Reichi bármilyen gyengének tűnt, ahogy az orgazmus után, félig hunyt szemmel kapkodta a levegőt Mahiru oldalán, betartotta az ígéretét, és Mahirut tényleg csak közel negyven perccel később, a szó legteljesebb értelmében piszkosan engedte ki a fürdőszobába. Mahiru szégyenlős volt a testére, de Reichi mellett ez már alábbhagyott, és magával hívta.

Reichi meglepődött, és annyira összezavarodott, mintha Mahiru a világon egyik legjobban utált ételét kérte volna tőle. Szeretett volna igent mondani, mert az alkalom ritkának és bensőségesnek számított, de már összeszedte magát annyira, hogy minden ezzel járó veszéllyel is tudjon törődni.

– Mi van, ha keresnek a szüleid? – visszakozott. – Mit mondunk nekik, ha együtt találnak?

– Nem akartam egyedül lenni, és ez igaz – vont vállat Mahiru –, de amúgy én most kimegyek, sajnos az összes ruhám idebent van... Kérlek, Rei, nem hoznál majd valamit utánam? – Ártatlan szavai és démoni tekintete együtt nevetésre fakasztotta Reichit.

– Persze, szívesen – legyintett, így történt, hogy néhány perccel később, vízcsobogás hangjától kísérve Reichi, karjában néhány ruhával megállt a folyosó végi fürdőszoba előtt, majd kis tétovázás után benyitott és gondosan bezárta maga után.

Azt hitte, Mahiru még zuhanyzik, de a csobogás nem onnan, hanem a nagy sarokkád felől jött. Mahiru a még mindig gyarapodó vízben, gyorsan emelkedő habtenger mélyén ült, habpamacsokat vett a tenyerébe, és fújta épp át a kád túlsó oldalára.

Amikor az illatos tömeg már a nyakáig ért, Mahiru elzárta a vizet, és egy kevés habot felkavarva Reichi felé fordult.

– Bejössz? – A hangja nem volt olyan magabiztos, mint a szobában, és lejjebb is csúszott a kádban, habfürdőerődje biztonságába húzódva. – Igazából... Neked csináltam.

– Ne már, koala. – Reichi elpirult és félrenézett, mert Mahiru látványa és kijelentése egyaránt zavarba hozta.

A házuk közelében lévő békés tengerpartot és a palotakertben lévő tavat leszámítva még sosem fürdött együtt Mahiruval; az alkalmakat, amikor egészen kisgyerekként medencében pancsoltak nyaranta, nem számolta, mert arról nem ő, hanem az anyja rendelkezett.

A választása akkor szabad volt, és Reichi tényleg szerette a hosszú, illatos habfürdőzést, de az élmény egészen más volt Mahiruval, még ha a kádban távol tudtak volna maradni egymástól. Intim volt, a meztelenség a messzeség és a fél méter magas hab takarása ellenére is vért kergetett az arcába, ugyanis világosban még sosem bontották ki egymást a ruhából.

Reichi tétovázott, de Mahiru eközben egyre csüggedtebbnek tűnt, és nem akarta, hogy szomorú legyen miatta.

– Ígérd meg, hogy nem lesel! – fújt, ahogy hátat fordított a kádnak, és levette a pólóját, ugyanoda téve, ahol a Mahirunak hozott tiszta ruhadarabokat hagyta.

– Eszemben sincs – szólt vissza Mahiru, közben a kád távolabbi sarkára ült és látványosan eltakarta a szemét, amíg Reichi vetkőzött. – Mindig olyan fura dolgokat csinálsz, hogy akkor sem akarom látni, ha itt vagy az orrom előtt.

– Ez nem is igaz! A te hibád, hogy folyton alkalmatlan időkben leskelődsz! Úgy csinálsz, mintha te nem járnál pisilni! – Reichi beszállt mellé és Mahiru felé fröcskölt, de csak játékból, alig pár csepp víz érte az arcát.

– Fúj, ne emlékeztess! – Mahiru elvette a kezét a szeme elől és viszonozta a fröcskölést, a maga elé húzott habtömeggel védekezve a kibontakozó vízi csata újabb csapásától. – Máskor szólj előre vagy valami!

