Ajánlott zene: James Arthur ft. Travis Barker - You

"Azt hinnénk, hogy a csapások az életben összetörik az embert. De nem. Egyre keményebb szívű lesz és következetesebb."

~ Borsa Brown

/Allison Baker/

2021. január 14. Maranello, Olaszország

Még most is alig hiszem el, hogy itt állok, ezen a festői helyen, ahol megannyi pilóta tesztelt már a leggyorsabb autókkal. Igazi legendák. Olyan versenyzők, akiknek valószínűleg a nyomába se fogok érni soha. Impozáns szállodai szobám erkélyéről szemlélem a leírhatatlanul gyönyörű olasz tájat. Mindenhol fák, erdős területek, ahova csak a szem ellát. Azonban van valami, ami kiemelkedik ebből a zöld tájból. Ez pedig nem más, mint az az aszfaltcsík, ahol holnapi nap folyamán vezetni fogok. Elbűvölve, mégis félve nézek végig a kanyarokkal teletűzdelt versenypályán, ahol megpecsételődhet a sorsom. Sokan mit meg nem adnának azért, hogy akár csak egy közelebbi pillantást vethessenek a fioranói pályára, nekem pedig lehetőségem adódik arra, hogy tesztelhessek rajta. Méghozzá Formula 1-es autóval. Valószínűleg nőként először a világon a modern érában. Azonban hosszú utat tettem meg idáig.

Húsz évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot egy esős londoni napon a brit fővárosban. Egyetlen bátyám van, aki három évvel előzött meg engem. Ezt pedig nem egyszer dörgölte már az orrom alá. Én és a testvérem, illetve a szüleink mindig is összetartó család voltunk. Anyukám tanárként dolgozik abban az általános iskolában, ahova én és a bátyám jártunk. Apukám pedig mérnökként helyezkedett el és formaautók tervezésében vesz részt az egyik királykategóriás istálló brit székhelyén. Szerencsére ő leginkább otthonról követte végig a szezonokat, és csak ritkán kellett huzamosabb ideig távol lennie tőlünk, így nem bomlott fel a mi kis négyesünk. Viszont ennek köszönhetően hamar megpecsételődött a mi sorsunk.

Minden öt éves koromban kezdődött, amikor apa magunkkal vitt minket az egyik Formula 1-es nagydíj hétvégéjére. Bátyámmal nagyon élveztük az egészet, habár olyan aprók voltunk abban a hatalmas forgatagban. Akkoriban csak azt láttuk, milyen hihetetlenül gyorsan száguldanak azok az autók, és milyen nagy hanggal. A pilóták pedig olyanok voltak számunkra, mint akármelyik szuperhős-film főszereplői. Azonban rájöttem, hogy ők is csak emberek, amikor belebotlottam az egyikükbe azon a futamon.

2005. október 7. Suzuka, Japán

Világosszőke haját meg-meglobbantja az enyhe szembeszél, ahogy önfeledten futkározik a boxutcában, miközben nem is sejti, mennyi veszély leselkedhet rá. Arról nem is beszélve, hogy testvére és apukája bármikor a keresésére indulhatnak. Hiszen senkinek nem szólt arról, hogy merre megy. Rózsaszín pólójában és szürke melegítőnadrágjában bájosan néz ki a lány, aki félelmet nem ismerve, próbál átjutni a forgatag közepette célja felé, ami egy piros autót takar. Közelebbről meg akarja nézni, gyermeki kíváncsisága pedig nem hagyja nyugodni. Ugyanakkor mindössze csak a szín az, ami kifejezetten érdekessé teszi az ötéves kislány számára azt a járművet. Képtelen lemondani róla.

Útját azonban megakadályozza egy magas ember, akibe beleütközve, figyelmetlenségében a földre huppan. A hirtelen jelentkező fájdalom a fenekénél egyből sírásra késztetné, azonban meghallva egy jellegzetes férfihangot, figyelme azonnal elterelődik az esésről. Sokkal érdekesebbé válik számára az a személy, aki leguggolva hozzá, érdeklődve kezdi el őt kémlelni. Nem tudja elkerülni a figyelmét a fehér overáll, amit a férfi visel, és amin számára értelmezhetetlen feliratok olvashatóak.

- Hát te meg? - A versenyző meglepetten néz végig a kislányok, aki első pillantásra elvarázsolja még őt is, - Mit csinálsz itt egyedül? - A srác próbál minél kedvesebb hangom megszólalni, nehogy elijessze az apró teremtést, akit időközben felsegít a földről, illetve leporolja róla a koszt is, amit a lány kacagva fogad.

- Megnézem a piros kocsit. - A kislány széles vigyorral kezd el mutogatni a hatalmas, piros jármű felé, ami a férfit megmosolyogtatja, hiszen ő felismeri benne a Ferrarit, amely jelenleg dominál mezőnyben a Renault gyári csapatával egyetemben.

- És a szüleid? - Kék szemeivel érdeklődve figyeli a lányt, akinek arcáról kérdése hallatán nagyon hamar lefagy a mosoly, ami megijeszti a férfit, hiszen fogalma sincs, mit kell tennie egy szomorú gyerekkel. Még egy elveszett lány is fejfájást okoz neki, de ha még el is sírja magát a kicsi, egész biztosan kitör a világvége számára.

