Ajánlott zene: Chase Atlantic - Swim

"Since I was a child I've been looking up to Formula One. Dreaming to be a Formula One driver."

~ Charles Leclerc

/Charles Leclerc/

2021. január 16. Maranello, Olaszország

Leforrázva nézem, ahogy a szőke hajú nő mindent felégetve maga után, távozik a teremből, magamra hagyva engem kavargó gondolataimmal. Nagyon hamar rakom össze a képet arról, amivel vádol, hisz könnyűszerrel rájöhetek arra, hogy menedzserem nem habozott sokáig felhívni a lány keresztapját. Nem tudtam erről, mégsem tagadom, hogy részem volt benne. Mert valahol én indítottam el ezt a lavinát, ám nem számítottam ilyen húzásra a francia férfitől. Sok minden megfordult a fejemben. Mondjuk, hogy a vezetőségnél próbál elérni valamit annak érdekében, hogy meghiúsuljon a szerződtetés. Azonban nem. Neki piszkosabb módszerekhez kellett folyamodnia. Olyanokhoz, amivel nem tudok egyetérteni. Mivel ismerem Allison történetét. Tudom, mennyi mindenen ment keresztül és most még azt is el kell valószínűleg viselnie, hogy az ember, aki támogatta eddig, ellene fog fordulni. Miattam.

Nem tudtam mást kivenni a lány szavaiból, csak azt, hogy nem mondta el a dolgokat, ezért a Red Bull csapatfőnökét is váratlanul érhette, hogy Allison a Ferrari versenyzője lesz az idei szezonban. Ezek szerint nem csak engem sokkol ez az egész helyzet. Mert még mindig nehéz elhinni, hogy éppen ő lesz az első nő, aki utat tör magának a királykategóriába és eggyé válik a világ húsz legjobb pilótája közül. Ugyanakkor Michael által tudom, mennyire a szívén viselte sorsukat a brit férfi. Nem egy futamon láttam megjelenni az alsóbb kategóriákban, mindezt egykori barátom miatt. Szóval valahol el tudom képzelni, mennyire kiakadhatott, amikor szembesült a ténnyel, hogy a szőke hajú lány valamiből kihagyta őt. Méghozzá olyan dologból, amiért alapvetően ő felelt eddig.

Olyan erővel szánt végig rajtam a bűntudat, amin már nem tudok uralkodni, és most, hogy egyedül vagyok az edzőteremben, nem is próbálom megállítani. Kemény voltam vele, talán túlságosan is. Elkapott a hév, amilyen határozottsággal támadt nekem, ezért sem voltam képes visszafogni magam. Különösen, mikor felhozta testvérét, illetve azt, hogy a szőke hajú srác mit szólna hozzá, ha most látna engem. Az olyan mélyet ütött bennem, ami mellett nem tudtam kikapcsolni indulataimat. Nem ismer engem, fogalma sincs róla, milyen vagyok, éppen ezért sem ítélkezhetne felőlem, illetve nem is vádolhatna, amíg meg nem hallgat. A lány pedig pontosan ezt tette, mikor hozzám vágta, hogy közöm van hozzá, hogy a menedzserem felhívta keresztapját. Valahol igaza is lenne, azonban fogalmam sem volt róla, hogy a francia férfi ilyenre készülne, ezért is ért váratlanul az egész. Ugyanakkor magát az utasítást én adtam ki arra, hogy küldje el valahogy a nőt innen.

Mert tudom, hogy a jelenléte meggyengít majd. Olyan barátság kötött össze a bátyjával, ami mellett nem tehetem meg, hogy ne figyeljek rá. Nem beszélve arról az ígéretről, amit felelőtlenül tettem, és ami a mai napig nyomja vállaimat, ha eszembe jut a szőke lány. Fogalmam sem volt róla, hogy egy napon ez az ígéret valósággá válik. Most pedig nem tudok mit kezdeni vele, hiába állok szemben az ígéretem tárgyával. Talán ez a bizonytalanság az, ami végső soron kihozta belőlem hogy a létező legundorítóbb módon szóljak Allison-hoz. Ugyanakkor talán jobb is így. Mindenki jobban jár, ha a nő nem érez mást irántam, csak utálatot. Még akkor is, ha közben összetörök benne valamit. Talán így könnyebb lesz a feladatomra koncentrálni. Emellett a háttérből tarthatom rajta szemeimet. Anélkül, hogy bármit is sejtene. Mert, ahogy felveszem a piros trikót, amit az edzés előtt ledobtam magamról, eldöntöm, hogy bármi is lesz, megvédem őt. Még ha nem is látja, de mellette leszek. Ez a legkevesebb, amit megtehetek a testvére emlékéért. Ennyivel tartozom neked, Michael. Ha nem többel. Sokkal többel.

Ez az elhatározásom vezet ahhoz, hogy idegesen vegyem magamhoz a telefont, hogy aztán menedzserem számát megkeresve, idegesen kezdjek el fel-alá járkálni a helyiségben. Kicseng, ugyanakkor sokáig nem érkezik válasz. Már éppen készülnék letenni a készüléket és kinyomni a hívást, ám ebben a pillanatban szólal meg a jól ismert hang a vonal másik végéről.

- Charles? - Nicolas vidám hangon szólít meg, ami ideális esetben nem is jelentene gondot. Örülnék neki. Azonban ez a helyzet minden, csak nem ideális. - Micsoda meglepetés. Miben segíthetek? - A francia férfi meglepetten szól bele a telefonba, mialatt felteszi kérdését, ám érzem, mindez színlelt és egész biztosan sejti, miért keresem fel. Tudnia kell. Ha nem tudná, sokkal idegesebben viselkedne, hisz ennyire már megismertem az évek alatt, mióta nekem dolgozik. Hiába köszönhetek neki annyit, most mégis szembe megyek vele. Még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy ez már egy eleve bukott harc számomra. Nem nyerhetek. Mégsem hagyhatom annyiban ezt az egészet.

- Miért kellett belevonnod Hornert ebbe az egészbe a lány ellen? - Nem tudnék tükörbe nézni, ha mindezt csak úgy a szőnyeg alá söpörném, ezért szólalok fel ellene. Nem törődve azzal, hogy közben milyen hangnemet ütök meg vele szemben. Mert az biztos, hogy nem a legszebb felemet kapja most meg. Azonban nehezen tudom kontroll alatt tartani az indulataimat a módszereivel kapcsolatban. Főleg, hogy én vagyok az, aki megiszom a levét ennek. Holott nem erre kértem a francia menedzsert. Annyit szerettem volna, hogy vesse be a befolyását a vezetőségben, tekintve, hogy az apja egykor az istálló csapatfőnöke volt. Most mégis arcon csap a valóság, amikor szembesülök vele, hogy újabbat ütött a lányon. Minden eddiginél keményebbet. Ennek pedig én vagyok az oka.

- Mert a vezetőség barmokból áll, akik ragaszkodnak ehhez az egész őrülethez. - Kendőzetlen őszinteséggel és némi gúnnyal hangjában ad választ kérdésemre, ezzel pillanatok alatt bizonytalanít el engem. Lehet, mégsem olyan jó ötlet számon kérnem őt. Azonban nem olyan vagyok, aki egy kialakuló vita kapcsán visszatáncol. Éppen ellenkezőleg. Most már beleállok ebbe a balhéba, kerüljön, amibe kerül. - Ezért hívtam fel a keresztapját. Sejtheted, hogy sikertelen volt ez is. - Mondandójának második felére helyezi a hangsúlyt, ezzel kiemelve azt, hogy minden próbálkozása ellenére a szerződés megköttetett a mai napon. Ezek szerint van olyan része a csapatnak, ahova még az ő keze sem ér el.

- Nem kellett volna ilyen módszerekhez folyamodnod. - Minden idegszálammal azon vagyok, nehogy elpattanjak és ellepje agyamat a vörös köd, ugyanakkor egyre nehezebb uralkodnom magamon. Mégis nyugalmat erőltetek magamra, amikor kimondom, mit gondolok arról, hogy felhívta a brit csapatfőnököt. Mert bármennyire nem szeretném, ha itt versenyezne a szőke hajú nő, mégis elítélem az ehhez hasonló mocskos húzásokat. Sokkal jobban hiszek az olyan eszközökben, amik tiszták. Ebben a világban azonban nincs ilyen. Mert ez a sport az, ahol nincs könyörület. Ha van a kezedben egy kártya, nem foglalkozol vele, milyen, csak kijátszod, mert ez az egyetlen esélyed. Részletkérdés, hogy kinek és miként ártasz vele. Ha van sport, ahol önzőnek kell lenned, az ez. Máskülönben átgázolnak rajtad.

