Velőtrázó sikoly rázta meg Cervolus erdejének ősöreg fáit.
Anisa megborzongott a hang hallatán. A sikoly egyre hangosodott, egy idő után már olyannyira elviselhetetlenné vált, hogy a hercegnő kénytelen volt befogni a füleit, ha nem akart megsüketülni. Ő legalábbis így érezte.
Egy szál csipkehálóingben ácsorgott a várfalon, haját vadul tépázta a szél. Fáznia kellett volna, ezt ő is tudta, mégsem vacogott. Tekintete a sötétben felcsillanó fénygömbre tapadt, amely vörös csíkot húzva maga után, kecsesen röppent át az éjszakai égen. Megvilágította Nigrugens városának sötét házait, a szűk, kövezett utcákat és visszatükröződött a kastély kristályablakain. Halált jelentett, ezt mindenki tudhatta, aki látta. Egy családtagjának a halálát.
A Sikolyhívó szertartásos üzenete azonban pillanatokon belül véget is ért, a vörös csillagot magába szippantotta a feketeség. Nigrugens uralkodói vérvonalának egy tagja immár holtan hevert valahol.
Anisának fogalma sem volt, mi történhetett. Őszintén szólva azt sem tudta, hogy került ki a várfalra ilyen gyorsan és miért nem vett fel legalább valami köntöst, mielőtt idejött. A szülei jó uralkodók voltak, a nép szerette őket, így nem fért a fejébe, miért gyilkolná meg valaki akár csak egyiküket is. Talán a birodalom lázadói művelhettek valamit, de az őrségnek akkor is időben észre kellett volna vennie őket, mielőtt még idáig fajulhatnának a dolgok.
Mi van, ha a húgát érte baj?
Nem, biztosan nem − hitegette magát. Különben is, a lázadók talán veszélyesek, de még soha nem merészkedtek el a városig. Még a környékét is nagy ívben elkerülték. 
A hercegnő beharapta kicserepesedett ajkait és óvatos léptekkel elindult a fal mentén. Meg kellett keresnie a belső vár bejáratát, saját szemével akarta látni, hogy Carlinának nem esett baja. Mellesleg az ösztönei is azt súgták − sőt, voltaképpen már kiabálták −, hogy ezután a sikoly után nem túl okos ötlet teljesen védtelenül császkálni idekint. Főleg nem hálóingben.
Csupasz talpával alig két lépést tudott megtenni, mikor észrevette, hogy nincs egyedül.
Ijedtsége valamelyest csillapodott, mikor feltűnt neki, hogy csak egy katona ácsorog pár méterre tőle. A páncéljába vésett korona és a rátekeredő fekete rózsa képe még a sötétben is jól kivehető volt. Tehát chernali, állapította meg megkönnyebbülten. A birodalom embere, az őrség tagja.
A katona nem vette észre őt, túlságosan lekötötte a figyelmét a hullócsillag után maradt pirosas derengés az égbolton.
Anisa azon tanakodott, szólítsa-e  meg a férfit, hogy kiderítse, mi folyik itt ma éjjel vagy inkább menjen tovább, kihasználva a sötétben bujdosás kényelmét és biztonságát. Épp úgy döntött volna, hogy megfordul és inkább elballag az ellenkező irányba, mikor halk puffanásra lett figyelmes. Ezt aztán egy jóval hangosabb csörömpölés követte.
A lány habozás nélkül a hűvös téglafalhoz lapult, igyekezett még a levegőt is némán venni. Pár néma pillanat múlva kilesett a fal mögül.
Az őr immár mozdulatlanul terült el a földön, kardját kiejtette a kezéből. A fegyver egyenesen egy szürke köpenyes alak csizmája előtt hevert. Ívelt penge csillant az idegen kezében. Egy tőrt dugott az övébe.
Mikor Anisa rádöbbent, mi is játszódott le előtte pár másodperce, minden ízében reszketni kezdett. El akart tűnni innen, visszarohanni a szobájába, de ha most megmozdul, talán ő is úgy végzi, mint az a szegény katona.
