A fejezet első fele grafikus szexjelenetet tartalmaz, saját felelősségre olvassátok.

*

A boldogság később is megmaradt, amikor újra kettesben voltak otthon, és Reichi már a szobájában tartotta a karjában Mahirut. Az együttlétük ártatlannak tűnt. Összebújva, halkan beszélgetve néztek meg néhány részt egy sorozatból az ágyban, de amikor már inkább egymást, mint a köztük lévő laptop képernyőjét figyelték, és a csókok hosszabbra nyúltak, mint az epizódok bevezető néhány képsora, ez megváltozott.

Mahiru édes, szapora pihegéssel ölelte magához Reichit és visszahúzta, amikor el akart távolodni tőle. A csókja szenvedélyesebb volt, mint a lopott puszik kint az utcán, és Mahirunak felforrósodott az egész teste. Szédülten kapott Reichi hajába, aki felnyögött a váratlan szorítástól, és az ajkához közel, gondolkodás nélkül súgta:

– Akarlak – és újra megcsókolta.

Reichi Mahiruhoz hasonló perzselő meleget érzett, amit a szerelme hangja csak tovább fokozott. Mahiru ajkára harapott, újabb sóhajt nyerve tőle, ettől kezdett kipirulni az arca.

– Én is téged. – Átölelte és megszorította a derekát, olyan közel húzva magához Mahirut, amennyire a köztük lévő laptop engedte, és puszilni kezdte a nyakát. – Nehéz megállni, hogy ne döntselek le azonnal – suttogta a füléhez közel, a hangjával és lélegzete melegével elzsibbasztva Mahiru őt ölelő karját.

– Ne fogd vissza magad – felelte szaporán és magára húzta, hogy az ajkát érje. Mahiru többé nem tudott józanul gondolkodni, Reichi elszédítette és a szégyenérzet is kezdett lefoszlani róla. Ölelte Reichit, a hajába markolt, próbálta a rövid tincseket megtartani a kezében, és vezette a csókot, amíg Reichi végig nem nyalta az ajkát, és ezzel rövid időre megbénította.

– El akartam menni zuhanyozni előbb – mondta halkan –, de elveszed az eszem.

Reichi Mahiru derekát fogta, pár centit felcsúszott pólója alatt a bőrét érezte. Megszorította, nem tudott betelni a puhaságával, és a pólója alá nyúlt, de Mahiru megfogta a csuklóját, és a kezét a dereka helyett tétován lejjebb, a csípőjére húzta.

– Esetleg... elengedlek – mondta ugyanolyan halkan, nehezen ejtve a szavakat. Mahiru próbált Reichire nézni, de a tekintete elködösült, a látványt fantasztikusnak találta. Reichi arca, nyitott szája, és a szeme, ahogy akkor nézett rá, elérte, hogy minden ereje elhagyja. Reichi pillantása birtokló és vágyó volt, az arcán küzdelem látszott, hogy eleressze, vagy azonnal a párnák közé nyomja. Azonban, mert nem simogatta tovább Mahirut, mindketten kezdtek magukhoz térni. Mahiru nyitott szájjal, halkan lélegzett, és Reichi is félig fölötte volt, de amikor lehunyta a szemét, a pillanat feloldódott.

Ugyanolyan éhes volt még Mahirura, de Reichi rövid ideig képes volt magán uralkodni. Nézte, hogy könyököl fel Mahiru, igyekezve megtartani magát két remegő karján, mielőtt feltérdelt vele szemben, végül lecsúszott az ágyról. Amíg ott volt előtte, Reichi eszményinek találta: Mahiru rendezetlen felsője, csupasz karja és feszes combja ingerelte, de aztán mozdult, nem volt többé négykézláb előtte, Reichinek pedig csak a zavar maradt, hogy a látványát annyira kívánta.

Elképzelte, hogy fogja meg a derekát hátulról, két oldalt, hajol a nyakához, és ad csókokat rá, miközben hozzá simul és elmerül benne. Reichi megszorította a takarót maga alatt, és lehunyta a szemét, de Mahiru látványa még azután is kísértette, hogy egyedül maradt a szobában.

Mahiru, aki szeretett sokáig maradni a fürdőszobában, akkor hamar visszatért hozzá, és Reichin volt a sor, hogy lezuhanyozzon. Amikor Mahiru mellé ült, Reichi szokásos, enyhe illatát érezte, és még jobban kívánta, de meg tudta állni, hogy újra sokáig csókolja őt, csak a pizsamája alól kilátszó nyakára adott egy puszit, mielőtt Mahirut egyedül hagyta.

Hat-nyolc percig volt távol, de ez elég volt Mahirunak, hogy a szobát egészen megváltoztassa. Minden felesleges dolgot kipakolt az ágyból, megigazította a takarót, amit összegyűrtek korábban, és az erős fényű mennyezeti lámpa helyett a Reichi íróasztalán lévő kis olvasólámpát kapcsolta fel a szoba másik sarkában.

Kivett pár apróságot a táskájából, lerakta az éjjeliszekrényre és bemászott az ágyba. Izgatott, várakozó és ideges volt, az ajkát harapdálta, és hideg kezével próbálta lehűteni az arcát, de csak az ujjai melegedtek fel, az arca ugyanolyan piros maradt.

Mahiru nem először várta így Reichit, de legalább olyan feszült volt, mint az első alkalommal. Türelmetlenül ölelni, csókolni, szeretni akarta, kibontani őt az annyira felesleges ruhákból, és vágyott rá, hogy ezt vele is megismételje, a gyenge fényben még a testét borító vágások sem zavarták. Bízott Reichiben, az életét is a kezébe adta volna, a lelkét vagy a testét sem akarta többé titkolni előle.

Mahiru az övé akart lenni. Azóta gondolkodott ezen, hogy beszélt Ichiruval a kapcsolatuk mélyítéséről, de bármennyire vágyott rá, ha Reichi megérintette vagy megcsókolta, ezt elmondani csak nehezen tudta volna.

Hevesen pislogott a belépő Reichire és érezte, hogy gyorsul fel a szívverése az izgalomtól, amikor becsukta maga mögött az ajtót. Senki sem zavarta őket többé. Reichi, ahogy elfordította a kulcsot a zárban, megerősítette, hogy egy darabig csak ő és Mahiru vannak a világon, és neki többé nincs miért aggódnia.