- Akkor mégis mit kellett volna csinálnom? - Érzem, hogy kezd dühössé válni, amint megemeli hangját a telefonban. Kicsit eltartom fülemtől a készüléket, mielőtt komolyabb halláskárosodást szenvednék attól, amit művel a vonal túlvégén. - Megoszthatnád velem is, ha van jobb ötleted. - Nem habozik sokáig azon, hogy valamivel visszavágjon, miközben magamhoz veszem törölközőmet, ami a futógépen pihent eddig, hogy letörölhessem az arcomról lecsöpögő izzadságot. Ezalatt jelenik meg ismét edzőm, aki egy üveg sportitallal tér vissza hozzám, amit felém nyújtva, azonnal elveszek tőle és nagyokat kortyolok belőle. Jól esik felfrissülni egy kicsit. Leülve a fekvenyomó padra, csendben figyel, amíg én hálásan nézek rá, amiért ide hozta nekem az üdítőt. Ugyanakkor nem feledkezhetek meg a telefonbeszélgetésről, aminek a kellős közepén vagyok.

- Nyilván nincs. - Odasétálok az üvegablakhoz, ahonnan tökéletes rálátásom nyílik a gyár előtt végighúzódó útra, amin megannyi autó suhan el másodpercek alatt. Kicsit elveszek ebben, mert legalább kikapcsolja az agyamat, ám észhez kell térnem. Halkan felelek, elismerve, hogy valóban nem tudom, mit csinálnék az ő helyében. Azonban nem az én dolgom megoldani a problémát. Azért lett ő a menedzserem, hogy az ilyen dolgokat jól kezelje. Ennek ellenére azt érzem, kezdi elveszíteni az irányítást vagy a befolyását a csapaton belül. Máskülönben meg sem történhetett volna ez az üzlet az ő rábólintása nélkül. Nem igazoltak volna le senkit úgy, hogy ő nem tud róla. Érzem, hogy mindez azért történt Nicolas háta mögött, nehogy keresztbe tegyen a vezetőség terveinek. Ezúttal az olaszok ügyesebbek voltak nála, ezt el kell ismernem.

- Mindjárt gondoltam. - Azonnal odaszúr nekem, ahogy lehetősége adódik, én pedig érzem, itt bukom el véglegesen ezt a harcot, aminek amúgy sincs értelme. Mert ez nem az a hely, ahol én írom a szabályokat. - Te csak a vezetéssel foglalkozz, ezt pedig bízd a nagyokra, világos? - Nekem három dolgom van csupán: fogjam be a pofámat, vezessek és hozzam az eredményeket. Máskülönben semmit sem érek. Ezt pedig nem fél kinyilvánítani még akkor is, ha burkoltan teszi. Nem meri nyíltan megfogalmazni, mégis értem, mit akar üzenni nekem ezzel. Ne szóljak bele a dolgába, hisz pontosan tisztában van vele, mit és miért tesz. Valahol igaza is van, hiszen nélküle sosem lett volna meg az ülésem az olasz csapatnál. Azonban nehezen tűröm, hogy semmi beleszólásom az események alakulásába.

- Az. - Ugyanakkor tudom, hogy fejet kell hajtanom, ezért meg is teszem. Ez valóban nem az én hatásköröm. Még akkor sem, ha miattam indult el ez a lavina. Azonban arra nem számítottam, hogy nagyobb lesz annál, mint amivel meg tudnék birkózni egyedül. Most mégis itt állok a hurrikán előtt, várva arra, hogy elsöpörjön és vele együtt magával ragadja szőke hajú csapattársamat. Ezúttal meghátrálok, mert tudom, nem nyerhetek, viszont ez nem azt jelenti, hogy nem fogok küzdeni a sportot uraló politika ellen. Mindent meg fogok tenni azért, hogy egy napon megszünjenek ezek a játszmák csapaton belül és ismét a versenyzésé legyen a főszerep, mint a régi időkben. Ahogy Allison mögött is ott állok majd. Csendben ugyan, de ott leszek. Akkor is, ha közben le kell győznöm őt.

- Örülök, hogy ezt megbeszéltük. - Képletesen ugyan, de pontot tesz ennek a beszélgetésnek a végére. Nekem pedig nincs más választásom, mint elfogadni azt, hogy nekem itt semmi szavam sincsen. - És Charles. - Már arra várok, hogy elköszönjön tőlem, magunk mögött hagyva a mai nap történéseit. Azonban Nicolas mást tervez, ezért nem kicsit ráz ki a hideg, amikor ismét meghallom tőle a nevemet. Túl vészjóslóan hangzik, ahogy megszólít, ezáltal pillanatok alatt száll meg a nyugtalanság.

- Igen? - Halk sóhaj szakad ki belőlem, mialatt visszakérdezek, hiszen kíváncsi vagyok, mit mondhat még nekem. Mert bármi is, biztos vagyok benne, hogy jól nem jöhetek ki már belőle. Ebből már nem szállhatok ki, mivel ezer szállal kötődöm az egész fennforgáshoz, ami a lányhoz kapcsolódik. Abban a pillanatban váltam kulcsfigurájává ennek, ahogy Allison megjelent a pálya szélén Mattia Binotto mellett. Nem hiába mondják, hogy a sors sosem felejt és mindig benyújtja a számlát. Olyan dolgokra emlékeztet, amikről azt hisszük, örökre eltemethetjük őket. Azonban ez képtelenség. Sosem szabadulhatsz meg valamitől, amit nem rendeztél el életed során. Mert mindig visszatér és arcon csap, akár a valóság. Olyan erővel, amiből nehéz észhez térni. Nem is igazán lehet.

- Csak gondolj a karrieredre. - Megemlítve vívódásom másik tárgyát, vagyis a pályafutásomat, eszembe juttatja, mi az, aminek a legfontosabbnak kellene lennie az életemben. Igaza is van. Ezért élek és ezért küzdöttem egész életemben. Hülye lennék, ha hagynám elúszni a lehetőséget csak azért, mert elgyengülök néhány pillanatra. Mert ez nem lehet más, csak gyengeség, amit a szőke hajú nő előhoz belőlem. Hangjában némi fenyegetést is érzek, ezért próbálom meg minél rövidebbre zárni ezt a kellemetlen csevegést.

- Tudom. - Felelem némileg fáradt hangsúllyal, nyugtázva mindazt, ami elhangzott az utóbbi pár percben. - Azon leszek. - Nem várok tovább, kinyögve ezt a pár szót, elemelem a fülemtől a készüléket, hogy aztán megszakítsam a hívást. Nem akarok többet hallani. Ennyi éppen elég volt. Ugyanakkor Andrea a padon ülve, érdeklődő, egyben aggódó tekintettel mér végig, ezért úgy érzem, esélyem sincs menekülni. Holott azt fogom tenni. Enyhe, nemleges fejrázással jelzem, hogy ennek most nincs itt az ideje. Túl friss minden ahhoz, hogy beszélni tudjak róla. Ezért egy beletörődő bólintást kapok válaszul, én pedig mindent magam mögött hagyva, lépek ki az edzőterem ajtaján, miközben a csalódottság egyre nagyobb erőt vesz rajtam. Mert csalódom magamban. Megint cserben hagyom őt. Hiába tudom, hogy ennek így kell lennie. Nem számít más, csak a vezetés és ennek így kell maradnia, történjen bármi körülöttem.

2021. január 21. Maranello, Olaszország

Fáradtan üldögélek a piros kanapén, miközben telefonomat nyomkodom, nem törődve a rám vetülő dühös tekintettel. Tudom, hogy Silvia, a sajtósok főnöke gyűlöli, ha ezt csinálom, de pont leszarom a véleményét. Szerintem nincs olyan ember ezen a helyen, aki ne utálná őt, leszámítva Mattia-t. Egyedül csapatfőnökünk képes elviselni ezt a parancsnokot. Valahol nem is lep meg a dolog, hisz mindketten ugyanazért küzdenek: a látszat fenntartásáért, mely szerint minden a lehető legnagyobb rendben a csapat háza táján. Holott rohadtul nincs így. Hiába mutatnak biztatóan az idei fejlesztési adatok, biztos vagyok benne, hogy még mindig hatalmas a hátrányunk. Különösen motorerőben. Arról nem beszélve, hogy riválisaink sem ülnek ölbe tett kézzel, hátra dőlve, elégedetten. Ennek ellenére úgy teszünk, mintha semmi problémánk nem lenne, habár a tavalyi szezon után az eddigieknél is nagyobb a nyomás rajtunk.