A köpenyes alak körülnézett. Arcát egészen az orráig fekete maszk takarta, csuklyája homloka közepéig ért, így vonásait a sötétben Anisa egyáltalán nem tudta kivenni, hiába hunyorgott. Csodálta, hogy még nem vette észre őt. Lázadó − gondolta. Egy igazi lázadó, itt, a nigrugensi várban, alig pár lépésnyire tőle. Ki más törne be ide az éjszaka közepén? 
A férfi − igazából Anisa csak feltételezte, hogy férfi, hisz ilyen nagy és otromba csizmája csak férfinek lehet − nem tűnt izgatottnak. Arcán csupán egy kevés bosszússág suhant át, ahogy a vártornyok felé pillantott és a szemöldökét ráncolta.
Mielőtt Anisa eldönthette volna, mihez kezd, az egyik toronyban egy árny jelent meg. A távoli alak a magasba lendítette kezében tartott kardját, kiáltása még sokáig visszhangzott a nyirkos kőtéglák között:
− Halott!

− Halott! − pattant fel Anisa sikítva. Zihálva meredt maga elé. Ekkor döbbent rá, hogy minden, amit eddig látott − a katona, a csuklyás alak és a várfal is − csupán álom volt.
Maga elé emelte a kezét és próbálta kivenni az ujjait a sötétben, de nem járt sikerrel. Késő éjszaka lehetett, a nagy üvegablak pedig finom, de annál kevésbé áttetsző fehér selyemfüggönnyel volt eltakarva, így a hold fénye sem juthatott be a szobába.
− Mi van már megint? − hallott meg egy morcos hangot a szoba túlsó végéből. A hang tulajdonosa még félálomban lehetett, és nem tűnt túl jókedvűnek. − Ki halott?
Anisa kábán pislogott. Kellett pár pillanat, hogy felfogja, a húga szólt hozzá.
− Rémálom volt − suttogta végül.
− Számítsak még ilyen sikoltozásokra az éjszaka közepén, vagy őméltósága megengedi, hogy esetleg aludjak is ma éjjel? − motyogta gunyorosan a másik.
− Nem lesz több ilyen, Cara − nyugtatta meg, de ebben még ő maga sem volt teljesen biztos. Nem ez volt az első alkalom, hogy furcsa álmai voltak, és minél idősebb lett, annál gyakrabban törtek rá. Ő pedig még mindig nem tudta, mi okozza őket, ahogy azt sem, hogyan tehetné kevésbé élethűvé őket, hogy Carlinának ne kelljen minden harmadik éjjel az ő kiáltozására ébrednie.
− Ajánlom is. Különben hozzád vágom a... − Ásítás hallatszott, majd halk motozás. − ... gyertyatartót − dünnyögte Carlina arcát a párnájába temetve. Pár röpke pillanat múlva Anisa halk hortyogást hallott a húga ágya felől.
Magában elmosolyodott, mikor a sötétben megpillantotta, hogy Carlina tényleg a kezébe vette a gyertyatartót, és most úgy ölelte magához, mintha az valami játékbaba lenne.
Egy sóhaj kíséretében visszahuppant párnái közé és tanulmányozni kezdte a plafont. A vár mindig is biztonságos hely volt, nem kellett tartaniuk semmiféle veszélytől, ha idebent voltak. Úgy vigyáztak rájuk, mint két hímes tojásra, az is csoda volt, hogy az ajtajuk elé még nem állítottak külön őrséget.
Carlina, nála alig egy évvel fiatalabb testvére hajlamos volt kiszökni a várból − az erdőbe, az óceán partjára, vagy esetleg egy városi sétára, puszta szórakozásból. Persze ez csak olyankor sikerült neki, mikor ki tudta cselezni a várkapunál ácsorgó őröket, ami mostanra már komoly feladatnak számított. Húga gyakorlatilag hetente új stratégiákat eszelt ki magának a várból való kijutásra, és mindig nagyon élvezte, ha a tervei sikerrel jártak. Anisa néha nem tudta eldönteni, hogy még mindig a kiruccanások miatt csinálja-e, vagy inkább az szórakoztatja ennyire, hogy felidegesítheti az őrséget. 
