Ajánlott zene: Billie Eilish ft. Khalid - Lovely

"Everyone dreams of driving a Ferrari, it was my intent from the start."

~ Enzo Ferrari

/Allison Baker/

2021. január 16. Maranello, Olaszország

Ferrari. Egyetlen szó, mégis rengeteg jelentéssel bír. Mindenkiben más gondolatokat ébreszt, ha meghallja a világ talán egyik legismertebb autómárkájának nevét. Valakinek a híres, vörös sportautó jut eszébe, mint a gazdagság egyik szimbóluma. Másnak a gyorsaság, vagy a sebesség ugrik be, mint lehetséges fogalmak, amit a márkához tud társítani. Van, akinek a sikeres évek jutnak eszébe. Esetleg a Formula 1. Ezáltal a történelem, melyet Michael Schumacher neve is nagyban fémjelzett, mint az olaszok legsikeresebb korszakának vezéralakja. Egy dologban viszont biztos vagyok. Senkit nem hagy hidegen, ha meghallja ezt a szót. Mindenkiben előhoz gondolatokat, érzéseket. Számomra a Ferrari egyet jelent a saját és a testvérem álmával. A lehetőséggel, amit most kapok, hogy megmutassam, érek annyit, mint egy férfi ebben a férfiak uralta világban. Mindenkinek be fogom bizonyítani, hogy több van bennem, mint gondolnák. Különösen a szüleimnek, illetve azoknak az embereknek, akik kételkednek bennem.

Akik között első helyen áll jelenleg a csapattársam. Jelenleg még törékenynek lát, azonban annyira megedzett az élet, hogy eljutottam arra a szintre, amikor már nem sok vesztenivalóm akad. Ez lesz az én legnagyobb előnyöm vele szemben. Illetve a tény, hogy túl hamar ítélkezik rólam. Fogalma sincs róla, mire vagyok képes. Én pedig kíméletlenül ki fogom használni a meglepetés erejét. Ha addig élek is, de letörlöm a vigyort Charles Leclerc képéről. Mert lehet, ő volt a bátyám egyik legközelebbi barátja, illetve a srác, aki segített nekem tovább lépni, még ha nem is tudott róla. Azonban ez már egy másik harctér. Mindketten felnőttünk. Belenőttünk egy olyan világba, ahol érzelmeknek nincs helye. Én pedig távol is fogom tartani őket magamtól, ha az autóban ülök, hisz nincs más választásom. Ha lehúzom a sisakrostélyt, akkor egyedül az lebeg majd a szemeim előtt, hogy az előttem lévőt magam mögé utasítsam.

Számítanom kellett volna rá, hogy Charles nem fog kitörő örömmel fogadni, habár mélyen belül reménykedtem benne, hogy a testvérem iránti barátsága segíteni fog abban, hogy könnyen kijöjjünk egymással. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Hiába ered hasonló forrásból a fájdalmunk, az a mai világban már semmit sem jelent. Ha itt sikeres akarsz lenni, nem mutathatod ki a fájdalmad. Ezt én is megtanultam már az elmúlt években. Azonban nem gondoltam volna, hogy ez a folyamat egy hideg, érzelmektől mentes férfit varázsol abból a srácból, akit a testvéremnek tartott megemlékezésen annyira közel éreztem magamhoz. Mintha csak álom lett volna az a fiatal fiú, akinek kék szemeiben annyi érzelmet véltem felfedezni. Ki tudja, lehet, az is volt. Én pedig ebbe az illúzióba kapaszkodtam. Kétségbeesetten. Most viszont el kell engednem, ha nem akarom, hogy teljesen kikészítsen.

Megigazítom magamon a piros színű blúzt, mely tökéletesen simul rá alakomra, ezzel kiemelve mindent, ami nőként megadatott nekem. Fekete nadrágom, illetve a hozzá passzoló magassarkú cipők teszik teljessé öltözékemet azon a napon, amikor aláírom életem talán legfontosabb dokumentumát. Sötét bőrtáskám a karomon lóg, miközben a lábbelik kíméletlen kopogása tölti meg zajjal az amúgy csendes folyosót, ahol félve, egyben izgatottan sétálok végig. Még most is alig hiszem el, hogy itt vagyok. Nem beszélve a tényről, hogy én leszek az első női pilóta a modern érában, aki a Ferrari színeiben fog versenyezni. Kimondani is hihetetlen, nemhogy megélni. Már alig várom, hogy megéljem ezt az álmot. Mert jelenleg még az, ugyanakkor ki tudja, mikor fordulhat át az álom rémálommá. Hiszen elég, ha egyet hibázok, máris leírnak majd. Elég egyetlen rossz mozdulat, és véged ebben a világban, ahol minden tévedés megbosszulja önmagát.

Már nem sok választ el Mattia Binotto irodájának ajtajától, melyet a gyár második emeletén találok meg. Ám megtorpanok, amikor a szinte már kihalt folyosón, amit csak néhány virág tölt meg némi élettel, megcsörren a telefonom. A vörös falak, illetve a fehér és fekete színben pompázó szőnyeg tekintélyt parancsolnak. Talán még hatással is vannak rám. Mégis erőt veszek magamon, hogy megnézzem, ki keres. Elővéve a készüléket, megpillantom annak az embernek a nevét, akire most legkevésbé vágyom. Tudom, hogy előbb-utóbb beszélnem kell vele, de nem most szeretném ezt megejteni. Keresztapám viszont nem hallja meg gondolataimat és kitartóan csörget, ezért kénytelen vagyok felvenni a telefont. Elhúzva a zöld gombot az érintőképernyőn, végül fülemhez emelem a mobilomat. Normális esetben nem tartanék tőle, szinte azonnal és kitörő örömmel fogadnám a hívását, most viszont érzem, semmi jót nem jelent, hogy keres engem.

- Szia. - Halkan köszönök bele a telefonba, kezem viszont megremeg és csak egy mély lélegzetvétellel tudom lenyugtatni magamat. Reménykedem, hogy nem azért jutok eszébe, amiért gondolom. Hisz nem tudhat erről. Még nem. Én akarom vele közölni a döntésemet, mely szerint elkötelezem magam az olasz istálló felé. Imádkozom azért, hogy csak a véletlennek köszönhetően hívjon éppen most. Kár, hogy odafent senki nem hallgatja meg foházkodásomat, pedig istenre esküszöm, minden erőmmel könyörgök annak, aki az univerzumot irányítja, bárki is legyen az.

- Miért van az, hogy az a barom Nicolas Todt ilyenekkel hív fel korán reggel, hogy te éppen szerződést készülsz aláírni a Ferrarival? - Meghallva dühös kiabálását, kicsit el kell tartsam a telefont a fülemtől, hogy ne kapjak azonnal halláskárosodást. Arcom néhány másodperc erejéig torzul el, ahogy felfogom, milyen mérges lehet most. - Igaz ez? - Még úgy is érzem, hogy ölni tudna az idegtől, ami most benne dolgozik, hogy több ezer kilométer választ most el minket egymástól. Ekkor szál el minden reményem arra vonatkozóan, hogy ez egy békés beszélgetés lesz. Képtelenség, hogy normálisan meg tudjuk ezt beszélni. Ahhoz túlságosan magamra haragítottam őt, már most, pedig még egy szót se szóltam a szerződésről, amit az olaszok ajánlottak nekem.

- Én... - Hirtelen elhagy minden erőm, megszólalni sem vagyok képes. Szívem a torkomban dobog, tudva, hogy Christian pillanatokon belül válik majd az ellenségemmé. Mert nem tudom elképzelni, hogy békés úton rendezzük le ezt azok után, hogy már most ki van borulva. Még innen is érzem. Nem roppanhatok össze, holott szívem szerint már most elsírnám magamat. Tisztában vagyok vele, hogy nem lesz egyszerű még akkor sem, ha én magam közlöm vele az elhatározásomat. Ugyanúgy nem úsznám meg ezt a veszekedést, ami kitörni készül köztünk, viszont más lenne a helyzet, ha én mondhattam volna el neki. Erre ugyanakkor nincs már lehetőségem. Nincs, mert Nicolas Todt elragadta előlem. Ezt átgondolva, kezd el bennem erőre kapni a harag a francia menedzser irányába. Nem beszélve a pilótáról, akinek karrierjét egyengeti. Meg tudnám ölni mindkettőt, hisz nincs kétségem róla, hogy Charles tud erről. Talán még élvezi is, hogy ekkorát rúghat belém.

- Nem azt kértem, hogy mellébeszélj. - Ellentmondást nem tűrő hangon szól rám, amitől rögtön megfeszül minden izmom. - Az igazat mondd, Allison. - Nekidőlök a falnak, miközben keresztapámat hallgatom. Ahogy kimondja nevemet, kiráz a hideg. Ez most nem az a szeretetteljes hangsúly, amivel általában megszólít. Sokkal kimértebb annál. Én pedig tudom, hogy mindezt megérdemlem. Fáj beismerni, de megértem őt. Mástól megtudni, hogy a gyermek, aki melletted nőtt fel, most készül aláírni az általad menedzselt csapat egyik legnagyobb riválisához minden lehet, csak fájdalommentes nem. Ugyanakkor nem hagy nekem más lehetőséget. Bizonyos döntései üldöznek idáig. Máskülönben már rég nála versenyeznék és viselném büszkén azt a bizonyos kék, tűzálló overált.

- Igen. - Nagy sóhajjal vallom be az igazságot neki, hisz már úgy sem bukhatok ennél többet. - Itt állok Maranellóban, Mattia Binotto irodája előtt. - Nincs értelme tovább titkolni előle azt, ami szerintem már számára is egyértelmű azok után, hogy nem tagadom egyből a felvetést, amit hozzám intézett az előbb. Lehet, jobb lett volna, ha azelőtt szólok neki, hogy elkezdtem volna tárgyalni az olaszokkal, de azzal is tisztában vagyok, hogy minden erejével próbált volna lebeszélni a velük való megállapodásról. Én viszont úgy érzem, ideje kezembe vennem a saját sorsomat. Mert hiába ígéri már tavaly óta, hogy jövőre a Red Bull színeiben vezethetek, tudom, hogy ez a nap sosem jön el. Több okból sem.

- Szóval még nem lépted meg életed hibáját. Mit keresel egyáltalán ott? - Nehezen viselem a számonkérést, ami mondataiból cseng, azonban igyekszem visszafogni magamat, mielőtt megszólalnék. Az iránta érzett szeretetem és tiszteletem az, ami megakadályoz abban, hogy istenesen kiosszam őt ezekért a gondolatokért. Ahhoz túl sokat tett értem, hogy ettől jobban megbántsam. Nem felejthetem, hogy akkor nyújtotta felém a kezét, amikor mindenki más magamra hagyott. Ennek ellenére nagy nehézséget jelent leplezni, mennyire nem értek vele egyet. Még, hogy életem hibája. Ugyan már. Az lenne életem hibája, ha arra várnék, hogy az ő csapata lépjen felém. Ezt a lehetőséget nem engedhetem el egy hamis ábránd miatt, amit a Red Bull jelent számomra. A Ferrari legalább konkrét ajánlattal állt elém decemberben, ezzel jelezve, mennyire komolyan gondolják a leszerződtetésemet. Megharcoltam az ülésemért, és hiába nem futottam meg a teszten a tőlük elvárt időt, mégis bizalmat szavaztak nekem. Ezek után nem lehet kérdéses, hogy őket kell választanom. Nem beszélve egy ígéretről, ami a fejem felett lebeg, emlékeztetve rá, mi mindent kell megvalósítanom a testvéremért.

