Mahiru felkészült a legrosszabbra, de szerencséje volt. Az apját épp egy feladat közepén találta, amikor bedugta a fejét az irodába. Belépve az is világos lett számára, hogy Osami nincs ott, régóta üres volt az íróasztala.

– Osami-chan hazament – mondta Osamu. Rövid időre félretette az aktát, amit olvasott, helyette jegyzetelni kezdett. – Este lesz valami bankett, ahol meg kell jelennie, elment felkészülni. Te is hazamehetsz, mert nem tudom, mikor végzek – sóhajtott, bánatos pillantást vetve Mahirura. – Mondd meg a maminak, hogy szeretem – tette hozzá, mintha többé nem látná a feleségét, Mahiru erre felvonta a szemöldökét.

– Ne már, majd te megmondod neki! Ne csinálj úgy, mintha soha többé nem jönnél haza!

– Pedig úgy érzem – nyögött fel. – Kunikida-kun szigorú, és azt mondta, hogy amíg be nem fejezem a papírmunkát, nem állhatok fel az asztaltól.

– Akkor vidd haza azt is – nevetett halkan Mahiru, amint nyilvánvaló lett számára, hogy Osamu csak túlozza a kínjait, hogy magukat szórakoztassa. – Muszáj lesz, papa, mert én ma nem alszom otthon.

– Reichi-kun? – Mahiru bólintott. – Nagyon sokat vagy vele újabban.

– Szeretek vele lenni – vont vállat Mahiru. Nagyon nehezen tartott ki, hogy ne forduljon azonnal oldalra, amint érezte, hogy forrósodni kezd az arca. – Ő az egyetlen barátom.

– Lehetnének más barátaid is, fiam – próbálkozott Osamu, de Mahiru megrázta a fejét.

– Nem, nem akarok. Ha tényleg nem baj, megyek – mondta, összeszedve kevéske holmiját az asztaláról és az Osamu mögött lévő fogasról.

Örült volna, ha minél hamarabb kihátrálhat ebből a beszélgetésből, és átkozta magát, amiért egyáltalán belekezdett. Érezte, hogy változik meg a hangja, amint Reichire terelődött a szó, és nem akarta, hogy az apja is észrevegye.

Osamu azonban, ha észlelte is, nem csinált ügyet belőle. Mahiru kevés ember iránt érdeklődött, viszont nagyon kötődött hozzájuk. Abban sem talált semmi furcsát, hogy ennyire ragaszkodott Reichihez, csak gyakorlatias szemmel kezdte sajnálni a fiát. Mivel minden idejét Reichivel töltötte, elvágta magát a társas kapcsolatoktól, és esélye sem maradt randevúzni.

Osamu tapintatosan sosem kérdezte a lányokról. Tiszteletben tartotta az Aina feletti gyászát, és nem nyaggatta egy új párkapcsolattal, nem tudhatta, hogy Mahiru mikor lesz kész bárkit is a szívébe fogadni. Nem volt oka aggódni, hogy egyedül marad. Mahiru még nagyon fiatal volt, a depressziónak pedig rajta sem volt akkora hatalma, hogy örökre lemondjon minden emberi kapcsolatról.

Mahirut önmagánál sokkal jobb állapotban találta. Hetek óta a mozdulatai is könnyedebbek voltak, ezért és rezzenéstelen arca miatt arra következtetett, hogy már régóta nem okozott újabb sérülést magának.

Osamunak beszélnie kellett volna erről Mahiruval és a feleségével is, de hiába sejtette, hogy mit tesz magával, csak figyelt és sosem hozta szóba. Mahirunak az önkárosítás volt a menedéke, Osamu pedig kegyetlen módon hagyta, mert ő nem volt szakember, és még a pszichoterápia sem segített, hogy Mahiru abbahagyja. Osamu csak a saját életét vehette alapul, és Mahiru a megküzdés egy többnyire haszontalan, ronda, de legalább nem életveszélyes módját választotta, vágásnál rosszabb dolgokat is tehetett volna.

Tudta, hogy nincs egészen mélyen, és nem próbál meghalni: túl sok fény volt már a szemében, hogy mindazt, ami okozta, egyszerűen eldobja. Amikor Mahiru tompa volt, Osamu akkor sem hitte, hogy életveszélyben volna. Mahiru nem nyúlt alkoholhoz vagy gyógyszerhez, nem próbálta vízbe fojtani magát, és nem kacérkodott a toronyból leugrás gondolatával; ez utóbbit figyelmes anyja egyébként sem engedte volna. Mérhetetlen fájdalom és űr volt Mahiruban, de ezt ő nem feltölteni, elnyomni, vagy elfelejteni akarta, ahogy egykor Osamu tette az itallal és pirulákkal, hanem lecserélte az érzést, előbb fizikai fájdalommal, majd a megtalált boldogsággal, és ha épp a Reichivel ápolt barátsága tette boldoggá, Osamu nem állt az útjába.

