Mahiru csendben ment el otthonról. Bárhogy tartott tőle, sem kérdések, sem Osamu és Fyodor furcsa pillantása nem várta, amikor táskával a vállán belesett az ebédlőbe, majd a nagy szalonba, ahol végül a családját megtalálta az uzsonna után. Mahiru elköszönt tőlük, de igazán csak akkor nyugodott meg, amikor kilépett a kékes fényben fürdő előcsarnokból a szabadba, és belélegezte a körülötte virágzó gyümölcsfák illatától édes levegőt.

Úgy érezte, hatalmas tehertől szabadult meg a vallomással: legalább egy hely volt számára a világon, ahol a Reichi iránti szerelmét nem kellett minden pillanatban titokban tartania.

Boldog volt. Igazán az sem idegesítette többé, vajon mit szól majd Osamu és Fyodor kettejük viszonyára. Ez a holnap problémája volt, és Mahiru, akinek nagy gyakorlata volt benne, hogy ne törődjön a jövővel, a mát szerette volna minél jobban kiélvezni.

Már alkonyodott, mire megérkezett a tengerparton álló Akutagawa házhoz, így reménykedhetett, hogy Reichit is otthon találja. Nem beszélték meg, mikor találkoznak, és erre nem is volt szükség. Mindenképp együtt töltötték az éjszakát, és Ru, akinek a fia és Mahiru is szólt az ottlétéről, az ajtóban várakozóan fogadta.

Két mondatot sem válthattak: mire Mahiru levette a cipőjét és beljebb ment az előszobából, Reichi is előkerült a ház másik végén lévő szobájából, és karon fogva magával vitte.

Amint eltűntek az anyja szeme elől a folyosó végi kanyarban, Reichi magához húzta és szájon csókolta. Mahiru válláról lassan lecsúszott a táska, de annyira elmerült a viszontlátásban, hogy a puffanást sem vette észre.

– Hiányoztál, koala – mondta halkan Reichi üdvözlés helyett. Átölelte Mahiru derekát és egy lépéssel közelebb húzta magához. A homlokát Mahiru fejéhez döntötte, az arcuk közti kis távolság újabb csók ígéretét hordozta.

– Sajnálom, hogy csak most jöttem – felelt ugyanolyan halkan Mahiru. Átölelte Reichi nyakát, aki eközben lassan hátrált, és a szobája felé vezette. Mahiru nem engedte el, élvezettel hagyta, hogy vonszolja, közben olyan zavartalanul beszélt tovább, hogy Reichit nevetésre ingerelte. – Most már nem hagylak itt, Rei, egész héten itt leszek, ha megengedik a szüleid.

– Őket nem zavarja – mondta Reichi, amint Mahiru a csomagjaival együtt a szobájába került, és behúzta maguk mögött az ajtót. – Szerencsés vagyok, de úgy érzem, elloplak a családodtól. Sokkal tartozom ezért nekik.

Reichi jókedvű volt, minden aznapi bosszúságát elsöpörte Mahiru jelenléte. Nem eresztette el, úgy ült az ágya szélére, hogy Mahirut az ölében tartotta, de a gesztus csak szerető és nem szexuális volt. Esztétikai örömöt nyújtott neki, hogy Mahiru ennyire közel volt hozzá.

– Majd jövőhéten te jössz hozzám, oké? – Mahiru felemelte a fejét, Reichi orrához érintette a sajátját. Ő is sokkal vidámabb volt, mint néhány órával korábban, az anyja kettejükre vonatkozó kedvező reakciója sok gondtól megszabadította.

A kérdés azelőtt idegessé tette, de akkor már várta, hogy jó hírként Reichinek is elmondja. Ám ha vele volt és néhány pillanatnál tovább az arcát vagy az ajkát nézte, cserbenhagyták a szavak. Mahirut elvarázsolta a látvány, mert szerette, és akkor sem tett mást, mint hogy gyönyörködött benne.

Mindkettejük mély és sokrétű szenvedélyt érzett, amíg távol voltak egymástól, de ez Reichi szobájának biztonságában, az együtt töltött idő zavartalan és látszólag véget nem érő voltában lecsillapodott. Halk beszélgetés, egymás karjának és arcának érintése, és puha, szerelmes csókok váltották fel.

Akkor egyikük sem vágyott többre. Lassan, minden mozzanatot kiélvezve merülhettek el egymásban, még a ruhájuktól sem váltak meg hozzá. A beszélgetés, a cirógatás, a csendes, rövid nevetések jobban estek a vérforraló csókoknál. Mahiru még érzékeny volt az anyjával folytatott beszélgetés után, Reichi pedig csak nyugalomra vágyott az elszenvedett eseménydús nap végén, amit hamar megtalált, ha Mahirut tarthatta a karjában.

Sok mindenről beszéltek, a legapróbb dolgoktól a legjelentősebb, családjukhoz vagy munkájukhoz kapcsolódó ügyekig, de miután előkerült Mahiru vallomása, a szó minden témáról végül kettejükre és a helyzetükre terelődött.

Reichi nagyobb titokban tartotta a viszonyukat, mert úgy érezte, veszélybe sodorná Mahirut önmagával. Nehezen tudott normálisan viselkedni Ichiru mellett, aki már mindent tudott kettejükről, de a végrehajtónak kisebb gondja is nagyobb volt, és aznap is alig öt percig látta, amikor Ichiru valamiért benézett az irodájába.

Reichi torkát gombóc feszítette, de képes volt elnyomni az előzetes, oktalan idegességet. Mahiru családjától nem volt valódi félnivalója, és kész volt bizonyítani, hogy jól bánik vele, mégis feszült lett a várható új első találkozástól.

A saját családja más volt. Ru két nevelt fia, akit Reichi egyszerűen csak a fivéreinek hívott, már rég egy párt alkottak, mire ő megszületett, Ryuunosuke egyedül akkor húzta fel az orrát, ha rajtakapta őket enyelegni a nappaliban vagy a konyhában. A két fiú története a szerelmüket leszámítva is különleges volt, de Reichi, aki ennek teljes tudatában nőtt fel, nem tartotta furcsának.

A testvérei maga Chuuya és Osamu voltak egy másik, valószínűleg az övékhez hasonló valóságból, sok évvel fiatalabb kiadásban. Az Akutagawa család kis Osamuja egy baleset folytán, valamilyen képességgel átitatott pirula hatására került a párhuzamos Yokohamába, és keveredett el a palotához. Az akkor tizenöt éves, sovány és beteges kis maffiózót Osamu találta meg és vette a gondjaiba, majd hamar kiszedte belőle, mégis hogy került a világába.

