Kávé és hosszú búcsúzkodás nélkül, feltűnésmentesen hagyták ott a lakást. Ichiru kikísérte a nyomozókat az előszobába, majd távozásuk után azonnal bezárta az ajtót. Fél hét volt, már nem álmodott róla, hogy visszafekszik Chuuya mellé, ahol az éjszakát meg-megszakított alvással töltötte.

Eltüntette a vendégei minden nyomát, kávét készített, és leült egy csészével a pulthoz, szemben a behúzott függönyű ablakkal. A lent elterülő utcák hálójában elég pontosan meg tudta volna határozni, hol van a Hüllők és Osamiék találkozópontja, de a házat, ahová készültek, nem látta volna a lakás ablakából. A központtól északra feküdt, egészen messze a Dokkmaffia fő érdekeltségi területétől. Ichiru csendben adózott a hírszerző ügynökeik nagyszerűségének, mert magától azt a helyet fel sem fedezte volna.

A harciegység fél órán belül elérte és körülvette a házat. Épp a legszerencsétlenebb reggeli időpontban, de néhány arra járó civil miatt egyikük sem akart várni. A Hüllők gyakorlottak voltak az észrevétlen beszivárgásban, Mahiru és Osami pedig szorosan mögöttük maradt, amint a telekre léptek. Mire Chuuya kócosan, álmosan, félrecsúszott pólóban kijött a hálószobából, és megpillantotta Ichirut a konyhában, a mentőcsapat a kétszintes ház előterében járt, meglepve a bent tartózkodó maroknyi, halkan beszélgető fiatal férfit, és kettőt közülük anélkül ütöttek le, hogy egyetlen hangot kiadhattak volna.

Ez a hátsó bejáratánál zajlott, a ház frontján már nagyobb volt a küzdelem, ahogy az épület védői kezdtek magukhoz térni. A repkedő káromkodások és segélykérések felverték a banda többi tagját, és futva érkeztek újabb emberek az emeletről, ketten pedig a konyha felől, ahová a Hüllők először bejutottak.

Az általános kavarodásban Osami elkapta Mahiru karját és a fülébe kiabált, hogy meghallja:

– Lefoglaljuk őket fent, te keresd meg a pincét és Reichit! Utánad megyek. A lányokat ne bántsd! – Mahiru eddigre kitépte magát a markából és elfutott, fellökve egy nekitántorodó, vérző szájú egyetemistát.

A Hüllők felvilágosították őket az autóban a banda ismert szerkezetéről, és mind törekedtek rá, hogy csak a magját alkotó idősebb fiúkat bántsák. Chuuya számára nem területféltés, csak A démon véréhez tartozó fiatal lányok miatt voltak érdekesek; egy ilyen szervezethez önszántukból valószínűleg sosem csatlakoztak volna.

Amíg felderítették a házat, tíz-tizenöt fiatal férfit és feleannyi sikoltozó lányt találtak, mintha az egész banda a főhadiszállásukra gyűlt volna éjszakára. Ezeket a lányokat muszáj volt szemmel tartani, nehogy megszökjenek vagy pániktól vezérelve rájuk támadjanak és kárt tegyenek magukban. Osami az egyiket a sérült vagy ájult bandatagokhoz hasonlóan a képességével kötéllé formált függönyökbe csavarta.

A legnagyobb harc a földszinten zajlott, de az emeletet is fel kellett deríteniük, míg Mahiru egyedül tört át a sérültek között, a pincébe vezető ajtót keresve. Sajgó bal keze ujjait már a fémgyűrűkbe bújtatta, jobbjában Ichiru pisztolyát fogta. Egyelőre a combja mellett volt, de készenlétben.

Az összecsapás hangjaitól távolodva benézett a konyhába, egy sötét, bútorokkal telezsúfolt kis szobába, és egy rövid folyosóra, mielőtt végre megtalálta, amit keresett. Fény szűrődött ki egy félig nyitva hagyott ajtó résén, a bokáját hideg csapta meg a közelében. Két fiú onnan rohant elő korábban, a társai segélykérését hallva, de a lefelé vezető lépcső üres és csendes volt.

Mahiru tétovázás nélkül tárta szélesre az ajtót és lement. Minden lépésére figyelt, a pisztolyt célra tartotta. Fel kellett volna izgatnia, hogy egyedül hatol be az épület addig ismeretlen részébe, de a félelem és idegesség is elkerülte.