Minden sérülése azért könyörgött, hogy valaki vegye észre, törődjön vele, és osztozzon a fájdalmában. Osamu odafigyelt Mahirura, maga mellett tartotta és gondoskodott róla, amikor a leginkább szüksége volt rá. Akkor is szívesen megtette volna, de két év múltán Mahiru önként döntött úgy, hogy elkezd tőle függetlenedni.

Nem először látta, hogy nőnek fel a gyermekeik, de mind másképp csinálta. Mahiru, aki addig olyan szorosan ragaszkodott hozzá, kezdte elengedni, mert már nem Osamu volt az egyetlen, aki a kezét fogta.

Osamu hasonlónak találta a Reichihez fűződő barátságát ahhoz a pár évhez, amit ő töltött együtt Chuuyával, bár ők ketten sosem adták jelét olyan egyértelműen az egymás iránti megbecsülésről, szeretetről vagy ragaszkodásról. Kettejük kapcsolata csipkelődő, durva és olykor gyötrelmes volt, de mindig tudták, hogy számíthatnak egymásra, és még az életüket is gondolkodás nélkül adták a másik kezébe.

Ennek egy letisztultabb, őszintébb formája volt Reichi és Mahiru közt, mert nekik egy egész élet megadatott, hogy a személyiségük összecsiszolódjon. Kettejük erősségi és gyenge pontjai jól kiegészítették egymást, és Osamu tudta, hogyha magukra nem is mindig, egymásra épp ezért képesek vigyázni.

Nem bánta, hogy Mahiru ennyire ragaszkodik hozzá, a fiát még Reichi partnereként is könnyen el tudta képzelni, ha bármelyikük úgy dönt, komolyan részt akar venni az áldottmunkában. Olykor generációk kellettek, máskor nyolc-tíz év is elég volt, hogy egy ahhoz hasonló páros formálódjon, mint amit egykor ő alkotott Chuuyával. A körülmények összjátéka is segített, kikényszeríthette, hogy a Yokohamában működő különböző szervezetek alkalmazottai társuljanak egymással, de olyan legendás formációk, mint az övék, vagy amit később Ryuunosuke alkotott a Nyomozóiroda fiatal Atsushijával, előrelátást, időt és türelmet igényeltek, ritkán jöttek létre maguktól; Osamu mégis úgy érezte, egy ilyen ritka kivétel spontán születését látja.

Sosem vette a bátorságot, hogy a gyermekeivel, mint potenciális fegyverrel számoljon, azért viszont mindent megtett, hogy kihozhassák magukból a legjobbat, és képesek legyenek az áldottságuk sokoldalú használatára. Fyodor két idősebb gyermeke, Olga és Kolya magától érzett rá erre, és anélkül kezdték összehangoltan, egymást felerősítve használni a képességüket, hogy bárki elmagyarázta volna. A nagy összhang, az egymás iránti szeretet, és a képességeik kompatibilitása segítség volt, ami ösztönösen bírta őket együttműködésre, és még felnőttként is előfordult, hogy ők ketten összeálltak egy másképp nehezen elhárítható probléma megoldására.

Ők azonban testvérek voltak, és egyikük sem ártotta bele magát a yokohamai áldottak dolgába. Olga a húszas évei közepén, a balettkarrierje csúcsán volt, Kolya pedig még egyetemre járt, a tanulmányai és friss házassága minden figyelmét lefoglalta. A kettejüket összefűző titkot sem a szüleik, sem egyik más testvérük sem tudta.

Olgát a yokohamai szegénynegyedben élő bevándorlók szentként tisztelték, amióta csak tudomást szerzett és gondoskodott róluk, mert mély szolidaritást érzett az ott élő oroszokkal az őket ért támadások miatt. Olga a legnagyobb titokban érintkezett ezekkel az emberekkel, és az apjához hasonlóan kialakított egy földalatti hírszerző szervezetet, hogy pontos és világos értesülési legyenek a közösség életéről, a városi titokról, és a saját anyaországáról. Olga Yokohamában született és nőtt fel, de jobban ragaszkodott az orosz gyökereihez, mint bármi máshoz, minden érdekelte, amit csak összeszedhetett onnan.

Sosem volt sok ideje törődni a maga birodalmával, de az emberei sorsát a szívén viselte, így amikor a kolónia néhány tagját hamisan vádolták gyilkossággal, az öccsére bízta, hogy a nevüket tisztára mossa.

Kolyának volt kapcsolata a Nyomozóirodával, és mert folyékonyan beszélt oroszul, felajánlotta, hogy ő lép velük kapcsolatba, hátha könnyebb a bizalmukba férkőznie a nyomozóknál. Sikerrel járt, és mert a nővéréhez hasonlóan felelősséget érzett a nehéz helyzetben lévő honfitársai iránt, a lassan formálódó hírszerző szervezet élére állt, levéve a terhet Olga válláról.

