Kedveseim, aki a prológus elolvasása nélkül kezdett bele a történetbe, most menjen vissza és pótolja ;)

*

Osami nem volt jós, de egészen pontosan ki tudta számítani, mi fog történni, és a fiúk alibijét ehhez igazította. Mahirunak csak az öklén voltak látható sérülések, de azt egészen ügyesen el tudta titkolni, Reichitől pedig nem állt távol a verekedés, így rossz állapotára is akadt hihető magyarázat.

Ru sopánkodott, amikor meglátta őket az Akutagawa házban, de amint meggyőződött róla, hogy nincs komoly bajuk, jól leszidta Reichit, aki megadóan tűrte a fejére záporozó szavakat a vacsoránál. Amint az asszony mérge elmúlt, másodszor is alaposan megölelte és megcsókolta őket, és Reichi és Mahiru végül magukra maradtak.

Úgy tűnt, egy élet múlt el azóta, hogy utoljára Reichi szobájában jártak. Még élt a boldog pillanatok emléke, de sokat változtak az utolsó édes csókok óta.

Nem oltották fel a villanyt, és nem is mentek túl messzire, Mahiru Reichit a csuklójánál fogva már az ajtóban megállította. Reichi arcára nézett és hamarosan a tekintetét is elcsípte a kintről beszűrődő sápasztó holdfényben. A tenyerébe csúsztatta a kezét, miután megbizonyosodott, hogy egy lépést sem tesz, és az állához nyomta a homlokát.

– Soha többé nem engedlek el, Rei – mormolta az idegen ruhákba, ami Osami öblítőillatát viselte. Reichi lehajolt, ajka Mahiru haját érte, és többször, lágyan megcsókolta a fejét.

– Én sem. Az enyém vagy – mondta ugyanolyan fojtottan. – Senki sem vehet el tőlem.

Mahiru a közelségét érezve felemelte a fejét, orra Reichi állához ütközött. Elfordult, hogy megcsókolhassa, kezét a nyaka köré kulcsolta, és Reichi is sokáig ölelte át a derekát, egy lépést sem mozdultak az ajtóból, bár kellemesebb lett volna az ágy melegében folytatni.

Kihasználták a zavartalanul együtt töltött időt a gyengédségre, mert Osami és Kolya, majd hazatérve Reichi anyja mellett nem volt rá lehetőség. Mahiru Reichi haját, ő a derekát simogatta: újra felfedezték egymás testét, az eltéréseket keresve, amik a külön töltött napokban és a harc során keletkezhettek.

Főleg lelki változások voltak, a sérüléseik kezdtek begyógyulni. Mahirunak nem is kellett magyarázkodnia miattuk otthon, Nina és Osamu is csak a váratlan eltűnése miatt vonta kérdőre.

Mahirura egy kellemetlen beszélgetés várt, amikor először találkozott az apjával, és Osamuval kettesben mentek haza az irodából. Mint korábban néhányszor, újra szembe lett állítva azzal, hogy mit akar kezdeni a jövőjével: Osamu megelégelte, hogy pillanatnyi hangulatától függően el-ellóg néhány napot a munkából.

Valójában nem dolgozott a Nyomozóirodában, de hallgatólagosan kiváltotta az ott töltött idővel a középiskolai tanulmányait, amit Aina halála óta nem volt hajlandó folytatni. Nem volt tanköteles, így a magántanárt és otthoni tanulást is elutasította, de mert őszinte érdeklődést tanúsított Osamu munkája iránt, ő nem nyaggatta. Osamu tizennégy éves kora óta nem járt iskolába, minden tudását könyvekből és az őt nevelő Moritól szedte. Úgy érezte, a szociális kapcsolatokat leszámítva nem szenvedett hiányt, de Mahirut és az ő akkori helyzetét nehezen lehetett volna összehasonlítani.