– Máskor ne használd csak úgy a képességed!

Reichi abbahagyta a játékot. Lejjebb csúszott a vízben, hátradőlt és kinyújtotta a lábát. Szerette ezt a fürdőszobát, mert a kád elég nagy volt, hogy Mahiru és ő, ha nem akartak, még így sem értek benne egymáshoz.

Rövid gondolkodás után végül az egyik kezét kidugta a vízből és megérintette Mahiru karját. A bőre átmelegedett a fürdőtől, a hőt Reichi minden ujján érezte.

– Mégis mi olyan érdekes rajtam, amit most ne tudnál megnézni?

– A hasadat például nem látom – kapta félre a tekintetét Mahiru, de az érintést nem szakította meg, még közelebb is ment egy kicsit Reichihez. A saját karját a sebek miatt igyekezett takarásban tartani, de annak örült, hogy Reichi fogta, a helyzet szokatlansága ellenére a vártnál végül kevésbé jött zavarba.

Elég volt pár percet eltölteniük együtt a kádban, hogy az intimitás ne legyen kellemetlen. Érzéki töltete sem volt, azt mind otthagyták a hálószobában, de épp ezért, a romantikus, finoman egymás felé közeledő jellege miatt volt nehezebb kezelniük, mert sem Reichi, sem Mahiru nem élt át hasonlót korábban.

Reichi lesepert egy habpamacsot Mahiru válláról, megnedvesítve az egyik hosszú, majdnem a kulcscsontjáig érő hajtincsét, amit nem jutott eszébe feltűzni, mielőtt a vízbe ereszkedett. Végül nem felelt Mahiru megjegyzésére, mert a tartalma kétes volt, és akkor minden vonatkozásban zavarba hozta, és nem akarta, szerencsétlen kínban üljenek egymással szemben: magát és Mahirut is igyekezett megnyugtatni.

– Idejössz? – Újra felhúzta a lábát, és a szelíd húzásnak engedő Mahirut a térdének döntötte. Nem volt túl közel, de épp elérte őt, ha előre dőlt, és kénytelen volt, amikor Mahiru megfogta a kezét és átölelte magát a karjával.

– Jó így, Rei – mormolta, de, mert háttal volt neki, Reichi csak a vállát és nedves, rövid haja alatt a nyaka ívét látta. – Neked is?

– Igen – Reichi még egy kicsit előrébb dőlt, és megpuszilta Mahiru vállát. Mahiru erre szorosabban ölelte át magát a karjával, megnyugvást keresve a víz és az ölelése melegében, és egy-két percig meg se mozdult, csak Reichi hasára kulcsolt ujjait simogatta.

Sokáig voltak a fürdőszobában. Reichi hagyta, hogy Mahiru egy külön törölközővel megtörölje a hátát, és végül ő is ezt tette Mahiru hajával, miután a fiú felöltözött, és Reichi a kád szélére ültette. Kesztyűt csak később, fogmosás után vett, de Reichi ekkor öltözködött, a készülődése utolsó néhány mozzanatát nem látta. Mire végzett, Mahiru frissen, szépen, a szokottnál vidámabb arccal várta, és amint rövid hallgatózás után megbizonyosodott róla, hogy kettesben vannak, kiengedte magukat a folyosóra.

Mahiru ugyan megfogadta, hogy beszél az anyjával a Reichivel kialakult új helyzetéről, egyelőre azonban nem volt elég ereje hozzá. Örömmel fogadta a lehetőséget, hogy egy pár napot Reichinél töltsön, és a jelenlétük az ő anyját is megnyugtassa. Haladékot jelentett, és a bűntudata is csillapodott, mert az utóbbi időben egyszerűen ellopta Reichit a családjától. Mindig történt valami, amiért nélkülözhetetlen volt számára a társasága, és Reichi már majdnem több időt töltött nála, mint otthon, a saját szobájában. Állandóan volt a palotában egy-két ruhája, és amióta magántanuló volt, a tankönyveit is elkezdte magával vinni.