Kolya vezető lett, mielőtt észbe kapott, de nem akart hasznot húzni a helyzetéből, és nem is ártotta bele magát az áldott alvilágba. A befolyását és a külföldi kapcsolatait csak arra használta, hogy segítsen a nyomozóknak egy-egy elakadt ügyben, és védelmet nyújtson a negyedben élő illegális bevándorlóknak.

A tevékenysége nem volt törvényes, ezért sokéig még a felesége előtt is titokban tartotta, az pedig lehetetlen volt, hogy beszéljen róla Fyodornak. A gyerekek nem tudtak az előéletéről, és hogy mit művelt, mielőtt megtelepedett Yokohamában. Kolya nem akarta megharagítani vagy elszomorítani, és a nővérét is óvta, mert fontos volt a neve makulátlansága.

Egymást fedezték a családjuk, a hatóságok és a Dokkmaffia előtt, de kettejük aprócska hírszerző hálózata sosem keltette fe mások figyelmét. Minden ember, akárcsak az őket vezető Kolya, jól értette a dolgát.

Ilyen nagyszabású dolgokat Osamu sosem forgatott a fejében. Azt sem bánta volna, ha Mahiru megpróbált normális életet élni, távol az alvilágtól és szürkezónának számító Nyomozóirodától, de Mahiru nemcsak nem tudott, nem is akart beilleszkedni egy átlagos társadalomba, így Osamu, ahogy tőle telt, megpróbálta egyengetni az útját.

Nem aggódott, hogy nem megy haza, az Akutagawa házban mindig biztonságban tudhatta, mégis volt egy különös érzése, ami egy darabig még később, az utolsó jelentéséhez kapcsolódó akták olvasása közben sem hagyta nyugodni.

Mahiru más szavakat használt, de az értelmük ugyanaz volt: Reichin kívül nincs szüksége senki másra.

Később világosodott meg, mint Fyodor, akinek a Mahiru nyakán látott első harapások, majd a Reichivel váltott, lopott pillantásaik is elég beszédesek voltak, de másodlagos értelmet fedezett fel a fia ragaszkodásában és az elragadtatottságban, ahogy nem sokkal korábban hallotta Reichiről beszélni.

Elgondolkodott, vajon lehetséges-e, hogy Mahiru szerelmes lett a legjobb barátjába, de ennél fontosabbnak bizonyult, számít-e. Osamu, ha csak magára gondolt, nemmel felelt. Imádta a gyerekeket, de nem érdekelte, hogy egy ilyen románcból nem várhat majd unokára, jobban érdekelte a fia boldogsága. Azonban Osamu nem dédelgetett romantikus ábrándokat. Mahirunak még akkor is nehéz lett volna a dolga, ha egy közönséges fiúba szeret bele, és neki sincsen áldottsága.

Azonban egyikük sem választhatta meg a származását, ami részben a jövőjüket is meghatározta. Akárcsak Reichi a kezdetekkor, Osamu is hamar arra jutott, hogyha bármi van kettejük közt, gondosan el kell titkolniuk, mielőtt valamelyikük bajba fog kerülni.

A fia feltételezett szerelmi életén tűnődni viszont értelmetlen volt. Csak azért kalandozott el ennyire, mert a feladata nem érdekelte, ám annál jobban odafigyelt Mahirura.

Osamu feltételezései általában helyesek voltak, de akkor türelmes volt, hátha Mahiru a közeljövőben beszélni akar magától. Nem sokkolta, mert volt ideje barátkozni a gondolattal, hiába mondogatta magának, hogy fejezze be, és ne találjon ki meséket Reichiről és a fiáról.

Képes volt megfeledkezni róla, de a lehetőség megmaradt, és Osamu tudat alatt is kezdett odafigyelni a változásokra.

Akármilyen meleg volt, Mahiru az ingét olykor egészen gallérig begombolta, és vigyázott, hogy a nyaka takarva maradjon. Aznap nem volt ilyen óvatos, Osamu azonban nem is a saját, hanem Reichi egyik pulóverét látta nála, amikor kiment az irodából.

Tűnődött, majd megrázta a fejét. Kárt nem tehettek egymásban, Osamu így kivárt, vajon Mahiru mikor lesz hajlandó a megváltozott helyzetéről beszélni.

Mahirunak viszont épp elég volt, hogy az addigi rengeteg új dolog felett napirendre térjen, eszébe sem jutott vallomást tenni az apjának. Még az anyjától is tartott. Örült minden nap haladéknak, amíg Reichinél aludt, és nem kellett az asszony szemébe néznie, mert minden alkalommal egyre nagyobb teher volt előtte az érzéseit titokban tartania.