Ő és a palotacsalád nehezebben fogta fel, mint kis Osamu, aki az utazást egészen természetesen kezelte. Neki az elbaltázott öngyilkossági kísérlet először vezeklésnek tűnt, mint egyféle kirándulás a pokolban: látva, hogy milyen más élet várhatott volna rá, a szíve egészen elfacsarodott. Szomorú volt, hogy látta magát felnőttként, boldogan, gyönyörű, fiatal feleséggel. Számára mindez ismeretlen volt, előbb űrt, majd fájdalmat tapasztalt a Dokkmaffiában. Az élete reménytelennek tűnt, jövője nem volt, és a szerelem, amit akkor először, alig néhány hete tapasztalt, öröm helyett csak még betegebbé tette.

Próbált, de nem tudott boldog lenni. A figyelem, amivel Osamu, Nina, és a körülötte lévő apró gyermekeik elhalmozták, túl soknak bizonyult a pici maffiózónak. Osamu mellette akart lenni, de nem tudott vele úgy törődni, amire szüksége lett volna. Tökéletesen értette a fájdalmát, mert ő is keresztülment rajta pár évvel korábban, de mert ő sem gyógyult meg a depresszióból, bárhogy akart, nem tudott segíteni fiatalabb másának.

A kis Osamut nem sokkal az érkezése után Ru vette a gondjaiba, és a kérésére átvitték őt a gyerekzsivajtól mentes Akutagawa házba. Ru talán még Osamunál is jobban megindult, amikor a kis maffiózót látta, mert pont olyan volt, ahogy ő ismerte Osamut még fiatalkorából, amikor mindketten dolgoztak a Dokkmaffiában. Az első, legsötétebb éveit nem látta, de az elszenvedett sérelmek nyomát még később is leolvasta az arcáról, és nem volt szíve azt a kicsi, árva gyereket magára hagyni.

Az idősebb Osamu a barátja volt, de a fiatalabbat a kis korkülönbség ellenére is úgy kezelte, mintha a saját fia lett volna, és a kis Osamu, aki rettentően elveszett volt, egy régóta hiányolt anyát fedezett fel benne. Tizenöt éves volt, de Ruval olykor úgy viselkedett, mintha feleannyi idős lett volna, és magába itta mindazt a törődést és szeretetet, amit hiányolt a gyermekkorából.

Több nap telt el így, mire helyrejött, friss sérülései begyógyultak, és elkezdett megnyílni a rá gondot viselő Akutagawa házaspárnak. Mindkettejükkel barátságos lett, de Ryuunosuke viselkedését sokáig nem értette: ő egészen meg volt illetődve a „kis Dazai-santól", mert még nem tette túl magát akkoriban a saját, Osamuhoz fűződő kapcsolatán.

Ruval viszont könnyen szót értett, és előbb avatta be a titkaiba, mint magát Osamut. Elmondta, hogy szeret velük lenni, de ha képes rá, muszáj visszatérnie a saját világába, mert ott hagyta Chuuyát, és nélküle nem tud boldog lenni.

Hamar kiderült, hogy Osamu főleg azért szenvedett, mert fülig szerelmes volt Chuuyába, de bizonytalan volt az ő érzéseit illetően, és azt is tudta, hogy amint Mori valami gyanúsat tapasztalt, kettejüket azonnal elválasztja egymástól.

Még két látogatást tett Runál, amikor rövid időre el tudott szökni a Dokkmaffiából. Állandóan panaszkodott, miután megtapasztalta, hogy másképp is élhetne, mint Mori irányítása alatt, mégis képtelen rá. Hosszú időre eltűnt ezután, de hat-nyolc hét múltán felbukkant az Akutagawa ház kertjében, és a maga vonakodó Chuuyája is ott volt mellette. A két sovány, riadt fiú együtt szökött el a maffiától, és csak azonnali halál terhe mellett térhettek volna vissza.

Ru befogadta őket, és megpróbálta a fiúknak visszaadni azt a normális gyerekkort, amiből a körülmények kiszakították őket. Egy év is eltelt, mire Osamu megnyugodott, a sebei begyógyultak, és nem beszélt többet se a maffiáról, se a párhuzamos valóság-pirulákról, és a félénk, bizalmatlan Chuuya is hajlandó volt a fiatalasszonyt anyának hívni. Így éltek a legnagyobb titokban, a két szökött fiút rejtegetve mind a kormány embereitől, mind a helyi Dokkmaffiától, de a helyzetük végül jobbra fordult, és Mori távozása után megoldódott.

Chuuya, aki szintén régóta tudott a saját fiatalabb másáról, vigyázott rájuk, és a fiúk felnőttkorában, amikor már nem lehetett őket megkülönböztetni, néha ki is használta a hasonlóságát a másik Chuuyával.

Osamu nem vágyott vissza a maffiába, de Chuuya nem tudott normális életet élni. Nyakig benne volt az alvilágban, mint egy kilétét titkoló végrehajtó, ami nem volt olyan ritka a vezérkarban, vagy esetenként magát a maffiafőnököt helyettesítette, és csak a közvetlen családtagjaik: a két Osamu, Ryuunosuke, Ru, és később Ichiru tudott a csalásról.

Ennek a két kölyöknek a házukban kibontakozó szerelmét nézték végig a szüleik, mielőtt akár Reichi, akár a nővére megszületett volna. Nem lepődtek volna meg, Reichi mégis ideges volt előttük, és a lebukást igyekezett elkerülni.

Ez azonban nem gátolta meg, hogy Mahiru kedvéért a karjában vigye ki a konyhába, a saját evőpálcikákával etesse az étkezőasztalnál, vagy megcsókolja, amikor biztos lehetett benne, hogy a szülei nem fognak hirtelen megjelenni. A hétvége körül forgó, kedves gondolatokkal aludt el, kezét a hozzásimult Mahiru derekán nyugtatva.

Mahiru napjainak egyhangúsága és Reichi további megfeszített munkája kifizetődött: minden édesebbnek tűnt, amikor péntek este átölelte a szobájából jövő pizsamás Mahirut az előszobában, és megcsókolhatta, mert a szülei már elmentek otthonról.

Reichi sajnálta, hogy Mahiru olyan sokáig maradt egyedül a házban, rá várva, de vidámnak tűnt, és a teste is sértetlen volt. Amikor elragadtatva a keze közé fogta és megsimogatta Reichi arcát, felcsúszott a ruhaujja, de csupasz karján csak régi hegek sok vastag, fehér sávja látszott.