Összeszorította a száját, de elvicsorodott, amikor a piszkos betonpadló első szeletét látta meg a kanyarban. Az utolsó két lépcsőfokot egyszerre lépte át és a pincében termett, célba véve az egyetlen alakot, akit először meglátott.

Hosszú hajú, terülős szoknyát viselő lány ereszkedett féltérdre a terem közepén, Mahiru mellette Reichi bakancsos lábát is megpillantotta. Tett még egy lépést, erre a lány is felemelkedett a földről, és a kezét ütésre emelve felé mozdult.

Mahiru figyelmeztetés nélkül a combjára irányította a pisztolyt és lőtt, de hiába fakasztott vért, a lány meg sem ingott. Alig egyméterre volt tőle, amikor Mahiru oldalra lépett és halántékon ütötte előbb a pisztoly agyával, majd távolabbról a bal kezével is, újabb véres sebeket ejtve rajta.

Térdre akarta kényszeríti, nem érdekelte a testi épsége. Biztos volt benne, hogy ártott Reichinek, és Mahiru senkivel szemben nem volt könyörületes, aki ilyen állapotba juttatta.

Miután ellökte magától a lányt, a dobozokkal kitámasztott, földön ülő Reichihez sietett. Letérdelt elé, megtapogatta duzzadt, piszkos arcát, és megszólította volna, de Reichi nagyra nyílt szemmel felkiáltott és megpróbálta hátrakötött keze ellenére is arrébb vonni.

– Vigyázz! Erősebb a vértől – figyelmeztette Mahirut rekedten, ahogy próbálta ellökni a feléjük lendült lány útjából. Mahiru felfogta, amit hallott, de nem reagált időben, és a lány, aki két összekulcsolt kezével a fejére célzott, a kis kitérés ellenére is eltalálta.

Fájdalom robbant a vállában, zsibbadás cikázott végig a karján, de sikerült megtartania a pisztolyt a markában. Megfordult és újra megütötte, vaktában a bordáit találta el.

– A sajátjától? – sziszegte Reichinek, ahogy felegyenesedett és a testével takarta őt a lány elől. Mahiru a dühös, sötét szemébe nézett és rávicsorgott, a véres arcú lányt halk morgásra sarkallva.

– Másokétól. Ne hagyd, hogy bántson – mondta Reichi, nehezen ejtve a szavakat felrepedt szájjal.

Mahiru bólintott, de le sem vette a szemét az ellenfeléről. Azt fontolgatta, meddig tarthat a lány képessége, és hány sérülés kell, mire végre leveri a lábáról. Az ütések és a lőtt seb láthatóan nem zavarták. Mahiru nem okozott neki halálos sérülést, de hiába kerülte el a comb fő ereit, a lány erősen vérzett. A kezdetleges regeneráció csak lassan lépett működésbe: amíg újra a közelébe ért, a vér keskeny patakban folyt le a lábán.

– Hé – szólt oda Mahirunak, összetapadt haját kisöpörve a szeméből –, tűnj el Akutagawától, nem akarlak nagyon bántani. – Ugyanolyan riasztó, vicsorgásszerű mosoly tűnt fel az arcán, mint amivel Mahiru fordult felé. – Tedd le a pisztolyt, kisfiú – mondta, félelem nélkül nézve Mahirut, aki reszkető kézzel újra célba vette, most már a felkarját –, vagy én fogom elvenni.

– Próbáld meg – mondta Mahiru, várakozási idő nélkül meglőve a lányt, aki megtorpant és átlyukasztott, vérző karjára bámult. Amíg újra felemelte a fejét, Mahiru tett egy lépést oldalra, és a kipattintott papírvágókését Reichi mellé ejtette. Sikerült takarnia a mozdulatot, de a lányt különben sem érdekelte, hevesen rebbenő szeme csak a friss seb és Mahiru arca közt cikázott.

– Nem lesz több esélyed – sziszegte, már tettetett kedvesség nélkül. Feléjük mozdult, felkapott egy törött asztallábat a földről, és olyan könnyedén lengette meg a kezében, mintha csak egy papírlap volna.