Reichi az ágyon fekvő, az érkezésére felkönyökölt Mahiru fölé mászott, és mielőtt bármit mondhatott volna, megcsókolta, visszadöntötte őt a párnára. Mahiru átölelte a nyakát, lábát a derekára kulcsolta, Reichi így kénytelen volt még közelebb lenni hozzá, de egyáltalán nem bánta.

Érezte, hogy lesz Mahiru egyre izgatottabb a csóktól és a közönsége őt sem hagyta hidegen. Amikor az ágyékuk összeért, Mahiru a hajába markolt, hátrafeszítette a fejét, és Reichi is felnyögött, még szorosabban simult az öléhez. Mindketten hevesebbek voltak, mint tervezték. A korábbi simogatások és csókolózás ingerlő volt, és Reichinek úgy tűnt, Mahiru szavak nélkül kéri, hogy érjen hozzá, szabadítsa meg a ruháktól.

A nyakára hajolt, megharapta, majd megszívta a bőrét néhány helyen, a füle és a kulcscsontja között, édes, egyre hangosabb nyögéseket nyerve Mahirutól. Reichit a hangja és a teste egyaránt izgatta. Nehezebben lélegzett, amikor érezte őt, és vágyón harapta meg újra, miközben megfogta Mahiru lábát. Előbb a combja alsó felét, majd a fenekét, de mielőtt megszorította, a keze rövid ideig a lábai között volt, érezve, mit váltott ki máris belőle.

– Levehetem? – suttogta újra közelebb Mahiru arcához, apró puszikat adva a forró bőrére. Mahiru halkan sóhajtott, de felelni nem tudott, így bólogatni kezdett.

Reichi még egyszer megmarkolta a fenekét, mielőtt eleresztette és lehúzta a derekától Mahiru lábát, hogy megszabadíthassa a nadrágtól. Az alsójával együtt húzta le róla és hagyta az ágy végében.

Mahiru, aki addig az alsó ajkát harapdálta, mire félig levetkőztette, elrejtőzött előle. Eltakarta az arcát, a feje oldalra csuklott, Reichi csak halk szapora lélegzetét hallottam a tenyere alól.

– Ne bújj el, Mahi – szólt halkan, lassan széttárva a lábát, hogy csókot adhasson a combja belső felére.

Mahiru az érzéstől és a kiszolgáltatottságától vegyesen sóhajtott, de meg sem próbálta összezárni a térdét. Lejjebb engedte a kezét, zöld szeme Reichi felé fordult, de az arca alsó felét, és a látványtól elnyílt száját még takarta.

Reichi a lábai közt volt. A combját fogta, fejét nekidöntötte, és újra megcsókolta, már közelebb a csípőjéhez, kezét ingerlőn rajta nyugtatva. Mahiru illetlenül gyönyörűnek találta, és csupán a tudat, hogy Reichi ennyire közel van hozzá, képes volt őt fájdalmasan felizgatni.

– Édes vagy – mondta fojtottan, előbb Mahiru szemébe, majd az ölébe nézve. Reichi megérintette, lassan kulcsolta rá a kezét, közben újabb csókot adott combjára. – Annyi mindent akarok veled, szabad? Igen? – Halkan beszélt, a lehelete Mahirut cirógatta, egyszerre lassan mozgó kezével, mielőtt Reichi, végig a szemébe nézve lehajtotta a fejét és Mahiru az ujjai után az ajkát is megérezte.

A szájára kellett szorítania a kezét, hogy az élvezet első, mélyről jövő hangját tompítsa, de a sóhajt Reichi még így is jól hallotta. Finoman az ajkai közé szorította Mahirut, majd, ahogy korábban a száját vagy a nyakát, csókolni és nyalogatni kezdte, a tempóval igazodva Mahiru egyre hevesebb lélegzetvételéhez és a csendes házat betöltő sóhajaihoz.

Reichi jólesően borzongott, amikor Mahiru a nevét ismételgette, és az utolsó szótagnál kezdett elfúlni a hangja. Az édes, pihegő Rei olyan volt, mint a simogatása vagy egy csókja: ingerelte őt, pattanásig feszítette az idegeit, és nem tudott olyan türelmes lenni, mint szeretett volna.

Mahiru az ajkának feszült, dobálta magát alatta az élvezettől. Reichi kénytelen volt lefogni a csípőjét és a takaróra nyomni, végül fel is emelte a fejét, mert félt, hogy megharapja. Mahiru első, elégedetlen nyögése még el sem halt, mikor kézbe vette és mellé feküdt, Mahiru keskeny derekát fél kézzel ölelte magához. Mahiru háttal volt neki, a feneke az öléhez simult, és Reichi a fülébe nyögött, miközben simogatta, és közelebb is húzta magához.

– Annyira szeretlek – suttogta, egyet lökve Mahirun, miközben simogatta. Mahiru az alkarjába kapaszkodott, körme a bőrébe mélyedt, de Reichi ezt a tompa fájdalmat sem bánta.

Mahiru hátrahanyatló feje, vörös foltos, csókra ingerlő nyaka, lezárt szeme és nyitott szája látványa még türelmetlenebbé tette és puszilgatni kezdte, Mahiru halk, küszködő pihegését hallgatva.

– Szeretlek, Rei, nagyon. – Mahiru válasza nehezen érthető volt, a hangja hol elfúlt, hol magasabb lett, és egyre erősebben kapaszkodott Reichi karjába, ahogy közeledett az orgazmushoz. – Még – kérlelte, csípőjét még közelebb nyomva Reichi ágyékához –, Rei, akarlak.

– Mit akarsz? – morrant Reichi a füléhez közel, közben az ajkába harapott. Mahiru meztelen alteste vonzotta, és ő is meg akart szabadulni a nadrágjától, hogy érezze.

– Téged... Bennem – pihegte Mahiru, még erősebben szorítva Reichi csuklóját. Mivel háttal volt neki, nem látta az arcát, és a korábbi jó érzés is elszédítette. Mahiru szégyenkezett a szavaiért, de a Reichi iránti szerelme és vágya erősebb volt, így halkan, szaporán folytatta: – Le akarok veled feküdni.

