Mahiru megcsókolta Reichi kezét, csak ezután hagyta, hogy kiszabadítsa magát. Olyan édes volt, hogy Reichi csak nehezen, pár másodperc múltán tudott felállni mellőle, és ment ki a szobájából.

Tényleg szerette, hogy ilyen ritka, meghitt pillanatokban látja. Mahiru az ágyában fekve a boldogság és béke szimbóluma volt számára, és Reichi szerette volna minél gyakrabban ott találni.

Nem kellett nyugtalankodnia, Mahirura Osami és Osamu is figyeltek az irodában, de Reichi akkor tudta őt a legnagyobb biztonságban, ha mellette lehetett. Gyakran gondolt rá aznapi munkája közben is, amíg Ichiru szűkös irodájában, magányosan lógatta a lábát, és minden kopogásnál igyekezett komoly arcot vágni, mielőtt fogadta a belépő maffiózókat.

A jelenléte meglepte őket, de elég jól titkolták: Reichi nem volt ismeretlen a Dokkmaffiában. Az apja révén is sok szállal kötődött a szervezethez, de az is figyelemfelkeltő volt, hogy gyakran jelent meg egy másik végrehajtó szobájában.

Szinte a kezdetektől Ichiru felügyelt rá, mert hiába kapta közvetlenül Chuuyától a gyerekekkel kapcsolatos megbízásokat, neki, mint vezetőnek, rengeteg volt a dolga. Ichiru volt a maffiafőnök minden más elöljárója közül a legkevésbé veszélyes, egyben a Reichinek leginkább megfelelő munkakörben, diplomáciát vagy épp az illegális kereskedelemmel kapcsolatos dolgokat Reichire sosem bízott volna. Chuuya bízott a képességeiben, de nem akarta bevonni a szervezet bonyolult dolgaiba, Ryuunosuke épp elég ideges volt azért is, ha csupán az épületben meglátta.

Arról szó sem lehetett, hogy ő gondoskodjon a fiáról, Ichirunak meg kapóra jött a segítség, mióta Chuuya szigorú rendelete miatt egyedül neki volt bejárása a Dokkmaffia összes raktárába. Minden ellátmányért, úgy, mint fegyverek, töltény, gyógyszer, és egyéb áru, ő volt a felelős: személyesen felügyelt minden igényt és felvételt, és még egy másik végrehajtóval is tárgyalnia kellett, aki sérelmezte, hogy ideiglenesen megfosztották a készletek felügyeleti jogától.

Ichiru fáradt volt, mert minden belső konfliktust neki kellett elfojtania, mielőtt Chuuyáig jutott volna. Kivételezett helyzetbe került, de mert higgadt volt és jól bánt a szavakkal, az elégedetlenkedőnek is mindent el tudott magyarázni.

Chuuya nem hiába volt bizalmatlan néhány végrehajtóval, köztük a fegyvercsempészek fejével is, aki előszöri összetűzésbe került Ichiruval. A Dokkmaffia maroknyi magasrangú tagja két részre szakadt, Ichiru ezt a szakadékot igyekezett áthidalni. Az egyik felén Chuuya bizalmasai; Ryuunosuke, ő és a kívülálló Reichi, a másikon a többiek álltak, de a diplomáciai érzékkel is megáldott fiatal végrehajtó képes volt elsimítani a feszültséget maguk között.

Együtt, majd egyesével is beszélt a végrehajtókkal, látszólag, mint aki közvetíti Chuuya akaratát, valójában azonban az emberek utáni belső vizsgálatot kezdte meg, a rövid beszélgetésekből és néhány célzott kérdésből próbált következtetéseket levonni. Amíg ez tartott, meg sem fordult a pinceszinten, a maga birodalmában, és a raktárak gondját is a gyanú felett álló Reichire bízta.

Mivel egy végrehajtó, különösképp pedig a főnök szava döntő volt egy átlagos maffiózónak, udvariasan és tisztelettel bántak Reichivel. Akkor Ichiru helyettesének számított, így minden kérése paranccsá vált, senkinek sem volt mersze megkérdőjelezni.

Ichiru jártas volt mind a köznapi, mind a maffiabeli rangsorban, és idejekorán éreztette minden emberével, mekkora tisztelet jár az egyébként fiatal és tapasztalatlan Reichinek, ha valaki az épületben látta. Mások előtt mindig Akutagawa-sannak szólította, eszébe sem jutott lekicsinylően csupán a keresztnevén nevezni, és mert ő ilyen nagyfokú tiszteletet mutatott felé, mások is kénytelenek voltak a példáját követni.