Mahiru örült, hogy vele van, de neki szinte mindegy volt, melyikük szobájában, addigra Reichi ágyában is kevés ellenvetéssel tudott éjszakázni.

Reichi családja előtt ugyanúgy lebukás fenyegette őket, mint a palotában, de másképp: Ryuunosuke sokszor egészen váratlanul időben, és meglehetősen halk léptekkel érkezett, de Ru, a felesége mindig ugyanaddig dolgozott. Sok házon kívüli teendője volt, és, mert már érte néhány meglepetés az idősebb gyerekei nevelése során, kopogás nélkül sosem ment a fia szobájába vagy a fürdőszobába.

Ha Reichi Mahiruval volt, ritkán zavarta őket, nem tartotta veszélyesnek, hogy bezárkózzanak néhány órára. Volt egy megérzése kettejükről, de kivárta, Reichi akar-e valamit mondani róla, ezenkívül nem sokat foglalkozott a dologgal.

Nem az első eset lett volna, Ru két idősebb nevelt fia is szinte az orra előtt szeretett egymásba. A hosszú és bonyolult történetet az Akutagawa család és a palotabeliek is ismerték, Ru azonban nem akart messzemenő következtetéseket levonni a fia néha nehezen megmagyarázható viselkedéséből.

Mahiru gyorsan búcsúzott a szüleitől, és még uzsonna előtt elindult Reichivel a palotából, ám az Akutagawa házban olyan korán még senkit sem találtak otthon. A palotában ebédeltek, Nina anélkül egyiküket sem volt hajlandó elengedni, így a napjuk kényszer és kötöttségek nélkül telt. Reichi élvezte, hogy a karjában tarthatta Mahirut a nappaliban, még a nyíló ajtó hangja sem zökkentette ki őket, csak a közeledő léptekre húzódtak távolabb egymástól.

Mindkettejükre csendes napok vártak, különösen Mahirunak volt szokatlan visszarázódni az irodai tétlenségbe az addigi valódi nyomozómunka után. Reichi kénytelen volt ugyanazt tenni, mint az azt megelőző hét minden napján; hol itt, hol ott volt a fiatal végrehajtó mellett a Dokkmaffiában, és igyekezett levenni a terheket a válláról. A helyzet kényessége miatt alig maroknyian tudtak a belső árulóról, és ugyanez a kevéske ember foglalkozhatott csak a vizsgálattal.

Reichi igyekezett minél jobban teljesíteni, mert emlékezett még, milyen dühös volt rá Ichiru, amikor véletlenül levert egy polcot a lőszerraktárban, és milyen sokáig tartott kettejüknek a szétszóródott töltényeket összeszedni.

A leltárazás fárasztó, unalmas és látszólag soha véget nem érő munka volt. Reichi még a megfigyelések közbeni, több órás tétlen várakozást is jobban elviselte, mint hogy egész nap listákat egyeztessen, írjon, és számoljon. Ha lehunyta a szemét, töltények és gránátok táncoltak előtte, amitől szédülni kezdett.

Amíg odakint voltak, sokszor ebédelni sem volt idejük, így megkönnyebbült, amikor Ichiru a nap vége felé abbahagyatta vele a munkát, és visszavitte a központi fekete torony mélyén lévő irodájába, ott pedig az íróasztala túlsó felére ültette.

Reichi is fáradt volt, de a végrehajtó sokkal rosszabbul nézett ki, az arca kevés alvás és a megfeszített munka nyomait viselte. Az irodába visszatérve felakasztotta a kalapját, félretette a régóta érintetlenül heverő zakóját a széke háttámlájáról, leült, és a kezébe temette az arcát. Reichi nem merte megzavarni a férfi pihenését, tanácstalanul és haszontalansága biztos tudatában nézte Ichiru sötét hajába mélyedő ujjait és megereszkedett vállát.

A végrehajtó az asztalra dobott telefonjának kellemetlen rezgésére nézett fel végül. Azonnal felvette és megnézte az üzenetet, de Reichi, aki biztos volt benne, hogy a torony tetején lévő Chuuya írt neki valamit, egészen összezavarodott az arcától. Ichiru először az addiginál is jobban elsápadt, majd nagyra nyílt szemmel még egyszer elolvasta, amit látott, csak aztán kezdett valamit válaszolni.