Ő is Reichi is tisztában volt vele, hogy mennyi körültekintést igényel a kívánsága. Amíg eljött a hétvége, Reichi rászánta magát, hogy minden félelmét és zavarát félretéve beszéljen a helyzetéről a bátyjával. Nem Osamuhoz, hanem Chuuyához fordult, mert úgy érezte, neki könnyebben meg tudna nyílni, és a testvére még Ichirunál is jobban felvilágosította az új, izgalmas élete minden mozzanatáról.

Reichi egyáltalán nem volt elveszett, tudta, hogy érjen Mahiruhoz, hogy minél több örömet és a lehető legkevesebb fájdalmat okozzon neki, a helyzet mégis zavarba hozta. Sokszor képzelte el, mit tenne vele, hogy feküdne Mahiru édesen, piros arccal alatta, de amikor önként nyújtotta magát, Reichi zavarba jött, félszeg lett, és bármennyire akarta őt, csak óvatosan mert hozzányúlni.

Mahiru felkészültsége bizonyítéka volt az óvszer és a síkosító a keze ügyében az éjjeliszekrényen, de arra már nem volt ereje, hogy szóljon, Reichi akkor vette észre, amikor a sajátjáért nyúlt a szekrény fiókjában.

Mahiru reszketett, a kezét még mindig a szájára szorította: az orgazmus átjárta a testét, a fejét hátravetette, Reichi mellkasán nyugodott, amíg el nem eresztette és vissza nem fektette őt a párnára.

Reichi megtörölte a kezét, de közben is az alatta fekvő, lehunyt szemű Mahirut nézte. A mellkasa hevesen emelkedett, a lélegzete még nem vált egyenletessé. Fehér bőrén világítottak a harapások és Reichi az ujjnyomait is felfedezte a csípőjén és a combján, ahol túl erősen vagy túl sokáig szorította. A foltok gyönyörködtették, mert felébresztették Reichi birtoklási vágyát. Mahiru az övé volt, az ő szerelme nyomai voltak rajta, és ahogy egész nap azon volt, hogy minden kívánságát teljesítse, ezt az utolsót sem esett nehezére, ő is ugyanannyira akarta.

Mahiru valóban nagyon megbízott benne, és Reichi nem először érezte ennek a súlyát: megszédítette a hála, amikor síkos kézzel, először megérintette. Mahiru szégyenlős volt magára, akkor is elfordította a fejét, de a hangjai alapján nem volt neki kellemetlen. Reichi különlegesnek érezte magát, hogy Mahiru nemcsak a sebeit nem rejtette el előle többé, hanem a karjában feküdt, ennyire kiszolgáltatottan, és egészen rábízta magát, Reichi csodálta miatta.

Ideges volt, a lehető legjobban akart vele bánni, így mindent nagyon lassan csinált, a feszültség még az addigi izgalmát is csillapította. Mahiruhoz hasonlóan élesen szívta be a levegőt, amikor hozzá nyomta az ujjait és az egyiket beljebb csúsztatta.

– Rendben vagy? – Reichi megállt, Mahiru heves lélegzetét hallgatta. Neki is barátkoznia kellett az érzéssel, szokta Mahiru testét, és próbált alkalmazkodni hozzá.

– Igen, Rei – suttogta. Mahiru nagyobb fájdalmat várt, és amint megnyugodott egy kicsit, a szokatlan érzés is csillapodott.

Reichi várt, mielőtt folytatta, nemsokára újabb éles sóhajt kicsalva Mahiruból. Emlékezett, milyen fontos, hogy figyeljen a jelzéseire, így amikor Mahiru a takaróba markolt maga alatt, ismét megállt és halkan megszólította.

– Minden rendben – mondta Mahiru tagoltan, a szokottnál mélyebb hangon. – Folytasd.

Mahiru határozottabb volt, mint ahogy érezte magát, de nem akarta abbahagyni. Ösztön és vágy vezette, és egészen könnyen meg tudott nyugodni Reichi közelében.

A hangja tetszett Reichinek, akit az egyértelmű kérés is felbátorított. Továbbra is lassan, de két ujjal folytatta, hagyva, hogy mindkettejük szokja az érzést. Ugyanolyan gyengéden bánva Mahiruval, ahogy egy szűz lánnyal tette volna.

Mahiru a takarót markolászta, összeszorított száját is elhagyta néhány halk sóhaj. A kellemetlenség alábbhagyott, új, szokatlan érzések sora forrósította fel. Megemelte a csípőjét, amikor Reichi valamivel mélyebbre hatolt, és megsimogatta a combját.

Reichi is nehezen lélegzett, a vágy csupán a látványtól és Mahiru melegétől is átjárta. Remegett alatta, de Reichi szintén nehezen tartotta magát. Mahiru felhúzott térdén támaszkodott, hol az arcát, hol az ölét és a saját kezét szemlélte.

Zavarba ejtette és tetszett is neki, amit csinált vele, és amikor Mahiru újra felé mozdult, megfogta a csípőjét és magához szorította. Jobban akarta őt, mint azt a helyzetük lehetővé tette. A kezét csak óvatosan mozgatta, mert nem akarta bántani őt, de úgy tűnt, Mahirun a gyorsabb tempó sincs ellenére, így Reichi kezdte elengedni magát, és még mindig hol a szerelme vörös arcát, hol a testét nézve mélyebben folytatta.

Mahiru remegett. Erőtlenül próbálta befogja a száját, de a keze nem ért célba, a feje mellett, tenyérrel felfelé hevert a takarón. Ujjait hol elernyesztette, hogy egészen összeszorította, kezdett összhangba kerülni Reichi mozgásával.

Reichi továbbra is a lábai közt volt, de előre dőlt, fél kézzel Mahiru válla mellett támaszkodott, és megcsókolta az arcát. A szájához érni nem mert azután, hogy azelőtt Mahirut kényeztette, de akarta; meglepődött, amikor Mahiru hevesen oldalra kapta a fejét, és szájon csókolta.

– Szeretlek – susogta Mahiru csók közben, a vallomással felforrósítva Reichit. Addig is nehezen tartotta magát, de ezután nehezen bírt türelmes lenni Mahiruval.