Reichi örült, hogy legalább odabent nem kellett harcolnia és óvni a tekintélyét, de egy végrehajtót helyettesíteni fárasztó volt, különösen azokban a sötét időkben. Semmi bonyolultat nem kellett tennie, Ichiru egyedül azt várta tőle, hogy a bármilyen felszerelésért folyamodókat a raktárba kísérje, ellássa őket, és mindent pontosan dokumentáljon. Azonban egyedül volt, a raktárak pedig nagy területet foglaltak el a kikötőben. Mindenhol személyesen kellett jelen lennie, ezért ebéd után már vissza sem tért az ablaktalan szobába, hanem a telefonját készenlétben tartva, nyitott szemmel bóklászott a kikötőben.

Nem kellett támadástól tartania, de a nála lévő kulcsok miatt feltűnésmentes és éber maradt. Nem számíthatott arra, hogyha bármi történik vele, segítséget kérhet a maffiából, de az állandó készültség kifárasztotta.

Amikor már egy órája nem kapott új felkérést, megkockáztatta, hogy elmegy ebédelni. Egy közeli gyorsétteremben levest evett, és Mahirut képzelte a keskeny asztal másik oldalára. Szívesen vitte volna el ebédelni, de jobb helyet választott volna egy rámenezőnél. Mahirut minden tekintetben, különösen ételekkel akarta kényeztetni, és mert volt pár szabad perce, írt neki egy üzenetet, megkérdezve, megette-e már az ebédjét.

„Igen, Rei, köszönöm! Nagyon finom volt! Olyan kedves vagy! ❤ A papa kérdezte, ki csomagolta."

„És mit mondtál?" Reichi mosolygott a telefonjára. Ugyan egy feladat közepén volt, és bármikor jöhetett egy hívása, ami a kikötőbe vagy a Dokkmaffia központi épületébe szólította, a pihenő és Mahiru társasága boldoggá tette.

„Természetesen, hogy az én kedves kis pillangóm, aki imád gondoskodni rólam... Csak más szavakkal."

Reichi próbálta elképzelni az arcát, de minden lehetőség zavarba hozta: Mahiru, ahogy nevet, ahogy összehúzza ragyogó zöld szemét, vagy, ahogy félrefordul előle, egyaránt lenyűgöző volt.

„És azt is megmondod, hogy a kedves kis pillangóddal beszélsz?"

„Nem kell, senki sem látja"

„Mégis mit csinálsz?"

Reichi emlékezett, milyen nehéz volt elérni Mahirut az irodában. Kunikida nem szerette, ha az emberei figyelmét bármi is eltereli a munkáról, ezért igazán harapós volt, ha meglátta, hogy valaki kézbe vette a telefonját.

Mahiruval ritkán beszéltek napközben, mert egyikük elfoglaltsága sem engedte, hogy a mobiljával törődjön, de Mahiru képessége egyfajta kapcsolattartási formának számított. Ritkán használta, mióta tudta, hogy Reichi érzi, ha figyeli őt, ezért a lopott pillantásai felértek egy figyelemfelkeltéssel. Ha elég sokáig tartott, hogy érezze, és ezt semmi nem indokolta, Reichi megpróbálta elérni őt; ez egy ritkán igénybe vett, de mindig működő csatornává vált számukra.

Amikor megkapta a legutolsó, azóta is használt mobiltelefonját, beleegyezett, hogy Mahiru a sajátjával együtt fogja, és Fyodornak adja egy órára. Mahiru megkérte őt, hogy kapcsolja össze a készülékeket, így mindig láthatták egymás méterre pontos tartózkodási helyét. Reichi ezt ritkán ellenőrizte, mert tudta, Mahiru milyen kevésszer mozdul ki a palotából.

Mahiru azonban annyira ragaszkodott hozzá, hogy nem utasította vissza. A képessége sem volt elég, hogy a szeretteit biztonságban tudja, mert hiába látott a szemükkel, a helyzetüket ritkán tudta csupán ez alapján megmondani. Az apránként kiépült kódjuk mellé a helymeghatározás tökéletes kiegészítés volt, és azóta bebizonyosodott, hogy szükséges is: Reichi, mióta a maffiának dolgozott, gyakran került bajba.

Külső szemmel Mahiru ragaszkodása zaklatásnak látszott, de Reichi nem bánta, hogy ennyire kötődik hozzá, a fürdőszobai tevékenységeit leszámítva nem volt előtte titkolnivalója. Egyikük sem érezte szükségét, hogy erről másoknak beszéljen, és Fyodor is tartotta a száját. Reichi és Mahiru apró, de kettejüknek sokat jelentő dolgokban fogott össze a világ ellen, ám amíg a játékuk veszélytelen volt, Fyodor nem beszélt róla a szüleiknek; gyerekként neki is megvolt a maga néhány, másoknak érthetetlen szórakozása.