Mahiru újra rálőtt, de célt tévesztett. A töltény elzúgott a lány mellett, csak a szele legyintette meg az arcát. A fadarabbal lesújtott Mahirura, leverte a lábáról, és ő féltérdre esett előtte. Vér gyűlt össze a szájába és folyt le az ajkán, amit nem tudott lenyelni a fájdalomtól benne rekedt levegő miatt.

A lány lehajolt hozzá, kirúgta a pisztolyt a kezéből és Mahiru kezére lépett, edzőcipőjével belepréselte ujjait a talajba.

– Ezzel se próbálkozz – fogta meg Mahiru bal kezét, és lefeszegette a boxert feldagadt ujjairól. – Ne aggódj, te különben is jobban tetszel nála – duruzsolta kezébe fogva, majd megcsavarva Mahiru kezét, aki felszisszent, de bárhogy cibálta a karját, nem tudott ellenkezni.

A lány leguggolt elé, tenyerét égető fájdalommal még jobban a padlóra nyomva, mégsem helyezte rá egész testsúlyát, láthatóan nem akarta eltörni. Továbbra is lefogva tartotta Mahiru bal kezét, szabad kezével azonban megragadta az állát és vérző fejét maga felé fordította.

A lány szeme felragyogott, a lélegzete szaporábbá vált, ahogy Mahiru ajkára hajolt, és lenyalta róla a vért. Előbb csak a szája sarkában összegyűltet ízlelte meg, aztán végignyalta az ajkát és Mahiru minden tiltakozása ellenére megcsókolta.

Mahiru igyekezett hátrébb húzni a fejét, de a lány olyan szorosan tartotta, hogy mozdulni sem tudott, ekkor keményen megharapta.

– Majd abbahagyod, kedvesem, Akutagawa is harapós volt – vigyorodott el a lány, saját és Mahiru vérét is lenyalva az ajkáról. A képessége új erőt szerzett, a sebeit már egyáltalán nem érezte, és megszűnt a vérzés is, hiába ázott el addigra szinte az egész ruhája.

Ki akart egyenesedni és Mahirut is felhúzni magával, amikor zajt hallott és azonnal megfordult. Reichi még mindig a dobozoknak támaszkodott, alig tudott ráállni sérült lábára, de a keze szabad volt, és a lány fejére célzott Mahiru leejtett pisztolyával.

– Ereszd el őt – morrant Reichi egy óvatos lépést téve, de közben megingott az egész teste. Ez elég volt, hogy a lány feleszméljen, és Mahirut maga elé rántsa.

– A barátod? Milyen édes. Lődd le, ha akarsz engem – csücsörített Reichinek Mahirut pajzsként tartva maga előtt. Összehúzott szemmel méregette a dühös, de gyenge foglyát. – Na, gyerünk, Akutagawa – cukkolta édes hangon –, tudom, hogy képes vagy rá.

Reichi tehetetlen volt, mert nem tudott lábra állni, hogy odamenjen és Mahirut kiszabadítsa, így viszont csak őt bánthatta volna. Ki akarta tépni a kezéből Mahirut, a lány fejét pedig addig csapkodni a falhoz, amíg csupán egy összeroncsolt massza marad az arcából. A fogságban töltött másfél nap annyira meggyűlöltette vele, hogy, különösen az elmúlt pár perc után, még ezt is túl barátságosnak találta.

A lány hiába erősítette meg magát a képességével, nem tudott küzdeni egy torkának feszülő késsel és a hajába tépő ujjakkal, amikor az erősítés első embere megjelent a háta mögött, és előnyös helyzetét megfordította. A Hüllő elérte, hogy a lány eleressze Mahirut, és amint nem volt útban, a térdhajlatába rúgott, és a földre kényszerítette, hogy ártalmatlanítsa.

A nyomában belépő Osami megtorpant a rengeteg vér, a pisztolyt szorító, hamuszürke arcú Reichi, és a földre rogyott Mahiru láttán, a társát és a romokban lévő lányt csak később vette észre. Kellett néhány másodperc, amíg felmérte a terepet, de aztán azonnal a képességébe kötötte a lányt és felakasztotta a magatehetetlen csomagot az egyik vastag gerendára, miközben lerohant a pincébe, és kiabálni kezdett a fent lévőknek, hogy segítsenek a fiúkat kivinni onnan.