Nem tett kárt magában az első csókjuk óta, és az elmúlt hetekben a legutolsó, ronda vágása is kezdett behegedni. Reichi, akárcsak a nyakát, a csuklóját és a karját is megpuszilta volna, de ott csak óvatosan ért Mahiruhoz; tudta, mennyire érzékeny rá.

Mahiru nem tiltakozott, amikor újra szájon csókolta és szorosan átölelte a derekát. Sokáig fantáziált a viszontlátás gyengéd érintéseiről, miután elköszönt az apjától.

Nem lett volna nagy kitérő, de Mahiru nem kérte meg Osamut, hogy vigye át az Akutagawa házba. Szép idő volt, élvezte a sétát, és nyújtotta az utcán töltött időt, mert hiába tudta, merre van Reichi, reménykedett, hogy találkozik vele a városban, és hazakíséri majd.

Mahiru ábrándozó romantikus volt, de korábban az elképzelt helyzetek másik oldalán szerepelt, és ő nyújtotta a karját Ainának. Azóta valóságban és álomban egyaránt ő simult Reichihez. Szeretett a vállához dőlni, lehunyni a szemét, és belélegezni a bőre és ruhái megnyugtató, másra nem jellemző illatát. Még ott, az előszobában is szívesen folytatta volna, az egész napos hiány után jólesett végre a közelében lenni.

Reichi megszakította a csókot, de csak annyira távolodtak el egymástól, hogy a tekintetük találkozzon. Mahiru melegséget fedezett fel Reichi esőszürke szemében.

– Sajnálnom, hogy várattalak – mondta halkan, mosolyogva, amiben gyengédség és csipkelődés egyaránt rejlett –, nem féltél egyedül?

– Nem, elfoglaltam magam – mondta Mahiru az igazságnak megfelelően. – Kaptam anyukádtól habfürdőt, kipróbáltam.

– Sajnálnom, hogy nem láttam. – Reichi csalódott képet vágott. Megsimogatta Mahiru derekát, és hátralépett, de nem volt szíve elengedni.

Félrenézett, mert Mahiru édes, gondtalan arca egészen összezavarta. Az utóbbi időben gyakran látta ilyennek, és a változás lenyűgöző volt, nem hasonlított a korábbi, boldogtalan önmagára.

Reichi szerette ezt, és azt akarta, hogy Mahiru jólléte minél tovább tartson. Nem akarta magától függővé tenni, mert hiába vigyázott, még önhibáján kívül is bármikor elkeseríthette, ezért próbálta Mahirut minél több törődéssel, apró figyelmességekkel és bókokkal szinten tartani.

– Igazából én is hoztam neked valamit, de lehet, hogy nem örülsz neki annyira, mint a habfürdőnek.

Reichi egyenesen kerülte Mahiru tekintetét, pedig imádta különleges, zöld szemét és az arckifejezését, ami a hír hallatán csodálkozóból hamar kíváncsivá alakult.

– Jaj, mi az, Rei? Megmutatod? – Megfogta Reichi kezét és lelkesen megszorította, de élénksége pirulásra késztette, és elhallgatott.

Mahiru szélsőséges volt, és vagy egészen kevés, vagy az illendőnél több érzelmet mutatott, akkor azonban csak ketten voltak, és Reichi előtt nem kellett színlelnie.

Mahiru édesség miatt lett izgatott, mert Reichi mindig tartott magánál néhány szem cukorkát, karamellt, és egy-két szelet apró csokoládét. Néha olyan különleges, európai csokoládét is, amit vagy az interneten rendelt, vagy, ami kézenfekvőbb volt, a maffia importált készleteiből származott.

Reichi azonban nem nyúlt a kabátzsebébe, hogy megkínálja valamilyen finomsággal. Még egy lépést tett hátra, Mahirut, mert a kezét fogta, szintén magával húzta, és sóhajtott, mintha a kezdeti öröm után tényleg ideges lett volna.

– Hát, itt van. – Felvette azt a papírszatyrot a cipősszekrényről, amit még érkezés után tett le, és Mahiru, aki csak a belépő Reichire összpontosított, addig nem is vette észre. – Nem vagyok biztos benne, hogy tetszik, de te jutottál eszembe róla. – Odaadta Mahirunak a szatyrot és az ajkát harapdálva várta a folytatást.

Reichi kénytelen volt előző este elbúcsúzni a szüleitől, mert tudta, hogy sokáig marad a maffiában, utána pedig a legközelebbi bevásárlóközpontba is elment, amit azóta fontolgatott, hogy másfél hete az anyja kérésére néhány új, még szakadástól mentes nadrágot választott magának.

Reichi szerette megajándékozni Mahirut különösebb alkalom nélkül is minden aprósággal, amiről úgy érezte, örülne neki, vagy amiről tudta, hogy szereti, ilyen volt a gyümölcs vagy a kedvenc, különben vacak banános csokoládéja.

Szerette volna látni az arcát, de félt is, hogy túl messzire ment az akkori választásával. Csak lopva nézett Mahirura, aki egyszerre látszott zavartnak, meghatottnak és boldognak: pislogott a kezében tartott, számára ismeretlen üzlet nevét viselő tasakra, majd Reichire, végül megszorította a kezét és a nappaliba húzta.

– Köszönöm, Rei! Megnézhetem? – Leült a kanapéra, az ölébe fogta a szatyrot, és olyan angyalian nézett fel Reichire, hogy ő nem tudta sokáig elviselni.

– Persze! Istenem, koala, miért vagy ilyen aranyos közben? – Reichi leült mellé, panaszos hanggal és látványosan az égre emelt tekintettel erősen eltúlozta a mondandóját.

Mahiru nevetett és viccnek gondolta, Reichi azonban komolyan beszélt. Gyakran sóhajtott fel, ha Mahirut látta, mert kerek, puha arca arra ösztönözte, hogy jól megnyomkodja, aztán mindenét összecsókolja, de ezt társaságban nem tudta megtenni.

– Sajnálnom, így születtem – mondta Mahiru vidáman, de elhallgatott és újra kíváncsiság tűnt fel az arcán, amint az első dolgot megfogta a szatyorban. Egy pár fekete kesztyű volt, hasonló a sajátjához, ami akkor, fürdés óta nem volt a karján.

Mahiru általában nem viselte alváshoz, a kezét el tudta takarni szűk, hosszú ujjú pizsamákkal, de nagyon oda kellett figyelnie, hogy bármit csinál, még a csuklójáról se csússzon vissza a ruhája. Az új pár kesztyű is olyan volt, mint amit szeretett. Úgy tűnt, legalább könyékig ér, ujjatlan, és a tenyere egy részét is eltakarta.