Amikor döntés elé állította Mahirut, ő mégis inkább a Nyomozóirodát, mint az iskolát. Az adott szava elég volt Osamunak, amikor megígérte, hogy rendesen megjelenik odabent, és apró feladatait is igyekszik elvégezni.

Mahirunak Reichi mindig fontosabb volt, mint bármi más. Ha róla volt szó, képes volt teljesen megfeledkezni a Nyomozóirodáról, de amióta felépült a fogság után, nem érte több baj, és Mahirunak sem kellett érte állandóan aggódni.

Mióta kiszabadították, Mahiru hetekig sokkal jobban féltette, és még attól is ideges lett, ha pár percnél hosszabb ideig távol voltak egymástól. Reichi csak nehezen tudta megnyugtatni és helyrebillenteni felborult világát, de Mahiru végül megértette a nyilvánvalót: Reichi korábban is veszélyes dolgokat csinált, és ez a jövőben sem változik, de erős, talpraesett, óvatos, és képes vigyázni magára. Mahirunak nem kellett állandóan az életéért aggódnia, azzal csak a sajátját nyomorította volna meg. A kettejüket összefűző kötelék miatt hamar értesülhetett róla, ha bajba kerül, és a megmentésére sietett volna.

Reichi korábbi telefonja tönkrement. Még a bandában vették el tőle, és hagyták törötten egészen messze a központjuktól, hogy ne legyen segítség a megtalálásában, azonban Fyodor az új készüléket is összekapcsolta Mahiruéval, így még a képessége nélkül is tudtak egymás minden mozdulatáról.

Az incidens után minden visszatért a régi kerékvágásba. Reichi felvette a szolgálatot a Dokkmaffiában, Mahiru rendszeresen bejárt az irodába és hol egyedül dolgozott, hol odaült segíteni valamelyik tapasztaltabb nyomozó asztalához. Egyetlen változás csak a fogyatkozó ruhadarabokban mutatkozott.

Meleg, de szeles nyár köszöntött Yokohamára, és Mahiru, aki vékony kesztyűre és rövid ujjú ingre cserélte az öltözékét, már csak akkor terítette a vállára az apja kabátját, ha kiment az épületből, és a napégés ellen akart védekezni. Mivel az inggallérját sosem gombolta be, Reichi szerelmes harapásai a testén lejjebb, nem látható részeken kezdtek feltűnni.

Reichi nem volt ilyen szerencsés: olykor nemcsak a hátára, hanem a karjára is jutott a karmolásokból. Amikor egy kis harapás maradt a nyakán egy együtt töltött éjszaka után, két hüllő, akivel Reichi találkozott a Dokkmaffia központi épületében az ebédlő felé, mellé szegődött, és egészen az ebédidő végéig le sem szállt róla meg a barátnőjéről, akivel nem először látták már a belvárosban.

Reichi korabeli srácok voltak és őszinte érdeklődést mutattak iránta, mert a csinos, rózsaszín ruhákat viselő lányt és a Reichin hagyott nyomokat nehezen tudták összeegyeztetni. Mindig csak hátulról látták őket, így rettentően kíváncsiak voltak Reichi barátnőjének arcára.

– Hogy hívják? – kérdezte az egyikük, bizalmasan közelebb hajolva a tányérjaik felett. Reichi elvörösödött és zavarában eltökélten szurkálta az életét egy villával. Nem vette észre, hogy csak az üres tányért döfködi, centikre egy halom sültkrumplitól.

A másik hüllő halkan nevetett és megértően nézett rá, de az arca társáéhoz hasonló kíváncsiságot tükrözött.

– Na, csak a keresztnevét mondd meg! Nem fogjuk megkeresni.

– Miu – nyögött fel Reichi, de még jobban elvörösödött és próbálta kivágni magát a helyzetből. – Eszetekbe se jusson utána szaglászni!

– Aranyos neve van. – Az első hüllő elégedettnek tűnt.