Reichi elveszett, amikor Mahiru, a szemét még mindig lehunyva felé nyúlt, és előbb felcsúszott felsője alatt a hasát, majd lejjebb, az ölét érintett meg, a kezét a pizsamanadrágjába dugta. A mozdulat azonban félbeszakadt, mielőtt Mahiru az alsójába hatolt volna; Reichi gyorsabban folytatta, elvéve Mahiru minden erejét, és a keze kicsúszott a nadrágjából.

– Várj egy kicsit, bébi – suttogta Reichi, csókot nyomva Mahiru nyakára. Ő nyöszörgött alatta, ami beleegyezésnek hangzott, mégis nemtetsző hangot hallatott, amikor Reichi egy kicsit megállt, hogy megszabaduljon a nadrágjától és végül elengedte, hogy a felsőjét is ledobja. – Ssh, Mahiru – csitította, ahogy fölé hajolt, és remegő kézzel elvette az óvszeres dobozt az éjjeliszekrényről. – Nem hagylak itt így – nyugtatta egyben magát is, mialatt az előkészületekkel bajlódott.

Ő tökéletesen készen állt, de csak remélhette, hogy Mahiru is készen állt rá, amikor újra fölé hajolt és megcsókolta, közben, mint lázas fantáziáiban annyiszor, magát Mahiru fenekéhez nyomta. Lassan történt, Reichi beleremegett, amikor először érezte Mahirut ennyire közel és végre benne volt.

Alig mozdult, már az első centi után megállt, hogy mindketten szokják a forróságot és a fájdalmat. Mahiru szűk volt, Reichi megbolondult tőle, de kényszerítette magát, hogy továbbra is lassú és óvatos maradjon.

Mahiru addig a takarót gyűrögette, de újra megpróbált Reichihez érni, és gyenge kézzel fonta körül a nyakát, még az addiginál is közelebb vonva magához. Reichi felnyögött, az egész teste felé mozdult, mélyebbre csúszott Mahiruban, ezzel egyszerre karmolászást érzett a vállán.

– Fáj? – suttogta, megtartva magát, ahol volt, bármennyire szerette volna folytatni. Mahiru kinyitotta a szemét, kábán nézett fel rá, de akárhogy érezte magát, Reichi csak imádatot látott a tekintetében.

– Nem rossz – felelte Mahiru, korábbi karmolásait simogatva. Zöld szeme zavart volt, az érzés minden gátlásától megfosztotta. – Olyan nagy vagy – pihegte, amikor Reichi nem bírta tovább és a csípője lejjebb ereszkedett, aprót lökve Mahirun. Belekapaszkodott, Reichi meg kénytelen volt a nyakába temetni az arcát, Mahiru zavarba hozta.

– Ne mondj ilyeneket – nyöszörgött, egy centivel ismét mélyebbre csúszva benne, rövid időre elakasztva Mahiru lélegzetét. – Tudod, milyen nehéz ennyire finoman bánni veled, amikor ilyen kívánatos vagy?

– Tetszem neked? – Mahiru Reichi fejéhez dőlt, a haját simogatta. Reszkető lábát nem tudta tovább tartani, felhúzott térde előbb Reichi derekának ütközött, majd elnyúlt a takarón.

– Hogyne, imádlak. – Reichi morgott. Nehezen tudott beszélni, mert az arcát még mindig Mahiru illatos nyakához szorította.

Próbált megnyugodni, számolni magában, de csak arra tudott figyelni, milyen jó neki Mahiru szűk, meleg teste. Úgy ítélte, eleget vártak: a kettejüket elválasztó még néhány centiméter távolságot egyszerre szüntette meg. Mély, torokhangú sóhajt váltott ki Mahiruból, a hangja összeolvadt a sajátjával.

– Mahiru, édes – suttogta, még egyet lökve rajta, mielőtt lassan kihúzódott és mozogni kezdett.

Reichit egyszerre járta át forróság és borzongás, mintha magas láza lett volna. Mahiru egészen megőrjítette, sosem tapasztalt jó érzés volt vele elveszteni a szüzességét. Mahiru egyre kapaszkodott belé, így nem tudott felegyenesedni, de nem is bánta, hogy ennyire közel lehet hozzá.

Megtámaszkodott Mahiru felett, fejét a vállára hajtotta, és a nyakába fojtotta a sóhaját, amikor újra mélyebbre került és Mahirut a csupasz hasán érezte. Elképzelni sem tudta, hogy érzi magát alatta, de remélte, legalább feleannyira élvezi, mint ő, mert akkor Mahiru nagyon boldog lett volna.

A teste engedni kezdett neki, és Reichi anélkül tudott mozogni, hogy minden lökésnél félt volna, mikor okoz vele fájdalmat. Mahiru a válla helyett már a hátát ölelte, halvány karmolásokat hagyott rajta, de Reichi a mámor közben nem érezte, és Mahiru szerelmének semmilyen nyomát nem bánta.

Ölelte, csókolta őt, amíg képes volt rá, de aztán minden figyelmét lekötötte a teste, és csak azzal törődött, hogy Mahiru hangjának változásához igazítsa a saját tetteit. Mindketten képtelenek voltak beszélni, így csak ilyen jelzésekre hagyatkozhatott.

Reichit az is felizgatta, hogy korábban kielégíthette Mahirut, így hamarabb került közel az orgazmushoz, mint remélte; az elgyengült Mahirut még erősebben magához szorította. Megpróbálta csókokba fojtani a hangját, de az élvezete így is hangos volt. Mahiru érzete is, amikor Reichi a vállára hanyatlott, és hevesen kapkodta a levegőt az addig hosszan visszatartott lélegzete után.

Reichi forrósága úgy is égette, hogy nem közvetlenül tapasztalta, és a legnagyobb fájdalmat azzal okozta, hogy végül kihúzódott belőle: Mahirunak hiányzott, de szavakkal képtelen lett volna kifejezni. Átölelte a rajta heverő Reichit, igyekezett úgy feküdni, hogy helyet találjon a lábai közt, és megcsókolta Reichi rövid haját, ahol elérte. Nem látta, csak érezte őt, mert annyira közel volt a nyakához.