Mahiru meghatottan fordult a mellette ülő Reichihez, az ölében nyugvó szatyrot és kesztyűt majdnem a földre sodorta.

– Nagyon tetszik! Köszönöm, Rei! – Egy puszit nyomott a szája sarkára. – Honnan tudtad, hogy szeretnék?

– A múltkor panaszkodtál, hogy az egyik elszakadt, és mindig úgy szorongsz, ha ki kell mosni – mondta Reichi, de saját figyelmessége és jó emlékezete akkor kínosnak tűnt számára. – Most van még egy, hogy ne aggódj – tette hozzá –, de vettem neked még valamit, nézd meg. Nem tudom, tetszik-e.

– Biztosan, ha tőled van – mondta Mahiru, ahogy a másik, nagyobb ajándékot is kicsomagolta és széthajtotta az ölében. Nagyméretű, halvány rózsaszín kapucnis pulóver volt, a vállán és az ujja felső harmadán érett, piros eprekkel, a mellrészén néhány pici, fehér epervirág közt egy újabb gyümölcs látszott.

Mahiru halkan felnyögött, amikor maga elé emelte a pulóvert és alaposan megnézte. Tagadhatatlanul szép volt, a mintázat eloszlása a fiatal nők nyári kimonójának díszítésére emlékeztette, és a vékony, puha anyag is könnyedén simult a markába.

– Úristen, Reichi – susogta, leeresztve a pulcsit –, miért kapom ezt? Gyönyörű! Nagyon tetszik! De nem értem – ismételte, újra kezébe fogva Reichi jobb kezét, kérdő pillantást vetve az arcára.

– Mondtam, eszembe jutottál – felelte Reichi zavartan. – Olyan sok feketét hordasz, és szereted az epret, így gondoltam... Fel tudod venni, ha kimegyünk, és... Igazán tetszene rajtad.

Inkább elhallgatott, mert úgy érezte, kezd belegabalyodni a szavakba. A kesztyű nem volt olyan rossz, de már az üzletben is furcsán érezte magát, hogy a női sorok közt, az aranyos dolgok tengerében választ ruhát a barátjának. Eszébe sem volt, hogy lánynak öltöztesse, de Reichi titokban nagyon szerette ezeket a kedves, aranyos dolgokat, és mert Mahirut is ilyennek találta, szerette volna legalább egyszer hasonló ruhában látni.

Amíg válogatott, hálás volt, hogy a három fiatal eladó más vevőkkel volt elfoglalva; halálosan zavarba hozta magát a kiegészítők között a hosszú szárú fekete zoknikkal és áttetsző betétekkel szabdalt, gyümölcsös pólókkal, különösen, hogy Inkább az előbbit képzelte szívesen Mahirura. Ha az egyik, tőle alig idősebb eladó megkérdezte volna, hogy segíthet-e választani valamit a barátnőjének, biztosan fülig vörösödött volna.

Reichi otthagyta a hosszú zoknikat, mielőtt kéretlen, de vonzó gondolatai miatt képtelenné válik a beszédre, fizetett, és már csak amiatt idegeskedett hazafelé, mégis milyen szavakkal nyújtsa át Mahirunak az ajándékot, és ő vajon hogy fogadja. Utálta, hogy kénytelen magyarázkodni, de Mahiru reakciója jónak bizonyult, a csomagokat félretéve átölelte a nyakát és erősen, szenvedéllyel szájon csókolta.

– Köszönöm, édes – mondta egészen megfeledkezve magáról. – Ígérem, holnap mindkettőt fel fogom venni!

Reichi nem tiltakozott, hogy előbb legalább a pulóvert kimossa, mert Mahiru nem hagyta szóhoz jutni. Átölelte a nyakát, közelebb csúszott hozzá, és elnevette magát, amikor Reichi kibillent az egyensúlyából, és vele együtt hátrazuhant.

Ő a kanapé párnái közt, Mahiru a mellkasán landolt, de amint kiszabadította a kezét Reichi feje alól, megtámadott a két oldalán, és újra megcsókolta.

– Meg sem érdemlem, Rei, és téged sem – suttogta, megelőzve Reichi közbeszólását –, de imádlak, és nagyon hálás vagyok.

Minden szó után egy puszit nyomott az arcára, a szájára, és utóbb a nyakára. Leomló hosszú haja és váratlan érintései csiklandozták Reichit, aki halkan, csuklásszerűen kuncogott.

– Nyugi, koala – ölelte át a derekát, és széttette a lábát, hogy Mahiru helyet találjon köztük. – Ezerszer többet érdemelnél, mint amit adok neked, de igyekszem. – Rámosolygott, és az orrát Mahiru orrához érintette, mielőtt szájon csókolta. – Szeretlek – mondta halkan. Nem először tette, de Mahirunak még mindig hevesebben dobogott a szíve, felforrósodott az arca, és Reichi gyengéd, szerelmes hangja elakasztotta a lélegzetét.

– Én is, nagyon – suttogta, fejét lehajtva Reichi vállára, hogy elrejtőzzön előle. Már nem volt olyan furcsa kimondani, de barátkoznia kellett az érzéssel.

Őszintén beszélt, de közben küzdött a feltámadó, tompa bűntudattal. Egyszer, talán, hogy ezt enyhítse, egy Aináéra emlékeztető hangot hallott, ami elnyomta a gyötrő lelkiismerete hangját:

Azt akarom, hogy boldog legyél. Mindig boldognak akartalak látni.

Mahiru visszatartotta a könnyeit, addig pislogott, míg a látása ismét kiélesedett. Nem tudta volna megmagyarázni, és nem akarta tönkretenni a pillanatot érthetetlen érzésekkel és sírással, amikor valójában boldog volt, a szívét egyedül a búcsúzás tette nehézzé.

Reichi megcsókolta Mahiru feje búbját, csípőjén lazán kulcsolt kezét lassan lejjebb csúsztatta, és olyan könnyedén fogta meg a fenekét, mintha csak a kezét fogta volna. Mahiru megnyugodott, közelebb simult hozzá, és gyengéden, vágy nélkül újabb puszit a adott a nyakára. Az intim közelség akkor biztonságot nyújtott neki, és Reichi, aki érezte, hogy szüksége van egy kis nyugalomra, nem bánta, hogy csendben fekszenek, amíg ott tarthatta a karjában. Lassan simogatta előbb a fenekét, majd az oldalát és a combját, és Mahiru rövid fészkelődés után a nyakához közel, a fejének olyan kényelmes pontra feküdt, kezét maga mellett, Reichi mellkasán nyugtatta.