Reichi kifújta a visszatartott lélegzetét, megdörzsölte a halántékát. Az első nevet mondta, ami eszébe jutott, de szerencsétlenségére hasonlított a Mahirura. Nem tudott elvonatkoztatni tőle, azonban elég hihető volt, hogy a színjátéka még egy kis ideig kitartson.

– Megmutatod? – Reichi a fejét rázta.

– Nem! Nincsenek képeim róla! Ne legyetek már furák!

– Inkább te vagy fura – dőlt hátra a másik hüllő, letéve a villáját –, nekem tuti lenne egy rakás képem a barátnőmről. Szégyelled?

– Nem! Csak próbálom minél távolabb tartani az olyanoktól, mint ti – sziszegte Reichi, de a két hüllő nem bántódott meg. Az egyikük kinevette, a másik, idősebb, a fejét csóválta.

– Hagyd már, ha csak feleolyan agresszív, mint amilyen nyomokat rajtad szokott hagyni, Miu-san bárkit elintéz, aki megtámadja. A legnagyobb tisztelettel mondom – emelte fel mindkét kezét védekezően Reichi tekintetét látva –, a hölgy bámulatos. Tényleg nagyon kíváncsiak voltunk rá.

– Elég már – nyögött fel Reichi, akit egyre jobban zavarba hozott a beszélgetés. A helyzete meredeken romlott és nem tudott visszakozni: belecsavarta magát egy gyorsan növekvő hazugságba, és elképzelni sem tudta, mi lesz, ha bárki is rájön, hogy nem Miu, hanem Mahiru van a rózsaszín kapucni alatt. A hamis barátnő önmagában is elég rossz volt: ha a két hüllő tudomást szerzett róla, sokáig más előtt sem maradhatott titokban. – Egyáltalán honnan tudtátok?

– Láttunk vele a városban vagy háromszor – mondta a hüllő. – Igazából először annyira hétköznapinak tűntél, hogy nem ismertelek meg – pillantott rá, újra összeegyeztetve Reichi akkori, mogorva arcát a Yokohamában látott, felhőtlenül boldog tinédzser emlékével. – Jó hatással van rád a barátnőd – mondta tűnődve –, mellette nem néztél ki ennyire maffiózónak.

Reichi nem várta meg, hogy a megmagyarázza a kijelentést, épp eleget hallott, ami megijesztette vagy összezavarta. Minél hamarabb véget akart vetni a beszélgetésnek, de a maffia kényes belső szabályzata nem engedte, hogy egyszerűen felálljon az asztaltól. A két hüllő, hiába volt korabeli, a feljebbvalójának számított, nem sérthette meg őket ilyesmivel.

– Nem akarom, hogy bárki tudomást szerezzen róla, világos? – Igyekezett udvariasan beszélni, amit mondott, mégis egy apjára jellemző fenyegetésnek hangzott. Reichi folytatta, hogy elvegye az élét, hiába érezte úgy, hogy addig is túl sokat beszélt: – Nem akarom őt bajba sodorni magammal és minél kevesebben tudják, hogy ő van nekem, annál jobb. Semmi szükség rá, hogy a magánéletemmel foglalkozzanak a Maffiában, próbálom azt a falakon kívül tartani.

– Persze, világos – bólintott az idősebb. – Amíg van kinti életed, érthető, hogy próbálsz rá vigyázni.

– Miu-chanról se azért kérdeztünk, mert ártani akarunk neki – tette hozzá a másik hüllő könnyedén –, csak érdekelt, mert barátok vagyunk. Nem?

– Barátok – hagyta rá Reichi, de amit a maffiózó olyan egyszerűen ejtett ki, neki sokkal többet számított. Súlya és valódi értéke volt a barátság szónak.