Mahiru egyszerűen nem akart foglalkozni ezzel. A holnap és minden következménye várhatott: ő álmodozó volt, nem úgy, mint Osamu, és hatalmas gyakorlata volt benne, hogy építsen fel egy valóságtól független, ideális világot magának, ha a problémáival épp nem akart törődni.

Mahiru tökéletes világa Reichi köré szövődött. Azt sem bánta, hogy akkor nem kísérte el, mert nem a szokott időben végzett az irodában. Tudta, hogy otthon, Reichi szobájában zavartalanul együtt lehetnek majd.

Mahiru úgy érkezett az Akutagawa házhoz, mintha hazatérne, az ott lévő Ru is saját anyjához méltó szeretettel fogadta. Mahiru egy darabig elüldögélt vele a konyhában, és beszélgettek, amíg segített neki összepakolni a mosogatáshoz.

Mahiru a vacsora előkészítésében nem vett részt. A család egyik tagja sem szeretett kést adni a kezébe, de ha segíteni akart, mindig találtak olyan feladatot, amivel nem tudott kárt tenni magában. Mahiru értette, miért marad rá mindig fűszerezés és a hozzávalók tálakba adagolása, de bármilyen nevetségesnek tartotta ezt az elővigyázatosságot, sosem tiltakozott. A felnőttek elvesztették a bizalmukat iránta, miután először kárt tett magában, és meg voltak róla győződve, hogy bármilyen éles eszköz mindig hatalmas kísértés számára.

Mahiru nem volt függő. Egy kés látványa nem ingerelte azonnal öncsonkításra, sem jelleme, sem neveltetése nem engedte, hogy mások előtt ilyesmit csináljon. Valójában jól bánt a késsel, és ha nem akarta, nem szaladt meg a kezében, ezt azonban senkinek sem bizonygatta. Jót akartak neki, és részben túl fáradt, részben hálás volt ahhoz, hogy vitatkozzon.

Mahiru egy darabig még üldögélt Ru közelében, de mert az asszonynak nem volt tovább szüksége a segítségére, végül rövid nézelődés után kiválasztott egy könyvet a nappaliban lévő egyik zsúfolt könyvespolcról, és visszavonult Reichi szobájába.

Ahhoz képest is sokat várt Reichire, hogy ő maga milyen hamar eljött az irodából. Üzenetet sem kapott tőle, Mahiru pedig türtőztette magát, és nem lesett rá a képességével, vajon mit csinál, mert bízott Ichiruban, amikor azt mondta, milyen veszélytelen, ám hosszadalmas munkát bízott a barátjára.

Mahiru lezuhanyzott, pizsamába bújt, és egy kicsit evett is, mire végre megérkezett, a belépő Reichi a takaró alatt, háta mögé polcolt párnákkal, apró plüssei közt, a délutáni könyv társaságában találta.

Reichi először meglepődött, majd elmosolyodott. Fáradt és mérges volt, amiért Ichiru olyan sokáig magára hagyta, és egész nap a kikötőben kellett rohangálnia a raktárak közt. A képessége megkönnyítette, de az a néhány óra, amit aznap a raktárak felkeresésével, felnyitásával és a kért dolgok pontos kiadásával töltött, attól még kimerítette. Nagy teher és felelősség nyugodott rajta, aminek mindenképp megpróbált eleget tenni.

Mahiru látványa melegséggel töltötte el. Csodálkozott, korábban miért nem vette észre, mennyire jól illik az ágyába, és hogy mennyire fog hiányozni, amikor egy éjszaka nem alszik mellette. Nem akarta, hogy ilyen előforduljon: inkább a palotában, Mahiruval töltött a héten néhány estét, csak hogy ne kelljen elválnia tőle.

Reichi, ahogy nézte őt, és végre Mahiru is észlelte a jelenlétét, úgy érezte, hazatért, hiába volt akkor már néhány perce az otthonában. Mahiru közelében elfelejtette aznapi összes gondját, csak az érdekelte, hogy az ajtót becsukva kettesben maradtak, és akit szeretett, nem sokkal később ott érezte a karjában.

Mahiru félretette a könyvet, sietve próbált kibújni a maga köré csavart takaró alól, de minél jobban igyekezett, annál nehezebben ment. Végül a mellé ült Reichi bontotta ki, amikor magához húzta.

– Olyan jó, hogy itt vagy – mormolta a füléhez közel, Mahiru arcához szorítva a saját arcát. – Szeretlek az ágyamban látni.

– Jobban szeretem, ha te is itt vagy. – Mahiru szorosan átölelte, a lábát is Reichi ölébe rajta, és úgy lógott rajta, mint egy valódi koala, amiről a becenevét kapta. – Hol voltál, Rei? Hiányoztál.