– Rei – suttogta később, az addigi sóhajoktól rekedten –, szerelmem.

Mahiru maga sem tudta, mit akart mondani, az érzelmek túlcsordultak benne. Kezdett magához térni, megérezte az elkerülhetetlen fájdalmat, de ennél erősebb volt a Reichi iránti hitetlenkedő, boldog szerelme, és mosolyogva szorította magához.

*

Jelenet vége

*

Reichi átölelte a hátát, másik keze Mahiru feje alatt volt, rövid haját simogatta. A tudat, hogy Mahiru vele volt, megnyugtatta, és még szorosabban ölelte, miután Mahiru karja hidegségét érezve az egyik összegyűrt takaróját magukra borította. Nem volt igazán késő, de jóleső fáradtság öntötte el, ahogy ott feküdtek, és Mahiru is halkabban, lassabban szuszogott a nyakába. Reichi el tudott volna vele így aludni, és amikor végül kiment a fürdőszoba, a bóbiskoló Mahirut nem zavarta.

Mire visszatért, Mahiru felöltözött és az ágy szélén ült. Fáradtan, de ugyanolyan örömmel nézett fel rá, mint egész nap, és megcsókolta, mielőtt kis időre ő is eltűnt odakint. Friss illata volt a sötétben, amikor újra összebújtak és a fejét Reichi vállára hajtotta. Reichi átölelte a derekát, Mahiru erre hozzábújt, felhúzott lába Reichi hasához ért. Az érintés akkor nem keltett vágyat, ugyanolyan kedves volt Reichinek, mint Mahiru selymes haja vagy a ruhájába kapaszkodó ujjai.

Nehéz volt elhinnie, hogy másnap az életük megy tovább, mintha a tökéletes, együtt töltött hétvégéjük semmit sem befolyásolt volna. Ő visszamegy Ichiru mellé, Mahiru pedig Osamuhoz az Irodába, és ha ügyesek, a szerelmükből senki semmit sem fog észrevenni.

Reichi a szülei vagy a nővére miatt nem aggódott, de Mahiru foltos nyaka bárkiben kérdéseket vetett volna fel, így gondosan megigazította a gallérját másnap reggel, amikor öltözködni látta.

– Magad miatt aggódj inkább, és vegyél majd dzsekit – mondta Mahiru Reichi karja láttán. A belső felét és a vállát is piros csíkok és a körme hagyta kis félholdak borították: nemcsak Reichi keze hagyott nyomot rajta.

Reichi ezeket a karmolásokat nem vette észre, Mahiru kinevette a meglepettségét, amikor magát szemlélte.

– Fogd ezt – adta oda Reichinek az egyik saját, világos pulóverét, amiben dolgozni készült. Reichi a karja helyett már rá nézett furcsán, így kénytelen volt megmagyarázni. – Vedd fel, én meg elviszek egyet tőled. Szeretném. Abban az epresben mindenki hülyének nézne.

– Nem is, aranyos vagy benne! – Reichi továbbra sem tudott mit kezdeni Mahiru még meleg pulóverével.

– Lehet, de azt a nyomozó Mahiru nem veheti fel, mert oda az álcája, és akkor egy új aranyos ruhát kell nekem venned.

Mahiru könnyebben mondta ki Reichi gondolatait, mint ő maga. Annak ellenére is, hogy milyen tompa volt, megértette, mi volt Reichi célja a szokatlan ajándékkal.

Várakozásával ellentétben Reichi nem tiltakozott. Elmosolyodott, belebújt Mahiru frissen mosott, palotát idéző illatú felsőjébe, és akárcsak ő, az első karcolás széléig felhúzta a számára kényelmetlenül rövid ujját.

– Annyit kapsz, amennyit csak akarsz, ha hajlandó vagy felvenni nekem. Szívesen megnéznélek – szorította össze a száját végül, mert Mahirut akaratlanul is zavarba hozta a pillantásával. Muszáj volt megállnia, mert Mahiru azóta mozgatta a fantáziáját, hogy visszatért a szobájába, és őt öltözködés közben, épp az ingét gombolva látta.

Reichi szomorú lett, hogy elválnak, és sokáig nem hall felőle. Nemcsak a rá váró munka akadályozta, ami mellett még gondolkozni sem jutott ideje, hanem a külön töltött este is. Mahiru visszatért a palotába, neki pedig a szülei érkeztek haza, és muszáj volt néhány napig otthon maradni velük, hogy az anyját el ne szomorítsa az állandó távolléte.

Mahiru is csak a szülei miatt ment haza, és próbált előre nem idegeskedni a rá váró találkozások miatt. Először beszélt volna az apjával aznap reggel, mióta beismerte a Reichi iránti vonzalmát, és otthon Fyodornak is először kellett a szemébe néznie. Ettől pár napig el tudott menekülni, de nem bujkálhatott örökké, így Mahiru, aki Reichi oldalán még egészen nyugodtnak tűnt, remegő kézzel nyitotta ki az ajtót és lépett be az irodába, miután az épület közelében Reichi és ő elbúcsúztak egymástól.

Nem tudta, az lett volna-e jobb, sokáig nem látja Osamut, vagy az, ami történt: beléptekor szembekerült vele, mert ott ült az íróasztalánál.

Osamu észlelte, hogy megérkezett, de csak a szemével jelezte, hogy üljön le ő is, aztán visszafordult az asztalával szemközti, üres asztalhoz ültetett házaspárhoz. Mahiru oldalt várt, amíg végzett, és teendő nélkül a körmét piszkálta, mert az ügyfelektől nem tudott leülni a saját helyére.

Nem tudta, hogy az apja miért nem vitte őket a fogadóhelyiségbe, de ahogy oldalra nézett, látta, hogy foglalt: a kis szoba ajtaja csukva volt, valaki már korábban birtokba vette, így Osamu kénytelen volt az új ügyfeleket a központi helyiségben fogadni.

Mahiru nem szerette kihallgatni mások beszélgetéseit, de, mert tanuló nyomozó volt, rengetegszer ülte végig, hogy dolgoznak a tapasztaltabb társai, így akaratlanul is odafigyelt a házaspár szavaira és Osamu ritka, de jól megválasztott kérdéseire, végül maga is próbálta az esetet rekonstruálni. Ez annyira lekötötte a figyelmét, hogy el is feledkezett az apjával kapcsolatos szorongásról. Amikor a pár végül elköszönt Osamutól és távozott, Mahiru hirtelen csöppent vissza a valóságba.