Több irányból néznek vissza rám kamerák, miközben ledobom a telefont az előttem lévő asztalra, majd magamhoz veszem a papírt, ami eddig a lábamon pihent. Kínomban mosolyodom el, ahogy újra és újra elolvasom a Silvia által összeválogatott, rajongói kérdéseket. Tipikus, hogy sikerül a legelcsépeltebb darabokat összeszednie mind közül. Mert ismerem annyira a rajongókat, hogy tudjam, sokkal jobbakat kérdezhettek annál, mint amik a lapon szerepelnek. Éppen ezért értékelem többre azt, amikor közvetlen velük beszélhetek. Személyesebb. Hisz tény, nélkülük sokkal nehezebb lenne minden. Még mindig felfoghatatlan az a mennyiségű szeretet, amit tőlük kapok napi szinten. A siker mellett az hajt, hogy nekik örömet okozzak. Nincs annál szebb, amikor látom a mosolygó arcokat a lelátóról, amint minket ünnepelnek.

- Merre van már az a lány? - Meglepetten pillantok fel, amint meghallom az olasz sajtófőnök túlságosan jól ismert hangját, amitől rendesen hidegrázást kapok. Látom szemeiben a töménytelen ideget, amit próbál lenyelni magában, ugyanakkor mérhetetlenül szórakoztat a látvány. Eleinte nem volt bajom a nővel, viszont nagyon hamar kivívta magának az ellenszenvet részemről köszönhetően a tavalyi Netflix forgatásoknak. Könnyedén felcseszte az agyamat azzal, hogy képes volt mások előtt megalázni. Mert nem tudtam másnak venni azt, hogy mindenki füle hallatára talált be azzal, miért nyomkodom a mobilt a PR megjelenések alatt. Holott mindenki tudja, hogyan működnek ezek az események. Lassan már azt is tudjuk előre, mikor vesz levegőt a másik az ilyenek alatt, nem beszélve arról, amit mondunk. Hiszen hülye az, aki elhiszi, hogy az, ami elhangzik ezeken az eseményeken, száz százalékban valós lenne. Ha őszinték lehetnénk, nagyon sok mindent látnának másképp a nézők, azonban nem tehetjük meg, hogy kimondjuk az igazságot. Azzal lerombolnánk a sport és a csapatunk hírnevét is. Amihez nincs jogunk, elvégre mindent az autóversenyzésnek köszönhetünk.

Nagyobb összeget teszek rá, hogy ezeket a jeleneteket előszeretettel teszik majd bele a Drive to Survive rendezői a rólunk szóló epizódba, ezzel is kiemelve a sorozat drámaiságát. Szemét húzásával pedig elérte az olasz nő, hogy a legutáltabb emberek közé kerüljön a csapat tagjai közül a szememben. Mert alapvetően igyekszem mindenkivel jó viszonyt kialakítani, hiszen minden attól függ, ők mekkora odaadással dolgoznak azért, hogy sikerhez vezessem a Ferrarit. Emellett nem is kérdés, hogy elismerem az alázatot, illetve a rengeteg áldozatot, amit munkájuk elvégzése kapcsán kell hozniuk. Tisztelem őket ezért. Azonban mindezt a velem szemben ülőről nagyon nehezen tudom elmondani, főleg most, amilyen dühösen néz végig mindenkin. A feszültséget szinte tapintani lehet a helyiségben. ezért sem mer senki megszólalni. Rajtam kívül. Nekem van egy előnyöm a többiekkel szemben és ezt nem is félek kihasználni. Számít a szavam, mert tavaly a hátamon tudtam vinni az olasz istállót.

- Honnan tudjam? - Nem ijedek meg a vörös hajú nőtől, aki tekintetével ölni tudna. Méghozzá engem. Ugyanakkor pont leszarom, mit érez velem kapcsolatban. Amúgy is kölcsönös az érzés, ezért sem fogom vissza magam. - Nem vagyok a határidőnaplója. Meg a többiek sem. - Végignézve a társaságon, akik velünk tartanak ezen a napon, akárcsak az elmúlt egy hét sajtóeseményein, látom a néhol visszafogott, néhol nyíltabban kifejezett mosolyokat és vigyorokat, amik jelzik számomra, mennyien állnak mögöttem. Tudom, hogy sokan éreznek hasonlóan az olasz nővel kapcsolatban, ezért sem félek nyíltan szembeszállni vele. Ha más nem, legalább ilyenkor kiengedhetem azt a haragot, amit iránta érzek. Ünnepnap lesz számomra, ha egyszer elmegy innen. Habér erre sok esélyt nem látok, elvégre Mattia kedvencei közé tartozik. Ezen nem csodálkozom, elvégre a csapatfőnök kifejezetten szereti az olyan embereket, akik szabálykövetőek, és akiket lehet őket formálni, vagy ha úgy tetszik, idomítani. Silvia pedig beletartozik ebbe a kategóriába, efelől semmi kétségem.

- Látom, valaki megint bal lábbal kelt fel. - Már szinte várom, mivel vág vissza és nem is kell csalódnom. Halkan nevetek fel, hiszen még ő sem lehet ilyen hülye, hogy azt higgye, csak azért viselkedek így vele, mert éppen szarul aludtam. Milyen naiv. A hátam közepére nem kívánom ezt a felhajtást, ami körülvesz minket az új szezon kezdete kapcsán, és aminek a java még bőven hátravan. Fotózások, szponzori megjelenések, az autók bemutatása, tesztelések, fejlesztések. Nem beszélve arról, hogy mekkora figyelem vetül majd rám is azáltal, hogy Allison leigazolása hamarosan bejelentésre kerül. Utálom ezt az egészet, azonban tisztában vagyok vele, hogy nincs más választásom. Mert ez is hozzátartozik ahhoz, amit talán a legjobban szeretek az életben. A versenyzéshez. Ha pedig ez kell ahhoz, hogy az álmomnak éljek, akkor elviselem. Ez a legkevesebb, ha cserébe felszánthatom a pályát a siker felé vezető úton, aminek még jócskán az elején vagyok. Azonban hiszem, hogy az út vége még nagyon messze van és sok mérföldkövet érek el, amíg végigjárom azt. Mind közül mégis a legfontosabb, hogy világbajnok legyek.

- Ha veled kell egy légtérben lennem, akkor mindig. - Nem félek a következményektől, amikor felnézek rá a kanapéról és elhagyják ezek a szavak a számat. Állom dühös pillantásait, amikkel pillanatok alatt mér végig, miközben látom, hogy belül forr a méregtől. Mert nem érdekel továbbra sem, mit gondol. Már tavaly sem tudtam vele mit kezdeni azok után, ahogy Sebastian-al viselkedett, miután kiderült, hogy a német világbajnok távozik a tavalyi szezon végeztével. Azok után, amit letett az asztalra a vörösökkel, Silvia számára az jelentette a legnagyobb gondot, hogy egykori csapattársam rosszul időzítette az átigazolásának bejelentését. Eszébe sem jutott az, hogy köszönetet mondjon mindazért, amit a német az istállóért tett. Éveken át ő volt az egyetlen, akinek valós esélye nyílt arra, hogy legyőzze Lewis Hamilton-t és a Mercedes-t. Ezt nem lenne szabad senkinek elfelejtenie itt. Nem beszélve arról, hogy én is rengeteget tanultam, illetve fejlődtem Sebastian által. Ezért pedig mindig hálás leszek neki.

- Tudd, hogy kivel.... - Beszélsz. Teszem hozzá magamban, amit Silvia vélhetően mondana még, ha nem zavarná meg semmi abban, hogy befejezze, amit szeretne. Azonban mindenki elhallgat, még ő is, amikor kinyílik a terem ajtaja. Minden stábtag és jelenlévő abba az irányba tekint, így láthatjuk, ahogy újdonsült csapattársam nagy rohanások közepette megjelenik a forgatás helyszínén. A lehető legjobbkor időzít, hiszen ezzel magára vonja valamennyiünk figyelmét. Mindenki megfeledkezik a köztünk beállt feszültségről, ami nem szűnik meg, csak ezután másra irányul. Rá.