Anisa nemcsak idősebb, de sokkal nyugodtabb is volt nála. Míg Carlinát a tudományok és az őrök idegzetének tönkretétele érdekelték kiváltképp, őt az uralkodás kihívásai és legfőbb szabályai kötötték le. Mivel apja után ő örökli majd a trónt, fontos volt, hogy megtanulja, milyen felelősség fog nehezedni a vállára. Nem volt olyan lázadó személyiség, mint Carlina, bőven megelégedett ő a saját kis otthonának falain belüli világgal is − a többivel ráér foglalkozni akkor, amikor már ő maga irányítja majd a birodalmat. Anisát inkább a szabad fantázia érdekelte, a mesék és a rejtélyek, olyasmi, amit a valóságban nem kaphatott meg. Gyakori látogató volt Nigrugens várának főkönyvtárában is, egy teljes napot el tudott tölteni odabent anélkül, hogy egy percre is elhagyta volna a kupolával fedett termet.
Képes volt belefeledkezni egy történetbe úgy, hogy napokig azon kattogott az agya, de átélni már nem akarta  a kalandokat, és nem kereste magának a veszélyt úgy, mint a húga.
A két lány szinte szöges ellentéte volt egymásnak, mégis összetartott. Míg Carlina segített Anisának elrejteni a szobájukban vagy a kertben egy-egy könyvtárból elcsent könyvet, cserébe ő is segédkezett húgának a titkos kiruccanásaiban.
Carlina mindig is különlegesnek számított merész természetével, hátközépig érő, sötétbarna hajával és macskaszerű, zöld szemével. A fiatalabb katonák időnként meg is szólították, esetleg bókoltak neki, ha volt hozzá bátorságuk, de ő folyton csak a szemét forgatta.
Más volt a helyzet Anisával, aki kifejezetten élvezte, ha a figyelem középpontjába került. Ragyogó türkizkék szeme és enyhén vöröses árnyalatú haja megtette a hatását az udvarlók körében. Legalább akkora figyelmet kapott, mint Carlina, de ő sokkal könnyebben elérhetőbbnek tűnt húgánál, hiszen gyakran nevetgélt és állt le beszélgetni a vár népével, többek közt a katonákkal is. Még a neki szánt bókokra sem reagált olyan elutasítóan, mint a másik hercegnő. Anisa sejtette, hogy ez néhány rosszindulatú pletyka táptalaja is lehetett a várban, de nem érdekelte addig, ameddig ő maga tudta, hogy semmi rosszat nem tett.
Ez a különös érdeklődés a testvérek iránt nem csak a katonáknál volt jelen: természetesen fiatalabb nemesek, esetleg a gazdagabb, várba került köznép is próbált szóba elegyedni a zárkózott Carlinával és nővérével, több-kevesebb sikerrel. Aztán voltak olyanok is, akiknek még csak próbálkozniuk sem kellett, hogy felkeltsék a hercegnők figyelmét. Jó példa volt erre a Chernalba költözött zaphili vegyész fia, Nevron Groyel. A fiatal, ám kissé visszahúzódó fiú eleinte nem igazán találta a helyét az új környezetében. Anisa sokszor nézegette őt sajnálkozva, amint magányosan ténfergett a várudvaron vagy egy bál alkalmával a nagyteremben.
Ez egészen addig tartott, míg Nevron egyszer − természetesen bármiféle hercegnői munkálkodás és tervezgetés nélkül, teljesen önszántából − össze nem futott Sabath Whitefielddel, Anisa legjobb barátjával, akit egy nigrugensi család fogadott magához még kisgyermekkorában. Sabath valódi szüleit a születése után nem sokkal elfogták, majd kivégeztek a lázadók. A lány már alig emlékezett rá, hogyan ismerkedtek össze pontosan, de annyit megtanult a hosszú évek óta tartó barátságuk során, hogy mindig számíthat rá. Sejtette, hogy egy árva, eleinte Nevronhoz hasonlóan elveszettnek tűnő fiú talán segíthet a zaphili jövevénynek is jobban beilleszkedni.