Osamu visszatért hozzá, miután kikísérte az ügyfeleit, és becsukta az ajtót. Mahiru a közeli kanapé szélén ült, ahol Osamu olyan szívesen lógta el a munkát, és összeszorította a száját. Kíváncsian, de csak félve nézett az apjára, mert úgy érezte, minden porcikája árulkodó volt: szorosan gombolt inge sem egészen fedte el a harapásokat a nyakán, az arca a melegtől és a zavartól egyaránt piroslott, és még az ülés sem volt kellemes, de ezt igyekezett leplezni.

A lehető legtermészetesebben üdvözölte Osamut, de az ölében nyugvó keze nem lazult el, Osamunak is feltűnt, hogy ökölbe szorította.

– Mahiru – ült le mellé, úgy döntve, hogy figyelmen kívül hagyja a fia megrebbenő tekintetét –, lenne kedved ma velem dolgozni? Sétálunk egy kicsit a városban, megnézünk ezt-azt – mondta biztatóan –, közben lesz időnk mindent megbeszélni.

– Mindent? – Mahiru nagyot nyelt. Osamu, aki végig az arcát figyelte, elmosolyodott és enyhén megrázta a fejét. Megszorította a vállát, hogy megnyugtassa, csak ezután felelt.

– Mindent az üggyel kapcsolatban, természetesen, meg ami eszedbe jut.

Mahiru megkönnyebbült, amiért egérutat adott neki, és Osamu nem is erőltette tovább, hogy bármit mondjon Reichivel kapcsolatban. Nem kérdezte a hétvégéjéről, hiába furdalta a kíváncsiság: elég volt néhány percig néznie, hogy ő is meglássa, amit Fyodor már korábban. Mahiru fáradtnak, de boldognak tűnt, és amilyen kínosan ügyelt a megjelenésére, Osamu biztosra vette, hogy kellemesen töltött este nyomai vannak rajta.

Nem akart sokáig gondolkozni ezen, mert önmaga felesleges kétségbeejtésen egyszer már túlesett az idősebb fiával. Pontosan tudta, milyenek a tinédzserek, ő hiába képezett kivételt a maga korában. Amíg a fiát nyugodtnak, elégedettnek és egy-egy rajtakapott pillanatban a tekintetét szerelmesnek látta, nem félt, hogy Reichi és ő valami rosszat tennének egymással.

Ahogy Mahiru egyszer mindent elmesélt neki Aináról, úgy talán később Reichiről is beszámolt volna, de az is haladás volt, hogy az anyja közvetítésével kinyilvánította az iránta érzett szerelmét. Osamu nem nyaggatta többel, megvárta, hogy magától beszéljen, ha valamit közölni szeretett volna. Minden támogatást és magyarázatot megkapott korábban, a szülei már csak azt tehették érte, hogy nem csináltak ügyet a kapcsolatából.

Osamu sokat rágódott ezen, de végül beletörődött. Reichit egészen kiskora óta az egész családjuk ismerte, rendes fiú volt, és Mahiru mindig is szerette őt, nála valószínűleg csak rosszabbat választhatott volna. Nina őt és Fyodort is figyelmeztette, hogy ne rendezzenek jelenetet a fiuk és Reichi miatt, de a kérés felesleges volt, egyiküknek sem jutott eszébe.

Mahiru szerencsés volt, az idősebb testvérei épp elég problémás párkapcsolatba bonyolódtak ahhoz, hogy a szülei készek legyenek akár ünnepelni is a választását. Osamu azonban egy szót sem szólt, csak egyszer, csendesen magához intette Mahirut, és megigazította a gallérját.

Mahiru elvörösödött és lehajtott fejjel motyogott valamit, de Osamu újra megszorította a vállát, hogy megnyugtassa.

– Minden rendben, fiam – mondta. – Csupán nem akarom, hogy kellemetlenséged legyen miatta.

Mahiru hevesen pislogott, a vér még mindig vörösre színezte az arcát. Lopva, majd a nap folyamán mind gyakrabban és hosszabban nézte Osamut, de ő olyan volt, mint mindig. Vidám, szórakozott, de a kedves máz alatt egészen komolyan vette a munkáját. Egy szempillantás alatt kész volt váltani a megfontolt, Mahirunak magyarázó nyomozó és a szelíden érdeklődő apa között, a városban sétálva azonban a két szerep apránként összemosódott.

Nem telt el egy óra sem, és Mahiru megnyugodott. Kellemesen csalódott Osamuban, de csak a saját félelmeinek köszönhette, hogy őt, akárcsak korábban az anyját, kegyetlen démonnak titulálta.

Osamu csak egyszer, egészen természetesen kérdezett Reichiről, hogy várható-e aznap éjszakára, mire Mahiru csalódottan ingatta a fejét. Próbált megfeledkezni arról, hogy egy-két este mindenképpen egyedül fekszik majd le, és győzködte magát, hogy ez így van rendben. Régen sem volt mellette, és nem lophatta el őt a családjától, az átmeneti távolléte mégis rosszkedvűvé tette.

Nem bánta, amikor végre visszatértek az irodába, és Osamu egy kicsit magára hagyta. Mahiru belefáradt, hogy jókedvet színleljen az otthonán kívül is, így a magány akkor kellemes volt neki, hiába forgott Reichi körül minden gondolata.

Reichi megígérte, hogy váltanak pár szót ebédidőben, Mahiru a jelentkezését várta, miközben a szendvicsét majszolta. Reichi nem engedte el otthonról reggeli nélkül, de a nyomozás során megéhezett, és az ételt, amit készített neki, még finomabbnak találta.

A szendvics közepén járt, amikor Reichi első két üzenete megérkezett:

„Itt vagy, koala? Unatkozom"

„Mit csinálsz? Bent vagy Ichirunál?"

„Nem, a városban, Chuuya visszaküldött. A bátyádnak most nem kellett a segítségem."

„De ez jó, nem?" Mahiru elgondolkodott. „Már nincs baj?"