Osami átölelte Reichit. Magához szorította, a tőle magasabb fiú szakadt ruháihoz nyomta az arcát, szétkenve rajta az eleredő könnyeit. Reichi hevesen lélegzett, leeresztette a fegyvert, de még Osami vállán át is Mahirut nézte, aki mellett az egyik maffiózó guggolt, és segített neki felkelni a földről.

– Mahiru! – nyögött fel, igyekezve kiszabadítani magát a nővére karjából. Reichit nem érdekelték az emberek, a hely, sem a saját nyomorult helyzete és fájdalma.

Mahiru megállt, az őt támogató Hüllővel együtt fordult Reichi felé, és ránézett csapzott haja alól. A szemében addig ismeretlen, izzó kifejezés volt, de a féktelen, könyörtelen düh, ami Reichi megmentésére vezette, már elpárolgott, űrt hagyott maga után.

Megpróbálta kinyújtani a kezét Reichi felé, de zsibbadt és alig mozdult a karja. Rámosolygott Reichire, ami sápadt, vérfoltos arcán ijesztő volt, aztán újra lehajtotta a fejét.

– Biztonságban vagy, Rei – mondta, testsúlyát az őt felsegítő Hüllő vállára helyezve, amikor a maradék erő is kiszállt belőle. – Megmondtam, hogy nem engedem, hogy bárki bántson.

Reichi reszketett, csupasz karja libabőrös lett. Kénytelen volt megkapaszkodni Osamiban, mert nemcsak megrándult bokája miatt volt nehéz talpon maradni.

Hagyta, hogy Osami Mahiru után vezesse, még azt is, hogy a blézeréből formált ruhával terítse be, amíg a saját dzsekijét meg nem találták az egyik gúzsba kötött tinédzseren, de sem a pusztítás, sem a fájdalom nem érdekelte, csak Mahiru közelében akart lenni.

Egymás mellett ültek az egyik fekete autó hátsó ülésén. Mahiru a vállára fektette Reichi fejét, és kevésbé fájó kezével a haját simogatta. A mozdulattal nyugtatta magukat, és igyekezett megkapaszkodni a valóságban. Visszakapta őt, Reichi élt, és egyikük sem szenvedett komoly sérüléseket, legalábbis akkor a beléjük diktált fájdalomcsillapítók és enyhe nyugtatók miatt annyira eltompult, hogy nem érzett fájdalmat.

Nem tudta megkérdezni Reichit, mi történt vele, és akkor nem is számított. Ki akarta élvezni, hogy mellette van, érzi őt, és biztonságban tudja. Akkor sem eresztette el, amikor Osami és a sofőr is beszálltak az autóba, és a fejük körvonala kirajzolódott a sofőr- és utasteret elválasztó fekete üvegfal mögött.

A Hüllők összeszedték és elvitték a bandatagokat. Más, a helyszínre érkező maffiózók biztosították a terepet, és egy bizonyos írással a kiérkező rendőrökkel is hamar szót tudtak érteni. Úgy tüntették el az összecsapás nyomait, mintha soha ott se lettek volna, és a kiürült, elcsendesedett ház estére bezárult és magára maradt.

Mindannyiukat a Dokkmaffiába, a rövid kórházi kezelés után pedig Osamit és a két fiút Osami városban hagyott autójához vitték. Ichiru magára vállalta, hogy elrendezni a dolgot Chuuyával, a hosszas jelenlétük ebben csak zavarta volna. Chuuya mindenképp hallott volna részleteket a banda felszámolásáról, de kisebb bajt okozott, ha csak később, a látható sérülések elmúltával találkozott Reichivel és Mahiruval, Osami részvételét pedig lehetőség szerint ki akarták hagyni a jelentésből.

Osami hazavitte őket magához, és amint a fiúkat lefektette a vendégszobában, mindenkit felhívott, aki aznap délelőtt kereste, és mind magát, mind Mahirut kimentette Osamu, Nina, Kunikida és a férje előtt.

Kivett egy szabadnapot, elviselve az irodavezető tajtékzó dühét a váratlansága miatt, Mahiru szüleit biztosította, hogy a gyermekükkel minden rendben; vele találkozott, és elviszi majd őt vásárolni. Kolyát is sikerült megmutatnia, hogy otthon van, Reichit is hazavitte, és a körülményekhez képest minden rendben zajlott; telefonban nem akarta Kolyát az ügy részleteivel aggasztani.