Nem mozdult, amíg össze nem szedte magát, és újra ki nem tisztult a szoba egy apró, látható szelete a szeme előtt. Az érzelmi sokk múlóban volt. Senki előtt nem kellett szégyenkeznie a szerelme miatt, mert végül szigorú lelkiismerete is képes volt megbocsátani magának, hogy képes volt Aina után valaki mást is szeretni. Gyászolta még és sosem felejtette el, de kezdte megtanulni, hogy kezelje a helyén Aina emlékét.

Valamivel több, mint két év telt el. A szomorú nap évfordulója körül Mahiru megingott, és újra bezárkózott magába. Reichi akkor tavasszal mégis ki tudta húzni a magának ásott veremből, és Mahiru nem bánta, hogy tud és szeretne is vele boldog lenni.

Minden apró figyelmesség és gondoskodás, amit egymással tettek, segített, hogy a lelke megnyugodjon. Kicsivel később, amíg Reichi zuhanyzott, és Mahiru ezalatt előkészítette a vacsoráját, mosolygáson kapta magát. Jólesett neki, hogy törődhet a szerelmével, még olyan apróságokban is, mint hogy megmelegítette az ételét, mire kijött a fürdőszobából.

Együtt vacsoráztak, és a könnyű étkezés egészen hosszúra nyúlt. Beszélgettek, amit időnként megszakítottak az egymásra vetett, szerelmes pillantások.

Reichi nem próbálta sem megérteni, sem megmagyarázni, mert a válasz egyszerű, ám hangosan kimondva annál ostobább volt: nem tudott elszakadni Mahirutól, mert szerette őt. A kettejükre ereszkedő rózsaszín köd miatt Reichi számára senki és semmi más nem létezett a világon, így egészen hosszan bele tudott feledkezni Mahiru látványába.

Ő volt az első komoly szerelme. A zeneszakkörös lányt, akivel randevúzni szeretett volna, és a később vonzalmat keltő egy-két évfolyamtársát nem lehetett vele egy lapon említeni. Gyakran egy szót sem váltottak, érdeklődése megmaradt a futó, esztétikai vonzalomnál, így amikor Mahiruval mindent megtapasztalt, amiről azelőtt csak álmodott, az érzések sokasága néha túltöltődéssel fenyegette.

Olyan új oldalait fedezte fel, amiket sosem nézett volna ki magából. Előzékeny, figyelmes, törődő volt Mahiruval, boldoggá tette az ő boldogsága, minden gondolatát ő töltötte ki, és szabad perceiben egyre azon tűnődött, hogy kényeztesse el még jobban, hová vigye, mit tegyen vele, és mit ajándékozzon neki, hogy mosolyt csaljon az arcára.

A dolgok, amikkel meghódíthatott volna egy lányt, Mahiruval szemben nem mindig működtek. Ha virágot visz neki, valahogy furcsa lett volna, ha randevúzni viszi és fizet helyette, szintén, mert Mahiru és az egész családja sokkal jómódúbb volt nála, és a kedves becézéseket is meg kellett válogatnia, mert sok közülük Inkább egy lányra, mint Mahirura illett volna. Mégis úgy akart vele bánni, ahogy szerinte érdemelte, és másnap délelőtt az édesen alvó Mahirunak az ágyba vitte a teát, és csókkal ébresztette fel, mintha nem egy fiatal herceggel, hanem egy mesebeli hercegnővel lenne dolga.

Reichi visszafeküdt mellé, átölelte a takarón át, és addig puszilgatta Mahiru arcát, amíg halk nyöszörgéssel kinyitotta a szemét és Reichit felismerve a mellkasához simult. Reichi az ilyen pillanatokban elégedett volt. Jólesett a takaró alól épp csak kilátszó Mahiru melege, a pizsamája elejét szorító ujjai, és a zöld szempár lelkesedése, amint Mahiru az álomból kiszabadulva először meglátta őt, és ha teheti, ezeket az apró dolgokat mindennap újra megismételte volna.

Szeretgette Mahirut, amíg egészen magához tért, és kibontakozott az öleléséből, hogy inni tudjon, ekkor vette észre Reichi előre az ágy mellé készített teáját.

– Köszönöm – mondta először normális hangon a Reichi mellkasához közel motyogott kedveskedések után. Felült, a háta mögé polcolta a párnát, és még mindig betakarózva, kócosan, piros arccal mélyet lélegzett a bögréből felszálló párából. Reichi gyönyörűnek találta.

– Szívesen, bébi – mondta Reichi, végre nem pirulva el a becenév miatt. Mahiru mellé ült, a térdére könyökölt és a kezébe támasztotta az állát. – Mit akarsz ma csinálni?

– Fogalmam sincs – ingatta a fejét Mahiru. Belekortyolt a teába, fél kézzel elengedte a bögrét, és megsimogatta Reichi rövid haját, lelapítva az egyik elaludt hajtincsét. – Rád bízom, Rei, de nem most – tette hozzá –, éhes vagyok.

– Ó, máris? – Reichi meglepődött. Mahiru még a teáját sem itta meg, és emlékezett, hogy kellett belekönyörögni a reggelit minden nap, amikor otthon volt, és együtt indult Osamuval az irodába.

Amikor látta őt, Mahiru keveset és ritkán evett, de állandóan éhesnek látszott. A tevékenységei gyakran elvonták a figyelmét az evésről, de, mert akkor semmi sem kötötte le, hamar eszébe jutott a korgó gyomra.

– Mit kérsz?

Reichi nem bánta, mert Mahirut mindig vékonyabbnak találta a kelleténél. Magasságához képest sovány fiú volt, csak a combján és fenekén volt mit fogni Reichi édességei és a főétkezések helyett elfogyasztott sütemények miatt. A szüleitől örökölt szerencsés testalkata miatt nem hízott meg, csak formásabb lett, amit a szűk, egyenes szabású nadrágok még inkább hangsúlyoztak rajta.

– Lekváros gofrit szeretnék, vagy palacsintát és gyümölcsöt, ha lehet – mondta, rövid időre Reichi torkára fagyasztva a szót. Mahiru a döbbenetét látva még hozzátette: – Most mi az? Otthon ez gyakori reggeli hétvégente.

– Itt csak akkor, ha a papa készít – mondta Reichi, amint magához tért –, de ha vársz egy órát, csinálok neked. – Mahiru mérlegelt, végül megrázta a fejét.

– Nem kell, nem akarok várni. Most szeretném. – Felfújta az arcát, tudva, hogy hatásos lesz, és igaza volt: Reichi nevetni kezdett.