Mahiru egészen más dolgokról akart beszélni vele, de az érzések erősebbek voltak, amikor először látta. Szégyellte magát, amiért ilyen őszinte, és megpróbálta eltakarni az arcát, de Reichi nem engedte, hogy lehajtsa a fejét és a vállához bújjon. Utána hajolt és finoman szájon csókolta, mielőtt felelt, de Mahiru úgy sóhajtott fel a régóta várt csóktól, hogy nehéz volt uralkodnia magán, és válaszolni, mielőtt folytatta volna.

– A bátyád jóvoltából a kikötőben – forgatta a szemét, kevés kedve volt akkor a feladatairól beszélni. – Azt mondta, most pár napig ez lesz, de semmi veszélyes, neked sem kell aggódnod.

Előre nyugtatta Mahirut, mert tudta, hogy mennyire érzékeny a biztonságára, mióta először könnyebb sérülésekkel látta. Reichi haragudott, mert Mahiru magára is legalább ennyire vigyázhatott volna, de láthatóan jobban érdekelte az ő testi épsége a sajátjánál. De ismerhette bármilyen jól, Mahiru akkor egészen higgadt maradt. Továbbra is lehajtotta a fejét, igyekezve titkolni a csók miatt hevesebb lélegzetvételét, de elég összeszedetten felelt:

– Tudom, mondta. Nem foglak sokat faggatni.

– Találkoztál vele? – Reichi meglepődött. Mahiru bólintott, és végre lassan ránézett. Láthatóvá vált foltokban kipirult arca és résnyire nyílt, remegő ajka.

– Igen, én... Megkérdeztem pár dologról. – Mahiru zavarban volt, de kibírta, hogy közben Reichi szemébe nézzen. Nem mondott többet, de a tekintete elég volt, és Reichi hamar megfeledkezett minden Dokkmaffiával kapcsolatos gondolatáról.

– Úristen. – Reichi előbb elsápadt, majd elvörösödött, hevesen pislogott az ölében tartott Mahirura.

Ő is fontolgatta, hogy beszél a bátyjával kettejük dolgáról. Eddig nem volt rá alkalma, akkor azonban biztos lett benne, hogy muszáj összehoznia egy találkozót, és elmélyíteni a felszínes tudását a férfiak szerelméről.

Valószínűleg hamarabb kívánta Mahirut, mint fordítva, addig mégsem mélyedt el a kérdésben, amíg ő nem mutatott hajlandóságot. Úgy érezte, elkésett, de még jóvá lehetett tenni; kilátásban volt néhány napjuk kettesben, amikor Reichi szülei két éjszakára elmentek a városból.

Reichi nem kísérte el őket ilyenkor, mert tudta, hogy Ryuunosuke randevúzni viszi a feleségét, de akkor még egy oka volt a maradásra: nem akarta a Mahiruval töltött, zavartalan hétvégét elpazarolni. Szerette volna, hogy Mahiru vele legyen a nagy, üres házban, és ő úgy kényeztethesse el, ahogy csak akarja.

Elsősorban nem is szeretkezni akart vele, hiába foglalt el előkelő helyet a Mahiruval kapcsolatos vágyai között. Szerette volna Mahirut a kedvenc csokoládékával és gyümölcseivel etetni az ágyában, mert tudta, mennyire szereti az édességet. Fel akarta venni, az ölébe húzni, vagy lefektetni, és simogatni a haját, miközben néznek valamit a tévében. Meg akarta csókolni a nyakát, amíg Mahiru fogat mosott, vagy a konyhapultnak dőlt elgondolkodva. Hozzá akart érni, amikor öltözködött, és a testét olyan vonzónak találta, és meg akarta csókolni, amikor csak eszébe jutott, anélkül, hogy bármi miatt aggódniuk kellett volna.

Ha nem kap furcsa pillantásokat az anyjától, Mahirut, aki az ilyesmit szerette, egész nap dédelgette volna, és úgy hurcolta volna a karjában a lakás egyik pontjáról a másikra, mint egy ragaszkodó macskát vagy egy nagyon kicsi gyereket. Szerette, ha Mahiru hozzá ért, szerette, ha a kezét fogta, vagy a fejét a vállán nyugtatta, és még akkor is vonzónak találta, ha egészen természetesen viselkedett, és semmit sem tett, hogy a figyelmét külön felkeltse.

Reichi, ha csak egy percig nézte, egészen elveszett, és újra szerelmes lett belé. Azt akarta, hogy büntetlenül húzhassa magához akár a konyha közepén is, amikor olyan szépnek találja, és egyikük se gyötrődjön, hogy szabad-e megtenni. Sokszor látta Mahirun a családjuk körében, milyen szívesen simulna hozzá, és hogy erőlködik, hogy még csak árulkodó pillantást se váltsanak egymással.