- Életem hibája az lenne, ha most nem lépnék be azon az ajtón és kötelezném el annak, amit Michael-nek ígértem. - Figyelmen kívül hagyva kérdését, ami arra vonatkozik, mit csinálok az olasz csapatnál, csak arra reagálok, hogy a döntésemet életem hibájaként cimkézi meg. Akarva, vagy akaratlanul, de elindít bennem valami visszafordíthatatlant azzal, hogy megkérdőjelezi, amiben én annyira hiszek. Holott mindig ő volt az, aki feltétel nélkül bízott bennem. Ez a nap vízválasztó lesz, úgy érzem, több szempontból is, melyek közül az egyik a keresztapámmal való viszonyom. Csak reménykedem benne, hogy egy nap majd megérti, miért választottam az olaszokat az osztrák istálló helyett.

- Megint az az ígéret, ki gondolta volna. - Pontosan tudja, mennyit jelent nekem az a feladat, amit Michael bízott rám. Hiszen ezek voltak egyben az utolsó szavaim is hozzá, mielőtt azt mondta volna, visszajön hozzám két órán belül. Ha tudtam volna, hogy a vesztébe rohan, sosem engedtem volna el akkor. Ezért fáj annyira, ahogy Christian most beszél. Érződik a hangján a gúny, holott tudom, mennyit jelentett neki a bátyám. Ha még élne, biztos vagyok benne, hogy mindent megtenne azért, hogy Mike a legnagyobbak között versenyezzen. Mindig azt mondta rá, hogy a legnagyobb reménysége a testvérem. Nekem akar fájdalmat okozni azzal, hogy így nyilvánul meg. Sikerül is neki, és ez az egészben a legrosszabb. Hiába küzdök ellene, mégsem vagyok képes már józan ésszel gondolkozni. Önkéntelenül hagyom, hogy befolyásoljanak az érzelmeim. - Alá ne merd írni azt a szerződést! - Ezen pedig nem segít az sem, amilyen határozottsággal utasít keresztapám arra, hogy ne merjek megállapodni az olaszokkal.

- Mert? - Hirtelen, indulatból vágok vissza neki, nem törődve azzal, mit vár el tőlem. - Mi lesz? - Már képtelen vagyok fékezni a bennem tomboló indulatokat, ezért igyekszem a lehető legdühösebb hanglejtéssel bekérdezni nála. - Te is lemondasz rólam? Az úgy is akkora divat a családomban. - Biztos vagyok benne, hogy azzal, hogy a szüleimhez hasonlítom őt, olyan sebeket tépek fel, melyeket nem lenne szabad, mégsem bírom megállni, hogy magamban tartsam, amit gondolok. Már nem megy. Ahhoz már túlságosan zavaros vizekre evezett a beszélgetésünk. Már bántjuk egymást, hiába nem akarjuk. Ez pedig egyenes út ahhoz, hogy haraggal váljunk majd el. Mert ez lesz a vége, bármennyire szeretném elkerülni.

- Melletted álltam mindenben. Mindig. - Az utolsó szóra különösen nagy hangsúlyt helyez, ezzel előhívva az eddig mélyre rejtett bűntudatomat, mely most elemi erővel tör felszínre bennem. - Tizenöt éves korod óta én neveltelek. - Eszembe juttatja azt a pillanatot, amikor beengedett a házába, ezzel együtt pedig az életébe is, elvállalva, hogy magához vesz minden szó nélkül. Apám helyett apává vált számomra. Most mégis úgy érzem, el kell engednem a támogatását ahhoz, hogy előre tudjak lépni. - Tudod azt is, mennyire szeretném, ha a Red Bull versenyzője lennél. Álmom lenne, ha téged nevezhetnélek az egyik pilótámnak. - Könnyeim megindulnak arcom vonalán, mígnem a sós cseppek lehullanak egyenesen a földre, vizes csíkokat hagyva maguk után bőrömön. Túl őszintének hangzik. Ezzel pedig mélyet üt nálam. Képtelen vagyok tovább visszafogni a bennem tomboló érzéseket, melyek így távoznak belőlem. Azonban igyekszem némán, hangtalanul sírni. Nem lehetek gyenge. Ha valamikor erősnek kell lennem, akkor az ez a pillanat. - Egy kis türelmet kértem tőled. Mondjuk az sosem volt az erősséged. - Potyogó könnyeim közepette is képes vagyok elmosolyodni a hallottakon. Hányszor, de hányszor mondta már nekem, mennyire türelmetlen vagyok. Különösen, ha a versenyzésről van szó. Mindig a szívem hajt, sosem az eszem. Ezt viszont ő mindig inkább hibának tartotta, mint erénynek, és ez most sem változik. Ezúttal is ezzel érvvel, amikor azt mondja, rossz döntést hozok.

- Tudom. - Szavait elismerem, hisz nem tehetek másképp. Ha tagadnám azokat a dolgokat, amiket értem tett meg, hazudnék. - Hálás is vagyok érte, még ha most nem is hiszed, viszont van valami, amire sosem kaptam tőled egyenes választ. - Ezt igyekszem meg is fogalmazni felé, azonban időközben más gondolatok is szöget ütnek fejemben, amiknek szintén hangot adok. Olyan kétely ez bennem, amire túl régóta nem kapok már elfogadható magyarázatot. - Miért nem vagyok benne a Red Bull Junior programjában? - Kíméletlenül visszhangzik a telefon csendje, miközben felteszem a bennem annyira égetővé vált kérdést. A Red Bull híres az utánpótlás programjáról, melyben számos, a mezőnyben jelenleg is szereplő pilóta edződött és csiszolódott. Nekem azonban sosem jutott hely ebben, hiába Christian Horner a keresztapám. - Megválaszoljam helyetted? Mert neked Max Verstappen a mindened. - Hallom, ahogy felnevet, amint kimondom a holland pilóta nevét, azonban ez nem az a vidám, önfeledt kacagás. Sokkal erőltetettebb annál. Én viszont biztos vagyok benne, hogy Max az oka annak, amiért nem lehetek a program tagja én is. Hisz az a csapat tulajdonképpen teljesen ráépül az utóbbi években. Nélküle nem születnek fontos döntések sem. Én pedig sosem ápoltam túl fényes viszonyt vele, ezért sem hiszem, hogy elfogadna, mint csapattársa. - Benne látod azt, amit a bátyámmal akartál megvalósítani. Talán még nagyobb tehetségnek is tartod őt, mint Michael-t valaha. - Fájdalom költözik szívembe, ha arra gondolok, hogy akár Mike is lehetne a helyemben. Versenyezhetne ellenem és őt talán még el is fogadnák a mezőny tagjai. Tudtommal Michael olyan hírnévnek örvendett, ami még Max számára is okozott álmatlan perceket. Hisz riválisai kivétel nélkül elismerték tehetségét. Szerintem a holland srác sem lenne ennyire magabiztos, ha testvérem lehetne a csapattársa. Ha élne, ez valószínűleg már így is alakult volna. Az élet azonban máshogy akarta. Nem valósulhatott meg ez a felállás.

- Szóval innen fúj a szél. - Nem tudom eldönteni, miféle következtetést von le abból, amit mondok neki, de félek, hamarosan megosztja velem is, és nem fog tetszeni, amit hallok tőle. - Féltékeny vagy? Ezért van ez az egész őrület? - Sejtésem pedig be is igazolódik, amint felfogom, mit is kérdez igazából. Elgondolkodom a felvetésén, azonban kifelé nem mutatom ezt. Nem szeretném, ha ezáltal gyengeséget észlelne rajtam. Régről ismerem a holland pilótát és nem kötnek hozzá kedves emlékek, inkább olyanok, amiket legszívesebben elfelejtenék.

- Nem. - Feltekintek a plafonra, hátha valahonnan erőt tudok meríteni a folytatáshoz, mikor ismét megszólalok, azonban hangom megremeg. Magam sem vagyok benne biztos, mit érzek, ha eszembe jut, mennyire támogatja Max pályafutását. Talán jobban is, mint az enyémet valaha. Tényleg féltékeny lennék? Nem tudom. Lehet. Ha viszont így is van, annak oka van. Kétségtelen, hogy Max Verstappen egyike a legnagyobb tehetségeknek a fiatal generációból, aki nagyon hamar lehetőséget kapott a bizonyításra és élt is vele. Nem véletlenül tartják az egyik legnagyobb esélyesnek arra, hogy világbajnok legyen. Ahogy azt is el kell ismerni, hogy mindenkinél jobban élvezi a Red Bull bizalmát. Minden köré épül. - Csak meguntam, hogy egy olyan dologra várjak, ami soha a büdös életben nem jön el. - Nincs az az isten, hogy bevalljam, elgondolkodtatott szavaival. Helyette minden erőmmel azon vagyok, hogy visszavágjak neki. Ráadásul nem is állítok valótlant, tudva a jelenlegi körülményeket a csapata körül. El kell ismernem, hogy esélyem sincs egy ülésre náluk. Ezért kell lépnem. Eleget vártam már. Nem beszélve arról, milyen következményekkel járna, ha a keresztapám által menedzselt csapatra esne a választásom. Mindenki megkérdőjelezné tehetségemet, hiszen kiben ne merülne fel a gondolat, hogy egyedül miatta kerültem be oda és nem azért, mert kiérdemeltem a helyemet. A Ferrari kapcsán elő sem jöhet ilyen vád, elvégre nem ismerek itt senkit. Egyedül magamnak köszönhetem, hogy most itt vagyok. Én dolgoztam meg ezért. Ezt az érzést pedig sosem kaphatnám meg az osztrák istálló kötelékében.

- Eljön. - Nagyot sóhajt, amiből sejtem, hogy nem sok hiányzik hozzá, hogy ténylegesen elveszítse maga felett a kontrollt. - Amint megkapom az engedélyt Helmut-tól. - Meghallva a Red Bull tanácsadójának nevét, feláll a nemlétező szőr a hátamon. Ha van ember, akit nem kedvelek és az osztrák csapat kötelékében dolgozik, az Helmut Marko. Hogy mi ennek az oka? Talán az, hogy tudom, mennyire ellenem van. Szerinte a nőknek nincs helye az autóversenyzés világában. Előttem ezzel a véleményével örökre leírta magát. Nem beszélve arról, milyen ellenségesen fogadott, bárhányszor megjelentem a csapat közelében egy-egy futam alkalmával. Mert tudja, hogy Christian ragaszkodik hozzám, ráadásul nem a körülöttem kialakult nézeteltérés az egyetlen oka, amiért konfliktusok húzódnak kettejük között. Sok más, a múltban meghozott döntés áll közöttük. Hiszen egyszer majdnem eljutottak odáig, hogy keresztapám már a felmondását írta, amikor az osztrák tanácsadó végül megadta magát, és tisztázták soraikat. Ám kapcsolatuk azóta sem az igazi, csak megtűrik egymást. Fejet hajtanak a másik előtt a Red Bull sikereinek érdekében.