„Szerintem nincs, de majd este elmondom, amit tudok. Most megint bandákat derítek fel, de unalmas."

„A bátyám irodájára is ezt mondtad :D" Mahiru valójában komoly maradt, az addigi kevéske értesülését igyekezett Reichi szavaival összeegyeztetni. „Vigyázz magadra, oké?"

„Te is 🖤 Sajnálnom, hogy ma este nem látlak"

„Ne sajnáld, káosz van otthon. Gyerekek vannak ott, délután fogok velük találkozni."

"Hana-san?"

„Bárcsak, de nem. Azok a lányok, akiket megmentettetek, emlékszel?"

„Hogyhogy??"

„Nem egészen értem, de este majd elmondom. Hiányzol."

„Te is, Mahiru."

Szeretlek, tette volna hozzá, de Mahiru kénytelen volt az asztalra csapni a telefonját, amint Kunikida kijött az irodájából. Mire két perccel később visszatérhetett a beszélgetéshez, Reichi már nem volt elérhető.

Reichi zsebre tette a telefonját, amikor valami felkeltette a figyelmét, és cigarettára gyújtva, ráérősen két beszélgető nyomába szegődött. Visszatetsző volt egy középiskolást dohányozni látni, de Reichi nem viselt egyenruhát, és elég rossz környékén volt Yokohamának, hogy a viselkedése senkit se aggasszon.

A megfigyelés és információszerzés sokkal jobban illett hozzá, mint a szerepkör, amibe az addigi helyzet kényszerítette, a Dokkmaffiában azonban jó hír fogadta: többé nem kellett Ichiru kifutófiúját játszania. A végrehajtó visszavette tőle a raktárak kulcsát, és a saját irodáját sem bízta rá még egyszer.

Ichiru visszatért a birodalmába, a pinceszintre, és hiába látszott még az addiginál is sápadtabbnak, az átdolgozott hétvége nyomaival szeme alatt, a kisugárzása jó volt, és ez a hatalmasság látszott rajta az asztala mögött ülve, amikor reggel a belépő Reichit fogadta.

Reichi örült, de meg is szeppent, amikor a végrehajtót nem a kezébe temetett arccal, hanem a székében hátradőlve találta. A szeme fáradt, de a tekintete tüzes és elégedett volt. Olyan vezető benyomását keltette, amilyennek korábban csak Chuuyát vagy ritkán az apját látta, és tökéletesen illeszkedett abba a tekintélyt parancsoló képbe, amilyennek Reichi a maffia végrehajtóit gondolta.

Amíg ő néhány napot gondtalanul, rózsaszín ködben fürdőzve töltött Mahiruval, egy csendes leszámolás ért véget a Dokkmaffiában. Az apja távollétében Ichiru felderítette, ki az, aki fegyvert és más apró árut ad tovább a készleteikből egy ellenséges szervezetnek, és sem ő, sem Chuuya nem bántak kesztyűs kézzel az árulóval.

Chuuya elvesztette az egyik végrehajtóját és megingott az embereibe vetett bizalma, de a lehető legjobb döntést hozta vele kapcsolatban, amikor maradék első embere szeme láttára kivégezte: az erődemonstráció mellett megmutatta, mi vár arra, aki ilyen arcátlanul szembefordul a családjával.

Chuuya megtanulta, milyennek kell lennie egy jó vezetőnek. Hiába maradt lágyszívű, és az emberei iránt érzékeny, felelősséggel is tartozott értük, és ha valaki ellenük fordult, már nem bocsátott meg olyan könnyen, ahogy egykor a Bárányoknak.

A Dokkmaffia ugyanúgy a családja volt, de már nem őt óvták, neki kellett felelősséget vállalnia értük, és rendet kellett tartania az emberei közt. Időnként emlékeztette őket, hogy kinek tartoznak engedelmességgel, és ki iránt van kötelességük, az elmulasztása mindenképp büntetést hozott magával.

Mivel mást nem találtak bűnösnek az egy, áruló végrehajtón és maroknyi emberén kívül, akik összejátszottak a másik szervezettel, a vizsgálat lezárult. A rend helyrejött, de a halott után megürült hely betöltetlen maradt. Chuuya még nem foglalkozott azzal, hogy kinevezzen valakit, de a kereskedelem vezető nélkül is folyt tovább a megszokott módon, csak a diplomatáknak lett több a dolga.

Ichiru, miután a vizsgálat lezárult, és a kedélyek megnyugodtak, visszatért a maga elhanyagolt szerepköréhez. Hol a saját irodájában volt, vagy az emberei közt járt a pinceszinten, hol Chuuya mellett volt a főnök irodájában. Gyakran kísérte el Chuuyát megbeszélésekre vagy hivatalos eseményekre, de akkor egyik sem volt kilátásban.

Elégedett volt a jól végzett munka után, mert sokáig tartott, amíg megtörte a veterán maffiózót.

Ichiru megköszönte Reichi addigi segítségét és az őt helyettesítő kemény munkáját, aztán elbocsátotta. Elejtette neki, hogy menjen Chuuyához, mert valamilyen megbízása van számára, és végül együtt mentek ki a szűk irodából, de Ichiru csak a földszintig kísérte. Reichi látta, ahogy a végrehajtó kiszállt a liftből, a bejárat felé felvette a kalapját, és elment, valószínűleg hazafelé.

Reichi visszakerült az utcára, de nem bánta. Könnyebben boldogult a gyerekekkel, mint a maffiózókkal, mert még mindig több közösséget érzett velük, és amíg a Dokkmaffia nem felügyelte a kinti eseményeket, az apró, többnyire ártalmatlan bandák gombaként elszaporodtak.

Reichinek fel kellett vennie a szálat, amit hetekkel korábban, még az ikrek megmentése körül ejtett el, és visszatért a yokohamai szürkezónába, ahonnan a maffia belügyei elszólították. Mivel nem beszélt más informátorokkal, mindent magának kellett összeszednie, és sok érdekességet hallott, de Reichi annyira erősen koncentrált a feladatára, hogy emiatt szintén sok minden elkerülte a figyelmét.