- Elnézést a késésért. - Halkan motyogja a szavakat, alig-alig felnézve ránk, mialatt gyorsan lépked, hogy mielőbb megszabadulhasson cuccaitól. Kabátját hanyagul dobja le a sarokban lévő székre, amit a táskája is követ. Haja kócosan terül szét vállain, mialatt láthatom, milyen gyorsasággal és idegességgel kutat a fekete sporttáskában azért, hogy végül megtalálhassa, amit keres. Fehér trikót, illetve fekete farmert visel egy fehér alapon vörös csíkokkal tűzdelt tornacipő társaságában. Ehhez veszi fel azt a Ferrari emblémával ellátott fekete, belebújós pulcsit, aminek piros változatát én viselem, ezzel is kifejezve a csapategységet, ami látszólag uralkodik körülöttünk.

- Semmi gond. - A vörös hajú, negyvenes éveiben járó nő negédes mosolyt varázsol arcára, mialatt kicsit fészkelődni kezd székében, amiben ül a kamerát kezelő srác mellett. Én pedig egész biztos lehetek benne, hogy hamarosan robbanni fog az a bizonyos bomba. - Biztos nagyon nehéz volt még idetalálni, ugyebár. - Nem is csalódom, hiszen némi éllel a hangjában jegyzi meg, hogy nem tolerálja a késést senkitől sem. Főleg nem egy olyan embertől, aki alig pár napja a csapat része. Csak éppen azt felejti el, hogy az istálló legfontosabb tagjai közé tartozik a lány, hiszen nélkülünk semminek nem lenne itt értelme, még ha ez kissé nagyképűen is hangzik. Ugyanakkor tudom, hogy nem járok messze a valóságtól, hiszen mi vezetjük azt az autót. Minden ekörül forog. Ezért dolgozhatnak itt ennyien. Többek között "szeretett" sajtófőnökünk is.

- Rettenetesen. - Allison azonban nem marad adósa, hamar veszi fel azt a hangnemet, amivel őt fogadják itt. Megnyugtat, hogy legalább ebben nem kell félteni őt. Mert biztosra vehetem, hogy hiába látom távolságtartónak, illetve mutatja magát erősnek, az eltelt évek és a sok fájdalom, ami őt érte, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy most ki merjen állni magáért. Nem is tehet másképpen, hiszen ebben a világban csak akkor van esélyed, ha nem hagyod magad elnyomni. Ha valakinek, akkor neki ezt tudnia kell, különösen nőként. Mert sejtem, hogy legalább kétszer annyit kellett harcolnia azért, hogy most itt lehessen, mint bármelyikünknek az erősebbik nem tagjai közül. Ezalatt már egy fiatal, vele egykorú, barna hajú lány az, aki igazít kicsit a haján, illetve enyhe sminket fest fel neki, ezzel tökéletessé téve a kinézetét ahhoz, hogy felvétel készülhessen róla.

- Most, hogy mindenki ideért, akár.... - Nem sokkal később Allison helyet foglal ugyanazon a kanapén, ahol én is ülök, mialatt Silvia újra kézbe szeretné venni a dolgokat. Túl hosszú ez a nap, én pedig alig várom már a végét. A fehér falak között kissé feszélyezve érzem magam. Érződik a szobán, hogy csak az ehhez hasonló forgatásokra van fenntartva, amúgy semmi haszna sincs. Túl steril ahhoz, hogy bárki is jól érezhesse magát itt. Valamivel jobb lenne a helyzet, ha kényelmesen ülhetnék ezen a kanapén, ám tudom, hogy azért is leszúrnának, ha véletlenül feltenném a lábamat a piros textilre. Ezért már meg sem próbálom. Helyette csendben figyelem a körülöttem történő eseményeket, melyek közül újabb fordulatnak lehetek szemtanúja, amint valaki megzavarja sajtósreferensünket abban, amit közölni szeretne velünk.

- Álljunk meg. - Nincs olyan ember a helyiségben, akit ne lepne meg a lány vékony hangjának erőteljessége, amivel figyelmet követel magának. Azonnal rászegeződik minden pillantás, hiszen mindenki kíváncsi, mi az, amiért félbeszakítja a munkát, ami még el se kezdődött igazából. - Ki a fene szedte össze ezeket a kérdéseket? Most komolyan. - Érzem rajta, hogy mennyire fel van háborodva és teljesen meg is értem őt ezért. Átlátom, miről beszél, mert én sem gondolok mást ezekről az előre megírt baromságokról. Észre sem veszi, de én figyelek arra, milyen elszántan mutogat kezeivel, mialatt magyarázni kezd. Ez aranyos, el kell ismernem, illetve vicces is. Nehezen tudom visszafogni a belőlem kitörni készülő nevetést. - Milyen kérdés ez, hogy nyerni akarunk-e? Nem ülnénk itt, ha nem akarnánk. - Elhajítva maga mellé a papírt, ami a kérdéseket tartalmazza, szemeivel keresi azt, aki felvállalja a munkáját. Lehet, hogy túlságosan heves, ugyanakkor eléri, hogy most először tisztelettel telve, nézzek felé. Mert ki meri mondani, amit gondol. Még akkor is, ha mélyen belül tudom, ennek nem lesz jó vége.

- Én voltam. - Silvia ellentmondást nem tűrő hangon veszi ismét magához a szót, ami nem sejtet túl sok jót. Éppen erre gondolok, amikor azt érzem, ebből a lány nem jöhet ki győztesen. - A jövendőbeli sajtósod. - Nem is tévedek nagyot, hiszen, ahogy meghalljuk az információt, miszerint a vörös hajú nő fogja irányítani Allison minden sajtó előtti megjelenését, máris fordul a kocka. Derült égből villámcsapásként éri a szőke hajú nőt is ez a hír, ami egyértelműen kiül arcára. Ezek szerint erről nem volt szó, amikor megkötötték a szerződést vele.

- Remek. - Halk sóhajjal egybekötve, túr bele hajába, amivel egyértelműen a rajta eluralkodó zavartságot próbálja leplezni. Egyetlen szóval válaszol az új fejleményekre, ezzel semlegességet mutatva a dolog iránt. Okos lány. Tudja, mikor kell hátralépnie kettőt. Van, amikor nem éri meg szembemenni az árral, mert így is, úgy is elsodor minket. Ez pontosan az a helyzet. Mert egy versenyző nagyban függ a sajtósa jóindulatától, illetve attól, mennyire találják meg a közös hangot. Hiszen csak így működhet a közös munka. Ezzel vélhetően Allison is tisztában van, ezért sem lép fel látványosan a vörös hajúval szemben.

- Bárkinek akad még ilyen építő jellegű hozzászólása? Nem? Helyes. Én is így gondoltam. - Az olasz sajtós is érzékeli a lány viselkedésében beállt változást, így ismét magához ragadja a szót. Kérdést tesz fel, de mind tudjuk, hogy olyat, amire egyetlen lehetséges válasz létezik, mégpedig az, hogy: nem. Éppen ezért senki sem szólal meg inkább. Felesleges lenne. - Kezdhetjük is. - Mindenki csendben hallgatja Silvia rövid monológját. - A feladat egyszerű: mindketten felvesztek egy-egy borítékot az asztalról és felolvassátok egymásnak a kérdéseket, világos? - Röviden ismerteti a nő a feladatot, mialatt az előttünk lévő üvegasztalon látható vörös borítékokra mutat. Mintha nem lenne egyértelmű, mi a dolgunk vagy az, hogy milyen kérdéseket fogunk a borítékokban találni. Mind tudjuk, hogy ugyanazokat, amiket a papíron is olvashattunk, amit kézhez kaptunk nem sokkal a forgatás megkezdése előtt. Ennél átlátszóbb nem is lehetne ez az egész.

