Carlina cipője ütemesen kopogott a könyvtárból kivezető folyosón, miközben szoknyáját óvatosan tartotta maga előtt, nehogy rálépjen. Az ablakokon át szürkés fény árasztotta el a helyiséget, ami lassan rózsaszínbe váltott, ahogyan a nap lemenni készült. Megállt egy ablak előtt és kezét az üvegre tette.
A vár legfelső, azaz második szintjén állt éppen, így jól látta az alatta elterülő házakat és a város utcáit. A városfal után már alig lehetett kivenni a tájat a messzeségben, de tudta, hogy arra van az óceán is.
Mindig hallgatott az eszére. Kissé hűvös modora egy királyi leszármazottól nem volt meglepő. A saját döntéseiért és gondolataiért viszont mindig kiállt, nem szerette, sőt, gyűlölte, ha mások parancsoltak neki. Ez most sem volt másképpen, nem akart ilyen korán elköteleződni valakihez − ha már mindenféleképpen férjhez kell mennie egyszer, majd ő eldönti, ki lesz az, ne mások mondják meg neki.
Nézegetni kezdte az égen szétszórtan úszkáló fátyolfelhőket.
Sokszor jutott eszébe, hogy vajon milyen lehet egy másik birodalomban élni. Itt, a várban tanult ilyenekről, ismerte, hogy nagyjából merre húzódnak a határok. Az ember azt hinné, hogy miután egyetlen király irányít mindent, a területek már nem különültek el annyira egymástól, pedig ez egyáltalán nem így volt.
Divitiáról eszébe jutott például a rejtélyes tó, a Mural folyó partján álldogáló halászcsárdák sora és egy nagy, nyüzsgő város.
Nizeráról azt tudta, hogy a területén fekszik a Léleknyelő, a sötét mocsár, és a keleti része magashegységek vonulatából áll, ezek közt emelkedik a főváros a neves egyetemével.
A másik két birodalmat lényegesen érdekesebbnek tartotta. A leigázott, kihalt Zhitia, és Bespar, a lázadók területe. Ebben a birodalomban helyezkedett el a legendás Furise városa is, mely otthont adott az összes ellenállónak és canensi menekültnek.
Lázadók − tudta, hogy léteznek, de senki sem mesélt neki róluk bővebben. A várbeliek csak azt hangoztatták, milyen kegyetlenek és veszélyesek, sőt: halálosak. Carlinában mindig felötlött egy gondolat: biztosan nem ok nélkül teszik azt, amit. Tehát kell, hogy valamit kifogásoljanak az apja uralmában. Ha ismerte volna Aethelon történelmét, sokkal több mindent értett volna, de így, hogy csak homályos képet tudott magának alkotni, nem sokra ment. A könyvtári kutakodása és térképrajzolgatása mind-mind arra ment ki, hogy megértse ezt. Mi nincs rendben? Mert valamivel biztosan gond van, ha vannak lázadók is. Logikus lépés lett volna kideríteni ezt és változtatni rajta, ám Carlina sejtette, hogy ez jóval bonyolultabb, mint hiszi.
Hallott a Nagy Király történetéről, hogy hogyan vált Aethelon öt birodalommá, a király elűzött fiáról is tudott. Hatalomvágy, a területszerzés gondolata... lehetett egy ok. De csak ennyi? Valóban? Na és a lázadók, mégis mit akarnak elérni? A saját kezükbe vennék a dolgokat? Carlinát érdekelték az eféle elméletek.
− Jól van, hölgyem? − hallotta meg maga mögül.
A hang nem volt hangos, sőt, egészen finom, mégis összerezzent. Megfordult és a túlsó falnál szembetalálta magát egy kék szemű, magas fiúval, aki mellkasa előtt keresztbe font karokkal, tisztes távolságból figyelte őt. Nevron Groyel, Sabath barátja.
− Természetesen − válaszolta közönyös arccal. − Talán nem úgy nézek ki?
A fiú óvatosan elmosolyodott.
− Csak érdeklődtem.
Nem viselkedett úgy Nevronnal, mintha barátok lennének, hiszen nem is voltak azok. Mindig ügyelt rá, hogy távolságtartó maradjon vele, néha-néha egy röpke szóváltás, Carlinának nem is volt szüksége többre. Még a magázódás szabályát is tartották.
Egyetlen dolog viszont tetszett neki a fiúban: ha nem akart beszélgetni, nem erőltette. Megértette, hogy ő nem valami fesztiváli bohóc, hogy minden egyes pillanatban szórakoztassa a közönséget, mint ahogy azt Anisa szívesen csinálta. Nővére sokkal jobban értett ehhez.