Reichinek régóta nem voltak barátai, mert már az alsó-középiskola vége felé félni kezdtek tőle. A gyerekek körülötte elég érettek lettek, hogy a vezetéknevét előbb Ryuunosukéhez, majd az áldott alvilághoz kapcsolják. Senki sem bízott benne, és mert elutasították, ő sem tudott másokban bízni. Reichi nyitott volt. Szeretett volna kötődni másokhoz, hogy szabaduljon az egyedülléttől, de mire felnőttek, Mahirun kívül senki sem maradt számára, és a nem sokkal korábbi, sötét időszakában Reichi meggyőzött róla, hogy őt képtelenség szeretni.

Azonban épp abban a körben talált rokonlelkekre, ami a társadalom jelentős részét korábban ellene fordította. A maffiózók több érdeklődéssel fordultak felé, és némelyikükre, mint jó ismerősre és alkalmi partnerre, mindig számíthatott, ha egy megbízás túlnőtt rajta.

Reichit nem csupán félték, hanem tisztelték is a képességei miatt, és aki közelebbről ismerte, szimpátiát érzett iránta. Nem a kapcsolatai és a származása révén igyekezett előbbre jutni, hanem megdolgozott érte, és sokszor bizonyította be, hogy érdemes Chuuya és más, magasrangú maffiózók bizalmára.

A két hüllő, akivel akkor ebédelt, Kim osztagához tartozott, és először akkor dolgoztak együtt Reichivel, amikor az ikreket mentették meg a gyerekrablóktól. Azóta nem végeztek együtt újabb nagy munkát, de a kapcsolatuk nem szakadt meg, és mindig váltottak pár szót, ha találkoztak a maffiában. Talán ezt a spontán jó viszonyt nevezték odakint barátságnak.

Reichinek felmelegedett a bensője, már nemcsak a Mahiruval kapcsolatos zavar színezte vörösre az arcát. A srácok váratlan kedvessége mélyen érintette: egyszerűen megfeledkezett róla, hogy a maffiózók is ugyanolyan emberek, mint mások, és minden elkövetett kegyetlenség ellenére is él szeretet a szívükben.

Reichi magában is meglátta az emberséget, amikor megragadta ezt a kedves, meleg érzést, és viszonozta. Nem érezte magát annyira rosszul a hüllőkkel, és az ebédjét is be tudta fejezni, mert nem fájt többé a korábbi feszültségtől összeszorult gyomra.

Reichi örült, hogy ennyivel megúszta a kérdezősködést. Miután végzett, az árulkodó nyomot nézegette a nyakán a mosdó nagy fali tükrében. Nem volt mivel eltakarnia, de győzködte magát, hogy más nem is fogja szóvá tenni: kevesekkel volt dolga az épületben, és az apja, Ichiru vagy akár Chuuya is, akiket gyakrabban láthatott, tisztában voltak a helyzetével, de épp ezért hallgattak róla.

Reichi pontosan sosem beszélt otthon arról, hogy jár Mahiruval, de már nem próbált olyan kétségbeesetten eltávolodni tőle, ha valaki közeledett a nappalihoz vagy a konyhához, egy-egy alkalommal még Mahirut is visszahúzta.

Mahiru sokkal jobban zavarba jött nála. Az arcát Reichi vállán rejtette el, amikor Ryuunosuke először együtt találta őket a konyhában. Megpróbált leszállni Reichiről, de ő ugyanúgy fogta, mint addig, és nem hagyta, hogy eleressze. Mahiru kénytelen volt újra a dereka köré kulcsolni a lábát és megszorítani a vállát, hogy segítsen tartani magát, de kiszolgáltatott helyzete megbénította. Köszönni is alig tudott Ryuunosukének és a fejét sem emelte fel, hogy ránézzen; úgy érezte, a szégyenbe belehalt volna. Reichi azonban nem törődött azzal, hogy Mahirut épp a karjában fogta. Az apja fele fordult, fél kezében a pohár gyümölcslével, amiért Mahirut kivitte a szobájából és a lehető legtermészetesebben üdvözölte Ryuunosukét.