- Mint a nap. - Ennek ellenére szinte egyszerre érkezik mindkettőnktől a válasz, ami kapcsán rögtön egymásra pillantunk a szőke hajú nővel. Döbbenten nézzük a másikat, majd egyszerűen tör ki belőlünk a kacagás. Néhány másodpercig tart csupán, mégis vidámságot hoz ez a fajta véletlen a teremben uralkodó rideg hangulatba. Azonban nem élvezhetjük ezt az önfeledtséget sokáig, hiszen vissza kell térnünk a feladatunkhoz. Méghozzá minél előbb. Ezt végiggondolva, nehezen ugyan, de sikerül lecsillapítani magunkat és a munkára koncentrálni.

- Remek. - Kiráz a hideg, amint meghallom, ahogy a sajtós összecsapja kezeit, jelezve, hogy számára minden teljesen világos és tiszta. - Akkor indul is a felvétel. - Silvia jelentőségteljesen néz a kamera mögött ülő, szeplős, sötét hajú srácra, aki eleget is tesz a kérésnek. Rövid beköszönés után én vagyok az, aki az első borítékot felhúzza az üvegasztalról. Felnevetek, ahogy elolvasom az első kérdést, ami inkább egy üzenet: arról szól, hogy az illető reméli, problémamentesen fogunk tudni együttműködni a szőke hajú nővel, mint csapattársak. Erre Allison halkan, visszafogottan és talán egy kicsit félve annyit felel, hogy reméli, így lesz. Ezt követően ő vesz magához egy borítékot, amit kinyitva, a hófehér papírról egy újfent sablonos kérdést olvas fel nekem, ami így hangzik: mit várunk az idei autótól? Nyilván még mi sem tudjuk igazán, hiszen erre majd a teszteket követően lehet érdemleges választ adni, ám ketten együtt mégis összehozunk egy diplomatikus, ugyanakkor hírérték nélküli feleletet. Erős megérzésem van azzal kapcsolatban, ki írhatta ezeket a kérdéseket valójában: Mattia Binotto. Belőle nézek ki ennyire semmitmondó ötleteket. Ez még nagyjából háromnegyed órán át tart a bakikkal együtt, majd elérkezünk az utolsó kérdéshez, ami nem kicsit lep meg.

- Milyen tanácsot adnál nekem a csapattal kapcsolatban? - Zöld szemeivel jelentőségteljesen mér végig, amint végigolvassa a szavakat. Szerintem még ő maga is meglepődik ezen, nem csak én. Érdekes kérdés. Ezt ő is tudja. Nem véletlen mosolyodik el, ahogy rám néz, ugyanakkor félve teszi meg mindezt. Abban viszont biztos vagyok, hogy vár a válaszomra, amitől feszültté válok. Erőt vesz rajtam az érzés, hogy erre mindenképpen felelnem kell, habár agyam hirtelen kiürül a semmiből jött nyomástól, ami bennem uralkodik. Ezen pedig nem segít az a síri csend sem, ami a helyiségben uralkodik, miközben forgatunk.

- Mindig nézz a hátad mögé. - Hirtelen nem is tudom, mit mondhatnék. Aztán eszembe jut valami. Ugyanakkor nem tartom helyesnek, ha nyíltan közölném vele, mire gondolok. Ezért kezdek el végül a lány számára ismeretlen nyelven, olaszul beszélni. Néhány gondolat csupán, mégis megkönnyebbülök, hogy kiadhatom magamból. Annak ellenére, hogy egy szót sem ért belőle a tőlem pár méterre ülő szőke szépség. - Nem én vagyok az, aki rosszat akar neked. Más feladatot osztott nekem az élet veled kapcsolatban. - Látom a döbbenetet a lány vonásain, mialatt felkelek a helyemről és távozni készülök. Elég volt ebből mára. Hallom, ahogy Silvia is olaszra vált, miközben engem kér számon azért, amiért így viselkedem, mégsem törődöm bele. Elmorogva az orrom alatt egy nagyon cizellált "bazdmeg"-et, magam mögött hagyom ezt a cirkuszt, amibe belekényszerít a csapatom. Egyedül azt sajnálom, hogy nem küldhetem el a vörös hajú nőt hangosan a picsába. Kilépve a helyiség ajtaján, céltalanul indulok el egy irányba, nem törődve semmivel sem.

- Mit mondtál odabent? - Ugyanakkor nem jutok messzire. Mindössze néhány lépés az, amit nyugodtan megtehetek, elvégre nagyon hamar jön utánam újdonsült csapattársam. Hangja metszően vág bele a folyosó rideg csendjébe. Meg az én lelkembe is. Annyira ártatlan már az is, ahogy megszólal. Én pedig undorítónak érzem magam, amiért ezt teszem vele és ekkora szakadékot próbálok kettőnk közé húzni. Mégsem alakíthatom másképpen. Túl sok minden szól ellene. Ellenünk. Most mégis megtorpanok, mert tudom, hogy nem hagyhatom válasz nélkül. Valamit mondanom kell. Ennyire nem lehetek kegyetlen vele.

- Majd valaki lefordítja neked és megérted. - Próbálom mélyen elrejteni a bennem kavargó érzéseket, miközben kifejezéstelen tekintettel nézek vissza rá. Zöld szemeiből sugárzik, mennyire kíváncsi, azonban jobb, ha nem tőlem hallja a választ. Nem lenne szabad semmit sem éreznem iránta, mert az érzések azok, amik a legjobban befolyásolnak minket. Versenyzőként pedig ezt nem engedhetem meg magamnak. Nem érezhetek semmit, ami hozzá kötne. Nem tehetem, mert ő az első, akit le kell győznöm a pályán és ez mindent felülír.

2021. január 24. Milánó, Olaszország

Magabiztosan gombolom be a Ferrari emblémával ellátott, fekete zakót magamon, ezzel teljessé téve az öltönyszettet, amit a csapat hivatalos fotózására kaptam. Még kiélvezem az utolsó pillanatokat, amíg még egyedül lehetek a kis szobában, amit nekem tartanak fenn. Semmi különleges nincs benne, egyszerű fehér falak dominálnak, illetve egy fekete kanapé, egy tölgy színű asztal, a hozzá tartozó szék és egy tükrös szekrény található itt. Nem sok, nekem mégis bőven elég arra a kis időre, amit itt töltök. Az ablakból enyhén süt be a Nap, ezzel fényt hozva az amúgy kis helyiségbe. Elégedetten tekintek végig magamon a tükörben, ahol egész alakban láthatom viszont, hogy festek. Talán annyira nem rossz a látvány. Egynek elmegy, azonban nem tudom elengedni a gondolatot, hogy most minden túl tökéletes rajtam. Mintha nem is én lennék. Mármint szeretek jól kinézni, vagy viselni azokat a márkás ruhákat, amikben minden nap megjelenek. Mégsem teljesen érzem magaménak ezt az egész felhajtást, ami körülvesz. Már régen nem az az egyszerű monacói srác vagyok, aki hatalmas dolgokról álmodott. Mert az álmok nagy része már megvalósult. Egyetlen dolog maradt még előttem, de ez mind közül a legnagyobb. Meg kell nyernem a világbajnokságot azért, hogy meghálálhassam mindazt a belém fektetett energiát és pénzt, amit apa és keresztapa áldozott arra, hogy most az olasz csapat pilótája lehessek. Nem fejezhetem be a karrieremet úgy, hogy ezt nem tudtam valóra váltani. Mert nem ér semmit az a rengeteg áldozat, amit ezért hoztam, ha ez nem sikerül. Ránézve a bal kezemen nyugvó, márkás, fekete bőrszíjas órára, nyugtázom, hogy hamarosan kezdődik a fotózás. Elérkezettnek látom az időt az indulásra, úgyhogy kilépve a szobából, a sötét folyosókon haladva, veszem az irányt a terem felé, ahol csak rám várnak.

Meg rá. A lányra, aki miatt megtorpanok útközben, mert annyira meglep, amivel szembe találom magam. A fekete egyberuha, amit visel, tökéletesen simul végig vékony, de izmos alakján, miközbe a hozzá tartozó, sötét blézert kezeiben fogja. Haja kifogástalanul, göndör tincsekben omlik vállaira, arcán pedig enyhe smink látható, amit csukott szemeinek köszönhetően teljes egészében tanulmányozhatok. Erős színekkel húzták ki szemeit, melyek olyanok lehetnek, akár a macskáké. El kell ismernem, hogy gyönyörű látványt nyújt, főleg, ahogy a magassarkú, amit lábain visel, megemeli kicsit magasságát és kecses tartást nyújt számára. Nekidőlve a falnak, halkan sóhajt, méghozzá gyors ütemben, egymás után többször is. Vonásain egyértelműen látni, hogy valami nincs rendben, bennem pedig ekkor szólal meg valami, illetve jelenik meg előttem egy kép a barátomról, akinek női képmása most olyan közel van hozzám, mégis annyira távol. Erről pedig egyedül én tehetek. Én akarom, hogy így legyen. Ugyanakkor belülről kezd el égetni a késztetés, hogy segítsek neki. Mert sejtem, mi lehet a gond, hisz én is átéltem már.