− Csupán úgy láttam, zaklatott − tért Nevron a lényegre.
− Mi köze hozzá? − mordult rá.
− Elnézést a tapintatlanságért.
Nevron zavart arccal nézett ki az ablakon, moat már inkább kerülte a tekintetét.
Carlina elfordította a fejét és lassan elindult az első emeleti főfolyosó irányába. Örült neki, hogy Nevron nem követte és nem erősködött, hogy kiderítse, mi baja. Mikor leért a lépcsőn és átlépte a fordulót, belefutott a vár nyüzsgő népébe. Cselédek, elegáns nemesek, tudósok és vendégek, mindenféle szerzet járt-kelt a széles, sötétkék kőlappal borított közlekedőben. Amerre haladt, az emberek elmotyogtak egy felséget, vagy gyorsan fejet hajtottak előtte. Egyenletes léptekkel vágott át a tömegen, majd befordult a vártoronyra vezető kis átjáróba.
A kijárat mellett az őrök szemügyre vették, de mikor megbizonyosodtak arról, hogy az uralkodójuk lánya az, kiengedték. Nem kellett túl elővigyázatosnak lenniük, erre a vártoronyra ez az egy út vezetett ki és be egyaránt.
Carlina kinyitotta a lakkozott tölgyfaajtót, majd arcába hűvös fuvallat csapott.  Kisétált a torony széléig. Itt fellépett az alacsony kőfalra, leült, majd a mélybe lógatta lábát. A térdére könyökölt és szemügyre vette az alatta elterülő várost. Órákig el tudott volna itt ücsörögni.
Jelen pillanatban pedig pontosan ezt tervezte tenni.

Anisa újabb nyikordulásra lett figyelmes, mire felnézett a könyvéből. Egy alakot látott közeledni felé a könyvespolcok közt. Mikor megpillantotta, ki az, megkönnyebbülten hátradőlt a székében. Nevron lépett elé, majd leült egy övéhez hasonló székbe. Pár pillanatig csend volt, de Anisa folyton feltekintgetett a lapok mögül.
− Mi történt a húgoddal? − kérdezte végre Nevron.
− Találkoztál vele? − Előre sajnálta őt, ha pont a legrosszabbkor sikerült összefutnia Carlinával.
− Volt szerencsém hozzá.
− Tudod, most kicsit feldúlt − próbálta védeni Carlinát halkan.
− Összevesztetek?
− Igen. Azaz nem... vagyis talán, de nem miattam ilyen, ha erre célzol. Bár hozzájárultam, de nem ez a legfőbb oka.
− A király? − sóhajtott Nevron.
− Igen − Anisa a füle mögé tűrte a haját. − Bár nem csodálom a viselkedését. Eljegyezték Infanten városparancsnokának unokaöccsével.
− Dominick Sharbennel? − kerekedett el a fiú szeme.
− Pontosan.
− Így már érthető. Dominick egy semmirekellő...
− Ismered őt? − kíváncsiskodott Anisa és becsukta a könyvet.
− Személyesen nem, viszont a várban gyorsan terjednek a hírek.
Anisa várakozóan nézett rá, hogy folytassa. Nevron látva az érdeklődését kicsit felhúzta a szemöldökét, aztán mesélni kezdett.
− Miután az apja egy mocsári kiküldetés után nem tért vissza élve, az anyja pedig már a szülésben meghalt, a vagyon rá öröklődött. Meg kell hagyni, nem éppen a legszegényebb család voltak, ő pedig jó utód módjára felhasználta ezt a pénzt a városi kocsmákban mindenféle fogadásokra, kártyajátékra és egyéb hasonló hasznos elfoglaltságra. Persze egy idő után ki is apadt a készlet, ekkor vette a kedves nagybátyja az oltalma alá − mesélte Nevron.
− Ennél jobb férjjelöltet nem tudtak volna találni? − húzta el a száját Anisa.
A fiú halványan elmosolyodott.
− Meg kell elégedni azzal, ami van. A politika már csak ilyen.
Igazat kellett adnia neki. Nagyon sajnálta húgát azért, amiért pont ezzel a Dominickkal kell majd együtt lennie.
Pár néma pillanat múlva a fiú felállt.
− Eljössz holnap a bálra? − kérdezte gyorsan Anisa.
− A bálok nem nekem valóak. Szerintem kihagyom.
