Az első szabadnapomat nyomozással töltöttem. Tudtam, hogy az igyekezetemnek ára van, ezért próbáltam precíz és odafigyelő lenni. Miután kitettem a lányomat az iskola előtt, gondterhelt arccal pillantottam Camille szemébe, akivel egyforma ruhát viseltünk: fekete bőrnadrágot, tűsarkút és fekete trikót. Pontosan úgy néztünk ki, mint akik rabolni készültek volna. De nem érdekelt! Ez a nap a nyomozásról fog szólni! Miközben megálltam a piros jelzőlámpánál, Camille sóhajtva hátra túrta a vörös haját. - Hogy fogunk megtalálni egy férfit, akivel hét évvel ezelőtt találkoztál?

A kérdése jogos volt. Zavart tekintettel pillantottam felé, miközben próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ez a feladat nem lehetetlen. - Mert ha engem kérdezel, én biztos, hogy nem emlékeznék arra, hogy kivel ismerkedtem hét évvel ezelőtt! - vékony ujjára csavarta a vörös haját, miközben zöldet kaptam, ezért elindultam, de az eredeti helyszín helyett, egy másik hely irányába haladtam. Camille a szemöldökét ráncolta, hiszen meglepődött, amikor London legszebb bálterme felé haladtam. A Rivoli bálterem nyitotta ki kapuit azon az estén. Emlékszem, hogy minden nő színes, ruhában, a férfiak pedig, öltönyben jelentek meg. A bálteremben egyetlen fedetlen arc sem volt jelen. Az emberek álarcok mögé rejtették a valódi oldalukat, és felszínre hozták a felismerhetetlen személyiségüket. Szinte emlékszem a lassú dallamra és az emberek morajlására, amikor hosszú ruhában beléptem a magas, kétszárnyú ajtón. A bálteremben minden csillogott: a magasba emelt, bordó falak, az arany színű oszlopok és a motívumokkal ellátott mennyezet. Szinte újra ott voltam. Ott voltam egy bálteremben, ahol minden kezdetét vette:

- Lassan: megbotlik az, aki rohan!

- Most tényleg a Rómeó és Júliából idézet? - fúrtam tekintetem az övébe. A tánc közben az következett, hogy táncpartnert váltottunk, hiszen a következő pillanatban egy másik férfi tovább pörgetett, de az én kék szemű, álarcot viselő partnerem azonnal követett és elegáns mozdulattal újra megfogta a kezem.

- Kegyed is ismeri? Talán olvasta? - mögém lépett, állát az arcom mellé, tökéletesen a fülemhez emelte. Ez elég volt ahhoz, hogy a hülye hormonjaim kiabálva követelni kezdjék az érintését. Éreztem, hogy majd megveszek attól, hogy mögém lépett és hozzám simította a testét. Lehet ez ennél jobb? Erősen kétlem! - Milyen érdekes, hogy Rómeó első pillantásból érezte, hogy Júliát őneki teremtették! Véletlenül nem ismerős az érzés? - kezét óvatosan a derekamra simította, majd előre vándorolt a hasamra. Mintha a pokol tüzén égtem volna. Zihálva és libabőrrel érzékeltem, hogy végig simít és egyenesen megmarkolja a két mellem. - Jöjjön fel hozzám! - ajka a fülemet érintette, ezért próbáltam kizökkeni és visszazuhanni a valóságba, de nem nagyon tudtam. Mögöttem állt és férfiasan birtokolt. Pontosan úgy viselkedett, mint aki tökéletesen tudta, hogy megadom magam neki. - Legyen az enyém, csak egyetlen éjszakára - táncolás közben a nyakamra tapasztotta a puha ajkát, ezért akaratlanul is a tarkójára simítottam ujjaimat.

- Katherine! Állj meg! - hirtelen visszazuhantam a valóságba, ezért amikor legközelebb észbe kaptam, szinte lassított felvételben láttam, hogy áthajtottam a piros lámpán, balról pedig egy autó, dudálva felém hajt. Az utolsó pillanatban húztam félre a kormányt, majd adrenalintól izzadva, túrtam hátra a hajam. Levegő után kapkodva szereztem vissza az irányítást, majd torkomra szorítottam a kezem. Vetettem egy pillantást a barátnőmre, aki holt sápadtan és elkerekedett szemekkel kapaszkodott a biztonsági övbe. - Jézusom! Majdnem belehajtottál! - kiabálta, miközben letöröltem az izzadt homlokomat. - Mégis mire gondoltál?!