Amint mindennel végzett, még egy üzenetet írt Ichirunak, aztán leült, és a kezébe temette az arcát. Osami egészen addig tartotta magát, de végre, hogy miden elsimult, megengedhette magának az összeomlást.

Fogalma sem volt, hogy fogja Mahiru sérüléseit megmagyarázni Osamunak és Ninának, hogy titkolják el Reichi elrablását a szüleik elől, és mégis mennyire fog benne csalódni mindenki, akit tisztel és szeret, ha huszonnégy órán belül rájön, hogy hazudott nekik a saját és a fiúk állapotáról.

Osami sírva fakadt, de egy perc múltán letörölte a könnyeit, és addig összpontosított a lassú légzésre, amíg megszűnt a keze remegése. Megoldjuk, ismételgette, ahogy lezuhanyzott és elment teát főzni.

Ebédet készített, hogy lefoglalja magát, és ne gondoljon az elmúlt néhány keserves órára. Meg akarta etetni fiúkat, amikor az ebéd elkészítése után benézett a kisebbik hálószobába, de nem voltak ébren. Mahiru az oldalán feküdt a fal mellett, Reichi a hátán, félig lesodródott róla a takaró, és egymás kezét fogták még álmukban is, mint akik őszintén félnek, hogy újra elszakítják őket egymástól.

Reichi még azután is kapaszkodott Mahiruba, hogy felébredt, és a mozdulatlanul fekvő szerelmét látta. Az arca kisimult, visszanyerte a színét, de rosszul nézett ki, karikás volt a szeme, amit a rövid pihenés sem tüntetett el.

Nem vetkőztek le, és akkor egyszer Osami sem zsörtölődött, hogy piszkosan fekszenek az ágyban. Reichi sem a saját, sem Mahiru ruha alatti sérüléseit nem látta, de sejtette, hogy vannak, mert az oldala szúrt, ha hozzáért, és Mahiru is kapott néhány olyan ütést, mint amit ő szenvedett el korábban.

Bűntudata volt, amiért nem tudta figyelmeztetni, és bajba keverte őt magával. Reichi korábban is félt ettől, és végül bekövetkezett: Mahiru szenvedett azért, mert neki köze volt a Dokkmaffiához.

Kellett egy kis idő, de, mert A démon vére tagok meggondolatlanul beszéltek, könnyedén összerakta, miért esett fogságba. Amíg Ichirunak segített a Dokkmaffiabeli átvilágításban, szabadon terjedt az áldottakat és a kis bandák értékes tagjait elragadó maffiózó híre, és hajsza indult Reichi után. Ki azért akarta, hogy leállítsa a tevékenységét egy kiadós veréssel, ki azért, hogy a saját oldalára állítsa, és értékes szövetségest csináljon belőle. A yokohamai apró szervezetek jelentős része szemet vetett Reichire, de A démon vére volt a leggyorsabb és legügyesebb, amelyik végül megkaparintotta.

Reichi utánuk kutatott a maffia értesülései szerint ott lévő, egészen fiatal lányok miatt, az őt fogva tartó Hiroyo is így tudta átverni. Könnyek között rohant Reichihez egy félreeső utcán, hátra-hátranézve, és elkapta a karját. Szaporán segítséget kért tőle, elárulva, hogy tudja, ki ő, és szüksége van a védelmére, hogy eltűnhessen a bandából.

Előadta, ami egybevágott a híresztelésekkel, és nem is volt olyan nehéz elhinni: őt és több más lányt zsarolással és erőszakkal kényszerítettek a csatlakozásra, hogy az idősebb fiúk játékszerévé váljon, de épp emiatt felnőttekhez, rendőrséghez, vagy a szüleikhez nem tudnak fordulni. Hiroyo nem akarta a családját is belekeverni az ügybe, mert, mondta, a fiúk megtalálták és megölték volna az anyját, amit ő képes volt elhinni.

Csak sírt és sírt, Reichi karját szorongatta, és kérte, hogy mentse meg őket a gyülekezőhelyül használt nagy kanazawai házból. Amint elmondta, amit akart, a szavát vette, hogy Reichi nem hagyja őket magukra, majd tovább futott, lóbálva az iskolatáskáját.