Valójában felszabadult. Élvezte a hírszerző munka minden apró részét, ebbe még az ácsorgás és az unalom is beletartozott, hiába panaszkodott róla Mahirunak. Szívesebben lett volna vele, mint bárhol máshol, de ha sokáig tétlenségre van ítélve, bármilyen nyugodt, tökéletes körülmények között van Mahiruval, egy idő múltán boldogtalan lett volna.

Reichi nem volt annyira passzív és békés, mint Mahiru, aki napokig is jól érezte magát a szobájában. Égett benne a tettvágy, állandóan készenlétben volt, és figyelt, mikor hall meg valamit a Manipulátorról. Hiába telt el sok idő az utolsó megjelenése óta, Reichit még mindig az ő megtalálása hajtotta, bármilyen apró munkát végzett el eközben Chuuyának. Hitt benne, hogy a Dokkmaffia a legjobb hely, ahol végül információhoz juthat róla, így bármennyi vitát eredményezett otthon, nem mondott le a csatlakozásról.

Megszokta ezt az életet, már nem érezte volna jól magát nélküle, egyszerű középiskolásként, a tankönyvei között. Kín volt neki, hogy Chuuya a tanulmányai befejezésére kényszerítette, de próbának vette, és hajlandó volt teljesíteni, amíg nem kellett bejárnia az iskolába.

Az előző helyére sosem ment volna vissza, és másikat sem választott magának. Mindenhol beilleszkedési gondjai lettek volna a családi háttere miatt, és Reichi nem volt olyan, mint a nővére, aki összeszorított foggal végigküzdötte magát a középiskolán, az ő indulatai sokkal hamarabb elszabadultak volna.

Nem tudott nyugton lenni, ha valamilyen igazságtalanságot látott, és hiába szerette Mahirut a bolondulásig, ha csak még egy napot együtt, tétlenül töltöttek volna otthon, Reichinek az addigi legkellemetlenebb munkája is hívogatónak tűnt volna.

Azok a kis, biztos pontok az életében, mint hogy beszélhet Mahiruval, miután hazament, és a szüleivel töltötte az estét, mégis boldoggá tették, és adtak valamit, amire várhatott, miután jelentést tett Chuuyának. Szerette volna, hogy Mahiru meséljen neki. Bármiről, amit átélt aznap, akár semmiségekről is, mert egy idő múltán neki is csupán jelentéktelen, de annál édesebb dolgok jártak a fejében.

Az ágyneműje Mahiru illatát hordozta, emlékeztette Reichit az elmúlt éjszakára, és nem volt szíve megválni tőle, ha már Mahirut nem ölelhette magához.

Neki nem volt olyan nehéz a szülei szemébe nézni, mint Mahirunak, mégis el-elcsuklott a hangja, amikor az anyja róla érdeklődött. Ryuunosuke nem szólt semmit, és Reichi, ahogy rásandított vacsora közben, az arcát nyugodtnak találta.

Az apja békés volt, mint mindig, amikor zavartalanul kettesben maradt a feleségével. Reichi remélte, hogy ez az állapot még néhány napig kitart, mert szerette a szüleit boldognak látni, és ilyenkor semmi sem fenyegette azzal, hogy konfliktussá válik közte és Ryuunosuke között.

Sokáig voltak együtt, de Reichi nem bánta. Azt vette észre, hogy nemcsak Mahiru, de a szülei, és egy békésen velük eltöltött este is hiányzott neki. Beszélgetett az anyjával, segített neki bepakolni a mosogatóba, és leült az apja mellé, hogy együtt fogyasszák el a teát vacsora után.

Ryuunosuke és ő semleges témákról beszélgettek, a maffiát egyikük sem érintette, így a társalgás zavartalan és kellemes volt. Egészen késő lett, mire Reichi a fáradtság első hullámát megérezve elköszönt tőlük, és visszavonult a szobájába.

Várt még, de hiába, két korábban írt sort leszámítva nem kapott újabb üzenetet Mahirutól. Reichi nem tudta meglesni, mit csinál, de, mert jól ismerte, nem kételkedett benne, hogy Mahiru elaludt, a telefon pedig kicsúszott a kezéből és eltűnt a futonjában.

Mindig hirtelen lepte meg a fáradtság és néha, ha sokáig ébren voltak, képes volt elaludni egy beszélgetés közepén. Reichi nem aggódott érte, végül ő is nyugovóra tért, de, mert hiányzott neki Mahiru, a takarót, amit ő szokott használni, a mellkasához szorította.

.

.

.

.

.

Sziasztok! A fejezet sok apró érdekességet tartalmazott a fiúk várva várt nagyjelenete után, remélem, számotokra is kellemes volt! Többen mondtátok, mennyire szerettek palotaverzum kitekintőket olvasni, itt is akadt pár, és talán később hasznos lesz azoknak, akik fanficírásra készülnek *kacsint-kacsint* Javaslom, hogy felejtsetek el mindent, amit eddig tudtatok és feltételeztetek a fiúkról, mert Mahiruból hosszas felvezetés után kezd kibújni a szörnyeteg, amit már láthattatok a prológusban (és talán választ ad a kérdésekre, mégis mi és hogyan tette őt olyanná). *félrenéz és szemforgat, mert Mahiru csak elkezd Dazai-sanként viselkedni, ahogy a papa tette a Dokkmaffiában* Ilyen nagy beharangozás után remélem, nem fogtok a későbbi részekben csalódni, mindenki döntse el maga, hogyan értékeli a változásokat ♥ 

Mostani irodalmi ajánlom tartalma két vers a The poems of Nakahara Chuuya című kötetből: a This Infant és az Autumn Day's frenzy. Nehéz választani, mert ezeken kívül is rengeteget szeretek és jelöltem be bizonyos okokból a kötetben, illetve, őszintén, mindet érdemes elolvasni, de ez a kettő most sokat jelent nekem, illeszkedik ahhoz a Chuuya  és Reader-chan történethez, amin dolgozom.  Szóval, ha tehetitek, mindenképp olvassátok el Chuuya verseit, de ezt a kettőt főleg, illeni fog a saját írásomhoz legalább egy kicsikét. *próbál nem ezer sózban áradozni a verseiről, imádja a szimbolista költészetet és Nakahara Chuuya műveit* 

Folytatás szombaton, addig is legyetek jók ♥