Ő látta azt a gyakorlati hasznot, amit Mahiru a maga szentimentalizmusa közepette nem vett észre: bárhol, bármikor rátalálhattak egymásra, ami jól jött két szövetséges áldottnak, ahhoz azonban túl jelentéktelenek voltak a szüleikhez képest, hogy valaki ezt felhasználva, egymással próbáljon ártani a fiúknak vagy a két nagy családnak. Fyodor lezárta és bebiztosította a rendszert a külső hozzáférés ellen, hozzá hasonló zseninek kellett lenni ahhoz, hogy valaki a telefonjukat feltörje.

Eltelt egy év, mióta Mahiru depressziója egy rövid, napfényes szakaszában megkötötte Reichivel ezt a digitális vértestvérséget, de nem vették valódi hasznát. A kezdeti lelkesedés enyhült, mert valahogy mindig tudtak beszélni, és ritkán fordult elő, hogy két napnál tovább legyenek távol egymástól.

Reichi akkor is a vártnál gyorsabban kapott választ, és komolyan érdekelte, mi folyik a Nyomozóirodában, hogy Mahiru ráér vele csevegni.

„Felveszem a telefont" mondta Mahiru, majd folytatta: „Az egyik titkárnőnk beteg, a másiknak meg haza kellett mennie a kisgyerekéhez, szóval most én vagyok a telefonos kisasszony, mert más nem ér rá egész nap itt ülni."

„Oh, én is felhívhatlak? Sürgős megbízásom van az Irodának"

„Mi lenne?" Mahiru belement a játékba. Reichi továbbra is mosolygott, amíg leírta:

„A legszebb, legkedvesebb, legokosabb kis bébinyomozóra van szükségem, vele akarok vacsorázni."

„Megkérdezem a nővéred, hogy ráér-e" vágott vissza Mahiru, jól leplezve, hogy borult az üzenet láttán vörösbe az arca.

„Tudod, hogy nem rá gondoltam" folytatta Reichi, de a játékos beszélgetésük félbeszakadt. A következő üzenetét egy bejövő hívás szakította meg, és káromkodva hagyta ott az ebédje maradékát, hogy újabb adag lőszert adjon ki a déli raktárból két munkába tartó behajtónak.

Reichi napja rohangálással és jegyzeteléssel, míg Mahirué a titkárnők szobájában töltött unatkozással telt el. Szerencséje volt, nem sok kérés futott be az irodába, és a folyamatban lévő ügyekkel kapcsolatban is csak egyszer telefonált át a rendőrségre. Ideges volt, nehezen talált a hangjára, de a vonal másik végén lévő fiatal tiszt felismerte ezt, és barátságos volt. Mahiru úgy érezte, nem azok közül való, aki képes szemet hunyni a Barackvirághoz hasonló disznóságok felett.

Osamu és ő együtt, a délután közepén indultak haza. Osamu, miután végzett az utolsó, nyakán maradt jelentéssel, egy új ügyben segédkezett, és ahogy elmesélt néhány részletet róla az autóban, Mahiru, aki különben szerette a békés, házon belüli munkát, bánni kezdte, hogy nem vitte magával.

Mégsem volt szüksége több izgalomra, mint ami otthon várt rá. Csak néhány órája maradt, mielőtt vissza akart indulni Reichihez, de úgy látszott, ezalatt egy percre sem tud kettesben maradni az anyjával. Miután hazaértek, Osamu üdvözölte és foglalta le a feleségét, aztán teáztak, később pedig, mire Mahiru összeszedte magát, és újra előmerészkedett, az asszonyt társaságban találta.

Osamuval és Fyodorral beszélgetett a kedvenc délutáni szobájában, távol a faltól falig tartó, mozaikos ablaktól. Osamu hátradőlt egy süppedős karosszékben, fél kezében egy újabb csésze teát tartott, és érdeklődve hallgatta a feleségét, aki vele szemközt, Fyodor mellett ült egy alacsony kanapén. Maga alá húzta a lábát, fényes szoknyája szétterült körülötte, hasonlóvá téve egy virághoz.

Mahiru elsápadt, amikor együtt látta őket, de már megállt a nyitott ajtóban, és nem fordulhatott vissza. Nagy levegőt vett, épp, amikor az első érdeklődő pillantást magán érezte, és megszólalt:

– Mami, ki tudnál jönni egy percre? – Mahiru sokkal halkabbnak és magasabbnak hallotta a hangját a megszokottnál, de a bentiek nem vették észre.