Jó alkalom volt a kikapcsolódásra, hogy kettesben maradtak, és arra is, hogy végre megpróbáljon Mahiruval lefeküdni. Reichi ideges volt, ha eszébe jutott, de ennél sokkal erősebb volt az izgalma, és amikor Mahiru halk nevetéssel szájon puszilta, nehezen fojtott vissza egy sóhajt.

– Nem olyan nagy ügy – mondta, amint elmúlt a saját ideges kuncogása –, főleg csak azt kérte, hogy beszéljünk közben egymással. Nem mintha tudnék beszélni – sütötte le a szemét Mahiru. Reichinek eszébe jutott, milyen ingerlőn pihegett addig alatta, és elpirult, de el is mosolyodott.

– Szeretem a hangod – mondta úgy, hogy Mahiru beleborzongott. – De ha beszélni nem tudsz, meg is mutathatod, mit akarsz tőlem.

– Most azonnal? – Mahirut meglepte a saját bátorsága, de nem hagyta eltűnni. Reichi felé mozdult és megcsókolta, mielőtt felelhetett volna. – Olyan nyúzottnak tűnsz, Rei – susogta, átölelve a nyakát –, ne masszírozzam meg a hátad?

Mahiru nehezen fogta vissza magát, amikor félig már Reichi ölében ült, és sikerült szembe fordulnia vele. Érezte magát alatt, amitől az ajkába harapott, de nem mozdult onnan; Reichi felsóhajtott, amikor a combjára ereszkedett.

– Csábító – mondta hozzá hasonlóan fojtottan –, de még nem akarlak elengedni. – Reichi átölelte Mahiru derekát, egyik kezét a feneke alá dugta, halk hangot kicsalva belőle, amikor megsimogatta. – Hadd fogjalak még – kérte, előbb Mahiru száját, majd a nyakát megcsókolva, amikor Mahiru hátradöntötte a fejét, neki kínálva a kulcscsontját. Reichi nem tudta megállni, hogy megszívja, majd megharapja az első puszik után, Mahiru erre élesebben nyögött, a hangja Reichi egész testét borzongatta. Mahiru a nyaka helyett a hátát ölelte, a trikója összegyűrődött a markában.

Reichi meg akart szabadulni az egész nap viselt ruhájától, de túl messze volt a fürdőszoba, és túl hosszú időnek tűnt, amíg a zuhanyzáshoz Mahirut magára hagyja. Nem szerette, ha nem volt friss Mahiru érintései közben, mégsem tiltakozott, amikor lehúzta róla a felsőt, kényszerítve, hogy abbahagyja a nyaka harapdálását.

Mahirunak remegett a keze és halkan, szájon át lélegzett, mert Reichi minden kis csókja felizgatta. Magához húzta, el a sebes nyakától és megcsókolta, tenyerét Reichi háta helyett a csupasz mellkasára fektette, és lassan megsimogatta a hasa aljáig, majd vissza. Reichinek elakadt a lélegzete. A teste zsibbadt a gyengéd érintéstől, nem készült fel arra, hogy Mahiru a második alkalommal meglökte a mellkasát és hanyatt döntötte a takarón. Az ölében ült, kipirult arccal, a szemében tűzzel tekintett le az alatta fekvő Reichire. Lehajolt, hosszú haja Reichi nyakát érte, amikor megcsókolta az arcát. Még ekkor sem emelkedett fel az öléből, a combja és hasa Reichi nadrágjához simult.

– Fordulj meg – súgta a füléhez közel. Nem szándékosan ütött meg olyan hangot, mint nem sokkal korábban Reichi, de hatásos volt. Reichi megdermedt alatta és próbált felé fordulni, de nem láthatta Mahiru arcát, továbbra is a nyakát csókolta.

– Mire készülsz? – Reichi mocorogni kezdett, mire Mahiru a takarón nyugvó kezére támaszkodott. Összekulcsolt ujjaikat mélyen a matracba préselte, mielőtt elengedte, egyértelmű jelzést téve, hogy ne mozogjon.

– Már mondtam, elfelejtetted? Csináld. – Felemelte a fejét Reichi válláról, és feltérdelt, hogy a kérését teljesíthesse. Kezdeti játékosságát újra parancsoló tónus váltotta fel, és Reichi kénytelen volt engedelmeskedni. Megbabonázta Mahiru határozottsága, de minden bizonytalan várakozásával ellentétben csak a nyakát csókolta meg újra, amikor hasra fordult alatta. – Köszönöm, Rei – csivitelte, mintha korábban egy egészen másik ember beszélt volna.

Mahiru a combjára ült, újra lenyomta a takaróra, de Reichinek eszébe sem jutott ellenkezni. Mahiru előbb gyengéden, majd a görcseit tapintva határozottabban kezdte masszírozni a vállát, és Reichi úgy érezte, rögvest kocsonyává válik a takarón.