- Baj van? - Halkan szólalok meg, mert nem akarom megijeszteni őt, mégis sikerül, hiszen látom, ahogy teste megremeg hangom hatására. Hirtelen nyitja ki szemeit, majd felém pillantva, ismét elveszhetek zöld tekintetében, melyben félelem csillan meg. Mintha nem is ugyanaz a lány állna most velem szemben, mint egy héttel ezelőtt. Akkor mérhetetlenül magabiztos volt. Látni lehetett a benne tomboló tüzet. Most viszont olyan védtelennek tűnik. Elesettnek. Valaki, aki arra vár, hogy fogják meg a kezét és húzzák fel a szakadék legmélyéről. Megint elbizonytalanodom azzal kapcsolatban, mennyire helyes az, amit teszek vele. Mégsem szabad, hogy megingasson, hogy ezúttal gyengének mutatkozik előttem. Kettőnk közül nekem kell az erősebbnek maradnom. Ez lesz a legjobb mindenkinek. Ha megpróbálom a lehető legtávolabb tartani magamtól. Mert ez az egyetlen módja, hogy megvédjem őt és teljesítsem az ígéretet, amit egykor a bátyjának tettem. Jobb, ha nem tudja az igazságot és azt hiszi, megvetem őt, holott közel sincs így. Attól próbálom megóvni, aki a legtöbbet árthat neki a csapatnál. Magamtól. Most mégsem bírom megállni, hogy ne kérdezzek rá arra, mi áll sebezhetősége hátterében. Tudni akarom.

- Miért érdekel az téged? - Azonban nem ér váratlanul az a kétségbeesett düh, amivel felém fordul. Szinte sugárzik belőle az a kifogyhatatlan harag, amivel végigmér engem. Ugyanakkor ezúttal képes vagyok mögé látni. Érzékelem, hogy mindez csupán a látszat és belül komoly vívódások keserítik meg létezését. Annyira, hogy még mindig kapkod a levegő után, kezeit pedig ökölbe szorítva, próbálja lenyugtatni magát. Ugyanakkor felismerem benne a makacsságot, ami testvérére legalább ennyire jellemző volt, amíg ezen a világon élt. Michael nem tartozott a könnyen meggyőzhető emberek közé és ebben húga sem viselkedik másképp. Ezért is vág vissza ennyire harciasan, ahelyett, hogy elmondaná, mi a gond, ezzel a nehezebb utat választva. Holott, ha tudná, hogy esélye sincs. Addig nem megyek el, amíg nem kapok választ a kérdésre. Nem szabadna törődnöm vele, mégsem vagyok képes csak így itt hagyni. Ahhoz túl esetlen most. Mellette kell lennem. Mert megígértem, hogy ott leszek, akkor is, ha ő nem tud róla. Ha eddig nem is tettem, most a sors újabb lehetőségként löki elém a fiatal nőt, emlékeztetve arra, hogy tartozásom van felé. Én pedig lerovom neki, akkor is, ha ezt gondosan titkolom majd mindenki elől.

- Mert látom, hogy valami nem oké. - Igyekszem figyelmen kívül hagyni a benne tomboló tüzet, amivel felégetne engem, ha megtehetné. Helyette arra koncentrálok most, hogy legalább annyi időre elnyerjem a bizalmát, ami elég lesz arra, hogy segíthessek neki. Ennyivel is kevésbé él bennem a bűntudat amiatt, hogy megszegtem, amit megígértem a testvérének a lánnyal kapcsolatban. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy ekkora felelősséget a nyakamba vegyek, illetve apa betegsége is akkoriban kezdett kiújulni, még ha nem is szólt róla. Ugyanakkor mindhárman láttuk a testvéreimmel, mi a valóság. Nem beszélve arról, hogy Jules is nem sokkal Mike balesete előtt hagyott itt engem. Nem tudtam mit kezdeni a rám nehezedő gyásszal és fájdalommal. El kellett menekülnöm. Bele akartam temetkezni a versenyzésbe és végső soron ez segített át a nehéz napokon. Még akkor is, amikor apa meghalt. Vezetni akartam, mert tudtam, mennyire örülne, ha látna, illetve ez volt az én terápiám, ami elfeledtette velem azt a keserűséget, ami bennem tombolt. A mai napig talán a versenyzés az egyetlen, ami teljes egészében ki tud kapcsolni, és ami által kizárhatom a külvilágot magam körül. Olyankor csak én vagyok és az autó, ez pedig szabaddá tesz.

- Nem a te dolgod. - Gondolataimból Allison megvetéssel teli hangja térít vissza a valóságba. Meg sem lep, hogy ezt mondja. Valahol igaza is van. Tényleg nem az én dolgom, én mégis itt vagyok. Nem tudom, mi az, ami irányít, de valami olyan ismeretlen érzés, amit még sosem tapasztaltam eddigi életem során. Megijeszt és bizonytalanná tesz ez az egész. Mintha az elmúlt évek, amíg próbáltam elfojtani a bennem dúló érzéseket most a lány érkezésével viharként vernének otthont lelkemben. Erőt vesznek bennem, én meg ezúttal hagyom, hogy eluralkodjanak rajtam. Hosszú idő után engedem meg magamnak, hogy újra érezzek bármit is. Élek. Mindez pedig Allison miatt van. Túl veszélyesnek érzem az egészet, mégsem állítom meg. Ezúttal nem.

- Tudom, mit érzel. - Nagyot sóhajtva, vallom be neki, hogy pontosan tisztában vagyok vele, mi az, ami most gyötri őt. Emlékszem, mikor én vettem részt az első ilyen jellegű fotózásomon, pontosan ugyanitt, ebben a milánói fotóstúdióban, amit az Armani bérelt ki nekünk a mai napra. Mivel a csapat évekre szóló megállapodást kötött velük, innentől kezdve már nemcsak engem szponzorál az olasz ruhamárka. Azonban emlékszem még velük az első ilyen alkalomra pár évvel ezelőttről. Én is ugyanannyira féltem, szorongtam és izgultam, mint amennyire most ő is küzdhet ezekkel az érzésekkel. Ezért sem félek kimondani, hogy tudom, min megy keresztül.

- Fogalmad sincs róla. - Továbbra is dacosan viselkedik, ami megmutatja számomra, mennyire harcias is valójában. Biztosra veszem, hogy a pályán is ezt az oldalát fogja hozni, ezért sem érzem könnyű ellenfélnek. Igaz, nőként sokkal nehezebb lesz neki az egyértelmű fizikai hátrányok miatt, ugyanakkor például profitálhat abból, hogy nőként könnyebb testsúllyal hatékonyabban rá tudják szabni az autót. Ezáltal stabilabb lehet alatta a kocsi. Azonban nem ijedek meg tőle. Éppen ellenkezőleg. Furcsa, de még motivál is. Jobb akarok lenni nála. - Különben is, mit foglalkozol te velem, mikor a kezdetektől utálsz? - Kérdése mélyre karcol, hiszen teljesen jogosan teszi fel. Szörnyen viselkedtem vele, még akkor is, ha a helyzet hirtelensége okozta azt, hogy olyan nyersen vágtam vissza neki az edzőteremben.