– Persze, szívem. – Nina elengedte Fyodor kezét és belelépett a kanapé mellett hagyott cipőjébe. Alacsony asszony volt, aki a házban sem vált meg a magassarkújától; nemcsak a két férje, a gyermekeik mellett is eltörpült volna. Amint a küszöbön kívül ért, becsukta az ajtót, és rámosolygott Mahirura, de a szeme, mint olyan gyakran, komoly maradt.

Nina azon gondolkodott, vajon mi baj történhetett Mahiruval. A fia olyan ritkán próbált vele kettesben maradni, hogy egészen elszokott tőle, amióta Mahiru kinőtt a gyerekkorból. Az utóbbi időben mindig inkább az apja társaságát kereste, amit Nina sajnált, de nem tudott vele mit tenni. A váltás szokatlan volt, kíváncsi lett a folytatásra. Figyelmesen nézte Mahirut, ám sérülést vagy szomorúságot nem látott rajta.

Ninának végre a tekintete is ellágyult. Finoman megérintette Mahiru kesztyűs karját, hogy biztassa, ő azonban hallgatott, a fejét rázta.

– Leülhetünk valahol, mama? – Mahiru úgy érezte, muszáj szünetet tartania, mert ha tovább beszél, elcsuklik a hangja.

Örült, hogy az anyja gyors felfogású volt és akkor nem kérdezett feleslegesen. Mahiru megrezzent, amikor Nina karon fogta és vezetni kezdte a lépcső felé, az egyébként is nagy és csendes ház egy egészen távoli zugába tartva.

Nem beszélt, amíg az emeleten egy nagy, szellősen berendezett szobába nem értek, és Nina ismét becsukta maga mögött az ajtót. A teremben csak az ablakhoz közelebbi falnál volt két kárpitozott szék, egy apró asztal és egy karcsú lábú szófa. Fyodor szokott odabent a csellóján gyakorolni, de a hangszer akkor nem volt a szobában.

Mahiru ritkán járt ott, de a bentről kiszűrődő édes, szomorú dallamot gyakran hallotta, amikor a torony legfelső emeletén volt, közel a szülei hálószobájához. A nővére, Olga is ott vette a csellóleckéit, de csal néha voltak vendégek a zeneszobában. Fyodor és ő is szerette a háborítatlan nyugalmat, Nina azonban gyakori látogató magabiztosságával ült le és húzta le a fiát is a szófára.

– Történt valami, édes? – kérdezte. Összekulcsolta két kezét az ölében, a karkötői halkan csilingeltek. Mahirunak ez a lágy csörgés édes emlék volt egész gyermekkorából, és mint egykor, megijedt, amikor vége szakadt. Ha hallotta, arra gondolt, az anyja jól van, tesz-vesz, egyszóval: él, de amint Nina helyet foglalt és mozdulatlanná vált, Mahirut a csend és egészen ráirányuló figyelme nyugtalanította.

Nem mert az anyjára nézni, mert akkor elveszett volna a bátorsága. Szeretett volna kettesben maradni vele: azt hitte, a meghitt közeg segít, hogy beszélni tudjon, de az előre összeszedett mondatok már a szalon ajtajában kihulltak fejéből. Úgy járt, mint azelőtt a bátyjával, és Mahiru hiába próbált beszélni, a hangja cserbenhagyta.

Nina, aki észrevette Mahiru kínlódását, kezdett ideges lenni.

– Mahiru? – próbálkozott, mire Mahiru összerezzent és rápillantott. Nina látta, hogy préseli össze közben az ajkát. – Miért vagy ideges, szívem?

Az asszony gyakrabban becézte a gyermekeit, mint ahányszor a saját nevükön szólította őket, ezért hatásos volt a korábbi próbálkozása, sikerült Mahirut egy kicsit észhez téríteni.

Nina látta, hogy a fia ökölbe szorította mindkét kezét a combján. Gyengéden ráfektette a tenyerét, és megsimogatta a kezét, hogy megnyugtassa; örült, amikor Mahiru ellazult, de még utána sem engedte el.

Mahiru az anyja érintését gyakran forrónak találta, aminek köze volt egyébként is erős kisugárzásához. Feltöltötte valamilyen meleg, biztonságos érzéssel, és Mahiru olyan közel húzódott hozzá, hogy összeért a válluk.

Kicsinek, védtelennek, de az anyja mellett tökéletes biztonságban lévőnek érezte magát, mintha még az első súlyos traumái előtti, ártatlan gyerek lett volna. Muszáj volt kihúznia a kezét Nináéból, mert ha a pillanat tovább tart, elsírja magát, és halálra rémíti vele az anyját, mielőtt a fő tárgyról bármit is mondhatott volna.