- Nem tudom. - Lebiggyesztett ajkakkal, kissé pöszén reagál a kérdésre, hiszen most eszmél rá arra, hogy valójában fogalma sincs róla, hogy hol van, illetve milyen messze az apukájától és a nyolcéves bátyjától.

- Megkeressük őket, jó? - Látva az ijedt, zöld tekintetet, a pilóta úgy dönt, sűrű menetrendje ellenére is visszaviszi a kislányt oda, ahova tartozik. A leányzó fején pihenő, kék, Red Bull márkajelzésű sapka pedig segít is neki eligazodni abban, hova kell vinnie őt. Éppen ezért felegyenesedve a guggoló helyzetből, kezeit a kislány vékony derekára fogja, majd lazán kapja fel a pehelysúlyú testet. A kislány azonnal átkarolja a férfi nyakát, aki meglepve fogadja a gesztust, mégis jól esik neki, miközben magabiztosan tartja a törékeny testet. Már előre fél attól, hányan fognak erről cikkezni, mégsem érdekli. Eddig sem foglalkozott a médiával, azonban most még annyira se. Csupán biztonságban akarja tudni a kezei között pihenő gyereket, aki arcát a férfi mellkasába temeti, ezzel elbújva a világ elől. - Ne haragudjatok, de azt hiszem, ő hozzátok tartozik. - Kicsi fejét csak akkor kapja fel, amikor a férfi ismét megszólal, hangosabban a szokottnál, már a jól ismert garázs előtt állva, ahol szintén nagy a fennforgás, hiszen hamarosan kezdődik az első szabadedzés.

- Alli. - Meghallva apukája jól ismert hangját a tömegben, hirtelen megnyugszik, miközben továbbra sem engedi el az őt tartó férfi nyakát, azonban fejét apja felé fordítja, akinek megnyugvás csillog szemeiben. - Már mindenhol kerestem. Köszönöm, hogy visszahoztad. - Nagy sóhaj szakad ki a Red Bull-os logóval ellátott felsőt, illetve sötétkék nadrágot viselő férfiből, akinek vonásaiból aggodalom olvasható ki. Szőke hajával, illetve zöld szemeivel le sem tagadhatná, hogy akit a versenyző a kezei között tart, az ő lánya. Miközben átveszi a pilótától a gyereket, igyekszik hálát adni azért, amiért visszahozta az elkószált lányát.

- Igazán nincs mit. Aranyos kislány. - Az apuka számára nagyon is ismerős férfi egyetlen apró mosolyt enged meg magának, miközben int egyet, majd amilyen gyorsan visszahozta a kislányt, olyan sebesen száguld is tovább, hogy beülhessen az általa vezetett ezüst kocsiba, és elkezdhesse a szabadedzést. Már így késésben volt a kis kitérője miatt, habár ez egy cseppet sem érdekli. A lényeg az számára, hogy újra vezethessen. Minden más mellékes.

- Nem megmondtam, hogy ne kószálj el csak úgy? - Eközben a mérnökként dolgozó apuka végre teljes egészében lányának szenteli figyelmét és nem felejti el leszidni a szőke hajú kis teremtést a kezében. Hiszen nehéz perceket okozott neki, bátyjának, illetve annak a nőnek is, akire a gyerekeket bízta, míg ő dolgozik.

- Sajnálom, apa. - Szinte már szipogva, csillogó szemekkel karolja át apukája nyakát, akit átölelve, vékony hangján kér bocsánatot, amiért engedély nélkül szökött el. Nem mindig érzékeli jól, hogy szülője mikor mérges, azonban ez most az a pillanat, amikor nagyon is tudja, még gyerekfejjel is, hogy a férfi nem kicsit dühös.

- A lényeg, hogy nem esett bajod. - Thomas Baker azonban nagyon hamar elgyengül, ahogy meghallja, milyen kétségbeesetten szólal meg lánya, éppen ezért nem is tud rá sokáig haragudni. Puszit lehelve a kicsi fejére, gyengéden elmosolyodik. Ettől pedig Allison is megkönnyebbül, hiszen ismét képes apja szemeibe nézni, ahol már nyoma sincs idegességnek vagy haragnak. - És még Kimit is sikerült megmosolyogtatnod, tökmag. - Thomas végül cinkos mosolyra húzza ajkait, miközben játékosan megpiszkálja kislánya orrát, aki kacagva fogadja a gesztust. A férfi még most is alig hiszi el, hogy kislánya elérte, hogy a Jégember néven elhíresült pilóta, aki sosem mosolyog és rendszerint egyszavas válaszokat ad az újságíróknak, elvigyorodjon és közvetlenül viselkedjen vele. Nem hiába, még a leghűvösebb emberek is érző szívvel rendelkeznek. Főleg, ha egy kisgyerekről van szó.

2021. január 14. Maranello, Olaszország

Ez volt az a pont, ahol gyökeres fordulatot vett az életem. Innentől kezdve, ha lehetett, minden futamot megnéztem a tévében, szurkolva annak a bizonyos kékszemű, fiatal pilótának, aki akkor visszavitt az apukámhoz. Akinek csak később tudtam meg a nevét. Még ha akaratlanul is, de Kimi Räikkönen volt az, aki elindított engem azon a bizonyos úton, hogy autóversenyző legyek. A másik ilyen személy a bátyám volt, aki akkoriban már kisebb gokartversenyeken vett részt. Ezeken a futamokon én is sokszor kint voltam, hogy együtt szurkolhassak a családdal Michael sikeréért. Nem volt számomra boldogabb pillanat annál, amikor testvérem felemelhette a győztesnek járó kupákat az évek során. Idővel viszont eluralkodott bennem egy érzés, hogy én is szeretném átélni ezeket a perceket. Én is szeretnék vezetni.