- Látod, úgy ugrálsz, ahogy az az idióta fütyül. - Ez a kényszerből kötött béke ugyanakkor együtt jár azzal, hogy Christian sosem fog ténylegesen leigazolni, mondhat bármit. Ezért is csalódok benne egy kicsit. Mert a mindig kendőzetlen őszinteséggel rendelkező csapatfőnök feladja számos elvét ezzel. Én pedig ismét felszólalok ez ellen, mint az elmúlt években már nem egyszer. Habár akkoriban még az alsóbb kategóriákban bizonyítottam, ezért nem volt valós tétje annak, amit megfogalmaztam vele szemben, azonban így is számos vitát okozott közöttünk ez. Veszekedéseket, melyek sosem vezettek semmi jóra. Hisz túl sok kimondatlan szó maradt bennünk utána is. Elfogadtuk a másik véleményét, mégsem értettünk egyet igazán sosem. - Nekem legalább szabad akaratom van, és ezzel a szabadsággal is fogom aláírni azt a szerződést, ha tetszik neked, ha nem. - Ezért sem félek kimondani azt, hogy megkötöm a megállapodást a Ferrarival. Nem tehet ellene semmit. Kénytelen lesz beletörődni abba, hogy ezúttal nem ő irányít. Még akkor is, ha ez nem tetszik neki, hisz ő világéletében olyan ember szerepében tündökölt, aki biztos kézzel egyengeti mások útját. Emiatt tartom őt az egyik legjobb csapatfőnöknek a királykategória történelmében. Páratlan érzéke van ahhoz, hogyan tartson össze egy egész csapatot. Engem azonban nem tud visszatartani ezúttal.

- Szóval ez az utolsó szavad? - Nem tudom, hogy csinálja, de kérdése felér számomra egy pofonnal, ami még nyomot is hagy arcomon. Érzem, ha erre a válaszom "igen" lesz, minden összeomlik körülöttem. Ugyanakkor sosem voltam még ilyen közel ahhoz, hogy valóra váltsam azt az ígéretet, amit testvéremnek fogadtam meg. Mert nekem egyedül ez maradt belőle. Ezer szállal kötődöm ahhoz a fogadalomhoz, még ha sokan bolondnak is tartanak érte, vagy azt gondolják, hogy a saját életemet áldozom fel bátyám álmaiért. Én viszont örömmel teszem meg, ha egy kicsit tovább élhet bennem az emléke. Ezáltal érzem azt, hogy Michael valahol még velem van, annak ellenére is, hogy már nem láthatom őt. Ettől fogva, nem is lehet kérdéses, mi lesz a válaszom keresztapu számára.

- Egyértelműen igen. - Látszólag magabiztosan felelem, azonban cseppet sem érzem magam így. Talán még sosem voltam ennyire bizonytalan. Elérte, hogy kételkedjek a saját döntésemben. Megint elérte, mint oly sokszor már az elmúlt években. Ehhez pedig elég volt egyetlen dolgot kérdeznie. Most viszont nem adom meg neki magam. Nem engedem, hogy eltántorítson attól, amit elhatároztam már abban a pillanatban, ahogy felkeresett az olasz istálló. Még akkor sem, ha közben egyre erősebbé válik bennem a vívódás, mely szerint nem egyértelmű, hogy jól cselekszem, vagy sem. Azonban innen már nem fordulhatok vissza. Nincs számomra visszaút. Előre kell néznem. Nélküle.

- Akkor mától kezdve ezt az utat egyedül járod végig, kislány. - Hangja hidegen, szinte már kimérten cseng, majd meg sem várva válaszomat, kinyomja a telefont. Én pedig ott maradok egyedül, a mérhetetlen fájdalommal, ami sátrat ver a lelkemben és nem úgy tűnik, mintha távozni szeretne. Nagyon kényelmesen érzi magát, én viszont szeretném kitépni magamból ezt az égető érzést. Felfogni is alig bírom, hogy másodpercekkel ezelőtt vesztettem el ténylegesen az utolsó személyt az életemből, aki jelentett nekem valamit. Mindez pedig egyes egyedül az én hibám. Mert csak ehhez értek. Én csak tönkretenni tudom a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akik közel állnak hozzám. Először a szüleim, most meg a keresztapám. Velem van a baj, ehhez kétség sem férhet.

- Sajnálom. - Erőtlenül suttogom a kíméletlenül csipogó telefonba az egyetlen szót, ami eszembe jut, majd elvéve a fülemtől a készüléket, zsebembe mélyesztem azt. Milliónyi gondolat jár a fejemben, melyek közül a legerősebb talán az, hogyan fogom megélni keresztapám elvesztését. Fogalmam sincs, milyen lesz nélküle boldogulni a jövőben, de abban biztos vagyok, hogy túlélem ezt is, mint minden mást. Már rég összeroppanhattam volna, mégis itt vagyok és minden nap harcolok. Tulajdonképpen ebből áll az élet. Időnként elesel, ellöknek és te felállsz, leporolod magadat, majd mész tovább, mert nincs más választásod. Én is ezt fogom tenni. Megyek tovább töretlenül.

Összeszedem minden megmaradt erőmet ahhoz, hogy bekopogjak jövendőbeli csapatfőnököm irodájába. Amint meghallom a "szabad" szó olasz változatát, azonnal benyitok és nem is okoz csalódást, amit látok. A középkorú, kissé szétszórt külsejű, göndör hajú férfi az asztalán heverő papírokat rendezgeti éppen, azonban egyből felpillant, ahogy belépek az ajtón, amit rögtön be is csukok magam után. Halkan köszönök, amit ő is viszonoz, miközben elfoglalom helyemet a fekete asztal túloldalán elhelyezett vörös széken.

Körbenézve a helyiségben, letisztultság és kifinomultság, amivel jellemezni tudnám a hangulatot. Fehér falak veszik körül az irodát, melynek közepén egy vonalban fekete és piros csíkok húzódnak végig, Mattia mögött pedig egy Ferrari logó van felfestve. Fekete szőnyeg borítja a padlót, ami tökéletes összhangban van a hasonló árnyalatú bútorokkal, mint az asztal, két fiókos szekrény, illetve polcok, melyek a falra vannak fúrva. Olyan relikviák láthatóak rajtuk, mint a csapat legutóbbi nagydíj győzelmének elismeréséül szolgáló serleg. Ezen kívül még egy állólámpa és egy, falra felszerelt, modern tévé kap helyet a szobában. Növények teszik hangulatosabbá a bent uralkodó légkört, melyhez hozzáad az ablak is, ami még a világos függönyön keresztül is sok fényt enged be nekünk.

- Baj van? - Hirtelen térek észhez, ahogy meghallom az olasz férfi aggódóan csengő kérdését, mely egyrészről jól esik, hisz legalább érdeklődik felőlem. Másfelől viszont jobban örülnék, ha nem most szúrná ki, hogy nincs minden rendben velem. Még alig vagyok túl a nap felén, és már olyan dolgok értek, amikhez hetek is kellenek majd, hogy feldolgozzam, illetve sportpszichológusom számát is fel kell majd kutatnom. Akármennyire ciki, vagy hihetetlen, nekem is szükségem van egy szakemberre, aki segít átlendülni a nehéz pillanatokon. A mai nap pedig kétségtelenül egy a legnagyobb próbatételeim közül.

- Nem, dehogy. Elbambultam csak. - Hamis mosolyt festek magamra, mialatt kinyögöm a létező legátlátszóbb kifogást, ami csak a földön létezik. Mattia is átlát ezen, hisz gyanús pillantásokkal néz végig rajtam, én mégsem nyílok meg neki. Annyira még nem bízom meg senkiben sem itt. Talán majd idővel. - Kezdhetjük. - Szólalok fel újfent, ami megadja a lendületet a velem szemben ülő olasz férfinak. Elém helyez egy vaskos dokumentumot, majd hosszú perceken keresztül magyarázza el nekem annak minden fontosabb pontját. Én viszont egyedül csak a papírokat tudom bámulni. Milyen hihetetlen, hogy mindössze néhány lap mennyi változást tud hozni az ember életébe. Mert tudom, hogy a mai naptól gyökeres fordulatot vesznek majd a mindennapjaim. Már nem húzódhatok meg a háttérben, ahogy azt az eddigi szezonjaim során tettem az alsóbb kategóriákban. Ott nem figyeltek rám annyira. Most pedig hirtelen kerülök majd a figyelem középpontjába, amitől egyszerre félek, és válok izgatottá. Kérdés, melyik lesz majd bennem az erősebb. Melyik fog eluralkodni rajtam.

A megbeszélés során szóba kerül jövendőbeli fizetésem, ami milliós összeget takar magában, méghozzá euróban, ami lesokkol. Nem gondoltam volna, hogy ennyit érek nekik nőként. Ez egyfajta elismerés számomra. Majd felvetődnek olyan témák, mint a kötelezettségeim. Felmerül az is, hogyan képviselhetem a legmegfelelőbb módon a csapatot, vagy mit várnak el tőlem a szezon során. Emellett kitérünk számos titoktartási pontra, melyek megkötik a kezemet, ha valaki olyannak beszélnék a fejlesztésekről, akinek nem lenne szabad. Engem mégis az egyik utolsó rész lep meg a legjobban. A gyengébbik nem tagjaként érzem, hogy ez a kitétel külön nekem szól, ezáltal kissé sértve érzem magam, de próbálom magamban lerendezni ezt. Nem tehetek mást, hisz vagy elfogadom így a feltételeket, vagy mehetek, amerre látok. Miről is szól ez a bizonyos bekezdés? Nem másról, mint az alkalmazottak közötti romantikus viszonyokról. Külön kikötik számomra, hogy nem kezdeményezhetek szerelmi kapcsolatot senkivel sem, aki a csapat kötelékébe tartozik. Ez különösen igaz a mérnökökre, szerelőkre, és egyéb alkalmazottakra. Nem beszélve a csapattársamról. Neki külön albekezdés került megírásra ebben a megállapodásban. Még kicsit el is mosolyodom, ahogy eljut tudatomig, mit is jelent ez. Félnek, hogyan hatna az istálló működésére, ha több lenne köztünk, mint munkakapcsolat. Nem bíznak bennem, holott tudniuk kéne, hogy eszem ágába se lenne a monacói pilótához bármilyen formában közeledni. Nem kockáztatnám semmiért az ülésemet. Különösen nem érte. Nem ér annyit. Itt és most ki merem jelenteni, hogy soha nem lesz köztünk semmi, ha rajtam múlik. Sosem leszek szerelmes belé. Ezért sem félek a megfelelő helyen aláfirkantani a dokumentum utolsó oldalát, ezzel végre hivatalosan is elkötelezve magamat az olaszok felé.

- Mindennel megvagyunk? - Kérdezek rá egy órával később, amint visszatolom elé a már aláírt szerződést, melyet mosolyogva helyez el egy mappában, amin a nevemet olvashatom. Én közben felállok a székből, hisz tudom, vészesen közeleg már a találkozónk vége. Szívem még mindig kiugrik a helyéből, ha arra gondolok, hogy most már én vagyok a Ferrari egyik pilótája. Legszívesebben világgá kürtölném, mennyire boldoggá tesz ez, azonban a hivatalos bejelentésig nem tehetem ezt meg. Türelemmel kell lennem még néhány napig, amíg ki nem kerül a hivatalos közlemény a csapat részéről.

- Igen. - Bólint egyet megerősítésképpen. Megkönnyebbülök most, hogy biztossá válik minden. - Már csak a raktárba kell lemenned az autóért, amit a csapat elnöksége ajándékoz neked, amiért minket választottál. - Majd emlékeztet a szerződésem egyik legkellemesebb részére, ami egy saját autót jelent nekem a cég jóvoltából. Már most imádom a gondolatot, hogy lesz egy vörös csodám. Ki ne szeretne beülni egy Ferrari volánja mögé, különösen, ha saját maga választhatja ki, melyik modellt szeretné a garázsában tudni. Már alig várom, hogy vezethessem a közel ezer lóerős csodát, amit magammal viszek innen.