– Miért terrorizálod Mahirut, fiam? – Ryuunosuke felvonta ritkás szemöldökét, de, mert a látvány nem sokban különbözött a másik két fiáétól, a döbbenete rövidesen elmúlt és nem vonta kérdőre. – Tedd le szépen – szólt rá, de Reichi a fejét rázta.

– Nem, Mahi szereti. Nem bántom. – Ezzel elment mellette, karjában víve a koalaként rajta lógó Mahirut és többet nem foglalkozott az apjával.

Akkor sem zavartatta magát, ha egymás kezét fogták, vagy Mahiru combját simogatta, miközben beszélgettek a nappaliban ülve. Sem Ru, sem Ryuunosuke nem csinált ügyet belőle, így végül Mahiru is beletörődött, hogy az ő esetétől eltérően természetesen, nagy beszélgetések nélkül vettek tudomást a szülők kettejük párkapcsolatáról.

Nem lehetett megmondani, melyik reakció volt helyesebb. Ru ugyanúgy viselkedett a fiával, mintha barátnője lett volna, és ugyanarra figyelmeztette, mint bármilyen más esetben: bánjon jól a kedvesével, ne bántsa meg őt, legyen figyelmes vele, és körültekintően, felelősségteljesen feküdjenek le egymással. Mire idáig jutott, Reichi, bármilyen nemtörődöm képet vágott addig, kezdett zavarba jönni. A nappali egy távoli sarkát bámulta ahelyett, hogy az anyjára nézett volna.

Feleslegesnek tartotta az intelmet: úgy szerette Mahirut, hogy eszköztelennek érezte magát a kifejezésében. Nem tudta annyira kényeztetni, mint azt szerinte érdemelte volna, így Ru figyelmeztetése, hogy bánjon vele jól, értelmetlen volt. Reichi addig is törődött vele, és mindent meg akart neki adni.

Amióta nyugodtabb napjaik voltak, jutott idejük egymásra és a romantikára. Bár a randevúik és a szobájukban töltött délutánok rendszerint szenvedélyes csókolózásba, egymás érintésébe, végül szeretkezésbe fulladtak, ez ugyanúgy segített a kapcsolatuk szorosabbá tételében, mint a beszélgetés, és végül Mahirut is megnyugtatta, hogy Reichi még egyszer nem fog tőle elszakadni. Megértette, hogy ha nincsenek is egy helyen, mindig számíthatnak egymásra, ezért természetesen hívta őt segítségül, amikor magára maradt, és a fiatal lány betört a Nyomozóirodába.

Mahiru nem esett pánikba: visszafordíthatatlan változás ment végbe a személyiségén, amióta tudomást szerzett Reichi elrablásáról. Nem volt tehetetlen, mint Ainánál, és nem roppant bele a feladat terhébe, mint a Barackvirágban. Hidegebb, józanabb és könyörtelenebb lett, ha munkáról volt szó, az édes, vidám, Reichi mellett egészen passzívnak és törékenynek tűnő herceget mindig az Irodán kívül tudta hagyni. A szeretteit, a számára kedves dolgokat és helyeket minden erejével és rendelésre álló eszközzel védelmezte, és mert A démon vérével szemben minden addigi gátlása és félelme elhagyta, már egy ember megsebesítése sem aggasztotta.

Ichirunak igaza volt, amikor azt mondta, hogy néha bántania kell valakit, hogy másokat megóvjon. Tudatosan nem foglalkozott ezzel, ám a nyugtató szó, mint egy alapigazság, beléivódott, és Mahiru új, érett személyisége egyik alappontjává vált. Úgy érezte, ezzel közelebb került a nyomozólét valódi mivoltához, és önmagát is kezdte jobban megérteni, amint nem ijesztette meg többé a saját viselkedése.