– Rendben, fenség, akkor elviszlek cukrászdába, csak tarts ki addig – tette fel mindkét kezét, és ő is a fejét rázta. Mahiru annyira más világban élt, mint ő, hogy azt el sem mondhatta, megnyilvánult minden ilyen hétköznapi apróságában.

Reichi családja a körülmények ellenére egészen hétköznapi volt. Külsőleg csak a házuk előtt néha parkoló, Dokkmaffiából érkezett elegáns autó, és maga a hagyományos japán stílusú ház árulkodott a gazdagságukról, a pénzük azonban főleg Ryuunosuke tevékenységéből származott, és egyikük sem hivalkodott vele. Ryuunosuke egyszerűen arra használta a maffiában szerzett pénzét, hogy mindent megadjon a családjának, és békét teremtsen körülöttük.

A város zajától távol, csendes helyen éltek, közel a tengerhez. A háztól száz métert sem kellett sétálni a birtokhoz tartozó, privát tengerparthoz. Mégsem éltek a palotához hasonló pompában, az egész családot a visszafogottság eleganciája jellemezte.

Reichi inkább volt hétköznapi, mint gazdag szülők gyermeke. Mindig csak azért súgtak össze mögötte, mert a neve hírhedt volt, és az apja révén könnyen kapcsolták őt is az alvilághoz. Az anyja, Ninával ellentétben, dolgozott és maga vezette a háztartást, így Reichi kiskora óta ritkaság volt, hogy palacsinta várta reggelire, sokkal többször fordult elő, hogy ő készítette el a családjának.

– Ne már, ne hívj így – háborodott fel Mahiru, sötéten nézve a bögre fölül.

Nem volt valójában mérges, inkább zavarba hozta, ha Reichi olykor megjegyzéseket tett a származására. Ő az élete során keveset foglalkozott vele és nem is beszélt róla, ha valahogy nem került szóba. Az anya családját csak érintőlegesen, képekről és egy-két elcsípett történetből ismerte, kevés fogalma volt a felmenőiről és az európai nemességről.

Hercegekkel és hercegnőkkel magát és a testvéreit leszámítva csak mesékben találkozott, de az anyja történetei annyira mások voltak, mint az apja által felolvasott, klasszikusok japán mesék, hogy mindig csodálatosnak, és egészen valószerűtlennek látszott. A saját nemesi származása is abban merült ki, hogy volt egy hosszú, nehezen kiejthető neve amellett, ami szerepelt az iratain, de még Reichi sem vette a bátorságot, hogy III. Obermark hercegnek szólítsa.

Mire felnőtt, megszokta és elsajátította a japán nyelv minden tiszteletteljes árnyalatát, amit muszáj volt használnia a hétköznapi beszédben, de a szigorú, minden helyzetben érvényes alá-fölérendelt viszonyt nem szerette és sokszor értelmetlennek találta. Utálta, hogy Reichi, aki annyira közel állt hozzá, csupán azért beszéljen róla nagy tisztelettel, mert nemesnek született, vagy amiről még annyira sem tehetett: fél évvel idősebb volt nála.

Mahiru a szokásoknak megfelelően beszélt a tőle idősebbekkel és tapasztaltabbakkal, de ezt az iskolában, a felsőbb évesekkel szemben is nyűgnek találta, az irodában, Osamival pedig egyenesen furcsa volt, mert amint kiléptek az épületből, mindketten sokkal bizalmasabban bántak egymással.

Ezek a nyelvi és kulturális árnyalatok néha tehernek bizonyultak és fel is bosszantották. Mahirut főleg az apja nevelte és segítette a szocializációját, mert az anyja nem értett japánul, és bárhogy igyekezett, társas kapcsolatok ottani jellemzőit sem tudta elsajátítani. Az ő nevelőintézetben csiszolt kifogástalan modora és sokoldalú tudása sem volt elég, hogy a helyi szokásoknak megfeleljen. Nina udvarias és finom volt, de csak, mint egy külföldi, Mahirut azonban szerették volna japán szellemben felnevelni.

Az anyja személyisége azonban óhatatlanul hatással volt rá, és Mahiru hajlamos volt, hogy az értelmetlen, korlátozó hagyományokat elutasítsa. Reichivel szemben egészen elengedte magát, de mert érzékeny volt az egyenlőségre és igazságosságra, még az is bosszantotta, ha Reichi játékból próbált alárendelődni.

Reichi, hogy oldja a feszültségét, megnyomta az arcát.

– Bocsánat, fenség – vigyorodott el szemtelenül, így már Mahiru sem tudta komolyan venni és haragudni. – Idd meg a teád, addig felöltözöm – tette hozzá, és otthagyta az ágyban, hogy keressen valamit aznapra a ruhásszekrényében. – Ne leskelődj! – szólt rá, magához véve az öltözékét.

– Úgy csinálsz, mintha nem láttalak volna már ezerszer! Minek mész ki egyáltalán? – vágott vissza Mahiru egy újabb korty után.

– Persze, persze, de akkor se bámulj! – Reichi elpirult, de maga sem tudta, miért jött zavarba: Mahiru nem egyszer segítette már le a ruháját. – Meg akarom mosni az arcom – mondta már az ajtóban, magyarázatként.

Mahiru bólintott, és amint Reichi a beleegyezését kapta, kiment a fürdőbe. Mire a folyosó másik felére ért, el is felejtette a bosszúságát. Felöltözött, szépen megfésülködött, amiről első ottjártakor elfeledkezett, és egy kevés parfümöt hintett magára. Nagyon ritkán használt, de az alkalom különleges volt, és tudta, hogy Mahiru ezt az édeskés, fűszeres illatot nagyon szerette. Azt mondta, karamellás almára és esőre emlékezteti, amikor Reichi először kipróbálta, és megérezte rajta. Sokáig nem hajolt el tőle, aznap gyakran visszatért hozzá, hogy lopva a ruháit és a nyakát szagolgassa.

Tagadhatatlanul tetszeni akart Mahirunak, és mert az volt az első valódi randevújuk, Reichi olyan feszült izgalommal készülődött, mintha Mahirut nem bő tizenhat éve ismerte volna. A szokásosnál szűkebb szabású pólót vett fel, gondosan felhajtotta az ujját, és eligazgatta az alját a nadrágjában, hiába vett fel aztán egy bő, hosszú, csuklyás pulóvert is, hogy az utcán az arcát és a teste minél nagyobb részét eltakarja.