Reichi maga ment felderíteni a környéket, anélkül, hogy bárkinek szólt volna. Nem várta meg az erősítést, mert Hiroyo túlságosan felkavarta, és mint annyiszor, az érzelmei felülírták a józanész törvényeit, meggondolatlanul ugrott bele az akcióba.

Azt hitte, maga is el tud bánni néhány ott posztoló kölyökkel, de négy-öt tagú társaság helyett az egész ott gyülekező banda várta, a meglepetés erejét kihasználva pedig a képességhasználók együtt gyorsan leterítették. Hiroyo, az akció kitalálója vitte be a végső csapást, aki A démon vére névadójának és a banda ki nem mondott vezetőjének számított. A vezér barátnője volt, de az idősebb fiút inkább irányította, mint szolgálta, és a képessége miatt vele senki sem mert ellenkezni.

Megkapta Reichit, mint jogos jutalmát, hogy maga törje be, és állítsa a banda oldalára. Hiroyónak megtetszett Reichi ereje és kitartása, a kínzások minden percét élvezte, de maradandó károsodást szándékosan nem okozott neki. Ugyan a tagok korábban összeverték, Hiroyo Reichi szép arcát nagyon sajnálta.

Kedveskedéssel és ütlegekkel felváltva próbálta megtörni, közben olykor a vérét vette, hogy a saját képessége kitartson. Megnőtt fizikai erejével és tűrőképességével még alacsony termete és törékeny alkata ellenére is hatalmat gyakorolt felette.

Reichi már második napja lett volna fogságban, amikor a Hüllők rájuk találtak, és elvették Hiroyo játékát. Ő kezdett ráunni Reichi makacsságára, és új, még érdekesebb prédát látott a megmentésére siető Mahiruban.

Hiroyo meg akarta kaparintani őt, már nem is a bandának, csupán saját magának. Mindkét fiú vonzotta, de a sajátjához hasonló, szikrázó őrületet Mahiru szemében lélegzetelállítóan forrónak találta, és a vérét érezve még többet akart belőle, mint amit korábban erőszakkal megkapott Reichitől.

Reichi csak rövid ideig érzett iszonyt, amikor Hiroyo megnyalta Mahiru ajkát, utána féktelen düh következett, amikor a szajha megcsókolta. Csak a sérülés akadályozta meg, hogy letépje Mahiruról és földhöz vágja, amiért előbb bántotta, aztán, mint őt, egy csókkal megszentségtelenítette, és ezt a baj elmúltával sem tudta elfelejteni.

A keze közé fogta az alvó Mahiru arcát és gyengéden szájon csókolta. Cserepes ajka Mahiruéhoz ért, Reichi érezte a lélegzete és a bőre melegét, és lehunyta a szemét, hogy megnyugodjon.

Sírni tudott volna, de hiába égett a szeme, könny végül nem folyt le az arcán. Csókolta Mahirut, alig lélegzett, mintha az ajka lenne az életben maradása kulcsa, de megdermedt, amikor ő viszonozta az érintését.

Mahiru az ajkára fújt, végignyalta, majd, amikor Reichi nyelvéhez ért, sérült kezét a takaró alá csúsztatta. Reichi derekát fogta a keze helyett, közelebb húzódott hozzá, de a szemét még ekkor sem nyitotta ki, csak elmerült a csókban, és megpróbált érzésekkel feltöltődni.

Minden mozdulat fájt, az ujjai vértől és piszoktól ragadtak, és Reichi haja még mindig pinceszagot árasztott, de semmilyen kellemetlenség nem zavarta. Újra együtt voltak, és egyek is, amíg összefonódtak az egyre hevesebb csókban; sem Reichi, sem ő nem akarták megszakítani, mert beszédesebb volt a szavaknál.

Osami így találta meg őket másodszor, amikor benézett, és azonnal visszahúzódott a félig nyitott ajtó mögé. A szájára szorította a kezét és a küszöbtől távolabb kifújta a visszatartott lélegzetét.

Érthető lett minden változás, amit az öccse elrablása óta Mahirun tapasztalt. Ő is dühös volt, aggódott, és épségben akarta látni Reichit, az érzései mégis közelebb álltak Mahiruéhoz, ha arra gondolt, hogy a férje került volna bajba.

Békén hagyta őket, a lebukáson kívül is volt épp elég gondjuk. Osamit nem rendítette meg, hogy a két fiút egymás karjában látta, már semmin sem lepődött meg a két idősebb testvére viszonya után.