Mikor ezt felvázoltam otthon, hatéves koromban a magam kis gyermeki egyszerűségével, apa támogatott benne, anya viszont egyáltalán nem örült. Már Mike esetében is nehezen viselte a gondolatot, hogy az életét kockáztassa, ugyanakkor egy fiúnál még könnyebb ezt lenyelni. Nálam már más volt a helyzet. Hatalmas veszekedések előzték meg versenyzői karrierem kezdetét, amit végül csak Christian Horner tudott elsimítani. Hogyan kötődik családomhoz a Red Bull Racing híres csapatfőnöke? Egész egyszerű. Apa már kisgyerek kora óta ismeri őt. Mondhatni, legjobb barátok voltak, ezt pedig meg is pecsételték azzal, amikor születésemkor rábízták azt a feladatot, hogy a keresztapám legyen. Cserébe Christian elintézte, hogy apa bekerüljön a Red Bull tervezői stábjába, ezzel valóra váltva apa legnagyobb álmát. Végre versenyautót tervezhetett. Ennél jobban már csak azt szerette volna, ha egyszer testvéremnek tervezhet meg egy olyan gépet, amivel világbajnok lehet a legnagyobb kategóriában. Azonban ez az álma soha nem valósulhatott meg.

Keresztapu volt az egyetlen, aki akkor megkérdezte, miért akarok vezetni. Hiszen ő is tisztában volt vele, hogy ez kemény sport, ami nem nőknek való. Főleg nem egy olyan törékeny kislánynak, aki hatévesen voltam. Én mégis olyan magabiztosan válaszoltam, amivel bármelyik felnőttet elbizonytalanítottam volna. Elég volt azt mondanom, hogy imádom nézni, ahogy Mike száguld a pályán, és én is érezni akarom ezt, ahhoz, hogy végül Christian mellém álljon. A mai napig nem tudom, hogyan érte el, de rávette a szüleimet, hogy elkezdhessek gokartozni. Ezután már nem csak a testvéremet, de engem is támogatott, illetve segített egyengetni az utunkon.

Az évek alatt fokozatosan másztuk meg a ranglétrát az autóversenyzés világában. Természetesen én mindig le voltam maradva Mike-hoz képest néhány lépcsőfokkal, tekintve, hogy ő korábban kezdett el versenyezni, emellett idősebb is volt nálam. Másrészt gyorsabban fejlődött, mint én. Nekem küzdelmesebb volt az ösvény, amit végig kellett járnom. Nem elég, hogy idővel egyre többet kellett edzenem, de sokszor a határaimat is megéreztem egy-egy futam után, amikor erőtlenül szálltam ki az autóból, miközben az erősebbik nem tagjait látszólag meg sem viselték a versenyek. Ennek ellenére sem adtam fel. Mindig mentem tovább, miközben csodáltam a bátyámat, aki egyre magasabbra, és egyre közelebb jutott a Királykategóriához.

Annyira jól alakultak a dolgok. Mike eljutott a Formula 3-ig. Nekem készülőben volt egy szerződés a Formula Renault egyik csapatához a következő idényre. Anya és apa pedig töretlenül támogatott minket, miközben Christian igyekezett a lehető legjobb lehetőségeket kiaknázni nekünk, ami nem is volt számára olyan nehéz, hiszen elég befolyásos volt már csapatfőnökként ahhoz négy világbajnoki címet követően, hogy bármit elintézzen nekünk, amit szeretne. Azonban minden megváltozott azon a végzetes napon.

Red Bull Ring. Ausztria. 2015. augusztus 3. Nekem a születésnapom volt, neki pedig az utolsó napja az élők világában. Én kint voltam a pályán keresztapuval, anyuék viszont otthonról nézték az eseményeket. Hiába volt nyári meleg, az eső szakadt azon a bizonyos vasárnapi napon. Nehéz futamnak számított, hiszen a látási viszonyokat jelentősen rontották az időjárási körülmények. Aggódtam a bátyámért, de ő igyekezett megnyugtatni csapata bokszánál. Én mégis rosszul éreztem magam, féltettem őt és ezen az sem segített, amikor megkért, hogy ha bármi történik vele, valósítsam meg helyette az álmait. Megígértem neki. Akkor még nem tudtam, miért mondta ezt nekem. Bár sohase tudtam volna meg.