Lehunyta a szemét, próbált egyenletesen lélegezni, és olykor felnyögött, ha Mahiru egy különösen fájdalmas ponthoz ért a hátán. Amíg nem kezdett el foglalkozni vele, Reichi alig vette észre a háta és dereka több napos fájdalmát, de akkor minden egyszerre oldódott fel a keze alatt.

Kellemes volt, pedig Mahiru nem sokáig bánt vele gyengéden. Reichi korábban is tapasztalta az erejét, amit ki sem nézett volna a törékeny, vékony testéből, de épp eleget verekedtek játékból azelőtt, hogy megbizonyosodjon róla.

Mire a derekához ért, Reichi egészen ellazult, és váratlanul érte, amikor Mahiru a csípője alá nyúlt, és felhúzta az altestét, hogy kigombolhassa rajta a nadrágot.

– Mahi, mit művelsz? – Mire befejezte a kérdést, Mahiru combközépig lehúzta a farmert, és visszaült rá, meggátolva, hogy megforduljon.

– Nem értelek el – felelte, majd rövid szünet után hozzátette, amikor a keze újra Reichi csípőjét érte. – Nagyon tetszel így... Olyan szép vagy.

Reichi a párnába nyomta az arcát, hogy a zavarát leplezze. Ő is mondott már ilyeneket Mahirunak, de egészen más volt az ellentétes oldalon, ennyire kiszolgáltatott helyzetben lenni. Mahiru közel volt hozzá, és mert égett egy olvasólámpa az ágya mellett, Reichi minden részét tökéletesen látta. Nem először vetkőzött le előtte, mégis zavarban volt, sokféle, különös érzését tovább fokozta, amikor Mahiru tétován a fenekét is megérintette.

Reichi megszorította a takarót a feje mellett. Mahiru, aki addig keskeny csípőjét és a kezébe simuló formás hátsóját nézte, felpillantott a zajra. Reichi ugyanúgy markolta a takarót, ahogy korábban néhányszor ő tette alatta, ez és hogy hozzáérhetett, halk, gyötrelmes sóhajra bírta.

Abbahagyta Reichi masszírozását, felemelkedett, és előbb a vállát, majd a nyakát csókolta meg, halk pihegését Reichi egészen közelről hallotta.

– Annyira... Tetszel nekem – mondta Mahiru fojtottan, kevés sikerrel leplezve a feltörő vágyait.

Reichi félig felé fordult. Sikerült kiszabadítania a karját Mahiru alól, és lehúzta maga mellé, hogy megcsókolja. Nem felelt, mert nehezen tudott volna beszélni: Mahiru, aki mindig annyi érzést váltott ki belőle, már egészen megőrjítette. Érezni akarta a kezét, az ajkát, azt az édeskés illatot, amit a náluk használt tusfürdője hagyott rajta.

Reichi megcsókolta őt. Mahiru átölelte, meztelen mellkasához simult, és bármilyen szenvedélyes volt egy-két percig, végül elcsitult, amikor Reichi a haját simogatta.

– Nagyon szeretnélek, bébi, de muszáj lesz aludnunk – mormolta Reichi, amikor Mahiru a nyakához bújt, és előbb apró csókokkal, majd csak forró lehetével ingerelte. A szokatlan, új becenévre megmerevedett és felnézett, Reichi csak hatalmasra nyílt zöld szemét és a fülére is kiterjedő vörösségét látta.

Ő is zavarba jött, de gondolkodás nélkül hívta Mahirut mindenféle előtag nélkül bébinek, ahogy más férfi a kedvesét nevezte volna. A helyzet ugyanaz volt: Mahiru volt a kedvese, és Reichit, amikor a karjában tartotta, az iránta érzett szerelem túlcsordulása fenyegette.

– Holnap korán reggel kell elmennem, de te aludj, jó? Majd csinálok neked reggelit. – Megcsókolta Mahiru homlokát, ahol a hosszú frufru nem takarta és szorosabban ölelte magához; nem volt elég ereje, hogy felkeljen az ágyból.

– Ne menj el – kapaszkodott belé Mahiru. Ahogy telt az idő, a fáradtságtól egyre nyűgösebb lett. Neki nem volt olyan kimerítő napja, mint Reichinek, de az alvásigénye magas volt.

Reichi is minél hamarabb le akarta oltani a lámpát, de még várt rá a vacsora és egy hosszabb út a fürdőszobába. Hazatérve alig váltott pár szót az anyjával, mielőtt Mahirut kereste, de az asszony megígértette Reichivel, hogy lefekvés előtt meg fog vacsorázni.

Reichinek akkor a legelemibb szükségletek kielégítése is teher volt, de sejtette, hogyha enged Mahiru csábításának, és nem viselkedik felelősségteljesen, a másnapot mindketten meg fogják bánni. Újra megcsókolta Mahiru homlokát, majd mindkét kezét, mielőtt felült és kibontakozott az ölelésből.