Le sem tudta tenni a telefonját, amikor újra megrezzent, és Reichi kénytelen volt lesütni a szemét, amikor tekintete a hirtelen ránéző Ichiruéval találkozott. Reichi nagyot nyelt, mert a fiatal férfi sötét szeme még nyugodtabb körülmények között is lenyűgözően hatott rá: külsőleg alig hasonlítottak Mahiruval, de Reichi, ha bátyjára nézett, megsejtette, milyen lesz tíz év múlva, a kapcsolt gondolatok pedig gyakran késztették pirulásra.

Ichiru akkor mégsem kellemes, inkább fenyegető volt számára. Reichi megérezte azt az erős kisugárzást, ami már azelőtt félelmet keltett másokban, hogy a végrehajtó akár a kesztyűjét levette volna. Akkor sem volt rajta, Ichiru már bő egy hete megvált az irodája nyugalmában viselt elegancia legtöbb darabjától; feltűrt ujjú ingben, nyakkendő nélkül, fáradt fekete szemével egyenesen Reichire tekintve a vallatószobák könyörtelen urának, és nem az egyébként finom modorú úriembernek látszott.

Reichinek még úgy is kiszáradt a szája, hogy semmit sem követett el ellene, és a levert lőszerért is ezerszer bocsánatot kért tőle. Azonban, mielőtt Ichiru tekintete belefagyasztotta a vért, a végrehajtó lehunyta a szemét és megrázta a fejét, mielőtt az állát fél kezébe támasztotta.

– Mára ennyi, Reichi – sóhajtott –, menj haza. Köszönöm a munkád, holnap folytatjuk.

Merevebben beszélt a szokottnál, de Reichi ezt a fáradtságnak tudta be. A végrehajtó, ha a beosztottjai nem hallották, barátságosan és bizalmasan beszélt vele, és ezt fordítva is elvárta.

A Dokkmaffiában uralkodó szigorú udvariassági szabályok megszűntek, ha kettesben maradtak, de betartották őket, ha akárcsak egy tanúja is volt: Chuuya sokat adott a fegyelemre és a hagyományokra, ezt pedig még a legalacsonyabb rangú maffiózójától is megkövetelte.

Reichi elbizonytalanodott, lassan mégis felállt a székről, ahol Ichiru alig pár perce hellyel kínálta. Biztos volt benne, hogy okkal vitte magával a raktárból; Ichiru néha annyi munkát adott neki, hogy estig sem szabadult mellőle, csak a Mahirunak tett ígéretei szólították el végül a feladataitól. Akkor azonban elengedte, és nem tűnt úgy, hogy meggondolja magát. Ichiru még akkor is különös, gyötrelmes kifejezéssel az arcán bámulta a telefonját, amikor Reichi már az ajtóban, újra elköszönt tőle, és csak egy kézmozdulattal bocsátotta el, másodszor nem nézett a távozóra.

Ichiru, amint egyedül maradt, válaszolt az öccsének, mert az eltelt rövid időben is egyre újabb üzenetekkel bombázta. Mahiru ebédidőben írt neki először, amikor Ichiru és Reichi az egyik raktárat mérték fel, és neki eszébe sem jutott törődni a telefonjával. A követő üzenet már egy figyelemfelkeltés volt, és Ichiru csodálkozott az öccse türelmetlenségén, mert Mahiru nagyon ritkán kereste.

„Figyelj, nem beszéljük meg ezt inkább személyesen? Holnap elviszlek ebédelni", írta, hiába tudta, mennyire meg fogja bánni, mert Chuuya kitekeri a nyakát, ha a legnagyobb bajok közepette eltűnik a maffiából. A téma azonban nem túrt halasztást, Mahiru hiába bizonygatta, hogy belepusztul, ha kénytelen beszélgetés közben a szemébe nézni.