- Nem utállak. - Igyekszem megőrizni higgadtságom, holott legszívesebben kiadnám magamból mindazt, ami bennem tombol. Mindent. Kezdve az ígérettel, amit Michael rám bízott, és amit nem tartottam be, vagy azzal, mennyire nehéz is lesz úgy versenyezni ellene, hogy a testvére mennyire közeli barátom volt. A mai napig rohadtul hiányzik minden, ami vele kapcsolatos. Az, hogy helyre tegyen egy elcseszett verseny után, vagy a közös összeülések a barátokkal, illetve a mély beszélgetések a versenyzésről, vagy csak úgy bármiről, ami eszünkbe jutott. Ezek időről időre összehoztak minket. Pierre is rengeteg dolgot tud rólam, mégis más. Nem pótolhatja a brit srácot. Nem is lenne helyes ilyet elvárnom tőle, hisz a francia pilótát is kiskorom óta ismerem. Legközelebbi barátomnak mondhatom őt a paddockból. Már csak azért is, mert ha valaki, ő tudja, milyen az, amikor el kell engedned valakit, aki annyira fontos neked. Anthoine Hubert halálos kimenetelű balesete megrázta az egész világot, miközben Pierre egyik pillanatról a másikra nem csak az ülését veszítette el a Red Bull csapatánál, hanem barátját, fogadott testvérét is. Kétségtelen, hogy rokonlelkek vagyunk a franciával, ezért is értjük meg egymást annyira. - Csak nem tudok mit kezdeni veled. - Nagyot sóhajtok, miközben egy féligazság hagyja el számat. Mert valóban, tartalmaz valós elemet is, amit mondok, azonban kár lenne arra fognom a felé mutatott ellenszenvet, hogy nem tudom, mit kezdjek vele. Ennél többről van szó. Sokkal többről.

- Nekem mindegy, minek nevezzük, a lényegen nem változtat. - A sötét, kihalt folyosón élesen cseng, amint újra megszólal. Igaza van. Megint. Mert hívhatjuk bárminek, azon tényleg nem változtat semmi, hogy szörnyen viselkedtem vele múlt héten. Ezt felfogva pedig megint elhatalmasodik rajtam a gondolat, mennyire idióta vagyok. Mégsem tenném másképp. Akkor sem, ha lehetne. Egyedül így tudok majd figyelni rá, ha senki sem sejti, ezáltal a háttérből figyelhetem őt. - Hagyj engem békén! - Zöld szemei dühtől csillognak, amit valószínűleg az előbb elhangzottak válthatnak ki belőle. Ezért sem lep meg, hogy hátat fordítva nekem, távozni készül, bennem pedig ekkor szólal meg valami. Valami, ami arra késztet, hogy ne hagyjam csak úgy elmenni. Nem mehet el. Még akkor sem, ha engednem kéne.

- Félsz, ugye? - Nem habozok sokáig azon, hogy kezemet vékony csuklójára vezessem, ezzel késztetve őt a maradásra. Arra azonban nem számítok, hogy ettől annyira megijed a brit nő, hogy fordultában teljes testtel ütközik neki mellkasomnak. Már éppen esne hátrafelé a hirtelen jött lendülettől, azonban még időben megfogom felkarját, hogy megakadályozzam a balesetet. Ezzel viszont akaratlanul is közelebb húzom magamhoz, hiszen teste teljesen az enyémhez préselődik, arcát az enyémtől pedig már csupán fél méter távolság választja el. - Belülről emészt fel a szorongás, hogy mindenki téged figyel majd. Azon gondolkozol, hányféleképpen ronthatod el, pedig egyszerűen csak odaállsz és ennyi. Teszed, amit mondanak. Milyen egyszerűnek hangzik, ugye? - Még magamat is meglepem, amilyen őszinteséggel nyílok meg neki azokról az érzésekről, amiket az első ilyen jellegű fotózásomon éreztem. Mert hiába csinálnak rólunk különböző sorozatokat az alsóbb kategóriákban is, ez egészen más. Mert tudjuk, mennyivel nagyobb jelentőséggel bír az életünkben. Már nem csak saját magad képviseled, hanem egy márkát is. Ez pedig a Ferrari esetében amekkora motivációt jelenthet, legalább ugyanakkora nyomással is jár. Mindenki a legjobbat várja el tőlünk és másodpercek alatt kerülhetsz mennyből a pokolba, ha ezt nem sikerül teljesíteni hétről hétre. Talán az első médiaesemények alkalmával tudatosul bennünk igazán, mekkora is rajtunk a felelősség. Valószínűleg Allison is ezt érzi most, és én tudom, min megy keresztül. Ezért érzem belülről a késztetést, hogy segítsek neki. Még akkor is, ha tudom, nem lenne helyes, mert lerombolhatom azt, amit tudatosan igyekszem felépíteni. Akarom, hogy utáljon, mert ezáltal nekem is könnyebb lesz ellenfélként tekinteni rá. - Pedig nem az. Ilyen ez a lámpaláz. - Ennek ellenére vezetem rá arra a problémára a velem szemben álló, szőke szépséget, ami annyira gyötörheti őt. Mindent felrugok magam körül, ám tudom, mindez csupán addig tart, amíg Allison össze nem szedi magát annyira, hogy el tudjunk indulni a terembe, ahol várnak már minket a fotózás miatt. Onnantól minden visszatér a megszokott kerékvágásba. Mert nem engedhetem túl közel magamhoz. Nem tehetem, mert tudom, mennyire elgyengítene abban, hogy valóra váltsam azokat az álmokat, amiket két, számomra túlságosan is fontos embernek tettem, amíg éltek.

- Honnan tudod? - Látom a szemei zöldjében megbúvó döbbenetet, amint eléri őt a felismerés, melynek látható jelei is megmutatkoznak vonásain. Valószínűleg azt hihette, nekem nincs gyenge pontom. Mennyire erős vagyok. Holott nem. Ez köszönőviszonyban sincs a valósággal. Ugyanúgy harcolok a démonaimmal, mint bárki más. Annyi különbséggel, hogy én nem engedhetem meg magamnak, hogy ezek a sötét gondolatok erőt vegyenek rajtam. Ahhoz túl sokat küzdöttem már, hogy ezzel kockáztassak. Ezért kell erősnek lennem minden pillanatban. Ezért sem engedhetem magamhoz őt túl közel. Senkit sem. Talán Charlotte is csak ezért van még mellettem. Mert nem akar túl sokat tőlem. Éppen csak annyit, amennyit adni tudok neki. Vagyis szeretném azt hinni, hogy ennyi elég neki.

- Mondtam már, én is éreztem. - Felelem lazán, mialatt kezeimet az öltönynadrág zsebeibe mélyesztem. Továbbra is állom pillantásait, hiszen ezúttal már sokkal nagyobb gyengédséggel néz vissza rám. - A legjobb, amit tehetsz, hogy próbálod magad körül kizárni a világot és találni egy olyan dolgot a fotózás alatt, amire koncentrálni tudsz. Hidd el, hogy segíteni fog. - Érdeklődve figyel rám, én pedig bátorságot veszek ahhoz, hogy tanácsot adjak neki, másodszor, mióta ismerem őt. Az első akkor volt, amikor a megemlékezésen azt mondtam neki, erősnek kell maradnia, hisz a testvére is ezt szerette volna. Tudom, hogy ez így is van, hiszen tisztában vagyok vele, Mike mennyire büszke volt rá. Most is azt akarná, hogy ne adja fel, menjen tovább, amíg a lány el nem éri az álmait.

- Köszönöm. - Arcáról eltűnik a keménység, amit kifelé sugároz. Helyette vonásai ellágyulnak, hálát fedezek fel rajtuk és ez hihetetlenül széppé teszi őt. Sokkal jobban áll rajta az az alig észrevehető mosoly, amit ajkaira varázsol. Mindig így kéne kinéznie. Ennyire könnyednek, boldognak. Mégsem kíméli őt az élet. Ennél pedig már csak nehezebb lesz neki most, hogy leszerződött a vörösökhöz. A saját bőrömön tapasztaltam. Mert kegyetlenül sok időt és türelmet igényel megszokni az olaszokat körbeölelő, politikai játszmákat, amiket a színfalak mögött vívnak, és amik nem szólnak másról, csak a hatalomról. - Remélem, igazad lesz. - Teszi hozzá egy apró sóhaj kíséretében, mellyel remélhetőleg elengedi a benne dúló kételyeket, félelmeket, amik akaratlanul is elkísérték őt erre a napra.

- Nekem mindig. - Próbálom elviccelni a dolgot, ezzel elérve, hogy oldódjon a levegőben uralkodó feszültség. Látszólag sikeresen, mert enyhe mosoly szalad fel arcára, mialatt ismét felnéz rám. Nagyjából egy fejjel vagyok magasabb nála, így nem kell túlságosan megerőltessem magam ahhoz, hogy teljes egészében láthassam az arcát. Ekkor pedig elkövetem a legnagyobb hibát, amit ember, vagyis helyesebben fogalmazva, férfi elkövethet: belenézek a szemeibe. És rohadtul elveszek bennük.