Reichi aggódott, hogy bármikor találkozhat egy ismerőssel, és gondot okozott volna, ha korábbi vagy majdani munkái meglátják az arcát, amíg kettesben vannak Mahiruval. Akkor csak élvezni akarta a társaságát, beszélgetni vele, esetleg megfogni a kezét, amikor már elég messze voltak az Akutagawa háztól; a Mahiru stílusától annyira eltérő rózsaszín pulóvert is részben a kiléte elrejtéséért választotta.

Mahiru mindenben jól nézett ki, amiben addig látta, mert jó ízléssel válogatta össze a ruhatárát, de ez egyben jellemző is volt a fiatal nyomozóra, és nem lett volna szerencsés sem a Nyomozóirodát és a Dokkmaffiát, sem a Dazai és Akutagawa családot ilyen módon összefüggésbe hozni.

Egyiküket sem akarta bajba sodorni, és Reichinek az volt a legegyszerűbb, ha Mahirut igyekszik megvédeni minden kellemetlenségtől. Magát kevésbé féltette, és hiába tudta, hogy Mahiru is képes vigyázni magára, Reichi józan esze szabadságolta magát, ha a biztonságáról volt szó és szerette volna elrejteni őt a világ elől. Senkinek nem volt köze hozzá, ki a szerelme, és milyen bájos arc rejlik a bő kapucnija alatt.

Reichi nem volt sokáig távol, de mire végzett, Mahirut is öltözködés közben találta. Egészen másképp nézett ki, mint ahogy korábban otthon vagy az irodából jövet látta: szokásos nadrágjai és inge helyett fekete farmert és a Reichitől kapott epres pulóvert viselte, a ruha ujját könyékig felhúzta, és gondosan eligazította a kesztyűje fölött.

Ritkán viselt, egyetlen edzőcipőjét is előszedte a táskájából, az ágy végében várt az indulásra. Reichi is sokszor látta már őt, de a változástól leesett az álla.

– Olyan jól nézel ki – nyögött fel, megpillantva a neki háttal lévő Mahirut. Ő épp a nadrágját igazgatta, de a hangját hallva felegyenesedett, a fejére csúszott kapucni leesett és szétterült a vállán. Reichi újra meglátta Mahiru arcát, amin a tettenérés zavara hamar feloldódott.

– Mondod te – mosolygott rá, de szinte azonnal félrenézett. Reichi látványa felizgatta, amit nehezen tudott volna másképp titkolni. – Még tíz perc és mehetünk – nyomakodott el mellette az ajtóban, de Reichi nem állta meg, hogy megfogja a derekát és maradása bírja. Mahiru nem bánta, hogy csak egy rövid csók után engedte ki a fürdőszobába.

Reichi illata sokáig az orrában volt még, érezte fogmosás közben, és egészen felcsigázta Mahirut, mire visszatért hozzá a hálószobába. Lélegzetelállítónak találta őt, mint annyiszor azelőtt, ha Reichi pulóver nélkül mutatkozott, és a karját vagy a vállát látta. A nyaka ugyanilyen hatást tett rá, és akkor Mahiru még a kulcscsontját is láthatta; nem bírta ki, és Reichit átölelve kis, mentolos csókokat adott rá, mielőtt a fejét a mellkasára hajtotta.

Reichi az ágyon ült, és halkan nevetett, amikor Mahiru az ölébe tette a lábát.

– Így nem tudunk elindulni – mondta, közben az ujja köré tekert egy kunkori tincset Mahiru tarkóján.

– Nem baj, jó itt – mormolta Mahiru, újabb kis puszit adva a nyakára.

– Nekem is – sóhajtott fel Reichi. Lehunyta a szemét, kiélvezte az érintést, a hajtincs eközben kisiklott a kezéből. – De akkor nem lesz süti.

Azt várta, hogy Mahiru újra megcsókolja, de ő elégedetlen hangot adva eleresztette és kiszállt az öléből. Reichi felnézett rá, Mahiru savanyú képpel fogta fél kézbe a cipőjét, a másikat Reichinek nyújtotta.

– Meggyőztél, gyere – mondta, és Reichinek erősen uralkodnia kellett magán, hogy el ne vigyorodjon.

Megfogta Mahiru kezét, hagyta, hogy felhúzza, és kimentek a szobájából. Mahiru eközben tovább beszélt; Reichi csak az epermintás hátát és a tarkóján örökké kócos barna haját látta.

– Téged nem ehetlek meg, Rei, hiába vagy az egyetlen édes dolog a házban. Később nagyon szomorú lennék.

– Hé, ezt én is mondhatnám rólad. – Reichi próbált magabiztos maradni, de csak azért sikerült, mert Mahiru nem látta az arcát; a váratlan flört zavarba hozta.

Másfelé nézett, bármilyen kívánatosnak volt, ahogy Mahiru a cipőjét kötötte, és sikerült megnyugodnia, mire kiléptek a házból. Elmúlt a perc, amíg Mahirunak hasonló stílusban felelhetett volna, és odakint, a kellemes szombat délelőtti melegben elmúlt a kacérkodó kedve. Reichi csak élvezte a tenger felőli szél gyenge, sós illatát, az arcát melengető napfényt, és a zöldellő, még el nem virágzott fák látványát. Egy egész háztömböt sétált anélkül, hogy mint mindig, a kapucnit már az első lépés után a fejére húzta volna.

Mahiru akkor óvatosabbnak bizonyult nála, mert mire Reichi először rápillantott, csak a rózsaszín kapucni alól kikandikáló egyik barna hajtincsét látta. Hamarosan azonban a karját is megérezte, amikor a járdán közelebb sodródtak egymáshoz.

Reichi nem sokat tétovázott, amikor a kézfejük egymáshoz ütődött. Megfogta Mahiru kezét, az ujjaikat összefűzte és egy kicsit megsimogatta. Hevesebben vert a szíve, de nem engedte el őt, és megkönnyebbült, amikor Mahiru másik kezével is belekapaszkodott. Hozzá simult, ujjait gyengéden a felkarján nyugtatta. Máskor is bújt így hozzá, de akkor a közelsége különösen jólesett Reichinek.

Sokáig andalogtak a városban, halkan beszélgetve, mielőtt Reichi a korábban kiszemelt úticéljukhoz, a negyed legjobb cukrászdájához vezette. Felkapottságához hűen a terasz és maga az épület is zsúfolt volt, de Mahiru ennek ellenére sem kérte, hogy válasszanak másik cukrászdát maguknak. Sikerült helyet találniuk a terasz egyik szélén, távol a bejárattól, a felállított napernyők és gömbölyű, apró virágú bokrok árnyékában.

