- Gyere, kicsikém! Csukjuk be az ajtót - munka után haza érve az volt az első dolgom, hogy leültem Chloe-val a kanapéra és alaposan megpusziltam az arcát. Egy zűrös és kifejezetten fájdalmas időszakon voltam túl. Nem vágytam másra, csak a lányom közelségére, illetve a szeretetére. Mély kék szempárban a kíváncsiság csillogott, ezért mosolyogva oldalra biccentettem a fejem. - Szeretnél valamit mondani? Esetleg kérdezni? - fürkésztem a gyönyörű arcát.

- Tudod, mami... - kezével a lila színű pólóját kezdte piszkálni, ezért próbáltam minden figyelmemet a lányomra összpontosítani. Rá figyeltem még akkor is, amikor ezer felé jártak a gondolataim. Számomra csak ő számított. - Nagyon rossz volt, amikor a projekt héten mindenki kiállt a tábla elé és bemutatta a családját - vékony ajkát lebiggyesztette, ezért együttérzően simogatni kezdtem a vállát. Számtalanszor átrágtuk már ezt a témát, de jelen pillanatban sem tudtam neki mit mondani. És amikor ez a dolog szóba kerül, mindig azt érzem, hogy én vagyok a világ legrosszabb anyukája. Általában azzal nyugtattan magam, hogy az én szeretetem mindent felülmúl. - Amikor én beszéltem, nem tudtam, hogy mit mondjak az apukámról! Egy szót sem írtam az ő részéhez - üveges tekintettel hozzám hajolt, majd átkarolta a derekamat. Apró szálak választottak el attól, hogy elsírjam magam. Annyira átragadt a lányom fájdalma, hogy szinte a mellkasomban éreztem a keletkező vihart, a szívemben pedig a keserű hiányt.

- Csak az számít, hogy megcsináltad. Végig csináltad, nem így van Chloe? - kicsit eltoltam magamtól, majd a kék szemébe pillantottam. Mintha hóvihar keletkezett volna benne. Mintha üveggömbön át egy végtelenségig nyúló hóvihar mezőn lettem volna.

- Igen, de akkor volt a legrosszabb, amikor az egyik osztálytársam azt kérdezte, hogy "mi van az apukámmal, talán nem is létezik?"

Fájdalmasan lehunytam a szemem, majd felálltam, hogy több levegőt kapjak. A fájdalom, és a saját szenvedésen teljesen kimerített. Nem tudtam tisztán gondolkodni, nem tudtam, hogy mit csináljak. - Olyan rossz volt, anyu! Én nem akarok több ilyet - szinte lassított felvételben láttam, hogy felszalad a szobájába, majd becsapja maga mögött az ajtót. Ekkor történt, hogy leroskadtam a kanapéra és tenyerembe temettem az arcomat. Fájdalom. AZ egyetlen olyan dolog, amit nem tudunk irányítani. Bármikor kezdetét veheti, és ott szúr, ahol a legjobban fáj. Sors már megtalálta, hogy mi a gyenge pontom. És most éreztem úgy, hogy ezzel a helyzettel nem tudtam mit kezdeni.

- Számtalanszor elmondtam neked, hogy ne hozd ide a pasidat! - farkasszemet néztem a hugommal, miközben a pasi felé böktem. Jelen pillanatban nem vágytam másra, csak egy kis nyugalomra. Az eltelt hét idegroncsot változtatott belőlem, ezért nem volt szükségem egy kanos pasira aki állandóan a hugom mellei közé néz. - Azóta sem vette a fáradságot, hogy illedelmesen bemutatkozzon nekem! Ezért azt mondom, hogy semmi keresnivalója a lakásomon - fejemmel az ajtó felé biccentettem, de Lorenza a fejét csóválta próbált megállítani.

- Daniele! Ne legyél ennyire kegyetlen! Gondolkozz el azon, hogy miért nem mutatkozott be eddig neked!

- Mert nem elég tökös hozzá - néztem végig a pasin. - Kifele - biccentettem. - Nekem ehhez nincs türelmem. Vagy ti mentek el, vagy én! - kezemet széttártam, majd berontottam a szobába és kezembe vettem a bőröndömet. Elegem volt a hétből, az életemből és a napjaimból. Menekülni akartam. Messzire. Egy olyan helyre, ahol senki nem talál rám. Az ingeket hajtottam össze, amikor Lorenza befutott az ajtón.

- Mégis mit művelsz?! - kapkodta a tekintetét. Az ágy fölé hajolva próbáltam az ingeket a bőröndbe süllyeszteni. Miután ez megvolt, pár nadrágot a tetejére dobtam és lecsuktam a tetejét. - Te most komolyan elmész?

- Komolyan elmegyek - pillantottam a könnyes szemébe. Lorenza nem értette, hogy mi történt velem. Igazából nem is akartam neki elmondani. Bár ez egyenlő volt azzal, hogy nem voltam elég bátor hozzá.