– Mami... Ichiru ugye nem azért költözött el, mert megharagudtatok rá a papával? – Mahiru nagyon furcsán kezdte, de örült, hogy képes volt a kérdést megingás nélkül feltenni. Lehajtotta a fejét, próbált elrejtőzni a haja alatt, de a két vékony tincs nem takarta el.

– Dehogyis! Miért haragudtunk volna? – Nina ilyesmire nem számított. A kérdés képtelen volt, az ajkába kellett harapnia, hogy ne nevessen. Csak a megkönnyebbülés késztette rá, de a fia, amilyen zavarodottnak tűnt, félreértette volna.

Osamu és ő is szerették és féltették az idősebb fiukat, és hiába ellenezték sokáig, hogy csatlakozzon a Dokkmaffiához, nem haragudtak meg miatta. Nina kezdetben aggodalmat, Osamu bűntudatot érzett, de ez az azóta eltelt évek alatt megváltozott. Nina gyakorlatiasan állt a fia tevékenységéhez, és úgy adott neki tanácsokat, mintha Ichiru csak a bevásárlásról, nem egy vallatás részleteiről beszélt volna.

Osamu is próbálta elfogadni, hogy a fia őszintén hisz abban, amit csinál, és nem azért teszi, hogy minél jobban különbözzön tőle. Épp azt az életpályát követte, amit annakidején Mori kijelölt a fiatal Osamunak.

Mahiru hétéves volt, amikor a bátyja elment a palotából, Ninának fogalma sem volt, milyen élményei maradtak erről. Az ezt megelőző évek tele voltak vitákkal Ichiru és a szülei közt, Mahiru úgy nőtt fel, hogy a Dokkmaffia és Chuuya körüli szóváltásokat hallgatta. Talán úgy érezte, hogy a szüleik mérgesek Ichirura, mert senki sem vette a fáradságot, hogy a helyzetet neki is megmagyarázza.

Ninának csak ez jutott eszébe, de Mahirut nem érdekelte a maffiózódráma. A válaszával meglepte az asszonyt:

– Azért, mert szerelmes lett Chuuyába. – Mahiru hangosan nyelt, a fejét még mélyebbre hajtotta. Makacsul maga elé nézett, de tartózkodott attól, hogy újra ökölbe szorítsa a kezét. Minden figyelme az ujjaira összpontosult, nehogy az anyja megfogja a kezét, és minden maradék ereje cserbenhagyja.

– Dehogy, szívem! Miből gondoltad? – Nina a fia felé fordult, a térde Mahiru lábához ütődött. – Apáddal örülünk, hogy Ichiru boldog, és önszántából ment el, nem azért, mert elküldtük itthonról! Ennek nincs köze ahhoz, hogy szereti Chuuyát – mondta. – Egyszerűen a bátyád felnőtt, egyedül akart élni, most meg már családja van, de bármikor jön haza, örülünk neki, és Chuuyának is, ha magával hozza. Miért kérdezel ilyen furcsákat?

– Mert nem akarom, hogy utálj – suttogta Mahiru, hevesen rázva a fejét. Belül a száját harapdálta, hogy a fájdalom elterelje a figyelmét a szemébe gyűlt könnyekről, és megismételte: – Nem akarom, hogy utálj engem!

– Sosem tenném. Jaj, Mahiru! – Nina megrémült. Átölelte a fiát, a vállára húzta lehajtott fejét, és megcsókolta a feje tetejét, miközben a hátát simogatta. Lassan ringatta, mint amikor még kicsi volt és sírni látta, de ahelyett, hogy Mahiru megnyugodott volna, az anyja megérezte a nyakán az első forró könnycseppeket. – Édes, ne sírj – kérte. Az idegességtől fakadt könnyek homályosítani kezdték a látását, de Nina szaporán pislogott, hogy elmúljon. – Szeretlek. A papa is szeret, tudod? Sosem tudnánk téged utálni.

– De szerelmes vagyok – sírt fel Mahiru, akinek túl sok volt az anyja gyengesége és a saját feszültsége. Belekapaszkodott az asszony szoknyájába, mintha egyébként Nina eltűnt volna mellőle, illatos nyakához szorította az arcát és próbálta abbahagyni a sírást, de minden igyekezete hiábavaló volt, még erősebben könnyezett, amikor az anyja a hátát simogatta.

– Ez nem baj, szívem. Ne aggódj. – Nina ösztönösen mondott nyugtató szavakat, anélkül, hogy mélyebben gondolkodott volna rajta. A fiát utoljára Aina halálakor látta sírni. Az élmény borzasztó volt, az akkori zokogása meg sem közelítette, de Nina soha többé nem akarta őt olyan elveszettnek, ijedtnek és szomorúnak látni. Csókokat adott a fejére, és szorosan tartotta a karjában, de Mahiru nem tudott megnyugodni.

