnek? Mi változott?

Mit tettünk egymással Katherine?!

- Miért álltunk meg itt? - mély gondolataimból Chloe zökkentett ki, ezért homlokomat piszkálva hátra pillantottam a vállam felett. Mosolyt erőltettem az arcomra, és próbáltam nyugodt maradni. Sikertelen volt. A vak is észrevenné, hogy nem voltam a dolgok magaslatán: elszakítottam egy lányt az anyjától. Elválasztottam őket egymástól.

- Arra gondoltam, hogy ha nálam alszol, akkor szükséged lehet pár dologra - egy perc alatt gondoltam meg magam, ezért beindítottam az autót. Nem követhetem el ezt a hibát! - Ne haragudj, kicsim! Hibát követtem el - javítottam ki magam. - Haza viszlek az anyukádhoz!

- Ne! - kiabálta Chloe. Felszólalása váratlanul ért, ezért megszeppenve helyeztem kormányra a kezem. - Nálad szeretnék ma aludni - suttogta alig hallhatóan. - Én szeretném! - kezét aranyosan széttárta, ezért a pokol kapujában állva elnevettem magam. Furcsa tud lenni az érzés, amikor a legrosszabb helyzetben is marad egy apró dolog, ami az embert jó kedvűvé tudja varázsolni. Jelen pillanatban a lányom volt az egyetlen dolog, amiért még mosolyogni tudtam. Hibáztam, amikor elszakítottam az anyjától. Hibáztam, amikor kiléptem vele az ajtón. De nem hibáztam, amikor elmondtam neki az igazat. - És lehet, hogy szükségem lesz pár dologra - tapasztotta szemét a bejárat felé. Öt perc múlva már a sorok között sétáltunk. Chloe ,leginkább orrá lógatva igyekezett mellettem, ezért mosolyogva megálltam a gyerek samponok előtt.

- Milyen sampont szeretsz? - kérdeztem kíváncsian. Chloe nem engedte el a kezem, de az érintés megszakadt, amikor vigyorogva leemelt egy málna illatú sampont a polcról. - Ez menőnek számít? - kezembe vettem, majd alaposan megnéztem a rózsaszín sampont. Tudtam, hogy órákkal később haragudni fogok magamra. Azt is tudtam, hogy gyűlölni fogom magam, és pontosan ezért akartam kihozni ebből a legjobbat. A lányom nevetve megrázta a fejét, majd a kicsi kosárba tette a terméket. - Szükséged van fogkrémre és fogkefére is, igaz?

- Igen! Minden este fogat mosok - sétált előttem.

- Nagyon helyes - bólintottam példamutatóan. - A rendszeres fogmosás nagyon fontos - a kosarunk két termékkel lett gazdagabb, ezért azonnal a pénztár felé vettük az irányt, de közben Chloe megtorpant.

- Kérdezhetek valamit?

A szívem vadul kalapálni kezdett, a tenyerem pedig túlságosan régóta izzadt. A külsőm zihált volt, a hajam pedig kusza és rendezetlen. Fáradt és kimerült voltam, de úgy éreztem, hogy ő érte a végtelenségig elviselném ezt az állapotot. Nem úgy néztem ki, mint egy szigorú főnök: a fehér pólómmal, a vékony kék mellényemmel és a Nike futó nadrágommal pontosan úgy néztem ki, mint egy sportos édesapa. Egyszer talán az is lehetek...

- Persze, hogy kérdezhetsz! Bármit, ha szeretnél - suttogtam türelmesen.

- Azon a bálon, mi tetszett meg anyában? - a kérdése váratlanul ért, viszont a választ azonnal tudtam. Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor megpillantottam őt. Én a táncoló emberek között álltam és véletlenül pillantottam a bejárat felé. Katherine akkor lépett be rajta. Nem is volt kérdés, hogy elmondhatatlanul gyönyörű volt a földig érő fekete ruhájában és az elegáns álarcában. De nem a külseje miatt tetszett meg. Akkor akartam megismerni, amikor határozottan beszólt annak a srácnak, hogy ne a mellét nézze. Azt hiszem, hogy ezzel kezdődött minden. De talán a sors akarta, hogy mi ketten akkor találkozzunk.

- Az, hogy nem félt kimondani azt, amit gondolt - suttogtam magam elé. - Chloe, az anyukád nem csak zseniális, de okos és megállíthatatlan - simogattam a haját. - Lehetetlenség lett volna, nem belé szeretni - indultam a pénztár felé.

- És most is szereted őt? - futott utánam. - A szüleim szeretik egymást? - a fekete szalagra helyeztem a termékeket, de a kezem megállt a levegőben. Sokan álltak előttünk, ezért volt időm a kérdésen gondolkozni. Nem tudtam, hogy erre mi lenne a megfelelő válasz. Ma napig szeretem azt a nőt, viszont most elhomályosít minket az egymás iránt érzett haragunk. Megbántottuk egymást, ezért a szerelem háttérbe szorult. Azt mondják, az igaz szerelemnél semmi sem erősebb. Én magam is azt remélem, hogy ez így is van.

- Képtelen vagyok tovább várni! Daniele elvitte a lányomat! - kezembe vettem a kocsikulcsot, miközben elhatároztam, hogy a lakására megyek. Tudtam, hogy hol található a másik lakhelye, ezért határozottan indultam az ajtó irányába.