Előzni próbált, azonban az autójában elszállt a fék, a második kanyart már nem tudta bevenni, ezáltal egyenes út vezetett neki a pálya mellett található gumifalba. Még a rázókövek sem tudták sokkal visszalassítani az irányíthatatlanná vált gépet, nekünk pedig nem maradt más, minthogy tehetetlenül nézzük végig, ahogy bátyám autója a gumifalba csapódik közel háromszázas tempóval. Én mindezt a csapat garázsából láttam, fejhallgatóval a fülemen, ami védett az esetleges zajoktól. Abban a pillanatban összeomlottam, ahogy újra és újra megmutatták a balesetet a képernyőkön, nem törődve azzal, hány kamera veszi fel éppen kiborulásomat. A mérnöke azonnal megpróbált vele kapcsolatba lépni, ám nem reagált semmire, ahogy a feje sem mozdult meg. Imádkoztam azért, hogy kiszálljon onnan. Bármit megadtam volna azért, hogy lássam, ahogy vígan kikászálódik a gépből, de ez nem történt meg, egészen addig, amíg az odaérkező mentősök ki nem húzták őt onnan. Többen a szerelők közül odajöttek hozzám, hogy megpróbáljanak életet lehelni belém, ennek ellenére képtelen voltam a földről felkelni. Nem értettem, miért velünk történik mindez. Csak arra tudtam koncentrálni, hány darabra tört össze az autó, amit vezetett. Reménykedtem, holott tudtam, hogy kevés esélye van annak, hogy ép bőrrel megússza ezt az egészet.

Kétségbeesetten vártam azt a percet, amikor közölnek valamit a mentőből, ahol megpróbálták újraéleszteni a testvéremet, mielőtt kórházba vitték volna. Fél órával később jött az a hír, ami végérvényesen megváltoztatta a családom életét. Nem tudták megmenteni. Michael Baker mindössze tizennyolc éves korában életét vesztette. Nekem és a szüleimnek pedig nem maradt más, mint a mérhetetlen hiány és üresség. Azt a fájdalmat nem lehet leírni, amit akkor éreztem, amikor megtudtam, hogy elveszítettük őt. Üvölteni tudtam volna, mégsem tehettem meg. Nem lehetett, mert a média szinte éhezett arra, hogy lássa, mennyire fáj ez nekem. Ettől Christian óvott meg, aki mindent megtett azért, hogy biztonságos helyre kerüljek, ami történetesen a tesóm pihenője lett. Ott ültem, abban a szobában, miközben keresztapu próbált megnyugtatni, mikor ő maga is szenvedett. Értem próbált erős maradni, de tudtam, hogy őt is felőrli ez a hirtelen tragédia. Ennek ellenére sem mozdult mellőlem egyetlen percig sem.

A futamot végül azonnal lefújták piros zászlóval, és aznap már nem is indították újra. Helyette egy rögtönzött megemlékezést szerveztek a kora esti órákban Mike tiszteletére, amin már a szüleim is ott álltak mellettem az osztrák pálya rajt-cél egyenesében. Mindketten összetörve, keservesen zokogva, hiszen egyetlen fiúkat veszítették el. Bátyám képe egy fehér állványon kapott helyet, előtte pedig egyetlen gyertya égett, illetve számos virágot helyeztek el tartaléksisakja körül, amit szintén odatettünk emlékül. Körülöttünk a mezőny többi tagja lehajtott fejjel rótta le tiszteletét, illetve kívánt nekünk részvétet.

2015. augusztus 3. Spielberg, Ausztria

A tizenöt éves kislány felkötött hajjal, duzzadt arccal és feldagadt, vörös szemekkel fogadja a sajnálkozó tekinteteket és az üresnek hangzó részvétnyilvánításokat. Fekete nadrágját, illetve a hasonló színű blúzt idegennek érzi magán, hiszen ritkán viseli ezt a színt. Mivel általában rossz dolgok történnek, ha fel kell vennie. Ezen a napon pedig különösen égető számára viselete, hiszen bátyja halálával egy darab kiszakadt az ő szívéből is. Mindeközben igyekszik erősnek mutatni magát, holott most legszívesebben elfutna a világ elől, bezárkózna testvére szobájába és addig sírna, amíg ki nem apadnak könnyei. Ugyanakkor tisztában van vele, hogy nem teheti meg. Nem sértheti meg szüleit ezzel, akik legalább annyira, ha nem jobban, szenvednek, mint ő, miközben az osztrák aszfaltcsíkon álldogálnak, és a szőke, zöld szemű fiatal fiú képét nézegetik fáradhatatlanul. Azt a srácét, aki azon a napon az életét adta az álmaiért. Aki itt hagyta őket örökre.

- Őszinte részvétem. - Egymás után fogadja az öleléseket, amiket csupán udvariasságból nem utasít vissza, hiszen érzi, hogy ezek nagyrészt inkább formális dolgok. Nem kételkedik abban, hogy itt mindenki együtt érez velük, ugyanakkor egyiküknek sem lehet fogalma arról, milyen az, amikor elveszíti valaki a gyermekét, vagy a testvérét. Azonban egy pillanatra lefagy, amikor egy kölyökképű, kissé kócos, fekete hajú srác áll meg vele szemben, majd mondja ki a lány számára ismerős, egyben szívszaggató szavakat, erős francia akcentussal.

- Köszönöm. - Nagyon halkan préseli ki magából Allison a választ, mivel figyelmét most egészen más köti le, aminek hangot is ad. - Te is veszítettél el valakit, ugye? Látom a szemeidben. - Kérdése meglepi a vele szemben álló fiút, a fiatal nő viszont kitartóan néz bele azokba a kék szemekbe, melyekben látja ugyanazt a fájdalmat, amit sajátjaiban is. Szinte biztos benne, hogy a fiú pontosan érzi, min megy keresztül. Végre valaki, akin többet lát, mint puszta sajnálatot a családja felé. Valaki, aki érti őt.