- Mindent köszönök. - Mérhetetlen hálát érzek az egész istálló irányába, amiért megkapom a lehetőséget tőlük. Úgy érzem magam, mint egy kislány, aki mert nagyot álmodni. Ki tudja, talán az is vagyok. - Mikor kell legközelebb jönnöm? - Ezért rögtön érdeklődöm arról, mikor kell megjelennem legközelebb. Hihetetlenül várom már, hogy munkába állhassak a vörösök kötelékében. Tudom, hogy az elkövetkezendő hetek kemények lesznek, hisz kétszer annyit kell majd dolgoznom azért, hogy felvegyem a tempót az autó fejlesztésével kapcsolatos dolgokban, ám nem félek ettől. A szezon kezdetére a magam ízlésére alakítom a kocsit minden szempontból, ami a vezethetőséget illeti.

- Jövő héten. - Kapok választ szinte azonnal a kedvenc könyvem főhősére továbbra is túlságosan hajazó főnökömtől. Nem tehetek róla, de arról a szemüvegről, mindig Harry Potter jut eszembe. - Üléspróba lesz, illetve az edződdel is szeretnék beszélni a szerződéséről. - Egyértelmű felvilágosítást kapok arról, mik a tervek a következő hétre nézve, illetve mit vár el tőlem. Edzőm megemlítése pedig eszembe juttatja azt a bűntudatot, amit azzal kapcsolatban érzek, hogy második napja nem edzettem rendesen. Éppen ezért fogok elmenni futni, ha végeztem a gyárban. Úgy is csak holnap megyek haza. Legalább ezzel is lefoglalom magam. Tommi pedig büszke lesz rám, amiért ilyenkor sem hanyagolom el az edzéseket. - Meg jó lenne, ha néhány napon át tudnál tesztelni a szimulátoron, illetve Rico is váltana veled pár szót utána. - Elmosolyodom, ahogy felfogom, hogyan becézi előttem a csapat technikai igazgatóját. Számomra furcsa még ez az olasz közvetlenség, azonban úgy érzem, ideje lesz megszoknom, ha be szeretnék illeszkedni. Mindenesetre, nagyon kíváncsi vagyok, hogy Enrico Cardile mit szeretne tőlem. Habár erős sejtésem van arra vonatkozólag, hogy ez a beszélgetés akkor válik esedékessé igazán, amikor már túl vagyok az első szimulátoros élményemen. Gondolom az érdekli őt elsősorban, hogy érzem magam benne, illetve adatokat szeretne a vezetési stílusommal kapcsolatban, ami segíti az autó fejlesztését.

- Mindenképpen. - Mosolyogva biztosítom őt arról, hogy mindenben egyetértek vele és támogatom az elképzeléseit a következő héttel kapcsolatban. Az én érdekem, hogy minden a lehető legsimábban menjen és ezért mindent meg is fogok tenni. - Akkor azt hiszem, jövő héten találkozunk. - Még mindig hihetetlen úgy beszélni a Ferrari csapatfőnökéhez, mintha egy közeli ismerősöm lenne, ezért is cseng bizonytalanság a hangomban, ahogy elhagyják a szavak a számat. Nem tudom, mennyi időbe fog telni, mire ebbe beleszokom. Remélem, minél előbb sikerül. Elveszett leszek itt, ha ez nem jön össze.

- Pontosan. Addig is próbálok mindent leegyeztetni a jövendőbeli mérnökeiddel. Valószínűleg velük is lesz pár közös megbeszélésünk a következő héten. - Már előre látom, hogy ülések hada vár majd rám. Ugyanakkor mérhetetlenül kíváncsi vagyok arra, kik lesznek azok, akikkel együtt kell dolgoznom, illetve mekkora nehézséget okoz majd elnyernem a bizalmukat. Muszáj felmérnem a terepet, hisz a mérnökök nélkül olyan, mintha sötétben tapogatóznánk. Minden tőlük függ. - Ha belefér. - Teszi még hozzá félve, hisz valóban, ki tudja, mi az, amit bele lehet suvasztani egy hét amúgy sem szűkös menetrendjébe. Ha belegondolok, mennyi minden vár rám, már most rosszul vagyok tőle. Nem elég, hogy az autó fejlesztésével kapcsolatban számos megbeszélésen kell részt vennem, még legalább ennyi, ha nem több, médiához kötődő dologgal is kiegészítették teendőimet, mint fotózások, interjúk és egyéb megjelenések a csapat érdekében. Ez az egyetlen árnyoldala az egész felhajtásnak. Mindenhol meg kell felelnünk. Hisz nem csak versenyzők vagyunk, hanem egy-egy márka arcai is ezáltal. Fontos, mit mutatunk a külvilág felé, ezért figyelnek annyira a csapatok a közösségi médiás felületekre. Nekünk pedig nincs más választásunk, mint lehajtott fejjel elfogadni ezt és csinálni mindent, ami elénk kerül, mint feladat. Legyen az akár a legnagyobb baromság a világon.

- Reméljük. - Mosolyodom el biztatóan, mialatt a kijárat felé indulok el. - Minden jót. - Hamar köszönök el tőle, miután rájövök, hogy már mindent megbeszéltünk egymás között. Ezáltal úgy érzem, nincs már maradásom, illetve eszembe jut, hogy van még elintéznivalóm mással is ebben az épületben. Mert téved, ha azt hiszi, szó nélkül hagyom, amit tett velem. Lehet, sokan ráhagyják a dolgokat, annak reményében, hogy elkerüljék a bajt, azonban én nem ilyen vagyok. Előbb keresem én a problémát, sőt, azt sem bánom, ha házhoz jön, de nem tűröm senkitől az igazságtalanságot. Mert azt elismerem, ha valaki egyenlő feltételek mellett győz le a pályán. Azt viszont szánalmasnak találom, ha olyan eszközökhöz folyamodnak, ami túlmutat a tisztesség határain. Számomra ez már bőven túllépte azt a bizonyos vonalat.

- Neked is. - Kedves mosollyal viszonozza gesztusomat, én pedig kezemet a kilincsre csúsztatva, készülök kilépni az iroda ajtaján. - Allison? - Azonban megtorpanok, amint ismét megszólít. A hideg fémet továbbra sem engedem el, így fordulok vissza, hogy ismét a szemébe nézhessek. Érdeklődve várom, mi az, amit még nem mondott el eddig. - Ha adhatok egy tanácsot, akkor legyél óvatos és járj nyitott szemmel. - Sokkolva próbálom feldolgozni mindazt, amit tanácsol nekem. Nem számítok rá, hogy ilyen nyíltan figyelmeztet mindarra, ami csapaton belül folyik, hisz ő maga is aktív részese lehet azoknak a játszmáknak, amiket gyakran a feje felett ejtenek meg. Az istálló vezetőjeként képtelenség, hogy kimaradjon ezekből.

- Miért mondod ezt? - Kíváncsiságomat nem tudom leplezni és őszintén szólva, nem is akarom. Tudom, hogy jelentősége van annak, amit mond, hisz nem véletlen állít meg emiatt. Ha nem lenne fontos, nem hagynák el a száját ezek a szavak. Éppen ezért irányítom felé figyelmemet, türelmetlenül várva arra, hogy megválaszolja, ami engem jelenleg a legjobban érdekel. Tudni akarom, mire gondol.

- Vannak, akik a vesztedet akarják. - Ám pillanatok alatt megvilágosodom, ahogy eljut tudatomig, mit szeretne közölni velem. Bennem pedig ismét felelevenednek a beszédfoszlányok abból a hívásból, amit keresztapámmal ejtettünk meg. Ezek után jut eszembe az a név, amit jelenleg a pokolba kívánok.

- A vesztem alatt Nicolas Todt-ra gondolsz? - Kérdezek egyből vissza, mire aprót bólint, miközben könyökén megtámaszkodva, dől előre az asztalra. - Ne aggódj, azon már rég túl vagyok. - Keserédes nevetés szakad ki belőlem, amint felfogom, hogy túl későn figyelmeztet. Ugyanakkor értékelem, hogy legalább megpróbálta felnyitni a szemeimet, ezáltal felkészítve a csapaton belül folyó harcokra. Bár előbb tudott volna szólni. Akkor lehet, sokkal nyugodtabban kezeltem volna a keresztapámmal való konfliktust. Ezekben a mondatokban viszont túl sok a "ha" meg a "volna", az élet pedig nem így működik. - Azok után nem tud már többet ártani, hogy felhívta a keresztapámat. - Közlöm vele a tényt a beszélgetésről, aminek nyomát még most is magamon viselem. Lelkileg egész biztosan, mert nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy életem egyik legnagyobb örömet nem oszthatom meg senkivel sem, aki fontos számomra. Mattia felsóhajt, amint felfogja, hogy egyik riválisa nagyban érintetté válik ebben az egész huzavonában. - Mindenesetre köszönöm, hogy szóltál. - Nem felejtek el neki hálát adni azért, amiért próbál óvatosságra inteni, amit mindenképpen megfogadok majd. Hisz a saját bőrömön tapasztalom meg, milyen kegyetlen itt az élet. Erről pedig azonnal eszembe jut valami, vagy inkább valaki. - Charles itt van? - Érdeklődöm látszólag kedvesen a monacói pilóta hollétéről, habár közel sem azonosak az érzéseim azzal, amit kifelé mutatok. Ugyanakkor jobb, ha egyelőre megtartom a dühömet magamnak, hisz félek tőle, ha nyílt lapokkal játszanék, Mattia nem engedne csapattársam közelében, és milyen jól tenné. Azonban amiről nem tud, az nem fáj neki.

- Igen. - Megkapom azt a választ, amire számítok, ezáltal egyre erősebben kezd el bennem dolgozni az érzés, hogy meg kell keressem őt. Minél előbb. - Ha jól tudom, épp edzése van. Lent van a földszinten az edzőterem, ha őt keresed. - Szerencsém van, hisz kérnem sem kell, és máris többet mond főnököm, mint amit előzetesen kérdeztem tőle. Elmosolyodom, tudva, mekkora előnyt ad ezzel a kezembe. Mert váratlanul fogok betoppanni a monacói edzésére. A meglepetések pedig könnyedén mozdítják ki az embereket komfortzónájukból.

- Köszönöm. - Ezzel a szóval adok hálát neki, amiért megkapom tőle a vágyott információt, majd nem várok tovább, hisz egyre sürgetőbbé válik a távozás gondolata. Menni akarok. Mennem kell. A düh elemi erővel dolgozik bennem, miközben az edzőterem felé indulok. Semmi sem állíthat meg abban, hogy Charles végre megkapja tőlem a magáét. Belülről éget a tűz. Mert nem fogom szó nélkül tűrni, hogy kedvére űzze ezt az undorító játékot, amihez menedzsere is vígan asszisztál. Ezért haladok annyira sietős léptekkel az épület szűk folyosóin, illetve lépcsőin, míg el nem érem a vágyott helyet, amit hamar találok meg a földszinten. Mivel üvegfalak választják el a termet a folyosótól, már itt láthatom, ahogy Charles és az edzője, Andrea Ferrari a nyújtáshoz kezdenek hozzá. Ezek szerint hamarosan befejeződik az edzése. Ugyanakkor a monacói téved, ha azt hiszi, ezzel már túl van a legnehezebb perceken a mai napból. Nem. Mert azok most fognak jönni. Miattam.