- Egoista vagy. - Annyi mindenre figyelhetnék, én mégis egyedül őt látom magam előtt, illetve hallom, ahogy enyhe nevetéssel a hangjában, tudtomra adja, mennyire álszerénynek gondolja, amit az előbb mondtam. Holott, ha tudná, hogy ezzel csak neki akarok jót. Szeretném, ha legalább egy kicsit elterelődne a figyelme az előttünk álló fotózásról. Én mégis hallgatok erről, akár a sír. Nem mondhatom el neki. Nem értené meg, mi zajlik bennem. Hiszen jogosan utál. Összetörök benne egy olyan képet, amiről én magam se tudom, hogy igaz volt-e valaha. Ráadásul tudatosan. Nem tudom, hova lett az a srác, akiről Allison beszélt. Arról sem volt fogalmam, hogy ennyit jelentett neki, mikor az osztrák pályán odamentem hozzá. Talán ettől még rosszabbul érzem magam, hogy ezt megtudtam.

- Csak egy kicsit. - Szólalok meg nevetéssel a hangomban, amit nem is tudok sokáig visszafogni. - Ennyi még belefér. - Muszáj felkacagnom, ahogy felfogom, milyen szavakkal illet. Rajongóim körében általában az "anyukák kedvence", vagy a "romantikus" címkék szoktak népszerűvé válni, ha rólam van szó. Mert én is olvasok véleményeket a bejegyzéseim alatt a közösségi oldalakon. Azonban ezek közel sem igazak. Mivel a pályán felszántok mindent, illetve magánemberként is rendelkezem olyan hibákkal, mint bárki más a világon. Ő pedig nemes egyszerűséggel hív engem egoistának, nem törődve azzal, mit szólok hozzá. El kell ismernem, hogy bátor. Határozottan az. Mondjuk versenyzőként nem is várhatok mást tőle.

- Talán. - Elbizonytalanodik. Érzem abból, amilyen halkan reagál. Azonban nem veszi le rólam tekintetét, ahogy én sem tudok elszakadni zöld szemeitől. Pillanatok alatt áll be köztünk a csend, azonban ez nyugalommal tölt el, minthogy feszült, kínos lenne. Ezért sem szeretném megtörni. Most minden jó így. Békés. Meg akarom őrizni ezt. Magamba szippantani. Mert mindezt a közelsége váltja ki belőlem. Megint elmosolyodik, ami engem is ugyanerre késztet. Gyönyörűnek találom, ahogy végigtanulmányozom arcának minden centiméterét. A határozott, mégis nőies arcéleit, azokat a hatalmas, smaragd szemeit, vagy telt ajkait. Kezemet önkéntelenül emelem fel, hogy megérintsem hamvas bőrét, azonban félúton elakadok a mozdulatban. Mindennél jobban szeretném ha végig simíthatnék arcán, ám a józan eszem ebben a pillanatban lép újra működésbe, ezzel visszarántva engem a valóságba. Még időben. Önkéntelenül hullik vissza magam mellé a karom, ezzel elvágva magam elől a lehetőséget, hogy hülyeséget csináljak. Mert ez az lett volna. Életem legnagyobb baromsága. Akkor is, ha akartam. Nagyon is. Azonban tudom, hogy nem lehet. Több okból sem és ezek közül csak egy az, hogy barátnőm van.

- Ideje mennünk, ugye? - Ezért teszek meg hátrafelé pár lépést, ami észhez téríti a velem szemben álló lányt is, miközben kérdésemmel zavarom meg a köztünk beálló, megnevezhetetlen valamit. Mintha ő sem lett volna teljesen ura a helyzetnek, mégsem tudjuk hova tenni, mi is volt ez köztünk. Látom rajta azt a zavarodottságot, amit magamban is érzek, ezért sem találom helyesnek, ha továbbra is ketten maradunk egy légtérben. Másrészről, bármelyik pillanatban elkezdődhet a fotózás, ezért sem tölthetünk itt sokkal több időt. Indulnunk kell. Nem beszélve arról, mennyire maguk alá temetnek a bennem feléledő érzések, melyeket az utóbbi pillanatok ébresztenek fel bennem.

- Igen. - Összeszedve gondolatait, félszegen bólint, mialatt magára húzza a fekete blézert, amit eddig kezében fogott. Amint felveszi a ruhadarab alakja vonalát, láthatom a bal oldalra felvarrt emblémát, ami az én zakómon is megtalálható. Még mindig hihetetlen a tudat, hogy mi ketten egymás ellen fogunk versenyezni, mégis egymás mellett, hiszen csapattársak leszünk. Mindketten egy célért harcolunk, azonban a másikat is le kell győznünk, ha igazán nagyot akarunk nyerni: világbajnokságot. - Szerintem is. - Megerősít ötletemben, majd nem gondolkodik sokáig azon, hogy elinduljon, engem maga mögött hagyva. Azonban én sem maradok sokáig egy helyben, hamar veszem fel vele a tempót, hogy ne maradjak le tőle túlságosan. Előttem sétál, mialatt a folyosó csendjét egyedül magassarkú cipőinek ütemes kopogása töri meg. Ám még ez sem elég ahhoz, hogy elszálljanak a fejembe tóduló gondolatok, melyek közül egy sokkal erősebben ver szöget fejemben, mint a többi, miközben szüntelen őt bámulom. Távol kell maradnom. Távol tőled.

Sziasztok! 😊

El se hiszem, de végre valahára visszatértem és ezt igyekszem végre tartósan is kijelenteni. Nem fűznék hozzá nagy magyarázatokat már. Sajnos az időhiány, mint olyan, rendesen közém és az írás közé állt meg még áll is, hiszen ezt a részt is nagyon sokáig írtam. Illetve nem keveset éjszakáztam érte, de csak megszületett és ez a lényeg. 🥺 Ugyanakkor miattatok megéri, hiszen amíg "távol voltam" is, annyi pozitív visszajelzést és szeretetet kaptam, amikre szavaim nincsenek. Egyszerűen csak köszönök nektek minden szavazatot, megtekintést vagy kedves szót. 🥰

Magához a részhez nem tudok sok mindent hozzáfűzni. Bízom benne, hogy jól át tudtam adni, amit szeretnék vele. Ha a hajatokat tépitek attól, ahogy Charles vívódik, akkor viszont nem veletek van a baj, hanem csak én végeztem "jól" a dolgomat (. Mert pontosan ezt akartam elérni. 😂 Ennek ellenére bízom benne, hogy tetszeni fog. Különösen az utolsó jelenet, mert bevallom, azok közül, amiket előre tudok már a könyvből ez az első, ami a kedvenceim közé tartozik. Szóval nagyon izgatott vagyok, hogy ma végre elétek tárhatom ezt. 🥰

Mit szóltok egyébként a részhez? Meglepett titeket, hogy Charles egyszerre tudott is és nem is arról, mire készül Nicolas? Számítottatok arra, hogy felkeresi majd a menedzserét, hogy ezzel is a lányt védje? Szerintetek képes lesz magát távol tartani a lánytól vagy hiba csúszik majd az elhatározásába? Ami pedig még fontosabb: szerintetek képes lesz megvédeni Allison-t a rá leselkedő veszélyektől, mindezt titokban? Vagy előbb-utóbb kiderülnek a valós szándékai a monacói pilótának? Mindig a versenyzés lesz az első, vagy lesz olyan, ami fontosabbá válik Charles számára? Szerintetek mit fog szólni Allison, ha megtudja, hogy a testvére nem csak neki hagyott hátra egy ígéretet? 🤔 Nyugodtan írjatok le bármit, amit a résszel kapcsolatban éreztek. Azt is, ha nem tetszik, mert abból is tanulok. 🙏

Nagyon igyekszem a folytatással, ahogy abban is biztosak lehettek, hogy ha nem is naponta érkezik friss rész, de mindig visszatérek ide és nem fogom félbehagyni a történetet, mert már most nagyon közel áll hozzám. Illetve miattatok is folytatni fogom. Ugyanakkor nem merek ígérni semmit. Mindenesetre próbálok mielőbb újra részt hozni. Hamarosan jelentkezem. Addig is nagyon vigyázzatok magatokra, illetve élvezzétek ki a napsütéses nyári, pihenéssel teli napokat. 💗