- Igen. - Mély sóhaj szakad fel a srácból, aki hirtelen zavarában inkább hajába túr, ezzel is húzva az időt. Nem tudja, hogyan beszélhetne a saját gyászáról egy olyan lánynak, aki pár órája veszítette el testvérét. El sem tudja képzelni, milyen érzés lehet ez. Bele sem mer gondolni, hogy mit érezne, ha az öccsével, vagy a bátyjával történne valami. Valószínűleg belehalna. - Engem a keresztapám hagyott itt néhány hete. - Végül erőt vesz magán, hogy megossza személyes tragédiáját a lánnyal. Hogy az a személy, aki a legtöbbet tette érte édesapja után a versenyzői karrierjében, a múlt hónapban örökre elhagyta az élők világát, habár előtte már hónapokig a halál szélén állt.

- Nagyon sajnálom. - Allison végül bátortalanul ugyan, de megfogja a fiú kezét, aki nem gondolkozik sokat azon, hogy viszonozza a gesztust, és megszorítsa a gyenge kezet, ezzel valamiféle rejtett erőt küldve felé ezekben a nehéz percekben. A lány is támogatni szeretné a fiatal versenyzőt, még annak ellenére is, milyen nehéz most neki. Végül cselekvésre szánja el magát. Óvatosan öleli meg a srácot, aki nem húzódik el tőle. Épp ellenkezőleg, karjait a leányzó vékony csípője köré fonja. Egyetlen pillanat, nekik mégis a világot jelenti, hiszen szavak nélkül, de így tudják a legjobban kifejezni, mennyire együtt éreznek egymással.

- Remélem, erős leszel. - Miután elszakadnak egymástól, a fiatal férfi veszi magához a szót, ezzel próbálva erőt adni a lánynak. - Tudom, hogy Mike azt szeretné. - Sosem felejti el, ahogyan a szőke hajú fiúval beszélgetett annak idején, akiről most megemlékeznek. A srác rengeteget mesélt neki a családjáról, többet között a húgáról is, akit imádott. Ahogy a fekete hajú fiú is megosztott vele számos olyan titkot, amit nem sokan tudnak a legközelebbi rokonairól. Mint például azt sem tudták, kinek volt a keresztfia, amíg el nem árulta egy interjúban, nem sokkal a tavalyi japán baleset után. Nagyon hamar megbánja, hogy kimondta ezt a mondatot, hiszen látva az előtte álló összetört tekintetét, rájön, hogy nem lett volna szabad ezt megosztania vele. Legalábbis nem most.

- Te ismerted őt? - Allison szemei tágra nyílnak a meglepődöttségtől, hiszen fogalma sem volt róla, hogy a vele szemben álló jóban lett volna a testvérével. Habár ez valahol nem lepi meg. Mióta külön kategóriákban versenyeztek, napról napra egyre kevesebbet tudott Mike dolgairól. Ez pedig nagyon bántotta, mégsem tette szóvá, mivel tisztelte annyira tesóját, hogy nem kényszerítette rá arra, hogy mindent megosszon vele.

- Az egyik legjobb barátom volt itt. - Szomorú mosoly szalad végig a srác arcán, azonban több idejük nem marad beszélgetni, hiszen még sokan várnak arra, hogy részvétet nyilvánítsanak, ezért a fiú hamar továbblép a szülők felé, majd teljesítve a kötelezőket, eltűnik a háttérben. A szőke hajú lány legnagyobb bánatára, aki szüntelen azt a fiút keresi a tekintetével. A srácot, aki azon a napon az egyetlen volt, aki vele érzett.

2021. január 14. Maranello, Olaszország

Jules Bianchi története legalább olyan tragikus volt, mint a bátyám elvesztése, hiszen az ő életéért több, mint kétszáz napon át küzdöttek, mire kimondták, hogy soha többet nem fog felébredni a kómából. Azt is tudtam, hogy van egy keresztfia, azonban fogalmam sem volt róla, hogy az a srác volt az, akit Mike megemlékezésén annyira közel éreztem magamhoz. Mert tény, hogy semmit sem tudtam róla, de ő volt az egyetlen, aki azon a napon megértett engem. Ez a személy pedig nem más, mint Charles Leclerc. Neki köszönhetően könnyebben vészeltem át a napokat, még ha ezt soha nem is mondhattam el neki személyesen, hiszen azóta sem találkoztam vele. Holott szerettem volna. Ha másért nem, legalább azért, hogy megköszönjem neki, hogy azzal a pár szóval támogatott azon a sötét napon. Az viszont tagadhatatlan, hogy mély nyomot hagyott bennem az a találkozás. Nem mondanám szerelemnek, de kötődtem hozzá.