- Várj, Katherine! - Camielle utánam kiabált, de nem akartam megvárni. Az anyai ösztön teljesen kikészített. Nem tudtam, hogy mi van a lányommal. Hiányzott és csak arra vágytam, hogy mellettem legyen. Rettegtem és nem akartam elhinni ami történt. Chloe mindent tud. Megtudta, hogy Daniele az édesapja. És nem akarom elfogadni, hogy ez miatt rám haragszik. - Mit akarsz tenni? Nemsokára le fog szakadni az ég! Azt mondják, hogy nagy vihar lesz! Katherine... - csak félig hallottam, hiszen a szélviharban az autómhoz futottam. Csak egy melegítő felső és egy rövidnadrág volt rajtam, ezért kirázott a hideg, amikor beszálltam az autóba. Már sötét volt. A lámpa fényében látni lehetett a szakadó eső cseppeket, amik másodpercek alatt megállás nélkül esni kezdtek. A fák a szél járására ringatóztak: jobbra és balra, előre és hátra. Az út mentén található tölgyfa leveleit kitépte és a sötét égbe repítette. A hatalmas esőcseppek kopogni kezdtek az autó felületén, ezért zihálva indítottam el az ablaktörlőt. - Katherine! Ne menj! - fél szemmel láttam, hogy Camille a bejárati ajtóból kiabál felém, de elhatároztam, hogy hazahozom a lányomat. A szél süvített, szinte dobálta az autómat. Nem érdekelt, mert a lányomat akartam.

És ekkor még nem tudtam, hogy mi lesz ennek a napnak a vége!

Chloe a fürdőszobában öltözött, amikor valaki hosszan megnyomta a csengőt. Csak fél füllel hallottam, hiszen az eső annyira zuhogott, hogy az ablakpárkány visszaverte a zaját. Úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Az esőfüggöny alatt még a túloldalt található lámpát sem láttam, viszont biztos voltam, hogy a vihar miatt tönkrement. Az elegáns nappaliban az ajtóhoz igyekeztem, majd összeráncolt szemöldökkel kinyitottam. Ekkor történt, hogy Katherine szó szerint a karjaimba borult. Annyira megijedtem, hogy zihálva öleltem a vizes tetét: ruhái és a haja is rátapadt a testére. Fekete haja pár tincse az arcába ragadt, ezért fehér bőrén végig húztam az ujjam, majd hátra túrtam a csurom vizes haját. - Katherine? - suttogtam elkerekedett szemekkel. Remegett a karjaimban. Az apró teste minden négyzetcentije elázott.

- A lányomért jöttem, Daniele - suttogta alig hallhatóan. A fejemet ráztam.

- Nem igaz. Te hozzánk jöttél - javítottam ki a szemébe nézve. Katherine hamar észbe kapott, ezért szemöldökét ráncolva eltolta testét rólam. A ruhája szépen kiemelte az alakját, ezért sietősen becsuktam az ajtót és aggódva vettem tudomásul, hogy ez rossz ötlet volt. - Ekkora viharban hogy jöhettél ide?! - emeltem fel a hangomat. - Miért csináltad, bébi? - elé léptem és kezemmel megtámasztottam az arcát. Vizes pulcsija félig takarta kicsi kézfejét, miközben a belőle áradó víz a padlóra csöpögött.

- Azért mert látni akartam a lányomat!

- Csak a lányod miatt jöttél? - minden szavam közben a haját igazgattam és próbáltam lehúzni a pulcsija cipzárját. - Ezeket a ruhákat le kell venned - suttogtam a vizes fülébe. Ajkam érintette a füle szélét, ezért borzongás futott végig az egész testemen. Megnyugtató volt a karjaimban tartani. Mintha egy percre minden probléma szertefoszlott volna. Mintha megint minden a régi lett volna. - Szerintem itt kell maradnod az éjszakára - szemezgettem a fehér bőrével. Csábított és magával ragadott. A karjaim között volt az a nő, aki hét évvel ezelőtt elcsavarta a fejem. És a kémiát ugyan úgy éreztem, mint a találkozásunk első percében. Ujjaimmal megfogtam a mellén feszülő cipzárt, de megálltam, amikor megpillantottam, hogy csak egy melltartó volt alatta.

- Én csak a lányomhoz jöttem! - emelte rám a szénre emlékeztető tekintetét. A számra, majd a szemembe pillantott. - Mert nekem csak ő a fontos - simogatta a tarkómat. - Csak ő! - erősítette a hazugságot.

- Tudod, hogy érzem magam? - biccentettem oldalra a fejem. Katherine a fejét rázta. Hálát adtam az úrnak, hogy kicsit sikerült elgyengítenem. Nem tudtam, hogy a félelem, vagy a fáradtság miatt lett ilyen, de végre beszélni tudtam vele. - Úgy érzem magam, mint hét évvel ezelőtt a bálon, amikor megismertelek - vettem ujjaim közé a vizes haját. - Akkor voltam ilyen közel hozzád - simítottam szíve fölé a tenyeremet. - Csak akkor még nem volt egy közös lányunk - hátra léptem, majd mosolyogva elengedtem a kezét.

- Hol van Chloe?! - emelte rám fénylő tekintetét.

- A fürdőszobában - be sem tudtam fejezni, hiszen vizes ruhákkal együtt felfutott a lépcsőn. A bejárati ajtó felé pillantottam, majd erőltettem magamra egy mosolyt. - Kibaszottul szeretlek - súgtam magam elé.