– Nem érted, mami? – kérdezte rekedten. – Szerelmes vagyok egy fiúba!

Mahiru dühös hangját eltompította a sírás, és olyan erősen nyomta az arcát Nina vállához, hogyha ezután beszél, az asszony nem értette volna. Mahiru azonban csendben maradt, csak a szipogása és olykor felcsukló lélegzete hallatszott.

Nina tovább ringatta a karjában. A vér kiment a végtagjaiból, két gazdagon ékszerezett keze egészen kihűlt, mégis simogatta Mahiru hátát, hogy egy kis melegségét adjon neki, és ezzel megnyugtassa.

– Fiam, semmi baj – ismételte el akkor már harmadszor. – Semmi sem változott. Szeretlek téged – csókolta meg újra a fejét, és nem is egyenesedett ki újra. – Nem számít, ki az, kincsem, csak bánjon veled jól, érted? Sosem kellett volna emiatt aggódnod.

Nina maga is legalább olyan ideges volt, mint Mahiru, mindig kétségbe ejtette, ha a gyermekeit sírni látta.

Mahiru többé meg sem próbálta titkolni az érzéseit: menedéket keresett az anyja ölelésében és könnyes arcát a nyakához szorította. Nina megsimogatta a fejét, hosszú hajat a füle mögé tűrte, hogy el ne ázzon, és addig beszélt hozzá halkan, nyugtatóan, amíg csendesedni kezdett Mahiru zokogása.

– Megígéred, hogy nem tiltasz el tőle? – Mahiru valamennyire eltávolodott tőle, egész arca helyett már csak a homlokát döntötte az asszony vállára, hogy beszélni tudjon. A hangja kásás volt, karja a sokk utóhatásaként fájdalmasan zsibbadt: Mahiru nemcsak az anyja kedvező reakcióit fogta fel nehezen, hanem, hogy milyen könnyedén mondta ki, hogy szerelmes lett Aina után valaki másba.

Az érzés már régóta élt a szívében, Reichi mellett nevet és határozott formát kapott, de kimondani ezt fordulópont volt számára. Akkor először teljesen tudatában volt, mit csinál: a Reichinek tett vallomásakor félig aludt, a legtisztább ösztönök beszéltek belőle.

Szüksége volt az anyja ígéretére, hogy megnyugodjon, mert rettentően félt, hogy a szüleik megpróbálják Reichit és őt elválasztani egymástól. Az anyáiknak köszönhetően nőttek fel együtt és barátkoztak össze, de épp ilyen könnyen véget is vethettek a kapcsolatnak. Mahiru nem akarta, hogy a családja megmaradt pár tagja megharagudjon rá, vagy Reichi és az apja egyébként sem felhőtlen viszonya újra megromoljon.

– Ígérem – mondta Nina. – Nem tenném, szívem, még csak nem is láttam őt.

– De igen. – Mahiru újra az ajkába harapott. Már nem sírt, de küzdött az érzéseivel, a tompa fájdalom a felszínen tartotta. Nina felnyögött, halk ó-jától Mahiru megborzongott.

– Rei-chan..? – kérdezte, de Mahiru bólintása előtt is tudta a választ.

Nina rengeteg dolgot megértett az elmúlt hetekből Mahiruval kapcsolatban. Nem figyelt fel Reichi és az ő egymással szembeni, megváltozott viselkedésére, mert mindig nagyon közvetlenek és gyengédek voltak egymással. Csak a nagyobb, hosszabb csend, és a kevesebb csipkelődés volt szokatlan, mert amióta felújították a barátságukat Mahiru csillapodó gyásza, gyakran zengett a folyosó a Mahiru szobájából jövő nevetéstől vagy kiabálástól.

Ez apránként megszűnt, és egész napokat töltöttek el a bezárt ajtó mögött anélkül, hogy egy pisszenést is hallattak volna, a viszonyuk mégsem romlott meg: Mahiru még el is járt otthonról, csak hogy minden szabad percét Reichivel tölthesse.

Amikor mások is látták őket, nem viselkedtek furcsán, és szinte egyáltalán nem értek egymáshoz, de Mahiru nemcsak Reichi, gyakran az ő tekintetüket is kerülte a vacsoránál, amit az anyja nem tudott mire vélni.

Mahiru boldog volt, de az örömét titkolni próbálta, és zavarba jött, ha Nina néhány másodpercnél tovább nézte; az asszony már sejtette, hogy az arcára kiült érzések, vagy a szerelme ennél prózaibb, vörös és kék apró nyomai miatt.