Mikor a két fiú összeismerkedett, hamar rokonszenvesnek találták egymást és Anisa nagy örömére szépen lassan elválaszthatatlan barátság szövődött köztük, ahogy ő azt megjósolta. Ez azzal járt, hogy Anisa is jobban megismerte Nevront, aki sokkal komolyabb szellemiségű volt Sabathnál, mégis nagyon jól el lehetett vele beszélgetni, ha az ember megtalálta a közös beszédtémát. Érdekes módon ez a közös téma sokszor Carlinához vezetett. Anisa hiába jegyezte meg húgának, hogy talán figyeljen oda kicsit jobban Nevronra, ő továbbra sem vett róla különösebb tudomást. De hát Carlina már csak ilyen volt.
A testvérek apját, Manaf Taghiant mindenki ismerte szerte a birodalomban. A Nigrugens várában trónoló király hírnevét főként a felmenőinek köszönhette, mivel ő volt a legendás, Aethelon egykor még különálló birodalmait elfoglaló Jaheel Taghian fia.
Anisa a temérdek királyi teendő ellenére egészen gyakran látta apját, aki folyamatosan oktatni és tanítani próbálta. A lány szerette volna, ha a családja egyszer büszke lesz rá, ha majd átveszi az irányítást a birodalom felett, ezért igyekezett odafigyelni a magánórákra. A hangsúly persze azon volt, hogy igyekezett. Mindig elkalandoztak a gondolatai, és emiatt gyakran meg is kapta, hogy nem veszi elég komolyan a feladatait, őt azonban megnyugtatta a tudat, hogy az apja még sokáig fog uralkodni, neki pedig van ideje mindent tanulni. Semmi szükség nem volt rá, hogy elkapkodják a dolgokat. Főleg, ha közben egy korábban gondosan elrejtett, Aethelon törvénykönyvénél jóval izgalmasabb regény lapult valahol a virágládák közé dugva a szobájába vezető folyosón.
Ugyan egy teljes országot leigázó őssel rendelkezett, amit nem is akart titokban tartani, Manaf maga nem volt egy gonosz zsarnok − vagy ha igen, akkor azt felettébb jól leplezte. Azon kívül, hogy időnként kiabált Anisával, távolságtartóan viselkedett, ha úgy tartotta kedve és felháborító módon nem szerette a csokoládét, a lány egy rossz szóval sem tudta volna illetni. 
A lányok anyja, Lanelle Taghian már alapvetően ridegebb típus volt, nem sokszor lehetett hallani nyilvános rendezvényeken, inkább csendben mosolyogva kísérgette férjét. Anisához hasonlóan neki is kék szemei voltak, valamint egyenes, Carlináéhoz hasonlóan sötét haja. Még a saját lányaival sem beszélgetett sokat, inkább kijelölt nekik mindenféle tanítónőket és dadusokat, akik segítettek nekik felkészülni, ha meg kellett jelenniük a birodalom népe előtt egy bál vagy ünnepi fogadás alkalmából.
Anisának ennek ellenére kétsége sem volt afelől, hogy anyja szereti őket. Még ha nem is mutatta ki olyan sokszor, néha azért felcsillant valami a szemében, mikor rájuk nézett.
A szülei nem voltak tökéletesek, de nem is voltak rossz emberek. Annyira rosszak legalábbis egészen biztosan nem, hogy egy otromba csizmájú, ívelt tőrű lázadó meg akarja ölni őket a saját otthonukban.
Anisa megfordult széles ágyában és még jobban magára húzta takaróját. Fejében távolról mintha még mindig hallotta volna az álomban felhangzó kiáltást. Nyugodj már meg, nincsen semmi baj, mondogatta magában. Senki sem halott. Lázadók sehol. Minden a legnagyobb rendben van.
Lehunyta a szemét és fejét a tollpárnájába fúrta. Hamarosan elaludt, és hálás volt érte, hogy ezen az éjszakán már nem kísértette több rémálom.