− Rendben − hajtotta le a fejét, aztán kilesett az ablakon. Kezdett sötétedni és észrevett néhány szállingózó hópihét. Mivel jócskán benne jártak már a télben, ez épp úgy természetes volt, mint a dermesztő hideg.
Anisa is felállt, kezében a könyvével a szobája felé vette az irányt. Ma inkább hamarabb tér aludni, ha holnap a bál miatt korábban ébren kell lennie. Ismerte már az ilyen alkalmak körüli felhajtást, ráadásul, ha még a táncpróbát is végig kell szenvednie, jó lesz, ha kipihenten kezdi a napot. Nevron nyomában kisétált a könyvtárból, majd a lépcsőfordulóból még visszanézett.
− Jó éjszakát!
A fiú biccentett, majd továbbindult. Anisa is felbaktatott a lépcsőn, de azt már nem vette észre, hogy Nevron nem a lakosztálya felé vette az irányt.

Carlina egyre jobban érezte a hideget, ami egészen a velejéig hatolt, mintha jeges tőrök szurkálnák. Persze köpenyt vagy kabátot elfelejtett magára kapni, így egy szál ruhában nézegette a szeme előtt eltáncoló hópelyheket. Lehelete apró felhőcskét alkotott az orra előtt.
Tagjai elgémberedtek és lassan úgy gondolta, ideje visszatérni a jó meleg várba. Óvatosan lekecmergett a falról, majd lábait egyenként megmozgatva, reszketve véve a levegőt visszacsoszogott az ajtóhoz.
Nem törődve az őrök furcsálló pillantásaival, méltóságteljesen ballagott vissza a főfolyosóra, amely mostanra meglehetősen elnéptelenedett. Árnyalakként suhant végig az emeletre vezető lépcsőn, mikor az egyik lépcsőfokon megpillantott valami kicsi, sötét tárgyat.
Carlina megállt, hogy szemügyre vegye, amit talált. Lehajolt és óvatosan felvette a könyvecskére emlékeztető dolgot. A kezénél nem lehetett nagyobb, viszont annál szélesebbnek, majdnem kétujjnyi vastagnak saccolta. Forgatta egy kicsit, aztán úgy döntött, kinyitja. A könyv borítója meglehetősen kopott és kissé szakadt is volt, látszódott rajta, hogy egészen megviselt. A lapok kezdtek elsárgulni. A legelső oldalra fekete tintával egy név volt firkantva: ,,Deric Croane".
Croane. Olyan ismerős volt neki ez a név, már biztosan hallotta valahol...
Továbblapozott és meglátta, hogy a következő oldal a lap aljáig lendületes, fekete tintával írt szöveggel van telekörmölve. Szeme felcsillant, mikor végiglapozta a teljes könyvecskét: az összes oldal ugyanilyen betűkkel volt teleírva. Tehát valamiféle naplót találhatott. De mégis hogy kerülhetett ez pont ide, a lépcsőre?
Körülnézett. Mivel senkit sem látott − és persze a kíváncsiság is hajtotta −, akármilyen gyanúsnak találta a dolgot, kinyitotta a könyvet és olvasni kezdett.

,,Vér és harc. Mindig csak a pusztítás, mindig csak háború a semmiért.
Anyám ajándékát szorongatom a kezemben, mint valami féltve őrzött kincset... Ez a könyv lesz hát az útitársam, ennyi maradt az otthonomból.
Szörnyű érzés, hogy nem tehetek semmit. Semmit a családomért, a városért, ahol felnőttem. Huszonnegyedik életévemben járok, és ha apám elég érettnek tartott engem arra, hogy rám bízza egy teljes ország sorsát, most odafentről beláthatja, hogy tévedett. Nem vagyok jó uralkodó, ha csak így elhagyom a népem. Viszont a fejemben egy kis hang azt súgja, jól tettem, amit tettem.
Egy másik pedig azt, hogy gyáva vagyok. Nem méltó a Nagy Király vérvonalához.
Egy árva fiú, bukott király, magányos vándor, kinek hogy tetszik.
Két nappal ezelőtt, éjjel történt. Betörtek a palotába. Ahogy láttam, vegyes csapatok voltak, a négy másik birodalom hataloméhes uralkodói összevadászták Aethelon legjobb orgyilkosait, hogy megöljenek engem és a családomat. Részben sikerült is nekik... anyám és a nagybátyám is odavesztek.
Úgy látszik, a sötétség segítségével bármit véghez lehet vinni. Ideális terep volt egy merénylethez, de szerencsémre a szökéshez is.