- Beszélni akarok veled. - Ahogy kinyitom a szintén átlátszó üvegből készült ajtót, szinte azonnal meg is szólalok, ellentmondást nem tűrő hangon, miközben tekintetem egyből csapattársamra siklik. Mivel nem visel pólót, ezért egy pillanatra elakadok abban, amiért igazából jöttem. Nem tudom nem észrevenni a kidomboruló kockákat a hasán, vagy a kirajzolódó izmokat karjain. Sokkal erősebb lett. Meglátszik rajta, hogy évek teltek el. Az a srác az osztrák nagydíj pályájáról igazi férfi lett. Nekem pedig el kell ismernem, hogy nem rossz a látvány. Túlságosan jó. Főleg, ahogy világos bőrén megcsillannak az izzadság cseppjei, melyek kíméletlenül jelzik, hogy hosszú tréninget tudhat maga mögött. Milyen kár, hogy ez a külső olyan belsőt takar, amivel sosem tudnék azonosulni. - Négyszemközt. - Jelentőségteljesen nézek bele a monacói kék szemeibe, amik haraggal vegyes döbbenettel tekintenek vissza rám. Mintha fogalma sem lenne arról, miért rontok így rájuk. Még van pofája állni a pillantásaimat.

- Én azt hiszem, megyek is. - Andrea az, aki megtöri a kialakult feszültséget szavaival, miközben gyorsan szedi össze cuccait. - Magatokra hagylak. - Az olasz, kissé alacsony, barna hajú, középkorú férfi végül megindul az ajtó irányába, amiért nem lehetek elég hálás neki. Hamar méri fel a helyzetet azzal kapcsolatban, hogy ez nem egy vidám társalgás lesz. Szeretem az olyan embereket, akik tudják, hol vannak mások határai. Talán ezért is lehet jó edzője az immár velem szemben álló srácnak, akinek közelségétől kissé meginog a lelkem, mégis igyekszem visszafogni magamat. Felkavaró, hogy ennyire közel van hozzám. Különösen így, hogy mindössze egy fekete edzőnadrágot visel, amihez egy fehér sportcipőt vett fel. Homlokán fekete fejkendőt visel, ezzel valamelyest kordában tartva fekete tincseit, melyek össze-vissza állnak. Mégsem kellett volna ide jönnöm. Jobb lett volna csendben tűrni a megalázást és mindent, amit tőle kaptam a tegnapi nap folyamán. Azonban azt nem tudom csak úgy lenyelni, hogy a hátam mögött ellenem fordították azt az embert, akinek a legtöbbet köszönhetem. Tudom, hogy azzal a szándékkal hívták fel, hogy ezzel eltántorítsanak a szerződéstől. Holott erre egyedül akkor van esély, ha kitör a világvége. Máskülönben a Ferrari pilótája leszek, ha törik, ha szakad.

- Maradj! - Charles megállásra készteti az olasz trénert határozott hangjával, amivel utasítja őt a maradásra. - Akinek mennie kell, az egyedül ő. - Fejével felém biccent, majd figyelmét ismét felém irányítja. - Ki vagy te, hogy így rám töröd az ajtót edzés közben? - Tengerszínű szemeiből csak úgy áramlik a felém irányuló utálata. Minden egyes mozzanata arról árulkodik, mennyire nem szívesen lát itt. Engem azonban ez egy cseppet sem érdekel. Meg fog hallgatni, akkor is, ha nem tetszik neki. Mert tisztában vagyok vele, hogy mindez már annak a nyomásgyakorlásnak a kezdete, amivel egész évben szembe kell majd néznem. Már most próbál megtörni, ugyanakkor nem sejtheti, hogy ezzel nálam mit sem ér. Hidegen hagy, ahogy részt sem fogok venni benne. Nem fogom visszaadni neki. Egyrészt, mert hatástalan lenne vele szemben. Másfelől én a pályán fogok neki válaszolni, amikor megelőzöm majd. Az lesz az igazi elégtétel számomra, amikor előtte érek be a célegyenesbe.

- Az, aki elkeni a szádat idén. - Egyből visszaszólok, hisz nem akarom, hogy azt érezze, uralkodhat felettem csak azzal, ahogy beszél velem. Hiába van a csapatnál régebb óta, nem engedem, hogy csupán emiatt azt higgye, nyert ügye van. - Vagy az, akire ráuszítottad a menedzseredet. - Majd felhozom, amiért igazából jöttem, amitől még az arca sem rezzen. Mintha fogalma sem lenne róla, miről lenne szó. - Mert neked csak így megy. Ugye, Charles? - Én viszont nem mondok le arról, hogy számonkérjem őt arról, miért kellett ilyen módszerekhez folyamodniuk menedzserével. Nevét kimondva, keserűség költözik lelkembe, hiszen nem gondoltam volna, hogy valaha így fogok beszélni vele. Ennyi dühvel, ami bennem tombol, ha rá gondolok.

- Jobb, ha ezt ketten beszélitek meg. - Az olasz tréner végül ténylegesen a távozás mellett dönt, ám előtte még odasétál a monacói fiúhoz, akivel olaszul beszélnek meg pár dolgot. Érzem, hogy ez is nekem szól, habár tisztában vagyok vele, hogy a csapatban előszeretettel használják az ott dolgozók saját anyanyelvüket. Mert kevesebb büszkébb nép van az olasznál. Talán csapattársam ebben is szerencsésebb helyzetben van, hisz ő gyerekkora óta versenyez az olasz pályákon, így könnyedén megtanulhatta már az itteni nyelvet, míg előttem még ott áll a nyelvtanulás. Mert eltökéltem, hogy az idény végére folyékonyan fogok beszélni olaszul, ezzel is bizonyítva, mennyire elkötelezett vagyok újdonsült csapatom iránt.

- Mi a fenéről beszélsz? - Andrea távozásával végre megkapom azt, amiért jöttem, vagyis Charles teljes figyelmét. Nem tudom eldönteni, hogy miért teszi fel a kérdést, vagy mi a célja ezzel. Hisz biztos vagyok benne, hogy tudja, mik történnek körülötte, illetve meg is beszélhették ezt a francia menedzserrel. Mégis úgy tesz, mintha fogalma se lenne róla. Egyedül markáns vonásai bizonytalanítanak el, mert arcáról őszinte döbbenet tükröződik vissza a harag mellett, ami egész biztosan felém irányul. Vagyis szeretném igazinak látni őket. Szeretnék hinni neki, de nem tudok. Ahhoz túl erős pofont kaptam tőle nem olyan rég.

- Nicolas felhívta a keresztapámat, mielőtt beszélhettem volna vele. - Kezeimet karba fonom mellkasom előtt, miután beletúrok szőke, göndör tincsekbe, melyek hajamat alkotják. Hatalmas önuralom kell ahhoz, hogy ne olvassak be neki rögtön, azonban felnőtt koromra megtanultam valamelyest kontrollálni érzéseimet. Versenyzőként nem tehetek másképp, hiszen mindig hideg fejjel kell gondolkodnom. Nem pattanhatok el akkor sem, ha valami olyat tesznek, ami súlyosan sérti igazságérzetemet, mint az ehhez hasonló játszmák, vagy ha valaki éppen a világ legidiótább megmozdulását követi el a pályán velem szemben. - Gondolom neked ehhez egyáltalán semmi közöd nincs. - Sokszor azonban nehéz, mégis próbálom tartani a kimértséget hangomban, mialatt újra szóhoz jutok.

- Szóval nem avattad be Christian-t ebbe a kis buliba. - Látványosan játssza el, hogy elgondolkodik valamin, majd ajkait mosolyra húzza. Ez viszont nem az a kedves mosoly, amit a külvilág felé mutatni szokott általában. Sokkal másabb. Kárörvendést érzek benne. Ebben a pillanatban jövök rá, miért nem hiszek neki. Ezzel a reakcióval elárulja magát előttem. Tényleg tudott mindenről. Nem lehet másképp. - Ez miért az én hibám? - Vállára dobva a fehér törölközőt, amivel letörli magáról a verejtéket, mely testén folyik végig, tanácstalanul tárja szét karjait, ezzel is jelezve, hogy nem érti, miért vagyok ennyire kiakadva rá. Holott számos okom van rá. Mind közül a legfőbb mégis az, hogy mérhetetlenül szánalmasnak találom, mennyire ellentétesen cselekszik azzal a képpel, amit kifelé mutat. Ugyanakkor megtanulhatnám már, hogy ebben a sportban nem minden a látszat. Mert a Száguldó Cirkuszban, ahol sokszor előre megírják, mit nyilatkozhatnak, miről beszélhetnek, miket tehetnek ki a közösségi médiás felületekre, mindent ez irányít. Amit a külvilág felé közvetítesz. A szomorú igazság az, hogy ez az egész nem több egy bábszínháznál, ahol a pilótákat teszik ki a színpadra szerepelni, de a valóság az, hogy nem ők irányítanak. Én mégis részese akarok lenni ennek. Mert ez az egyetlen útja annak, hogy történelmet írhassak. Hisz ezért élünk mi, emberek, hogy nyomot hagyjunk magunk után. Kétségbeesetten keressük a lehetőségeket, melyek ezt megadják nekünk. Én pedig meg is találtam a sajátomat. A Formula 1 világát a maga fényével és sötétségével.

- Mert elvettétek tőlem a lehetőséget, hogy én közöljem vele a döntésemet. - Némi indulattal szólalok meg újra, miközben újra meg újra lepörög agyamban a keresztapámmal való beszélgetésem. Még mindig fáj, hogy magamra hagy, habár nem hibáztathatom őt. Valahol jogos a csalódottsága, hisz nem mondtam el neki, mire készülök. Holott, ha valaki, akkor ő az az ember, akiben feltétel nélkül megbízom. Most mégsem éreztem helyénvalónak, hogy megosszam vele terveimet. Mert tudom, hogy nem támogatott volna bennük. Nem fogadta volna el a döntésemet. Ezért szerettem volna még várni egészen addig, amíg fel nem készülök lelkileg arra, hogy elé álljak. Hisz így is rettenetesen szenvedek. Éget ez az egész belülről. Mi lett volna akkor, ha én magam mondom el. Egész biztosan nehezebb lett volna még ennél is. Ugyanakkor megtettem volna. Elé álltam volna és belenéztem volna a szemébe, ha megkapom az esélyt rá, amit kíméletlenül ragadtak el tőlem. - Nem volt jogotok hozzá, de te csak így tudsz érvényesülni. - Nem válogatom meg szavaimat, amikor kiadom magamból minden gondolatomat vele kapcsolatban, amit ő rezzenéstelen arccal tűr. Nem érdemli meg, hogy tekintettel legyek rá. Egyáltalán nem. - Charles Leclerc, aki rendszerint kerüli az ilyen játszmákat. Még viccnek is rossz. - Rengetegszer olvastam a nyilatkozataiban, hogy mennyire kerüli a politikai játszmákat, azonban most döbbenek rá, mekkora hazugság is ez. Ebben a pillanatban, ahogy láthatom őt, miközben egyetlen rezdülés sem mutatkozik meg vonásaiban, ami arról árulkodik, hogy egy kicsit is meghatja őt, amit mondok. Hihetetlen, mennyien dőlnek be neki. Mennyien hiszik el, hogy tisztességes utakon jár. Hisz ki gondolná, hogy a Ferrari monacói üdvöskéje menedzserével együtt nagyon ügyesen mozgatják a háttérben a szálakat, miközben megfelelő nyomást gyakorolnak a csapatra annak érdekében, hogy az akaratuk érvényesüljön végül. Velem azonban melléfogtak. Nagyon csúnyán. Túl sok szar ért már ahhoz az életben, hogy egyáltalán törődjek ezzel. Még ha most áldozatává is válok az egyik ilyen ügyködésüknek.