Néhány héttel később megtartottuk Michael temetését, ami felért a pokollal, de legalább tisztességesen el tudtuk búcsúztatni. A szertartáson csupán a legközelebbi hozzátartozók voltak jelen. Anyuék szerették volna csendben végső útjára kísérni fiúkat. Szerencsére ezt tiszteletben is tartották, ezáltal könnyebb volt nekünk is valamivel elengedni őt. Ezt követően a hetek hihetetlen gyorsasággal teltek, engem pedig egyetlen dolog éltetett. Amit megígértem Neki. Hogy helyette is sikerre viszem, amit eltervezett. A szüleim viszont azt szerették volna, ha azonnali hatállyal abbahagyom a versenyzést. Ők nem értették meg, miért csinálnám tovább. Holott én is féltem. De nem okozhattam csalódást Michael-nek. Tudtam, hogy sosem bocsátaná meg, ha befejezném. Éppen ezért tizenöt évesen szembementem szüleim akaratával, ami egyet jelentett azzal, hogy megtagadtak, mint lányukat. Én pedig egyetlen bőrönddel a hátam mögött jelentem meg Christian ajtaja előtt, aki nem kérdezett semmit, csak beengedett, illetve szoros ölelésébe vont engem. Akkor tudtam, hogy nála jó helyen leszek. Ha valaki, akkor a keresztapám megvéd engem.

Mérhetetlenül fájt, hogy a családom legfontosabb része ellenem fordult, de valahol hálás is lehetek nekik, hiszen ettől lettem keményebb, céltudatosabb. Még az sem viselt meg különösebben, mikor Christian hivatalosan benyújtotta kérelmét azért, hogy a gyámom lehessen, amit a szüleim szó nélkül fogadtak el. Mintha soha nem is léteztem volna számukra. Ennek a jele volt az is, hogy apa felmondott a Red Bullnál és kilépett az autóversenyzés világából. Azóta se tudom, mi lehet velük. Mindeközben keresztapám mindent megtett azért, hogy előrébb jussak. Talán őt is az hajtotta, mint engem. Ő is azért küzdött értem, hogy valahol kompenzálja a hiányt, amit Michael elveszítése jelentett neki. Ettől működtünk annyira jól mi ketten. Míg ő a háttérből irányította a sorsomat, addig én a pályán igyekeztem a legjobbat kihozni magamból, aminek első gyümölcsét a tavalyi szezonban arattuk le.

Nőként hatalmas eredmény volt, hogy másodikként zártam a Formula 2-ben, első idényemben. Habár akkor óriási csalódásként éltem meg, hogy végül elbuktam, de idővel ez az eredmény is megszépült. Ráadásul óriási lehetőségeket nyitott meg előttem. Ennek köszönhetően ülhetek most itt, ebben az olaszországi hotelszobában. Amit meg is fogok ragadni, még ha ezzel keresztapám haragját is kivívom magamnak. Hiszen ő arra készült mindig is, hogy a csapatában fogok versenyezni. Ahhoz viszont várnom kéne még pár évet, tekintve, hogy mindent Max Verstappen köré építenek. Én pedig nem vagyok hajlandó másodhegedűsként meghunyászkodni a holland mögött. Ha bekerülök a Formula 1-be, akkor azt azért teszem, mert nyerni akarok. Nem érem be kevesebbel.

Ezért fogadtam el a Ferrari megkeresését tavaly decemberben, a szezon végét követően. Végül úgy egyeztünk meg a vörösökkel, hogy ha egy általuk kijelölt teszten képes vagyok hasonló időket autózni a tavalyi kocsijukkal, akkor leszerződtetnek, mint a modern éra első női pilótáját a Formula 1 mezőnyében. Ezt a tesztet holnap reggel tartják meg, én pedig minden idegszálammal erre készülök. Hiszen ez az egyetlen valós lehetőségem, hogy közelebb kerülhessek álmom megvalósításához. Mert megígértem neki, hogy helyette is bajnok leszek.

Telefonom ütemes csörgése szakít ki gondolataimból, miközben továbbra is az erkélyről figyelem a lélegzetelállító tájat, melyben a Nap már lenyugvóban van. Ezzel együtt pedig vészesen közeleg a holnapi nap. Zsebembe belenyúlva a készülékért, elmosolyodom, ahogy meglátom a hívó fél nevét a kijelzőn. Gondolkodás nélkül húzom el a zöld gombot a képernyőm, majd fülemhez emelve a készüléket, vidáman köszönök bele a vonalba, amit a túloldalról viszonoznak is.

- Mennyire vagy izgatott egytől tízig, kislány? - Meghallva személyi edzőm kérdését, illetve a becenevet, amit rám aggatott az évek során, nehezen állom meg, hogy ne mosolyodjak el. Közben viszont egészen más érzések tombolnak bennem. Közel sem ennyire pozitívak.

- Inkább félek, Tommi. - Nagyot sóhajtva szólalok meg és adom ki igazi érzelmeimet annak az embernek, akiben a legjobban megbízom jelenleg. Tommi Pärmäkoski neve sokak számára ismerősen csenghet, hiszen sokáig Sebastian Vettel edzéséért volt felelős a német versenyző legsikeresebb korszakában, mígnem ismét szeretett sportja, a jéghoki irányába fordult, ezzel maga mögött hagyva az autóversenyzés világát. Sokáig gondolkoztam azon, ki lenne a legalkalmasabb arra, hogy felkészítsen, mígnem beugrott a finn szakember neve, akit csak hosszas győzködés árán sikerült rávennem arra, hogy elvállalja a munkát velem. Utólag viszont egy cseppet sem bántam meg, hogy a szőke hajú férfi mellett döntöttem. Neki köszönhetem, hogy napról napra egyre jobb vagyok, így nem is kérdés, hogy vele szeretném a Királykategóriában is folytatni a munkát. Ha már miattam áldozatot hozott és végigkísért az elmúlt években, én sem maradhatok adósa. - Még mindig nem tudom, hogy mennyire volt ez jó ötlet. - Emellett ő lett a legnagyobb bizalmasom, egyben a legféltettebb titkaimat is ő ismeri egyedül, ezért sem félek megosztani vele, mennyire bizonytalan vagyok jelenleg.