Adott nekik egy kis időt, mielőtt később jól hallhatóan megközelítette a szobát és még be is kopogott, mielőtt az ajtót egészen kinyitotta volna. A fiúk már ültek az ágyban, Reichi a háta mögé polcolt párnáknak, Mahiru a vállának dőlve, és mindketten felé fordultak, amikor bedugta a fejét a szobába.

– Menjetek el zuhanyozni, kerestem nektek tiszta ruhát, aztán ebéd, és váltunk pár szót, mielőtt Kolya hazajönne. – Osami igyekezett könnyedén beszélni, de a nagytestvér, már-már anya parancsoló hangját nem tudta elnyomni. Meglepően hatásos volt, mert Reichi letette a lábát a földre.

– Segítek – mormolta Mahiru, és átkarolta a derekát, hogy Reichi a sérült lába helyett inkább rá nehezedjen.

A Dokkmaffiában minden sebüket bekötötték és ellátták, a vizsgálat alapján egyik sem bizonyult súlyosnak. Mindketten megúszták több zúzódással és egy-két repedt csonttal, amiknek a sajgását az erős fájdalomcsillapító egészen eltompította.

Reichi megrándult bokáját a kötés és a borogatás apránként helyrehozta, ha kímélte, egy-két nap alatt könnyedén meggyógyult. Mahiru mégis nagyon óvatosan bánt vele, mintha porcelánból lett volna, és kitámogatta Osamihoz, aki a másik oldalról karolt belé, és csak a fürdőszobában, Reichit a kád peremére ültetve engedte el, mert elégedetlenkedni kezdett a kéretlen figyelem miatt.

– Itt maradhatsz – biccentett Osami Mahirunak –, segítsetek vigyázni egymás kötéseire, mert én nem tudom szakszerűen kicserélni.

Mahiru hálásan nézett vissza Osamira, amiért nem várt magyarázatot az ottlétére, de Reichi elfordult, hogy az arcán kigyúlt piros foltokat eltakarja.

– Nem kell, megy egyedül is.

– Ezt meg ne halljam tőled még egyszer, állandóan bajba kerülsz, amikor valamit egyedül akarsz csinálni! – Osami becsukta a száját és lehajtotta a fejét. Szégyellte magát, amiért kiabált az öccsével. – Bocsánat, Rei, nagyon fáradt vagyok. Nem haragszom – motyogta, és választ sem várva kiment a fürdőszobából, becsukva az ajtót maga után.

Reichi és Mahiru összenéztek, miután elment. Mahiru összepréselte az ajkát és megfogta Reichi maga mellett lógó kezét.

– Osami nagyon ideges volt, Rei, kérlek, ne haragudj rá – mondta, sokáig kerülve Reichi tekintetét. A padlót nézte beszéd közben: – Én is az voltam.

– Nem akartam, hogy aggódnod kelljen. Sajnálom. – Reichi hasonlóan rosszul érezte magát, mint körülötte mindenki, de a terhe még nagyobb volt: mások idegességének ő volt az okozója.

Vetkőzni kezdett, nehezen megszabadult a régóta viselt pólójától. Mahiru segített neki a nadrágjával, hosszabb ideig fogva a csípőjét a kelleténél.

– Nem kell, Rei – suttogta, csókot adva Reichi csupasz nyakára –, én sajnálom, hogy előbb nem tudtalak megtalálni.

Együtt zuhanyoztak le, de közben nem beszéltek, és alig néztek egymásra. Mindkettejük teste sérült és foltos volt, különböző korú zúzódások színjátszása bukkant elő a vér és piszok alól.

A fiúk Kolya néhány otthoni ruháját viselték, amíg Osami a mosógépbe tette a sajátjukat, hogy megszabaduljanak a kaland néhány utolsó, látható nyomától. Késői ebédjüket fogyasztották a nappaliban, és Osami, aki addigra már lehiggadt, és képes volt mindent átgondolni, a falatok közti szünetekben beszélni kezdett.

– Kitaláltam, mi lesz, srácok, csak segítsetek nekem – mondta heves gesztust téve az evőpálcikával. – Mahi, reggel beszéltem Osamuval – fordult először Mahiruhoz –, úgy tudja, hogy reggel felszedtelek és eljöttél velem vásárolni, mert olyasmit szerettél volna, amiről nem akartad, hogy tudjanak otthon.