- Kire?! - egy mozdulattal leparkoltam a bálterem előtt, majd kikapcsoltam az övet és könnyes szemmel kiszálltam az autóból. - Nem mire, hanem kire - hajamat a fülem mögé tűrtem, és kétségbeesetten álltam a bálterem bejárata előtt. - Minden itt kezdődött, Camille - pillantottam a sápadt barátnőmre. - Emlékszem! A...a Rómeó és Júliából idézet nekem - suttogtam a fogaim között. - "Lassan: megbotlik az, aki rohan".

- Jól van! - súgta ijedten a barátnőm. - Egy kicsit szedjük össze magunkat! Egyébként is zárva van - mutatott a bejárati ajtóra helyezett, arany színű tábla felé. A tábla pontos leírást tartalmazott az épület, történelméről és a nyitva tartásáról is. - Mire emlékszel még? - csóválta a fejét. - Nem említette a nevét? - kérdezte zihálva. Próbáltam keresni a sötét emlékeim között. Mintha egy sötét alagútban tapogatóztam volna. Olyan volt az egész, mint amikor érzem, hogy nyertes is lehetek, de örök vesztes maradok. - Hogy hívják őt? - kérdezte hangosabban. - Emlékezned kell!

- Nem tudom - böktem ki csalódottan. - Azóta eltelt hét év - tártam szét a kezem. - Mit tehetnék? - fordultam felé tanácstalanul. Camille összefonta maga előtt a karját, miközben ott álltam a gyönyörű, magas épület előtt. A jellegzetes, szürke falak, a magasba emelt szobrok eszembe juttatták az éjszakát, amikor kiugrottam a hámból és részt vettem a gyönyörű bálon.

- Gondolkozz, Katherine! - szorította meg a vállamat, ezért az egész testem reszketni kezdett. - Azért jöttünk ide, hogy információkat gyűjtsünk a lányod apjáról! És ezt fogjuk tenni - minden kimondott szó után az egekbe szökött az a pulzusom, ezért erőt kellett vennem magamon, hogy ne sírjam el magam. - Idézd fel az éjszaka minden pillanatát!

Lehunytam a szemem, de csak foltokat láttam magam előtt. Olyan volt az egész, mintha kitépték volna a szívemből. Kirántották, és nem hagytak utána mást, csak a nagy sötétséget. A fejemet csóváltam, majd hátra túrtam a hajam. - Képtelen vagyok! Az autóban beugrott egy emlék, de az is nagyon távolinak tűnt - helyeztem csípőre a kezem, de amikor Camille mérgesen nézett rám, széttártam a kezem. - A kurva életbe! Te emlékeznél arra, hogy mi történt veled hét évvel ezelőtt?! - kiabáltam az épület előtt. Camille lesütötte szemét, majd a fejét csóválta.

- Igazad van, sajnálom - suttogta maga elé. - De akkor is van megoldás - összehúzott szemekkel az arcomat fürkészte, majd hirtelen felcsillant a szeme és megragadta a csuklómat. A szél, az arcába fújta a vörös tincseit, ezért összehúzott szemekkel kisöpörte őket. - Várjunk egy kicsit! Nekem úgy rémlik, hogy a polgármester a Twitter egyik bejegyzésében tette közzé a hivatalos rendezvényt - mutatott a zsebemben található telefonra. - Ott talán megtudhatunk pár információt - be sem tudta fejezni, hiszen gyorsan elővettem a telefonomat, majd felmentem a Twittere. Beütöttem a polgármester nevét és megvártam, hogy feldobja a hivatalos oldalát.

- Sadiq Khan - olvastam fel a nevet. - Igazad lehet! - kezdtem el pörgetni az oldalát. A kezem remegett, a szívem pedig gyorsan dübörgött. Az egész testem remegett, ezért sem tudtam uralni a légzésemet. - A polgármesterek jól bevált szokásuk közzétenni olyan híreket, eseményeket amikre büszkék lehetnek. Kizárt, hogy ne legyen bejegyzése a bálról - próbáltam gyorsan tekerni, de olyan sok bejegyzés volt az oldalán, hogy sok türelemre volt szükségem hozzá. - Eddig nem sok mindent találtam 2013 Áprilisáról - pillantottam Camille szemébe, aki vállamat megszorítva buzdított, hogy tovább keressem. - Látok bejegyzéseket a parkok felújításáról, a fák ültetéséről is, de a bálról semmit - sóhajtottam gondterhelten. - Olyan, mintha nem is lett volna - suttogtam elkerekedett szemekkel.