Megértette a fia szorosan begombolt ingét, Reichi ottfelejtett pulóverét, és minden percet, amit kettesben töltöttek a szobájában. Nem tudta, hogyan, mikor és miért, de Mahiru beleszeretett, és már igazán szenvedhetett miatta, ha nem akarta, vagy nem tudta tovább elhallgatni.

Nina nem először volt hálás, hogy érdemes a gyermekei bizalmára. Mahiru a mindennapokban Osamuhoz kötődött, mégis az anyjához fordult először egy ennyire fontos dologgal, mert még ha gyerekkora legérzékenyebb szakaszában néhány hétig nem is lehetett mellette, Nina volt az első ember az életében, és nála keresett megnyugvást.

Az asszony méltó volt erre: őszintén szerette és számított neki a boldogsága. Két kezébe fogta Mahiru arcát, gyengéden felemelte, és amikor Mahiru engedett neki, ismét a füle mögé simította a haját, és megpróbált a fia kivörösödött szemébe nézni.

– Természetesen találkozhatsz vele és bármikor hazahozhatod őt, mint eddig, rendben? Semmi sem változott, szívem – bíztatta. – A papa és én szeretünk, Mahiru, és szeretjük őt is, előttünk nem kell szégyenkezed miatta.

– Megfoghatom a kezét..? – Mahiru bizonytalan pillantást vetett az anyjára. Nina újra nevetni akart: Mahiru annyira őszinte és ártatlan volt, egy percig sem akarta, hogy féljen vagy aggódjon.

– Meg, bármikor. Bármit csinálhatsz vele, szívem, amiről tudod, hogy nem illetlen mások előtt, és Rei-chant sem zavarja.

– Mi lesz a papával? – A kérdés vörösre színezte Mahiru addig sápadt arcát.

– Nem beszélek neki, ha nem akarod – mondta az asszony, de Mahiru hevesen rázta a fejét.

– De, kérlek! Mondd meg neki és Fyodor-sannak is! Én nem vagyok képes velük is beszélni!

Mahiru már kezdett megnyugodni, de az eshetőség, hogy magára maradjon az apjával és Fyodorral, felzaklatta: épp csak túlesett a vallomáson, nem akart még egyet megtenni. Az anyja nagyon biztatóan beszélt, Mahiru mégis félt az apjától, főleg, hogy Osamu vagy Fyodor valószínűleg feltett volna pár kérdést azok közül, amiket az asszony tapintatosan későbbre halasztott.

Mahiru minden porcikája tiltakozott ez ellen. Legszívesebben a palotából is eltűnt volna, de még maradt pár elintéznivalója, mindenekelőtt a beszélgetést kellett lezárnia Ninával. Arrébb húzódott tőle a kanapén és megfogta a kezét. Az asszony keze hideg volt, de Mahiru felmelegítette, amíg az ujjait szorította.

– De kérlek, mami, ne mondd el Ru-sannak! Reichi nem beszélt velük és nem akarom bajba juttatni. – Mahiru rávette magát, hogy az anyja szemébe nézzen, Nina könyörgő hangja ellenére is eltökéltnek látta. Tényleg nagyon sokat jelentett neki Reichi, ezt le tudta szűrni csupán a pillantásából.

Nina bólintott. Tökéletesen értette a fia aggodalmát, neki azonban eszébe sem jutott beszámolni a barátnőjének. A gyerekeik nem voltak kicsik többé, voltak titkaik és magánügyeik, Ninának pedig az anyaság sem adott felhatalmazást, hogy ezekbe Reichinél is beleavatkozzon. Örült, hogy Mahiru neki beszélt, de ha Reichi nem tette meg otthon, ő sem akarta elárulni.

– Ez kettőtök dolga. Az apadnak is csak azért beszélek róla, mert kérted, különben nem csinálok belőle ügyet senki előtt. Örülök neked, Mahiru – mondta mosolyogva. Mahiru tekintete megszelídült, de nem hajtotta le a fejét, Nina ezt jó jelnek vette. – Köszönöm, hogy elmondtad – tette hozzá –, és akármit szeretnél, mondd el vagy kérdezd meg, itt vagyok neked, nem kell félned miatta.

– Szeretlek – suttogta Mahiru, aki küszködött, hogy legalább egy köszönömöt tudjon felelni. Az anyja kedvessége meghatotta, de nem akart újra sírni. Elengedte a kezét és régóta először önként ölelte át az asszonyt, összekoccintva a többszörös gyöngysor szemeit Nina nyakában.