– Mégis mi az, amit előtted nem szégyell, de mások előtt igen? – Reichi, aki addig csendben volt, belenevetett a rizsestálba. A hangja érdes, de őszinte volt, és Osami megkönnyebbült, amikor a vele szembeni régi szarkazmusát hallotta.

– Új ing egy randevúra, például – húzta össze a szemét, elhallgattatva az öccsét és elgondolkodtatva Mahirut –, de tök mindegy, miért, én elvittelek, és ha bárki kérdezi, miért fáj a karod vagy az oldalad, mondhatod azt, hogy megcsúsztál a mozgólépcsőn, mert gyakran állnak meg hirtelen mostanában. Ez a legkézenfekvőbb, és ha adok pár apróságot, amit elvihetsz majd, el fogják hinni. A te eseted más, öcsi – fordult Reichi felé –, de apáéknak nem is kell olyan nagy magyarázat. Megint belemásztál valami verekedésbe, de elláttunk, és semmi bajod, ami nagyjából megfelel a valóságnak, és ha apa nem értesül bent, hogy közöd volt A démon vére felszámolásához, akkor nem fog többet kérdezni. Ichiru fedez minket, ahogy tud, de ha Osamu vagy Chuuya határozottan rákérdez, mi történt, és volt-e közötök hozzá, ne hazudjatok. Mahi, ha apád mérges, mondd, hogy én rángattalak magammal – sóhajtott Osami. A tekintete olyan kemény volt, hogy Mahiru lenyelte a készülő ellenkezését. – Egyikőtök sem csinált semmit, világos? Csak ott voltatok, és minden sérülés önvédelemből fakad, Mahiru, te pedig azt sem tudod, hogy kell kézbe fogni egy pisztolyt – nevetett Osami fájdalmasan –, na, nem mintha ezt Osamu vagy bárki a családodból egy pillanatra is elhinné. A lényeg viszont, amit először mondtam: lépcső és verekedés. Ennél többet senkinek ne mondjatok, ha nem célzottan kérdez, és minden rendbe fog jönni. Ezenkívül szeretném, ha mindketten anyáékhoz mennétek ma éjszakára – tette hozzá Osami most már Reichire nézve. – Nagyon hiányol, és hiába nézel ki szarul, öcsi, még így is nyugodtabb, mintha megint nem alszol odahaza. Este átviszlek titeket, csak várjuk meg Kolyát – zárta –, és próbáljatok megnyugodni. Rei, most nem kérdezem, mi történt pontosan ott, de később beszélünk róla, mert úgy érzem, hogy nálatok és nálunk is elő fog kerülni. De most már nyugi, vége – dőlt hátra, ölébe véve a tányérját –, nekem is fárasztó ám prédikálni. Együnk és utána hozok teát – lágyult el a tekintete. – Szóljatok, ha szükségetek van újabb fájdalomcsillapítóra.

.

.

.

.

.

Rövid, de annál érzelemdúsabb rész volt a mostani. Mindenkinek egy új oldalát láthattátok, ez van, akinél tartósabb lesz, van, akinél csaK átmeneti összeomlás. Köszönöm, hogy kitartóan olvasátok ezt a történetet! Még tizenkét fejezet vár rátok, remélem, az utolsó betűig szeretni fogjátok ♥ Ezután brownhairedboi lazán ide kapcsolódó folytatása várható, amint befejezte a Többé nem isten című alkotását, szóval a Pillangó nem ér véget egyhamar~

Mostani irodalmi ajánlóm egyetlen novella: O-Tome hűsége Akutagawa Ryuunosukétól. A Modern japán elbeszélők című kötetben találtam, korábban nem ismertem, de nagyon megtetszett, érdemes elolvasni. Ryuunosuke munkássága arra késztet, hogy megvásároljam az összes művét magyarul és angolul, elolvassam őket, és gyönyörködjem a zsenialitásában. Nagyon szeretem, hogy a BSD-nek (is, és hozzá kapcsolódóan a Bungou to Alchemistnek, az Aoi Bungaku Seriesnek, stb.) hála ilyen csodálatos szerzőket ismerhettem meg. Nagyon sokat adott nekem a fandomban eltöltött két év.