- Várj, testvérkém - megragadta a kezemet és próbált feltartani. - Látom, hogy valami baj történt! Egy hete nem vagy önmagad... - csóválta a fejét. - Szakítottál Katherine-el? - kérdezte halkan.

- Nincs ehhez kedvem, Lorenza - a második bőröndbe is pakoltam pár dolgot, majd a telefontöltőt és a mappáimat bedobva, lecsuktam a tetejét. - A lényeg, hogy elmegyek!

- Hova mész?

- Nem tudom, de tiéd és a perverz pasié a lakás - néztem végig rajta. Lorenza úgy nézett rám, mint még soha. Mintha nem a testvére állt volna előtte. Megvető pillantását kiegészítette a könnyei, ami végig pörögtek az arcán. - Sajnálom, tündérem - simogattam a haját. - Majd jelentkezem!

- Szóval nem mondod el a hugodnak, hogy mi történt? - kérdezte, miközben a kijárat felé igyekeztem. Kérdése után megtorpantam, hiszen nem értette. Az ember nem beszél arról, ami fáj. Ha beszél is, annak soha sincs jó vége. Nem tudtam mit tenni. Menni akartam.

- A lényeg az, hogy nem érzem jól magam, rendben? - vállam felett hátra pillantottam, majd felsóhajtottam és biccentettem.

Négy nappal ezelőtt

- Katherine?! - lépett hozzám, de amikor megszólaltam fehér arccal megállt.

- Chloe a te lányod - suttogtam sirva. - Ő a te lányod - néztem farkasszemet az emberrel, aki teljesen összetörte a szívemet.

Nem tudtam felállni. Ott voltam és úgy éreztem, hogy teljesen megsemmisültem. Az egyik oldalon egy nő, aki mosolyogva bólogatott, a másik oldalt pedig a férfi, akivel összekötött a kislányom. A világ így fordult meg velem. Úgy éreztem, hogy a tűz közepén voltam. Szinte minden csontom, lassan, de keserűen fájdalmasan égetett meg. - Igazat mond! - emelte fel a fejét a szőke hajú nő. Daniele vörös szemekkel felé pillantott. - Katherine Cross az a nő, akivel hét évvel ezelőtt megismerkedtél egy álarcosbálon. A romantikus ismerkedésnek az lett a vége, hogy teherbe ejtetted - végignézett a férfin, aki fehér arccal az asztal szélét szorította. - És lett egy közös lányotok, akire azt mondtad, hogy nem akarod az életedbe! Gratulálok - táskáját magához vette, majd végig nézett rajta. - Ezt most cseszted el, Daniele Morgan!

Amikor a szőke hajú nő kilépett az ajtón, akkor álltam fel. Ott álltam a férfival szembe, aki könnyes szemmel a fejét rázta. - Igaz ez? - suttogta halkan. A hangja olyan halk volt, hogy alig hallottam. De már nem érdekeltek szavai. Elrontotta. Kibaszottul elrontotta. - Van egy lányunk?

Úgy kérdezte, mintha jelentene valamit. Mintha megváltozott volna a véleménye. Még mindig hallottam megvető szavait, ezért ökölbe szorítottam a kezem. - Cseszd meg! - kiabáltam. Tudtam, hogy igazam volt, csak nem tudtam uralni a szavaimat. - Hogy mondhattál ilyet, az isten verjen meg?! - elé léptem, majd utolsó erőmmel a mellkasát ütöttem. Daniele tűrte az ütést, bár teljesen máshol járt. - Mégis hogy lehetsz ennyire könyörtelen? Hogy beszélhetsz így egy gyerekről?

- Katherine én nem tudtam...én! - könyökömet megfogta, majd kezei közé akarta venni arcomat, de én nem engedtem.

- Nem vagy apának való - léptem hátra tőled. - Mondd meg nekem, hogy mondhat valaki ilyet? "Nem érdekel, hogy fiú vagy lány" - a szavait ismételgetve sírva széttártam a kezem, majd a plafon felé pillantottam. - Te...tényleg nem vagy apának való - nyomatékosítottam, miközben óriási könnycsepp gördült ki a szeméből. - Most jöttem rá arra, hogy milyen ember vagy valójában! - mutattam a padlóra.

- Nem tudtam, hogy Chloe az én lányom - suttogta sápadtan. Én csak a fejemet ráztam, hiszen képtelen voltam feldolgozni.

- Szó szerint azt mondtad, hogy kurvára nem akarod megismerni a gyerekedet - remegő kezekkel mutattam az ajtóra. - És ezt a gyermeked anyja hallgatta végig - ütöttem a mellkasomra, majd hátra léptem egy lépést. Daniele utánam akart nyúlni, de nem volt az a pénz, hogy ezt engedjem.

- Katherine, tudom, hogy hibáztam - kezét sírva tette össze, de én már nem láttam őt.

- Már nem látom azt a férfit, akibe beleszerettem - tártam szét a kezem. - Kurvára nem akarod megismerni a lányodat?! - emeltem fel a fejem. - Akkor kurvára gondoskodni fogok róla, hogy így is legyen - majd megfordultam és sírva kiléptem az ajtón.