Nem válogatott az eszközökben, hogy szóra bírja az iroda kis tolvaját, miután Reichi segítségével bezárta az egyik kihallgatóhelyiségbe. Mahiru magához ragadta a kezdeményezést, de Reichi az ő terepén amúgy sem állt volna az útjába. Nem ellenkezett a fiatal nyomozóval, mert akkor nem szeretők, hanem partnerek voltak, és amíg Mahiru nem csinált életveszélyes ostobaságot, ő nem akadályozta meg benne. Tudta, hogy tervez valamit, de az idő szűkössége miatt Mahiru menet közben nem magyarázta meg neki, a lány jelenléte különben is zavarta.

Reichi kénytelen volt csendben végignézni, hogy töri meg Mahiru a büszke lány akaratát néhány pofonnal és pszichikai terrorral. Mahiru közben a fiatal Osamura és Ichirura is hasonlított, de ő mit sem tudott erről. Az apja maffiózómúltja alig ismert titok volt számára, a bátyját pedig csak Reichi látta munka közben, akit a végrehajtó gyakran vitt magával.

Mahiru képes volt a féktelen erőszakosság határán innen maradni: minden szava és tette előre megfontolt volt. Ha el is vesztette a fejét vallatás közben, figyelt rá, hogy csak akkor okozzon valódi fájdalmat a lánynak, ha elkerülhetetlen. Inkább csak rá akart ijeszteni, hogy végre beszélni kezdjen, miért akarta a nyomozók személyes aktáit ellopni az irodából.

Miután mindent megtudott, amit akart, gondolkodóba esett. Reichi közelsége nem zavarta, de nem is segítette, hogy tisztán lásson: az aggodalom, amit a lány mellett háttérbe szorított, eluralkodott rajta.

Valaki vadászott az apjára, illetve most már rá, mert Dazai Osamunak gondolta. Mahiru hagyta, hogy a lány elvigye az értesülést róla, elősegítve, hogy találkozzon a titokzatos megbízóval.

Ki akarta váltani az apját, bár fogalma sem volt, Osamu mibe keveredett. Össze kellett szednie magát, hogy értelmesen beszélhessen vele, mire visszatért, és úgy döntött, megvárja az irodában.

El kellett takarítania a vallatás nyomait a belső szobából, de egyelőre fáradt volt hozzá. Lehunyta a szemét, Reichihez dőlt, és mert biztos lehetett benne, hogy senki sem fedezi fel őket, megcsókolta.

– Kérlek, menj el, Rei – suttogta, két ujjal betapasztva Reichi száját, amikor ellenkezni készült. – Nem biztos, hogy csak a papával kell beszélnem, és ezt egyedül nekem kell elintézni.

– Este találkozunk. – Reichinek nem tetszett a kérése, de akkor nem vitatkozhatott. Mahiru szemében látta, milyen erős az elhatározása, és ő, bármennyire szerette, a Nyomozóirodára vonatkozó ügyből kénytelen volt kimaradni.

Mahiru rövid megingása elmúlt. Újra keménynek látszott, mióta nem rejtette az arcát Reichi ruhájába.

– A papád hamarosan itt lesz, egy órán belül ígérte magát – idézte fel az Osamuval folytatott telefonhívás végét, közben Mahirut kirakta az öléből. – Gyere haza épségben, hallod?

Mahiru csak bólintott válasz helyett, de Reichinek akkor ez is elég volt. Indulni készült, de Mahiru utána nyúlt, megragadta a kezét, és megcsókolta az ujjait, mielőtt kimehetett volna.

– Ígérem – mondta, Reichi kezét az ajkához szorítva, ami elfojtotta a hangját. – Esküszöm, Rei, azon leszek, hogy több embernek ne essen bántódása.

Fájt, amikor eleresztette őt, de titkolta Reichi elől. Nem is nézett rá, amikor elment, nehogy a kínt kiolvassa a pillantásából.