- Alli. - Hangjában enyhe dorgálást vélek felfedezni. Nem véletlenül. Mivel ő volt az, aki az első perctől kezdve támogatott, amikor Mattia Binotto felhívott azon a téli estén a karácsony előtti napokban, monacói otthonomban. - Kicsit bízz magadban! Christian sem gondolhatja, hogy minden döntésedhez az ő jóváhagyása kell. Nem függhetsz tőle örökre. - Habár magamban morgok egy sort, de csak azért, mert pontosan tisztában vagyok vele, hogy a finn srácnak mennyire igaza van. Valóban túlságosan sokáig hagytam keresztapámnak, hogy irányítson, ezáltal nélküle nem tehettem semmit. Ezzel nem is volt baj, mivel mindig bíztam benne, hogy a legjobbat akarja nekem. Ugyanakkor biztos vagyok benne, ha a Red Bullhoz szerződnék, mindenki azzal vádolna, hogy csak Christian miatt vagyok ott. Én pedig nem engedhetem meg, hogy megkérdőjelezzék a helyemet a rajtrácson. Éppen eleget bizonyítottam és veszítettem már ahhoz.

- Tudom, de akkor is. - Beletúrok kócos, szőke hajamba, mely most szabadon kiengedve, göndör tincsekkel omlik vállaimra. Hirtelen megakadom mondandómban, ám mindez csupán néhány pillanatig tart. - Ha ez kiderül, akkor nem lesz visszaút. Meg fog utálni az az ember, akinek mindent köszönhetek. De az álmomról van szó. A Ferrarinál akarok vezetni, ahogy a bátyám is eltervezte. - Aztán kitörnek belőlem a szavak, melyekből tökéletesen tükröződik kétségbeesésem. Nem bírnám ki, ha még egy embert elveszítenék a családomból, főleg most, hogy már csak Christian, Geri és a gyerekek vannak nekem. Mégis úgy érzem, a helyes döntés az, ha külön utakra lépek, ahol én felelek a saját döntéseimért. Senki más.

- Meg fogja érteni. - Tommi igyekszik valamelyest megnyugtatni, ami sikerül is neki. - Ha nem is azonnal, de idővel biztosan. - Ugyanakkor ő is pontosan tudja, amit én. Egész biztosan időre lesz szüksége ahhoz, hogy legalább elfogadja az elhatározásomat. Ahhoz túlságosan makacs a keresztapám, hogy azonnal megbékéljen a dolgokkal.

- Remélem, így lesz. - Valamelyest megkönnyebbülve szólalok meg újra, ezt pedig ismét a vonal másik végén lévő személynek köszönhetem. - Egyébként úgy néz ki, hogy Ő is itt lesz holnap. - Hamar váltok témát, elvégre én is nemrég szembesültem a dologgal hogy Charles is tiszteletét teszi a teszten. Még ha nem is tudja, hogy nekem kell megfutnom az ő idejét. Annyira titkos az egész, hogy egyelőre csak néhány fejes a Ferraritól tudja, kit rejt majd a sisak a holnap délelőtti teszten. A monacói pilóta jelenléte viszont egész biztosan fel fog kavarni, tekintve, hogy milyen mély nyomot hagyott bennem egyetlen találkozással. Mást azonban nem tehetek, minthogy félresöpröm az érzéseimet, és csak arra koncentrálok, hogy a pályán kitapossam még a legutolsót is a piros gépből.

- Ugye tudod, hogy nem szabad ettől elgyengülnöd? - Tommi óvatosan figyelmeztet és némi aggodalmat is vélek felfedezni kérdésében. Mintha attól tartana, hogy képtelen leszek profin kezelni a helyzetet. Holott annyi mindenen mentem már keresztül húsz éves koromra, hogy már megtanultam kordában tartani az érzéseimet.

- Tudom. Sok minden múlik a holnapi napon. - Számomra is egyértelmű, mekkora jelentősége van a holnapnak. Egyetlen nap. Pontosan olyan, mint a többi hétköznap. Nekem mégis más. Mert az egész jövőmet megpecsételheti, hogyan teljesítek majd. Minden ott dől el. Az lesz az egyetlen lehetőségem bizonyítani. Ezért nem is tehetek másként, erősnek kell maradnom. Hiába lesz ott Ő is.

- Ezért nem is értem, mit keresel még fent. - Már a hangjából érzem, hogy hiába próbál meg megdorgálni, azért egészen biztos vagyok benne, hogy nagyban vigyorog, még ha nem is láthatom ezt most. - Én, mint a személyi edződ, követelem, hogy most azonnal tedd el magad holnapra. - Igyekszik elővenni komolyabb oldalát, ezzel elérve, hogy szót fogadjak neki, engem azonban egyáltalán nem hat meg. Ugyanakkor érzem a szavak mögött meghúzódó törődést, éppen ezért végül becsukom magam után az erkélyt, hogy végül ismét a szobában találjam magamat.