Mahiru közelebb húzta a székét Reichihez és a tányérját is mellé igazította. Két hatalmas pohár bubble tea állt még az asztalon, amit Reichi tett le. Mahirut a süteményeik jobban érdekelték, azonban, amint letette a tányérokat, minden figyelme Reichire összpontosult.

– Megkóstolod? – Reichi felé nyújtott egy falat tortát, olyan nyugodtan, mintha a szobájukban lettek volna. Reichi csak egy pillanatig tétovázott, mielőtt elfogadta, és Mahiru felé dőlt, hogy a szájába adhassa. Nem sokkal később megismételte és ő etette meg Mahirut a saját süteményével, közben olyan szeretettel nézte, hogy a legszigorúbb felnőtt is megbocsátotta volna.

Semmi jelentősről nem beszélgettek, mert teljesen el voltak telve egymással és a randevú közbeni apró, jó benyomásokkal. Az asztalnál nem volt helye aggodalomnak, kétségnek, vagy épp az otthoniaknak és a munkának. Kettesben voltak egy gyönyörű napon, amikor nem számított, mit csináltak korábban, és eljátszhatták, hogy közönséges, boldog tinédzserek, akiknek nem áll Nyomozóiroda vagy a Dokkmaffia a háta mögött.

Tényleg boldogok voltak. Minden korábbi és jövőbeli nehézségről el tudtak feledkezni, amíg a torta és a teájuk kitartott. Sokáig ültek az asztalnál, az italukat kortyolgatva, egymás kezét fogva, békés csendben, amit csak néha tört meg egy-egy elsuttogott szó. Nem törődtek a mellettük lévőkkel, mert a hátuk védve volt, és a terasz minden vendége ártalmatlan civilnek látszott, mégsem beszéltek hangosan, mintha az a körülöttük lévő varázst azonnal megtörte volna.

Reichi hosszasan nézte Mahiru kezét, ami a tenyerében feküdt, mielőtt felhúzta és megcsókolta volna. Mahiru elpirult, de nem hajtotta le a fejét. Az epres kapucni mindenki elől eltakarta, Reichi is csak félszeg mosolyát látta.

– Nagyon tetszel nekem – mondta akkor már másodszor, de ugyanúgy liftezett a gyomra. Lesütötte a szemét, Mahiru kezét nézte, amit még nem engedett el, és szaporán újra megcsókolta. – A kezed, az arcod, Mahi, mindened, és nagyon boldog vagyok, hogy most itt vagy velem.

Reichit egész nap ez a keresetlen őszinteség gyötörte, mert szerelmes gondolatokkal volt tele a feje, amióta csak előző este magukra maradtak a házban. Egyébként is sokat gondolt Mahirura, de ez a hétvége más volt. Minden módon, zavartalanul fejezhette ki az iránta érzett szerelmét és ragaszkodását, és ahogy telt az idő, egyre izgatottabb lett. Kimondatlanul lebegett köztük, hogy mást is várnak még az együtt töltött két éjszakától.

Reichi szerette volna az egész napot ilyen jól tölteni Mahiruval. A cukrászda és a séta is jólesett neki; végül levette és a vállára terítette a pulóverét, de Mahiru a meleg ellenére sem vált meg a sajátjától.

Reichi előbb egy árnyas, fákkal teli sétálóutcára, majd a Yokohama Parkba vezette, hogy megóvja, majd, amikor már körbejártak, elücsörögtek egy padon, és Reichi leterített pulóverével a fejük alatt feküdtek a fűben. A felhőket nézték, mint korábban a palota kertjében, a kis tó partján, végül kézen fogva, beszélgetve elindultak hazafelé.

Reichi szerette hallgatni, ha Mahiru mesélt neki, különösen, ha olyan lelkes volt, mint akkor. Beszéd közben felé fordult, a karját fogta, és néha, a szenvedély hevében összekulcsolt ujjaikat simogatta. Reichi elérte a célját: Mahiru tele volt jó élményekkel és a város benyomásaival, ami felélénkítette és a fantáziáját is megmozgatta.

Mahiru szégyenlős volt a maga művészetére, de ha elmerült benne, akár órákig képes volt a felhőkről, a napfény játékáról, az ég ezernyi, váltakozó színéről, a természetben rejlő megannyi, papírra kívánkozó témáról, és a saját terveiről beszélni. Vonzotta az ég, a fény, a színek és a szabadság, de gyönyörű képsorozatait Aina halála megszakította. Mahiru utána sokáig nem nyúlt krétához vagy ceruzához, a rajztömbjében csak megkezdett, groteszk képek sorakoztak, amik jobban illettek az általa úgy szeretett Ito Junji mangákba, mint bármi másba, pedig Mahiru csak a lelkében betetőző fájdalomtól akart megszabadulni.

Azóta megnyugodott, újra kezdte észrevenni a szépséget maga körül, és az utolsó pár alkalommal már inkább Reichi lopott portréit, mint egy halott kifacsarodott testét rajzolta.

Akkor, hazafelé is arról lelkendezett, milyen gyönyörűen csillan az alkonyi fény Reichi hajában és színezi meg egyébként is különleges, rikítóan világos szemét. Egyszer megállította, amivel meglepte őt, és azt mondta, arcán elragadtatással, hogy egyszerűen gyönyörűnek találja.

Reichi nagyon, de Mahiru egyáltalán nem jött zavarba. Felszabadult az együtt töltött nap vége felé, a tökéletes randevú minden idegességétől megfosztotta.

Körülnézett, de mert senki sem volt a közelben, lábujjhegyre állt és megcsókolta Reichit, karját a nyaka köré kulcsolta. Reichi tétovázott, végül megfogta a derekát és egy percig a karjában tartotta. A pillanat tökéletes és megismételhetetlen volt: Reichi régóta először igazán boldognak érezte magát.

.

.

.

.

.

Sziasztok, kedveseim! Jó volt lubickolni a flufftengerben~? A fiúk megérdemeltek végre valami ilyesmit, és ennél többet is, amit a következő rész tartogat.

A mostani irodalmi ajánlóban az új könyvemet szerepeltetem (antikváriumban néha kapható, megéri megvenni, ha feltűnik egy példány): Modern japán elbeszélők a címe, és rengeteg BSD-s szerző, illetve más, számunkra talán ismeretlen, de nagyszerű elbeszélők művei szerepelnek benne. Még keveset olvastam belőle, mert jelenleg egy íráson dolgozom (ChuuyaxReader), de az eddigiek alapján szeretettel ajánlom mindenkinek (különösen, hogy szerepel benne egy Dazai Osamu novella, a Villon felesége, és Osamut nagyon ritkán találhatjuk meg magyar fordításban).