Mahiru egyedül maradt, de ahhoz nem elég időre, hogy kitalálja, mit mondjon az apjának, és a többi, érkező nyomozónak. A kis, feldúlt kihallgatóhelyiségben ült a széttolt bútorok közt, a felborult irodai szék mellett egy kupacban volt az a néhány szál gyorskötöző is, amivel Reichi leszorította a lányt, később pedig Mahiru vágott le róla.

– Hol van? – kérdezte Osamu elsőként, amikor felfedezte a fiát a szobában. A vallatás romjait átlépve odament az alacsony kanapéra roskadt Mahiruhoz és két kézzel megfogta a vállát. Mahiru erre felnézett, a gondolkodás közben eltompult tekintete újra fényt kapott. Osamura mosolygott, de rá nem jellemző kifejezés ült az arcán.

– A lány elment, papa – mondta. Fél kézzel megfogta Osamu csuklóját, de a kezét végül nem húzta le magáról. Megnyugvást keresett a kötszer ismerős érintésében és Osamu alóla sugárzó melegében.

Osamu leült mellé, de nem eresztette el. Mahiru hálás volt, mert a gyenge nyomás lecsillapította, a furcsa mosoly azonban csak szélesebb lett Osamu meglepetését látva.

Ritkán tudta meglepni az apját, mert Osamu nagyon tájékozott volt, és sokkal több mindent tudott, mint amennyit bárkinek is bevallott volna. Jó informátorai és remek, pontos következtetőképessége volt, de még ez sem bizonyult elégnek, hogy akkor Mahiru fejébe lásson.

– Ő a hírvivőm, és valószínűleg már találkozott a maga megbízójával. Elmondja nekik, kicsoda Dazai Osamu, és hol lehet megtalálni, szóval felfedi magát, aki vadászik rá. Minden rendben, papa, mert ők engem fognak keresni – mondta Mahiru, nagy lélegzetvétellel szakítva félbe az elbeszélést. – Ha megtalálnak, tudni fogjuk, ki áll emögött és mik a szándékai – zárta –, senkinek nem kell miatta aggódni.

– És mégis mit csinálsz akkor? – Osamu kényszerítette magát, hogy halk maradjon, mert sosem kiabált Mahiruval, az érzései mégis erre ragadtatták volna. – Vagy fogságba esel, hogy kivallassanak valamiről, amiről fogalmad sincs, vagy kényszeríteni fognak egy munkára, vagy megpróbálnak téged egy régi ügyemért, bosszúból megölni. Annyira ostoba vagy! Szerinted miért vagyok az apád, Mahiru? – Osamu megszorította a vállát, hogy elrejtse a keze remegését. – Én védelek meg téged, és nem fordítva! Hogy jutott ez eszedbe?

– A családunk ugyanolyan fontos nekem, mint neked, papa – mondta Mahiru. Hirtelen nézett fel Osamura, összehúzott szemmel kereste a tekintetét. – Amúgy nem érdekes? Sem azok, sem ez a lány nem tudta, kicsoda valójában Dazai Osamu. Ezt könnyű az előnyünkre fordítani. Nem ismernek, tehát rólunk sem tudnak semmit. Bármit el tudok velük hitetni, ha sor kerül egy találkozóra.

Mahiru nem gondolta át, mit fog tenni, de amint találkozott az apjával, több tucat, zömmel értelmetlen ötlet közül néhány kezdett alakot ölteni, és a legéletképesebb előtérbe került a fejében. Látta, hogy Osamu ellenkezne, de úgy döntött, megpróbálja meggyőzni a saját igazáról. Szembefordult vele, újabb mély levegőt vett, és kihúzta magát két keze ránehezedő súlya alatt.