Mahiru érezte, milyen kicsi az asszony, mégis erő sugárzott belőle, és örült, hogy az oltalmát élvezi, mert rettentően egyedül volt, mielőtt beszélni tudott volna az anyjával. Sokáig téves elképzelései voltak Nináról, a benne élő képet a gyász és a magány ijesztővé torzította, de az ennél mélyebben gyökerező szeretet felülírta, és a kétség idején mégis hozzá vezette. Mahiru megbizonyosodott róla, hogy nem hiába. Szüksége volt az anyjára, mert nála biztosan számíthatott megbocsátásra és támogatásra, és hiába félt, sírt és aggódott korábban, addigra megnyugodott és jól érezte magát a közelében.

Nem emlékezett, mikor ölelte meg utoljára az anyját, de az érintés feltöltötte, és késztetést érzett, hogy a jövőben többször gyakorolja. Azt képzelte, Nina nem szereti őt eléggé, és ezért neki sem szabad túlságosan ragaszkodnia hozzá, de ott kiderült az ellenkezője, Mahiru az efölött érzett szégyentől próbált megszabadulni.

Nina nem számított ilyen heves reakcióra, de boldog volt, és ő is megölelte Mahirut, röviden az arcához érintve az arcát.

– Én is szeretlek, szívem – mondta, majd, amikor elengedték egymást, felállt, és a kezét nyújtva Mahirut is felsegítette a kanapéról. – Gyere, mosd meg az arcod, aztán menjünk le – vezette az ajtó felé, majd a folyosón balra, a háló melletti fürdőszobába. – Adok valamit uzsonnára, és készíttetek teát is. Jó lesz?

Nina az ajtóban maradt, a mosdó fölé hajolt fia hátának beszélt. A szemébe csak akkor nézett, amikor Mahiru az arca dörgölését abbahagyva felegyenesedett, és meglátta őt a nagy tükörben, mielőtt törölközőt keresett az akasztón.

– Sietek, mami – mondta bocsánatkérőn –, estére Reinek ígérkeztem. Ugye, átmehetek hozzá..?

Nina az égre emelte a tekintetét, és végre röviden felnevetett:

– Fiam, eszedbe se jusson ezt még egyszer megkérdezni! Hétvégén gyere haza. – Inkább kérés, mint parancs volt, Mahiru nem érzett lelkiismeret-furdalást, amikor elhárította.

– Nem tudok. Egyedül lesz otthon és szeretnék vele maradni. – Mahiru elég ártatlanul beszélt, de a kelleténél tovább időzött a mosdónál, várva, hogy elmúljon az arca pirossága. Nem akarta, hogy az anyja félreértse vagy túl világos következtetéseket vonjon le: hiába volt képes beszélni neki Reichiről, a kapcsolatuk minden további részlete kínos volt, és Nina az utolsó emberek közt volt, akit a nemi életébe örömmel beavatott volna.

Szerencséjére azonban az asszony semmit se szólt, így nem hozta zavarba. Mahiru lehajtott fejjel, alulról pillantott rá, amikor a sírás nyomát eltűntetve kijött a fürdőszobából. Megígérte, hogy eszik valamit indulás előtt, de azt nem, hogy csatlakozik a nagyszabású uzsonnához, és ezt Nina sem erőltette. Hagyta, hogy Mahiru a szobája előtt elbúcsúzzon tőle, és ő egyedül ment vissza a szalonba, ahol a két férjét hagyta.

A távollétében Osamu elfoglalta a helyét, és átült Fyodor mellé, halk beszélgetésüknek azonban vége szakadt, amint az asszony benyitott a szobába.

.

.

.

.

.

Sziasztok! Köszönöm, hogy olvassátok a történetet ♥ (Megjegyzem, ha valakinek valahol sokáig nem válaszolok a hozzászólásaira, a Wattpad mobil alkalmazás hibája. Nem nyitja meg a kommenteket, de idővel mindenre sort kerítek, nem vagytok elfelejtve ♥)

Mahiru túl van egy nehéz beszélgetésen és végre megnyugodhat a kis lelke. Vajon innentől béke és boldogság vár rá? Segítek: semmiképpen. 

A következő rész hétvégén jön, addig is tartsatok ki. Tudom, ezek most nem olyan eseménydús részek, de felvezetnek egy közelgő konfliktust, illetve időt kell szánni arra is, hogy a környezetet és a szereplők hátterét megismerhessük, remélem, ezt el tudtam érni.

A mostani irodalmi ajánlóm egy haikuválogatás. A címe Százszor szép krizantém, a Terebess Online-on elérhető (de elég egyszerűen beírni a keresőbe, az egyik első találat). Gyorsan elolvasható gyűjtés, de érdemes időt szánni minden egyes haikura és a hozzá tartozó képre (száz vers és száz különböző papírkép a krizantémokról).

Ja, és nézzétek meg brownhairedboi Többé nem isten című művét, tegnap frissült! Nem toxikus Fyozait mindenkinek!