- Nem annyira, mint az, hogy te itt vagy. - Azonban arra nem számítok, hogy egyetlen mondattal még össze is tör. Mert darabokra esem szét, ahogy felfogom mondandójának jelentőségét. Hogy tulajdonképpen egy viccnek titulálja ittlétemet. Valahol igaza is van. Én magam sem tudom néha, mit keresek itt. Máskor meg teljes mértékben úgy érzem, biztos vagyok abban, amiért napi szinten küzdök. Talán a bennem dúló harc az, amit a legnehezebb kezelnem. Annyi kritika ér a mai napig, ami könnyedén elbizonytalanítja még a legedzettebb versenyzőket is. A leghíresebb talán az, amikor Damon Hill azt nyilatkozta rólam néhány éve egy kisebb kicsúszásom után, hogy fogalma sincs róla, mit kereshet itt egy olyan amatőr, mint én. Mindez egy világbajnoktól, aki ráadásul brit színekben nyert, minden volt, csak könnyen feldolgozható nem. Ennek ellenére sem adtam fel. Ezután sem fogom.

- Emlékszem, hat évvel ezelőtt azt hittem, tudom, ki vagy. - Kiabálhatnék, vagy éppen el is küldhetném melegebb éghajlatokra. Nem sok hiányzik hozzá, hogy megtegyem, ám tudom, hogy nem érnék vele semmit. Helyette mély levegőt veszek, miközben hangom hidegen cseng a helyiségben, ahogy ismét megszólalok. Egyetlen eszköz marad a kezemben, amit fel is használok. Őszinteség. Mert mindig megbénítja az embereket. Hisz sokkal kíméletlenebb, mint bármelyik sértés a másik felé. - Most viszont itt állok, rád nézek, és az jut eszembe, hogy vajon Mike mit szólna, ha látna téged. - Nem mondom ki, viszont burkoltan mély sebet tépek fel azzal, hogy testvéremet említem előtte. Látom rajta, hogy arca eltorzul egy pillanatra, azonban nagyon hamar rendezi vonásait. Mintha nem is történt volna semmi. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy Mike neve hallatán benne is felbolygatok valami olyat, amit jó mélyre temetett magában. Akárcsak én. Még ma is ugyanannyira intenzív érzések fognak el, ha bátyámra gondolok. Még mindig kibaszottul fáj a hiánya. Örökké, amíg élek. Azzal pedig még nagyobbat ütök, hogy kimondatlanul, de kétségbe vonom, hogy a testvérem ma is a barátja lenne-e, ha élne és látná, mivé lett az eltelt évek alatt.

- Nem ismersz. - Halkan formálja a szavakat, azonban érezni lehet rajta, hogy mindez csak a kezdet, mert valami megváltozik az aurájában. Még innen is érzem azt az erős feszültséget, ami egyik pillanatról a másikra belengi őt. - Fogalmad sincs róla, ki vagyok. - Most először érzek indulatot abban, amit mond, méghozzá nem is keveset. Kék szemei hirtelen telnek meg tűzzel, ahogy rám néz, ebből pedig ki tudom következtetni, hogy sikerült kihoznom őt a sodrából. Szóval őt is meg lehet sebezni, ha betalál nála az ember. Ilyenkor jövök rá, hogy mutathatod magad akármilyen erősnek, akkor is lesz gyenge pontod. Mert mindenkinek van egy rejtett része, ami a legtörékenyebb. Ahova a legkevesebben nyerhetnek bepillantást. Ez a velem szemben álló srácra különösen igaz lehet. Mert reménykedem benne, hogy valahol, mélyen belül van egy másik oldala is. Egy olyan, amit fél megmutatni másoknak és, ami sokkal gyengédebb, sebezhetőbb, kedvesebb, mint ez, amit most láthatok belőle. Remélem, hogy amit most kapok belőle, az csak a látszat. Mert, ha ez a valóság, akkor jobb lett volna, ha sosem találkozom vele újra.

- Látod, ebben igazad van. - Megengedek magamnak egy vérszegény mosolyt, ahogy elismerem, ebben nem téved. Egyáltalán nem ismerem őt. Nem tudom, milyen lehet valójában. Ahhoz éveket kéne eltöltenem a társaságában, illetve látnom kéne, hogy viselkedik a legközelebbi szerettei körében. Az mutatná meg igazán, milyen is ő akkor, amikor nem a versenyzés dominál az életében. - Nem ismerlek, de akkor, azon a napon láttam a fájdalmad a szemeidben. Olyan volt, mint a sajátom. - Megint előveszem az emlékemet, ami hozzá köt, mikor újra megszólalok. Mert valóban, szinte magaménak éreztem az ő gyászát is, még ha akkor nem is tudtam pontosan, mekkora veszteség érte őt bátyám halála előtt. - Hittem abban, ha újra találkozunk, ugyanazt az érző srácot látom majd, aki miatt tovább tudtam lépni a testvérem elvesztésén. - Hihetetlen, mire képes az emberi lélek. Hisz én mentőövként kapaszkodtam ebbe az emlékbe, melynek ő a főszereplője. Az a fiatal fiú viszont köszönőviszonyban sincs azzal a sráccal, aki most velem szemben áll. Mintha soha nem is létezett volna igazán, csak az én tudatomban. Éppen ezért ér ekkora csalódásként, amit átélek most a közelében.

- Tévedtél, kislány. - Valóban így lenne? Tévedtem volna? Lehetséges. Talán szükségem volt erre a pofonra az élettől, hogy tanuljak valami fontosat. Előfordulhat, hogy éppen azt, miért ne függjek másoktól sem érzelmileg, sem más szempontból. Mégis nehéz elfogadnom ezt a helyzetet. Választásom ugyanakkor nincsen. - Nem kellett volna idejönnöd. - Szavai mögött átvitt jelentést is felfedezek, nem csupán azt, hogy nem kellett volna megzavarnom az edzését. Sokkal inkább szól ez annak, hogy be se kellett volna tennem a lábamat ebbe az épületbe, ezzel felborzolva az amúgy is felbolydult kedélyeket, melyek a tavalyi évben mély nyomot hagytak a csapat teljesítményén. Mert sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy békés lett volna az elválás Sebastian Vettel és a Ferrari között. Emiatt is félek. Olyan elődöm van az istállónál, aki már régen letette a névjegyét a királykategóriában négy világbajnoki címével. Hozzá képest senki vagyok. Valószínűleg a rajongók sem fognak kitörő örömmel fogadni. Fel kell készülnöm rá, hogy sokan elítélnek majd, vagy éppen a vesztemet várják. Ezért kell erősnek maradnom és kizárnom majd mindent, ami nem a versenyzéssel kapcsolatos. Ez pedig különösen igaz monacói csapattársamra. Messzire kell engednem minden vele kapcsolatos érzésemet, gondolatomat. Másképp mindig befolyással lesz rám.

- Sokan árultak már el, vagy fordultak ellenem. Köztük a saját szüleim. - Ezzel az elhatározással hagyják el ajkaimat a szavak, amelyek most nehéz sorsomról vallanak. Azokról a dolgokról, amiket megéltem rövid életem alatt. Mind közül pedig szüleim képletes elvesztése volt a legfájdalmasabb. Mert kegyetlen azzal a tudattal élni, hogy agyam egy kis szegletében ott bujkál a gondolat, mely szerint anyukám és apukám élnek, mégsem kíváncsiak rám. Hat hosszú év telt el, mégsem hívtak fel sosem. Sokszor gondolkoztam, hogy nekem kéne engednem. Fel kéne vennem velük a kapcsolatot újból, azonban a félelem hatalmas erőkkel dolgozik bennem, ha rájuk gondolok. Rettegek tőle, hogy olyan pofont osztana rám az élet részükről, amit nem tudnék már józan ésszel kezelni. Ezért hagyom a dolgokat úgy, ahogy vannak. Mert vannak helyzetek, amikor jobb, ha nem bolygatjuk fel az állóvizet. El kell fogadnom az elfogadhatatlant, hogy a szüleimet már egyáltalán nem érdeklem. - Mégis te vagy nekem a legnagyobb csalódás az életemben, Charles. - Életem talán legnehezebb szavait préselem ki magamból, mégis megteszem, mert már nem veszíthetek többet. Már az utolsó illúziómat is romba döntik, ráadásul éppen az, aki tárgyát képezi tévedésemnek.

- Az élet már csak ilyen. Tele van csalódásokkal. - Keserűen hangzanak a szájából ezek a gondolat, amit mélyen belül megértek. Ekkor látom ismét azt a fájdalmat szemeiben, amit annak idején is. Tudom, hogy őt sem kímélte az élet. Különösen akkor nem, mikor mindössze tizenkilenc évesen elvesztette az édesapját. Azt hinné az ember, hogy egy tragédia után nem jöhet újabb. Mégis megtörténik a baj. Akkor, amikor nem számítunk rá. Charles pedig ennek ellenére is képes volt versenyezni. Mikor a legnagyobb csapás érte őt, ami csak embert érhet. Mai napig nem értem, honnan volt ereje ehhez. - Ha valakinek, akkor neked tudnod kéne, Allison. - Felnevetek, amint meghallom, amit mond és még azzal sem törődöm, amilyen jelentőségteljesen hangzik tőle ez. Különösen a nevem. Arra nagy hangsúlyt helyez, ezzel nyomatékosítva, hogy ezúttal komolyan beszél. Szerinte tényleg tisztában kéne lennem azzal, hogy az élet csalódások sorozata. Holott szerintem téved. Nem csak erről szólnak a mindennapok. Abban igaza van, hogy mindig lesznek nehezebb pillanatok, azonban ezeket legyőzve, számos boldog percet élhetünk meg. Lehet, hogy ő sok dologban hitét vesztette, de én nem. Nem leszek olyan, mint ő.

- Lehet. - Halkan, szinte már alig hallhatóan kezdek el beszélni, ám megakadok egyetlen szónál. Erőt kell még gyűjtenem a folytatáshoz. - Fáj, de neked jobban fog, amikor padlóra küldelek. - Még egy utolsó pillantást vetek rá, miközben megfogalmazódik bennem az elhatározás. Eltökélten mondom ki utolsó szavaimat, amit neki szánok, majd nem törődve semmivel sem, fordítok neki hátat és távozom az edzőteremből, ami az elkövetkező hetekben gyakran látogatott hely lesz számomra is. Felélednek bennem a lángok, amiket eddig próbáltam kordában tartani, és amelyek most új erővel vérteznek fel. Ha más nem, azt a monacói pilótának köszönhetem, hogy újra érzem, élek és nem csak azért vezetek, mert szeretem a féktelen száguldást és a szabadságot, amit a sport nyújt számomra. Általa lesz új célom. Meg fogom mutatni neki, mekkorát téved velem kapcsolatban. Mindent megteszek azért, hogy bebizonyítsam, jobb vagyok annál, amit hisz rólam. Ki fogom érdemelni a tiszteletét. Méghozzá a teljesítményemmel. Mert le fogom győzni őt, ha addig élek is.

- Állok elébe. - Még hallom, ahogy utánam kiabál, biztosítva arról, hogy nem fél harcba szállni velem. Én viszont megszaporázom lépteimet. Túlságosan fojtogatóvá válik az, hogy itt kell lennem. Éppen ezért igyekszem minél előbb átvenni az autót, amit a csapattól kapok, hogy aztán minél előbb magam mögött hagyhassam ezt a napot a maga szépségével és csalódásával együtt. Mert ez olyan volt. Egyszerre gyönyörű, mert valóra vált az álmom, illetve szomorú, mert szembesülnöm kellett bizonyos dolgokkal. Álomból csalódás.