- Igenis, parancsnok. - Nevetve szalutálok egyet és ilyenkor sajnálom igazán, hogy nincs itt a közelemben, hogy személyesen húzhassam az agyát, ahogy az az edzéseken is megszokott. Legalább azt hallom, ahogy ő is kacagni kezd. Sokszor hívom így, hiszen tényleg olyan tud lenni, mint egy parancsnok, ha munkáról van szó. Mégis azt szeretem a legjobban a tréningek alatt, hogy a lehető legkomolyabban veszi a feladatokat, de nem engedi, hogy csak gyakorlatoké legyen a főszerep. Néha előfordul egy-egy viccesebb pillanat is, ami sokszor oldja fásultságomat egy-egy edzés alatt.

- És hívj holnap azonnal, ahogy végeztél, rendben? - Ismét komolyabb vizekre evez, amikor megkér, hogy keressem fel, amint megtudok bármit a szerződéssel kapcsolatban. Hihetetlenül jól esik, hogy ennyire érdekli, mi van velem. Ismerem már annyira őt, hogy tudjam, hogy ez szívből jön neki. Mert a finnek nem tudják megjátszani magukat. Ezt kitapasztaltam az évek alatt már.

- Rendben. - Beleegyezően bólintok, habár ezt nem láthatja senki, hiszen egyedül vagyok a szobában. - Tommi? - Hangomban ott bujkál a bizonytalanság ismét, ahogy megszólítom a srácot. Közben végigdőlök a puha matracon, ami kissé besüpped alattam, ahogy belefekszem.

- Igen, Alli? - Érdeklődve, talán kissé türelmetlenül, kérdez vissza. Valószínűleg sejti, hogy valami olyat szeretnék neki mondani, ami nagyon fontos.

- Köszönöm, hogy mellettem állsz. - Valójában így is van, hiszen nagyon sürgetőnek tartom, hogy hálát adjak neki, amiért évek óta kitart mellettem. Annyira szeretnék érte többet tenni, most viszont nem futja tőlem többre pár kedves szónál.

- Ez természetes, kölyök. - Ennek ellenére ezt a keveset is értékeli, ami nagyon jó érzéssel tölt el. Emellett nem kerülheti el figyelmemet az a tény, ahogy szólít. Érthető is valahol, elvégre számára valóban nagyon fiatal vagyok a maga harminchét évével a háta mögött, ennek pedig sokszor hangot is ad. Akárcsak egykor Mike.

Végül elköszönve egymástól, megszakítjuk a hívást, majd ismét egyedül maradva a gondolataimmal, elnyúlok az ágyon, mivel lassan aludnom kéne. Most mégis képtelen vagyok megmozdulni, hogy betakarjam magamat. Lehunyt szemekkel próbálom lenyugtatni lelkemet. Hálás vagyok edzőmnek, amiért felhívott, ezzel életet lehelve belém, és biztosítva arról, hogy jól cselekszem. Mert nem tehetek másképpen. Meg kell ragadnom a lehetőséget. Most, vagy soha. Megígértem neki. Valóra is fogom váltani Michael álmát. Még ha újabb áldozatokat is kell hoznom ennek érdekében.

Sziasztok! 😊

Végre meghoztam ehhez a történethez is az első részt, úgyhogy büszkén engedem útjára Allison és Charles történetét is, ami remélem, legalább annyira elnyeri majd a tetszéseteket, mint a Törékeny. Bevallom, ezt a részt az utóbbi pár napban sikerült megírnom, előtte csak szenvedtem vele. Mivel a történet egy nagyon nehéz időszakomhoz kötődik. Talán ez érezhető is a rész hangulatán. Viszont annyi szeretetet kaptam tőletek a Törékeny első része alatt, hogy egyszerűen megindultak a szavak, és végre meg tudtam írni ezt a részt. 🥰

Lehetséges, hogy kissé vontatottabb, unalmasabb a kezdés, hiszen ez a rész egy életút bemutatása leginkább, ennek ellenére remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Amúgy mit gondoltok Allison karakteréről? Szerintetek sikerül leszerződnie a Ferrarihoz? Mit gondoltok a múltjáról? Meg fogja tudni valósítani, amit a testvérének ígért? Számítottatok rá, hogy Charles már most megjelenik valamilyen módon? Bármit írjatok le nyugodtan, ha rossz, ha jó, én tényleg szívesen fogadom, és nagyon boldoggá tesznek a vélemények. 😊

Azokért a részekért pedig előre elnézést kérek, amiket külsős szemszöggel írtam. Bevallom, a történethez az passzolt szerintem, ugyanakkor az is a gyengém, úgyhogy ha értelmezhetetlenek bizonyos ponton, akkor ne haragudjatok érte. Megpróbáltam a legtöbbet kihozni belőlük. 😂🙈

Nagyon köszönöm mindenkinek, aki támogat az írásban, és különösen azoknak, akik véleményt, vagy szavazatot hagynak maguk után. Hihetetlenül hálás vagyok mindnyájatokért. 🙏💕A folytatás már íródik, viszont nem szeretnék semmit ígérni azon kívül, hogy minél előbb megpróbálom hozni. Addig is nagyon vigyázzatok magatokra, és előre is nagyon jó hétvégét kívánok Nektek! 💗

Noemi