Az életemre esküszöm, hogy nem akartam ott hagyni őket: az udvaromat, a családomat, a népemet. Anyám viszont a lelkemre kötötte, hogy meneküljek. Ezután lőtték hátba. Sosem fogom elfelejteni ahogyan összerogyott a szobában, az üveges tekintetet, amelynek köze sem volt régi, kéken fénylő pillantásához.
A gyász soha nem fog elmúlni, de ott és abban a pillanatban nem dermedhettem le, hisz rám vadásztak. Én voltam a legfőbb célpont.
Az erkély volt az egyetlen lehetőség. Még most is érzem a véraláfutásokat, de meg kellett tennem, leugrottam. Dolgomat nem könnyítette meg, hogy az emeletről kellett kijutnom, de szerencsére egy párkány felfogta az esést. Innen már könnyedén le tudtam mászni.
A város romokban hevert,  csata dúlt mindenütt. Biztos voltam benne, hogy a négy király keze van a dologban, hiszen katonák is, nem csak szedett-vedett bérgyilkosok támadták meg Canens lakóit.
Amire még emlékszem, az a vihar. Hatalmas, tomboló homokvihar. Mit keresett ennyi homok Canensben? És honnan került ide?
Végül kijutottam. Üldözőim mindvégig szorosan a nyomomban maradtak, ezért ki kellett találnom valamit, amivel elrettenthettem őket.
Elindultam a mocsár felé. A várost és azt a sötét helyet még egy erdő választja el, ide terveztem eljutni. Reméltem, hogy lerázhatom a rám vadászókat a fák között és bíztam benne, hogy elveszítik a nyomomat. A számításaim helyesnek bizonyultak, mert mikor már közeledtem a mocsár felé, lemaradtak tőlem.
Azért írom most mindezt le, mert szükségem van arra, hogy lejegyezzem a gondolataimat és emlékeimet. Vissza akarok térni a városba. Nem, ez így nem helyes... Vissza fogok térni.
Még a tölgyerdőben ücsörgök, az előbb fogtam magamnak egy nyulat. Pár napi élelem ezzel meg van oldva. A palotából még sikerült magamhoz vennem néhány fegyvert és ezt a könyvecskét, meg a tintát és a tollat. A könyvet és a tollat nem direkt hoztam el, benne maradt a vadásztáskámban, ami most is itt hever az egyik fa tövében. De lám, milyen jól jött.
Nincsenek terveim a jövőről, fogalmam sincs, mihez kezdjek. Tovább kell mennem, mert, ha itt ragadok, a végén még rám találnak. Keresnem kell egy kis falut, az emberek úgysem ismerik az arcomat. Igen, ez így jó lesz. Észak fe... "

− Kisasszony, nem kéne már a szobájában lennie? − hallott meg egy éles hangot.
Carlina annyira belemerült az olvasottakba, hogy ijedten tekintett fel... egyenesen egy szúrós szempárba, ami egészen pontosan az egyik különösen termetes mosónőé volt. − Ne haragudj, Dorla... − hebegte zavartan.
A könyvet a lehető leggyorsabban összecsapta és a szoknyájába rejtette. Jé, mire nem jók ezek a női göncök...
− Ha nem tévedek, holnap lesz a nagy bál Thobias Cresay fogadására, amin magácskának meg kell jelennie − mondta Dorla kövér ujjával a lányra mutatva. Thobias volt Infanten városparancsnoka, nem volt véletlen a fényűzés.
− Igen − morogta. − Indulok is fel a lépcsőn. Az emeletre, hogy aludjak − fűzte hozzá kissé túljátszva a dolgot és mintegy bizonyításként lépett egy lépcsőfokot. Nem akart vitázni a nővel, mert minél hamarabb el kellett jutnia a szobába. Csak éppen nem azért, hogy aludjon, de ez már mellékes.
− Gyerünk, hercegnő, csak így tovább. Figyelem ám kegyedet! − csücsörített az asszony.
Carlina sietősen fellépkedett az emeletre. Kezében a naplót szorongatva lassan kinyitotta a szobája ajtaját és belépett. A hely bal oldalán lévő ágyban már aludt valaki. Csak arra tudott gondolni, hogy Anisa bizonyára korábban lefeküdt.
Gyorsan átöltözött, bebújt az ágyába és tekintetét nővérén tartva óvatosan meggyújtott egy gyertyát, majd ölébe fektette a könyvecskét.
Már tudta, honnan volt neki ismerős a Croane név. A Nagy Király vérvonala. A napló pedig egykor az elűzött zhitiai király tulajdona volt.