– Ne már, koala, tudod, hogy haza fogok jönni. Szeretnél itt megvárni? – Mahiru lapos pillantást vetett rá az ágyból. Elvette Reichi kispárnáját, és hogy ne veszítse el a teste melegét, helyette azt szorította magához.

– Szeretnék veled aludni, Rei, de azt hiszem, még hazaugrom munka után. Nincs több tiszta ruhám – mondta kitérően, de nemcsak a friss, vasalt ingek utánpótlása vonzotta.

Mahiru ideges volt, ha órákat kellett eltöltenie egyedül az Akutagawa házban, mert bármilyen jó barátok voltak, az ottlétére nem akadt valódi magyarázat.

A szerelme és egyre sürgetőbb vágya nagy belső feszültséget okozott. Mahiru az elmúlt percek nyugalmában mindent végiggondolt és kockázatos döntésre jutott: beszélni akart az anyjával.

A lehetőséget délután még utálatosnak tartotta, de belátta, hogy jobb, ha vall, mielőtt valamelyik felnőtt magától jön rá. Megkönnyebbült volna, ha legalább egy ember akad a bátyján kívül, aki előtt nem kell titkolózniuk, mert Ichiru jóváhagyása igazán nem számított. Nem ő gondoskodott róla, nem vele ebédelt hétvégente, és Reichivel sem az ő lakásában csókolózott, amikor senki nem látta.

Nem maradhatott örökre az Akutagawa házban, és sokáig az együttléteik jeleit sem tudta elrejteni. A nyaka nem fájt, de sejtette, hogy újabb nyomok maradtak rajta, elég volt látni, mit művelt ő Reichi nyakával.

Túl meleg volt ahhoz, hogy állandóan zárt felsőt és magasan záródó pulóvert hordjanak, egy-két héten belül mindenképp lebuktak volna. Mahiru, aki szerette, ha kezében tarthatja az irányítást ilyen kényes dolgokban, elejét akarta venni a kérdezősködésnek azzal, hogy mindenről beszámol az anyjának. A fogadtatástól függött, hogy folytatja: ideális esetben elmondhatta Osamunak is, legrosszabb esetben pedig alhatott pár napig Ichiru nappalijában, de erre nem is akart gondolni. A szüleik nem voltak szörnyetegek, de Mahiru egyre idegesebb lett, és még a kedves, szép arcú anyja is démonná vált a fejében.

Az elhatározásáról nem beszélt Reichinek, amíg sikerrel nem járt, mert a palotafogsággal egyenlő kudarc megijesztette. Képtelen lett volna az indítékait és az érzéseit pontosan megmagyarázni, mert még számára sem volt egészen világos.

Nem volt olyan bátor, mint ahogy a helyzet megkövetelte. Úgy kapaszkodott Reichibe még később, lámpaoltás után is, mintha örökre el kellene válniuk egymástól, ha ő másnap munkára jelentkezik a maffiában.

Neki kevés kedve volt az irodai semmittevéshez, de Reichi szívesen cserélt volna vele. Egy órával korábban kelt, mint Mahiru, aki csak kilencre járt a Nyomozóirodába és együtt kávézott az anyjával. Vállalta, hogy helyette is beteszi a piszkos edényt a mosogatóba, nehogy Ru megorroljon rá, amiért máris olyan korán és hosszú időre elmegy otthonról.

Reichi sietett a teendőivel, így nem csak egy egyszerű reggelit, hanem az előző napi vacsorából egy ízléses ebédet is kikészített Mahirunak a saját bentósdobozába.

Reichi nem volt házias, de arra mindig odafigyelt, hogy Mahiru eleget és rendszeresen egyen. Bosszantotta, amikor azt hallotta, hogy a nővére vitt neki valamit a lenti kávézóból, mert megint elfeledkezett magáról.

Mielőtt felöltözött és elment, benézett a szobájába a zavartalanul alvó Mahiruhoz. Mióta felkelt mellőle, Mahiru a párnájára feküdt és megfogta a takaróját. Reichit ellágyította a látvány, és lehajolt, hogy csókot adjon az arcára.

– Aludj még, Mahi – csókolta meg újra. A félig öntudatlan Mahiru kezét visszafektette maga mellé, amikor próbálta az arcát elérni. – Este találkozunk.

.

.

.

.

.

Remélem, kellemes meglepetés volt ez a rész a mai con után. Holnap is megyek, akkor Chuuya leszek, talán úgy többetekkel sikerül összefutnom. Folytatás a hét közepén, addig is tartsatok ki ♥ Most pihentető egy-két rész vár rátok, aztán újra érdekesebb és akciódúsabb eseménysor kezdődik~