- Talán nem töltött fel bejegyzést a bálról? - suttogta csalódottan, de amikor lezártam volna a telefonomat, váratlanul szembe találtam magam pár feltöltött fényképpel. A fényképekhez hosszabb szöveg tartozott, de nem olvastam el, mert minden figyelmemet elrabolták a feltöltött fényképek. - Katherine? - suttogta Camille. - Találtál valamit? - kérdezte elkerekedett szemekkel, de én csak könnyes szemmel oldalra pillantottam. Nem tudtam Camille hangjára figyelni. A süvítő szél ijesztő zaja elment a fülem mellett. Borzongás járta át az egész testemet, de jelen pillanatban nem éreztem jól magam. Úgy éreztem, hogy bármelyik percben elájulhatok.

Késő éjszaka annyira zaklatott voltam, hogy nem jött álom a szememre. Mindegy, hogy mit láttam azon a képen. Tudtam, hogy jelent valamit. A lányom szobájában voltam. Chloe már szuszogott, de én nem akartam őt magára hagyni. Úgy éreztem, hogy a lehetetlen markolássza a torkomat, hogy megmagyarázhatatlan dolog történik velem. Megijesztett a tudat, hogy kiderült valami, aminek lehet igazságalapja. A telefonomat azóta is szigorúan a kezemben tartottam, bár azóta sem mertem megnézni azt a fényképet. Az a fénykép vagy megöl, vagy reményt táplál bennem. Vagy kikészít, vagy pontot tesz ennek az egész dolognak a végére. Vettem a bátorságot és újra rápillantottam a képre.

A fényképen a polgármester mosolygott. Fekete öltönyt és hozzá illő inget viselt. De nem ez volt a dolog, ami félelmet keltett bennem, hanem a mellette ácsorgó, kék szemű férfi. A férfi arcát egy arany színű álarc takarta. Az álarcot ezer közül is felismerném, ezért zavartan végig szántottam a hajamon. - Honnan ismerhetik egymást? - suttogtam a lányom arcát fürkészve.

Fáradtan értem haza a munkából. Zuhanyozás után magamra húztam egy alsónadrágot és egy fekete pólót. Lorenza az udvarlójával vacsorázott, ezért kicsit aggódva ültem le a kanapéra. Nem akartam az a féltő testvér lenni, de ő az egyetlen húgom. Ő az, akit nem pótolhat senki. Ettől függetlenül próbáltam visszafogni magam és elterelni a gondolataimat. Talán fel kéne hívnom Katherine-t és megkérdezni, hogy mivel töltötte a napját? Nem! A végén még úgy gondolja, hogy nem bízom benne! Az lesz a legjobb, ha elindítok egy filmet. Akkor szólalt meg a csengő, amikor elindult a film, ezért szemöldökömet ráncolva az ajtóhoz léptem, majd kinyitottam. A lábam a földbe gyökerezett, hiszen Angela állt előttem. Amikor megpillantotta, hogy csak egy póló és alsónadrág van rajtam, ökölbe szorította a kezét. - Istenem! Annyira hiányzott már ez a látvány! - az engedélyem nélkül lépett be az ajtón, ezért a fejemet csóváltam. Próbáltam minél távolabb lenni tőle, ezért nyitva hagytam az ajtót.

- Mi a fasz? - morogtam. - Húzz el! - mutattam a kijárat felé, de Angela letette a táskáját, becsapta az ajtót, majd összefonta kezét a mellén. Végig nézett rajtam, tekintete pedig megállapodott az ágyékomnál.

- Istenien nézel ki - csóválta a fejét.

- Mi a francokat keresel itt?! - kiabáltam mérgesen. - Nincs itt keresni valód, Angela - nyomatékosítottam, de ő nem figyelt rám. Lépésről-lépésre közelebb férkőzött az otthonomhoz, a kanapémhoz és az ágyamat is jól megnézte magának. Felmérte a lakásomat.

- Nincs mitől félned, Daniele - suttogta maga elé, majd derekát a kanapé támlájához nyomta. - Azért jöttem, mert van egy ajánlatom a számodra - ravasz tekintetét összehúzta, fogával pedig az ajkát harapta. Ismertem ezt a nőt! Én magam is tudtam, hogy bármire képes. Ő a bárány bőrbe bújt farkas. Vagy talán még annál is rosszabb. Angela jól bevált szokása az, hogy messziről figyeli az embereket. Mindig a háttérben marad, majd pont a megfelelő időben támad.

- Nincs jogod ajánlatokat adni nekem - emeltem fel a hangomat. - És nincs jogod itt lenni!

Angela felsóhajtott, alaposan körbe pillantott, majd színpadiasan széttárta a kezét. - Egy olyan ajánlatot adok neked, amit nem fogsz tudni vissza utasítani - nézett végig rajtam, majd elnevette magát.

- Takarodj innen! Nem érdekel az ajánlatod - erőszakosan megragadtam a vállát, majd az ajtó felé húztam, de ő kirántotta kezét a szorításomból. -Takarodj! - ismételtem mélyen a szemébe nézve.