– Ha kiszámítható fickók, vagy egyből megpróbálnak végezni velem, vagy, ami valószínűbb, néhány napon belül kapcsolatba próbálnak velem lépni. Azt akarom, hogy addig maradj a háttérben és figyelj – nézett egyesen Osamu szemébe –, szükségem van arra, hogy fedezz, papa, amíg ennek utánajárok. Bármi történik, arra törekszem, hogy egy semleges, civilek nélküli helyen találkozzam a lány megbízójával, és kiderítsem, ki és miért akar téged megtalálni. Azt szeretném, hogy az Iroda mögöttem álljon, ha sor kerül rá, és segítsen ártalmatlanítani őket, amíg velem vannak elfoglalva. Valószínűleg nem esik bántódásom – mondta –, mert ha ennyire keresnek, egyelőre élve kellek nekik, és mert a tolvaj nem vitt ki semmit az irodából, csak a külsőmet ismerik, egy ismeretlen képességű áldottal szemben senki sem lenne meggondolatlan.

Osamu nem tudta, Mahiru mikor lett ekkora stratéga, és a nyomozók mellett eltöltött sok-sok óra mikor hagyott ennyire mély nyomot rajta. A lányról és a betörés körülményeiről keveset hallott Reichitől, így azt sem tudta, Mahiru milyen részletekből következtetett erre, de volt értelme a szavainak. Kénytelen volt belátni, hogy adott helyzetben ő sem találhatott volna ki jobbat.

Nem féltette az életét, újabb borzongató bizonyosságaként, hogy mennyire hasonlít Osamura, és hogy milyen komolyan veszi a munkáját. Mahiru nem volt még tizennyolc éves, de szinte egészen felnőtté vált tavasz óta. A kapcsolata Reichivel, és minden, amit azóta átélt, gyökeresen megváltoztatta. Aggódott és félt, de mindez csak pillanatokig tartott, és amikor a szükség úgy kívánta, teljesen félre tudta tenni.

Az érzés megmaradt: a féltés nem engedte, hogy az apja veszélybe kerüljön, de amint túl volt rajta, Mahiru, mint egy sakkjátékos, józanná és számítóvá vált. Addigi ismereteiből igyekezett kikövetkeztetni a láthatatlan ellenség lépéseit, és minden eshetőségre felállította a maga vázlatos tervét, mégis igyekezett a legvalószínűbbre alapozni.

Osamu semmit sem ért volna el, ha megpróbálja lebeszélni, mert a lány már látta Mahiru arcát, az átverést nem tudták tisztázni. Összeszorította a fogát, lehajtotta a fejét, de bárhogy igyekezett, a halk, keserű nevetést, amit utoljára a Dokkmaffiában hallatott, nem tudta elfojtani.

– Legyőztél – mondta –, de nem engedem, hogy ezután hibázz. Mögötted leszek, és nem hagyom, hogy bajod essen.

– Hagynod kell, amíg tárt a színjáték – rázta a fejét Mahiru –, de megígérem, hogy életben fogok maradni.

Osamut kirázta a hideg Mahiru hangjától. Felnézett rá, de semmilyen érzelmet nem látott a szemében, amitől kiszáradt a szája. Még Ichiru sem hasonlított rá soha annyira, mint akkor Mahiru; úgy érezte, mintha egy múltba nyíló ablakra tekintett volna.

Mahiru nem volt közömbös az élete iránt, de annál, mint hogy nem hal meg, senkinek nem tehetett pontosabb ígéretet. Reichinek sem beszélt az ügy távolabbi kimeneteléről: felesleges volt, ő mindent kitalált magától.

.

.

.

.

.

Rövid fejezet volt, de az események már majdnem körbeértek. Valószínűleg most aggódtok Mahiruért, hát... érdemes. Mindenkinek ölelést és zsepit küldök, aki igényli ♥ 

Folytatás jövő szerdán, addig tartsatok ki! Mostani irodalmi ajánlóm Fyodor Dostoyevsky: A kamasz című regényét tartalmazza. Szenvedélyes, izzó szerelem, amire most szüksége volt a lelkemnek, bár a könyvet még tavaly télen olvastam~ ♥