Nem sokkal később kézhez kapom a kulcsot, melynek gombját megnyomva a tűzpiros LaFerrari kinyílik, én pedig nem is agyalok sokáig azon, hogy beüljek, vagy sem a kényelmes, fekete, bőr ülésbe. A kormányon az ágaskodó ló szimbólum tekintélyt parancsolóan csillan meg a rávetülő napfénytől, miután elköszönve a raktárban dolgozóktól, kihajtok a garázsból. Szívem megdobban, ahogy erősebbet nyomva a gázpedálon, felpörög a motor. Hirtelen minden nehézséget, ami a szívemet, nyomja, hátrahagyom, és csak élvezem, ahogy kihajtok a maranellói gyár területéről az utakra. Ereimben szétárad az adrenalin, ahogy gyorsabb tempóra kapcsolok az alattam dübörgő csodával, miközben eszembe jut Enzo Ferrari. Egész biztos vagyok benne, hogy erre gondolt, amikor megtervezte az első autót, amit saját neve alatt adott ki. Mert igaza volt. Mindenkinek az az álma, hogy ebben a kocsiban ülhessen. Elért egy olyan dolgot, amit nagyon kevesen. Mély nyomot hagyott maga után. Egy márkát, ami meghatározza a múltat, jelent és a jövőt. Én is ezt akarom elérni. Azt akarom, hogy mindenki ismerje a nevemet, mint az első női versenyző, aki sikereket ér el a férfiak között. Még akkor is, ha ezen az úton csalódások sorozata vár még rám. Csalódások, melyek közül a legnagyobbnak neve is van. Charles Leclerc.

2015. december 14. Milton Keynes, Egyesült Királyság

Erős, egyben hideg szél süvít végig azon a csendes utcán, amelyen most egy szőke hajú, mindössze tizenöt éves kislány egyedül tapossa a járdákat, maga után húzva egyetlen tulajdonát, vagyis fekete műanyag bőröndöt. Táskáját, amelybe órákkal ezelőtt tulajdonképpen az egész életét kellett elcsomagolnia. Szabad kezével összehúzva maga előtt a meleg, télikabátot, próbálja enyhíteni azt a fagyos érzetet, ami végigszánt egész testén. Hiába öltözött fel rétegesen, a jéghideg időjárás, illetve a fentről alá hulló hópelyhek nem segítenek abban, hogy melegen is tudja tartani magát. Nem beszélve a britekre jellemző zord klímáról. A leányzó fehér arcát megcsípi a hűvös szellő, melynek köszönhetően bőre színe sokkal inkább emlékeztet a piros bármelyik árnyalatára. Tudja nagyon jól, hogy nincs messze céljától, mégis könnyek mardossák arcát. Kezeit alig érzi már, annyira zsibbadnak a minuszt karcoló hőmérséklettől, ahogy a havas úton lépkedve, ezernyi tűszúráshoz hasonló érzés fut át talpain, nehezebbé téve az amúgy is kalandos útját. Fél Londont átutazva, majd egy közel másfél órás vonatutat átvészelve, sétálhat most ebben az utcában.

Allison emlékeiben minduntalan édesapja szavai visszhangoznak, miközben egyetlen reménye felé tart. Hallja azokat a szavakat, amelyeket kíméletlenül vágott hozzá a negyvenes éveiben járó férfi egy hevessé fajuló vita végén. Hiszen kimondta azt, ami minden gyermek számára rémálom. "Nem vagy többé a lányunk, ha újra autóba ülsz." A fiatal autóversenyzőnek pedig döntenie kellett a vezetés és a szülei között, míg végül könnyeivel küszködve, elindult a szobája felé, hogy aztán egy órával később összepakolva cuccait, kilépjen az egykor otthont jelentő ház biztonságából. Ki a hideg londoni utcákra. Szülei pedig nem marasztalták. Hagyták kisétálni egyetlen, élő gyermeküket az életükből, hiába törtek össze mindketten mélyen belül. Nem tudták elfogadni a lányukban dolgozó szenvedélyt, mely a sebességhez, illetve a benzingőzhöz köti őt azok után, hogy a fiúk tragikus körülmények között vesztette életét. Nem bírták elviselni a tényt, hogy lányuk akár egy napon ugyanarra a sorsra juthat, ezért állították döntés elé. Azonban őket is meglepi lányuk elhatározása. Nem tudhatták, hogy Michael kérte meg húgát arra, hogy ne hagyja abba a versenyzést.

A leányzó végül eléri a vágyott családi házat, mely pontosan beleillik abba a rendezettségbe, ami az egész utcát jellemzi. Remegő kezekkel nyomja meg a csengőt, melynek hangja belehasít az utca csendjébe. Nem kell sokat várnia, hogy ajtót nyissanak, ahol egyből azt a személyt pillantja meg, akire a leginkább várt. Még kicsit el is mosolyodik, hiába szakad szét belülről, ahogy felfogja, hogy keresztapja egy egyszerű mackóalsóban és egy elnyűtt, fekete pólóban fogadja őt. Nem ez a jellemző viselete a brit csapatfőnöknek.

- Allison? - Christian döbbenettel néz végig a kissé csapzott lányon, akinek haja már kissé vizes a hótól, ami ráhullott szőke tincseire. Azonban van, ami még annál is jobban megijeszti, minthogy reszketni látja a fiatal nőt. A zöld szemeiben uralkodó végtelen elkeseredettség és fájdalom, amelyet egész biztosan elnyomni próbál előle a lány. - Hát te mit csinálsz itt ilyenkor? - A középkorú férfi nem is igazán tudja leplezni, mennyire váratlanul éri őt keresztlánya látogatása. Ezzel együtt rossz érzések fogják el őt, amint felfogja, mennyire elesettnek tűnik most az előtte álló teremtés. Köszönőviszonyban sincs azzal a mindig vidám, céltudatos lánnyal, akit a versenyek alkalmával, vagy a családi összejöveteleken megszokhatott maga körül.

- Ne haragudj. - A lány zöld szemeiből elindulnak a könnyek, miközben szipogva kér bocsánatot, amiért késő délután megzavarja a Horner család nyugalmát. - Én nem akarlak zavarni titeket, de nem tudtam máshoz fordulni. - Hangja cérnavékony, és még meg is remeg, ahogy szavakba önti kétségbeesésének okát. Mert nem hazudik azzal, amikor azt mondja, nincs kihez fordulnia keresztapján kívül. Tényleg ő az egyetlen, aki segíteni tud neki.

- Mi történt? - Christian nem habozik sokáig, kitárva az ajtót, beljebb tessékeli keresztlányát. Nem is tehet másképp, hisz Allison az évek alatt annyira közel nőtt hozzá, mintha a saját gyermeke lenne. Mindig is magáénak érezte őt mélyen belül. Ő látja azt, amit a lány szülei nem. Hogy Allison a versenyzésre született. Benne van a vérében. Az életet vennék el tőle, ha nem hagynák vezetni. Emiatt érzi kötelességének, hogy támogassa és végigkísérje az úton keresztlányát. Tizenöt évvel ezelőtt erre tett ígéretet egy templomban. Christian sosem felejti el, milyen boldog volt, mikor gyerekkori barátja felkérte a nemes feladatra, hogy Allison keresztapja legyen. Egy pillanatig sem volt kérdés, hogy elfogadja a megtisztelő feladatot, amit azóta sem bánt meg.

- Apa és anya kidobtak otthonról. - Mialatt Christian bezárja maguk mögött az ajtót, hallhatja, ahogy Allison könnyen között tör ki. A leányzó közli vele a súlyos tényt, amit az osztrák királykategóriás csapat főnöke már valahol sejtett, mégsem mert rá gondolni. A lány nekidől a fehérre festett falnak, mely az előszobát választja el a nappalitól, azonban nem sokáig találhat támaszt a falban, mert keresztapja pillanatokon belül húzza magához a zokogó kislány törékeny testét. A férfi izmai megfeszülnek, ahogy legjobb barátjára gondol. Thomas Baker szerinte túl messzire megy azzal, hogy egy ilyen fiatal teremtést ekkora nyomásnak tegyen ki. Csalódást jelent számára a mérnök viselkedése. Hisz sosem gondolta volna, hogy Thomas valaha ilyen eszközökhöz folyamodjon. Ahhoz túl kedves és szeretetteljes volt mindig is. Azonban fia elvesztése rányomta a bélyegét a természetére. Olyannyira, hogy képes a saját lánya ellen fordulni, ha az nem fogad szót neki. Christian ugyanakkor nem fél szembemenni vele. Még akkor sem, ha ezzel végérvényesen elárulja a barátságukat.

- Nem lesz semmi baj, kicsilány. Megoldjuk, rendben? - Christian mindent megtesz, hogy megnyugtassa a karjai között keservesen síró leányzót, akinek teste meg-megrázkódik a hirtelen rátörő érzelmi hullámoktól. Ám kis nyugalom költözik lelkébe, hogy tudja, van, akire számíthat ezekben a nehéz percekben, ha már minden biztos pontot elveszített az életében néhány órával ezelőtt. Mert, ha a családunk nem áll mellettünk, akkor kitől várhatnánk el ezt? - Nálunk bármeddig maradhatsz. - Ennek köszönhetően sikerül végül békére lelnie a lánynak, hogy aztán zöld szemeit keresztapjára emelve, megbizonyosodjon róla, hogy tényleg számíthat rá, ahogy azt mindig is ígérte neki. Ha valamiben biztos lehetett, az az, hogy Christian Horner sosem fogja őt cserben hagyni. A sors viszont úgy hozza, hogy évekkel később éppen ő lesz az, aki hátat fordít imádott keresztapjának.

2008. május 9. Bristol, Egyesült Királyság

Nagy a nyüzsgés a helyi gokartpályán, ahol sok szülő megfordul, miközben mindent megtesznek azért, hogy gyermekeik megkapják a szükséges dolgokat, mielőtt elindulna a verseny a kicsik között. Többségében fiúk neveznek a korosztályos bajnokság újabb fordulójába. Éppen ezért tűnik ki közülük egy szőke hajú kislány, akin szinte már nevetségesen áll a tűzálló overál azok szerint, akik végig néznek rajta. Allison azonban egyáltalán nem törődik a szánakozó tekintetekkel. Magabiztosan szorítja magához sisakját, mialatt érdeklődve figyeli a gokartot nagyban szerelő keresztapukáját, aki nem foglalkozik azzal, mennyire olajos lesz az a fehér ing, aminek ujjait feltűrve, húzza meg a csavarokat a lány járművén. A leányzó szülei, illetve bátyja a vendégeknek fenntartott nézőtéren ülnek, hisz maga a kislány kérte őket erre. Nem szerette volna, ha túl sokan nyüzsögnek körülötte. Neki egyetlen emberre van ilyenkor szüksége. Christian az, akiben a legtöbb a bizalma ezekben a helyzetekben. Keresztapja ugyanis mindig végtelen nyugodtsággal látja el őt tanácsokkal, ahogy ez most sincs másképp.

- Ne feledd, amit tanítottam. - Christian, ahogy késznek nyilvánítja a kocsi beállításait, feltápászkodik a gokart mellől, amin a nyolcas szám kap helyet. Leguggolva keresztlányához, emlékezteti őt azokra az intelmekre, amiket már nem egyszer elmondott neki. - Ne rohanj bele értelmetlen manőverekbe. Nehéz, de türelmesnek kell maradnod. - Nagyon szereti a kislányt, ugyanakkor tisztában van azzal, mennyire hamar el tudja veszíteni az eszét, ezáltal belemenni a legvakmerőbb előzésekbe is. Ezek a próbálkozások pedig előbb hoztak kiesést a lány számára, mint sikereket, ezért sem tudja elégszer hangsúlyozni a brit csapatfőnök, mennyire fontos a türelem, mint olyan, amiben a lány egyáltalán nem jeleskedik. - Mindig várd ki a megfelelő pillanatot.

- Honnan fogom tudni, melyik a megfelelő pillanat? - Allison agyában másodpercek alatt születnek meg a kételyek, hiszen fogalma sincs róla, mit jelent a pontos időzítés. Még csak kisgyerek, aki ösztönből vezet. Túl fiatal ahhoz, hogy megértse, mit kell csinálnia. Holott tudni szeretné. A legjobb akar lenni a mai napon, mégis szöget üt benne az érzés, hogy hiányzik belőle valami. Sokszor azon is elgondolkodik, mit keres itt, vagy miért vezet egyáltalán. Aztán eszébe jut a bátyja, aki a lelátóról figyeli őt. A három évvel idősebb fiú tűkön ülve várja már, hogy elkezdődjön a verseny. Nem törődik vele, hogy ezúttal nem ő van a figyelem középpontjában, hanem húga. A szőke hajú fiú szüleikkel karöltve, szurkol húga sikeréért. Mert Michael mérhetetlenül büszke a kislányra. Allison számára testvére egyben a példaképét is jelenti. Mindig oda szeretne eljutni, ahova bátyja felért, hisz ő már nemzetközi versenyeken is szép számmal részt vett, nem kis sikerekkel. Számos dobogós eredmény fűződik a mindössze tizenegy éves Michael Baker nevéhez, akit sokan nagy tehetségnek kiáltanak ki.

- A kormány mögött érezni fogod. - Christian a sok év csapatfőnöki tapasztalattal a háta mögött tisztában van vele, hogy a legjobbakat általában a megérzéseik vezetik. Pontosan ismerik az autók határait, illetve érzik, mi az, ami belefér, és mi az, ami már túl merész. Keveseknek adatik meg ez a képesség, ezért sem lehet akárkiből autóversenyző. Nem elég a nyers tempó, ha nincs meg mögötte az ösztön az előzésekhez. - Most pedig menj, mert ideje szétrúgni néhány fiú seggét a pályán. - Azonban tudja, hogy Allison lányként is rendelkezik ezzel a kiváltsággal. Még nagyon fiatal, de vannak jelei annak, hogy igenis benne van az autóversenyzőnek elengedhetetlen érzék. Ezért mosolyogva, öleli át a lányt, aki viszonozza a gesztust, miközben elneveti magát, ahogy hallja keresztapja elszólását. Azon is lesz, hogy képletesen, de elpáholja őket a pályán.

- Ha nyerek, neked ajánlom majd. - Allison vigyorogva mondja ki a szavakat, mialatt elszakad a brit csapatfőnöktől. Nem véletlen hangzanak el tőle ezek a gondolatokat, hiszen egyértelmű, hogy keresztapja az, akinek a legtöbbet köszönhet. Nemcsak anyagilag, illetve a kapcsolatrendszere által, de érzelmileg is ő az, aki a legjobban támogatja. Hirtelen megint megszállja a kislányt a magabiztosság, mint legfőbb ereje, ezért határozottan veszi fel a sisakot. Igyekszik mindent kizárni a fejéből, ahogy elfoglalja helyét a gokartban.

- Észben tartom, kölyök. - Christian elégedetten ütögeti meg a lány egyszerű, fekete sisakját, ezzel jelezve, hogy nem felejti el ezt az ígéretet. Habár nem várja el, hogy nyerjen a lány, mégis bízik benne, hogy sikeres futamot tudhat majd a háta mögött. - Mindent bele. - Még mielőtt beindítaná a gokart motorját, a brit férfi még egy utolsó biztatással igyekszik útra indítani keresztlányát. Kifelé nyugodtságot mutat, mialatt látja, miként gurul ki a lány a rajtrácsra, ahol a többiek is szép lassan felsorakoznak. Amint megjelenik mindenki, Christian a pálya szélén található kerítésnek támaszkodva, figyeli hogyan indul el a verseny.

Huszonöt körrel és számos izgalmas, gyönyörű, egyben ijesztő manőverrel később végül Allison az, aki elsőként átszelheti a célvonalat, mint a verseny győztese. A nyolcéves kislány elégedett mosollyal száll ki a gokartból, majd hagyja, hogy keresztapja elsőként ölelje magához. Hihetetlen boldogság járja át, miközben ő is a férfi nyakába csimpaszkodik. Ez nem egyedül az ő sikere - gondolja magában. Kettejük közös munkájának gyümölcse ez, illetve egy újabb szint, amit meg kellett ugornia. Hirtelen jelennek meg a lány szülei is, ezzel kiszakítva Allison vékony testét keresztapja öleléséből. Christian tudja, hogy most kell hátrébb lépnie, hisz legjobb barátjának, illetve annak feleségének több joga van a lányhoz, mint neki. Ez pedig így is van rendjén. Mert ő sosem lesz a kislány édesapja. Vagyis akkor még így gondolja. Nem sejtheti, hogy az évek folyamán végül ő lesz az, akire a lány apjaként tekint. Fél óra elteltével a kislány, aki immár leveti magáról az overált, egy szürke farmert visel egy rózsaszín pólóval, illetve fehér sportcipőkkel.

Majd egy szűkebbre sikerült díjátadó ceremónia után Allison kacagva rohan fel a nézőtérre, ahol megpillantja azt a fiút, akit most mindennél jobban szeretne magához ölelni. Hamar meg is találja bátyját, aki két másik sráccal beszélget éppen. Mindkettőt ismeri már, ezért hamar beugrik számára a két név is, ami hozzájuk tartozik. George és Lando. Az előbbi egy magas, vékony srác barna hajjal, illetve kék szemekkel és jellegzetes arcvonásokkal, melyek sejtetik, hogy felnőttként dögleni fognak érte a nők. Míg az utóbbinak olyan kölyökképe van, hogy elmehetne akár egy tejet forgalmazó cég reklámarcának. Alacsony termete, kócos, sötét haja sem segít ezen a látványon. Mindkét fiú melegítőt visel, annyi különbséggel, hogy egyikük kék színű ruhákat hord magán, míg másikuk többségében szürkét.

- Szép volt, kislány. - Lando az, aki elsőként megszólal, amint megpillantja a tőle egy évvel fiatalabb leányzót. Nem véletlen hívja kislánynak, hiszen a fiú mindig hangoztatja, mennyit számít az az egy év korkülönbség, ha találkoznak. Allison erre csak megforgatja zöld szemeit, miközben lemondóan sóhajt egyet. Mert ő már akkor is tudja, Lando mennyire reménytelen eset. Arra viszont egyáltalán nem számít, hogy felnőtt korukban sem lesz ez másképp, sőt, talán még rosszabb is lesz a helyzet.

- Megetted őket reggelire, ahogy kell. - George is beszáll a dicséretbe, amivel elhalmozzák a lányt, ettől pedig Allison fülig pirul. Nem tudja leplezni, mennyire zavarban van, hisz George felkelti kislányos érdeklődését már hosszú hónapok óta. Ha ezt lehet gyermeki szerelemnek nevezni, akkor mindenképpen az. A kicsi Allison belezúgott bátyja egyik haverjába, azonban sosem fogja kimutatni. Talán ki is növi majd ezt az érzést, hiszen a gyermekkori szerelmek idővel a ködbe vesznek. - Büszke lehetsz a húgodra, Mikey. - A tízéves fiú széles mosollyal az arcán szól barátjához, aki a maga tizenegy évével a legidősebbnek mondhatja magát a társaságban. Ennek ellenére George vígan becézgeti a szőke hajú srácot, aki inkább magára sem veszi azt. Mert, ha megtenné, a barna hajú barátja most nagy pofonnak lenne valószínűleg kis gazdája.

- Az vagyok George. Nagyon is. - Helyette nagy vigyorral az arcán tárja ki karjait húga felé, aki elmosolyodik, ezt hallva. Hihetetlenül boldoggá teszik a szavak, amiket testvérétől hall. Hisz mit sem érne ez az egész, ha Michael nem lenne büszke rá. - Gyere ide, te majom. - Allison elengedve a füle mellett a megszólítást, amit viccből mond neki bátyja, végül hatalmas kacajjal fut bele testvére ölelésébe, aki szorosan húzza magához húga törékeny testét.

- Majom a nénikéd. - A szőke hajú kislány zöld szemeivel egyetlen pillantás erejéig néz fel bátyjára, majd zavarában inkább elbújtatja arcát, testvére mellkasának döntve fejét. Ezt követően motyogja csak a szavakat, remélve, hogy csak Michael hallhatja meg őket, ám csalódnia kell. A nézőteret hamarosan hatalmas kacaj rázza fel, ugyanis a másik két fiú is kifejezetten jól szórakozik a testvérek rövidke szócsatáján. Ekkor még senki nem gondolta, hogy a brit autósport jövőjének négy nagy tehetsége üldögél annak az eldugott gokartpályának a lelátóján. Arra meg végképp nem számít senki, hogy közülük csupán háromnak sikerül eljutnia a legnagyobbak közé, hisz egyikük elveszik az odavezető úton.

Sziasztok! 💕

Hétvégén szerettem volna hozni a részt, azonban elég sok minden közbe jött. Most viszont végre megérkezett az újabb fejezet, ami remélem, elnyeri a tetszéseteket. 😊 Habár sejtem, hogy most a pokolba kívántok Charles viselkedése miatt, amiért előre is elnézést kérek. Ígérem, a következő részben értelmet fog nyerni, mit miért tesz. 😅

Egyébként fun fact: a wattpad azt írja, hogy közel 11 000 szavas lett ez a fejezet, amit még én magam is alig hiszek el. 😳 Ez pedig számomra akkora rekord. A leghosszabb fejezet, amit életemben írtam. 🥺

Szeretném megköszönni, hogy már közel kétezer megtekintést és százötven szavazat van a részeken, miközben alig kezdődött el a sztori. 🙏 Nektek köszönhetem ezt is. Nem lehetek elég hálás, amiért ilyen sok pozitív visszajelzést kapok a történetről. Csak remélni tudom, hogy ezután sem okozok nektek csalódást. 🥺💕

A részre rátérve, mit szóltok hozzá? Ilyen beszélgetésre számítottatok Allison és Christian között? Kinek adnátok igazat? Jogosnak tartjátok Christian kiakadását, vagy megértitek, Allison miért titkolta el előle a Ferrarival való megállapodást? Milyennek találtátok kettejük emlékeit? Szerintetek Christian meg fog bocsátani egy nap a lánynak? Milyen emlék fűzheti össze Max Verstappent és Allisont? Lesz jelentősége Allison szerződésének a jövőre nézve? Ilyen beavatkozásra számítottatok Charles menedzserétől? Lesznek még ilyen húzások Nicolas Todt részéről? Szerintetek Charles valóban tudott a dolgokról, ahogy Allison feltételezi? Jogosnak találjátok Allison csalódottságát Charles irányába? Szerintetek Charles miért viselkedhet így a lánnyal? Mit gondoltok, melyikük lesz az erősebb? Ki fogja előbb megtörni a másikat? Végül, de nem utolsó sorban, mit gondoltok arról, hogy Lando és George is megjelentek a lány emlékeiben, lesz még szerintetek jelentősége ennek? Ha igen, miben? 🤔 Mindenre kíváncsi vagyok, szóval nyugodtan írjátok meg, legyen az pozitív, vagy negatív. 💕

Nagyon igyekszem a folytatással, azonban nem ígérek semmit azon kívül, hogy megpróbálok mielőbb jelentkezni, mert a munkahelyemen elég változékonyak a dolgok. 🥺 Mindenesetre, megteszek mindent, hogy mielőbb olvashassatok mindenhol. Hamarosan jelentkezem. Addig is nagyon vigyázzatok magatokra. 💕