„Ne előttem legyél szégyenlős", pirított rá Ichiru, egész napos ingerültségét óvatlanul Mahirura zúdítva. Vett egy nagy levegőt a folytatás előtt. Sajnálta már, mert nem akarta az öccsét bántani. „Negyed egy körül ott vagyok érted. Gyere le, ha nem akarod, hogy beköszönjek az irodába ;)"

„Az kéne még, Osami szétszedne utána! Megyek... És köszönöm"

Ichiru halkan nevetett, amint Osami említését látta. Az apjuktól egyikük sem félt, de a lány más tészta volt. Az egész fiatalkorát elpazarolta az Ichiru iránt érzett, csillapíthatatlan szerelmére, majd miután rövid ideig jártak egymással, a kapcsolatuk állandó, barátságos csipkelődéssé alakult.

Szerelmesek már régóta nem voltak egymásba, de a viszony még mindig különös és szoros volt, ami Osamit és a palotacsalád három fiát összekötötte. Az Iroda feltörekvő nyomozója és Ichiru nem egyszer dolgoztak együtt, és a kapcsolatuk munkán kívül is baráti maradt.

Kolya, aki nagyjából azóta szerette Osamit, mint a lány Ichirut, feleségül vette őt egy évvel korábban, és azóta is a legszerencsésebb férfinak érezte magát, hogy Osami végül viszonozta az érzéseit, kilépve a pelenkáskori legjobb barát státuszából. Mahiru emellett testvérnek és tanítványnak számított, akit Osami látott felnőni, és úgy nevelgette és óvta, mint ahogy a saját öccsével tette volna.

Gyakran kérdezte, hogy érzi magát, és mert az érdeklődése nem volt tolakodó, Mahiru megpróbált neki őszintén felelni. A palotacsaládról is csak tőle és Osamutól hallott, mióta Kolya nem élt otthon, így Mahiru biztosra vette, hogy az idősebb bátyja hirtelen feltűnéséről is kifaggatta volna.

Ha nem egy küldetés miatt kellett, Ichiru sosem jelent meg a Nyomozóirodában. A családi ügyeit, és különösen a szüleinél tett látogatásait szerette a munkától külön kezelni.

„Még ne köszönj semmit. Tudod, mennyire kínos helyzetbe hoztál?"

„Valaki meglátott?"

„Épp a szerelmed ült velem szemben"

Ichiru erre már nem kapott választ. Azt hitte, megbántotta Mahirut a Reichire tett megjegyzéssel, amit mellesleg ő sem tudott még egészen elhinni, de Mahiru egyszerűen nem nézte meg többé a telefonját aznap este. Reichi, képességének hála, gyorsan hazaért a Dokkmaffiából, és jelenléte elterelte Mahiru figyelmét a megkezdett beszélgetésről.

Legközelebb már csak akkor nézett a csevegésre, amikor másnap délelőtt az irodában ült, és próbálta elütni az időt, amíg a következő feladatát várta. A nyomozók elfoglaltak voltak, és minden ügy olyan szakaszban volt, hogy már nem tudott volna a segítségükre lenni: kettes-hármas csoportokban terepen voltak, célpontok elfogásában és ártalmatlanításában azonban Mahiru aligha tudott közreműködni.

A fizikai állapota pocsék volt, pedig felszedett egy-két kilót, amióta a koplalás után újra rendszeresen evett, és kezdett elmúlni az arca riasztó sápadtsága. Hiába kapott fegyveres és önvédelmi képzést, élesben sosem próbálta, és már régen nem gyakorolta.

Eszébe jutott, hogy megkéri a bátyját, vigye el a maffia lőterére, mert mellette kevésbé volt ideges, mint amikor Osami ajánlotta fel, hogy elviszi egy hétvégére gyakorolni. Mahiru szerette őt, de a viszonyuk helyzettől és környezettől függően olyan gyakran változott, hogy az olykor csak finom, árnyalatnyi eltéréseket Mahiru gyakran nem tudta követni. Otthon Osami volt, Reichi nővére, és az ő bátyja felesége, az irodában a mentora és feljebbvalója, ami ennek megfelelő tisztelet és megszólítást követelt. A tökéletes, formális Akutagawa-senpai még erőlködés árán sem állt a szájára, így hol Osami-sannak, hol egyszerűen senpainak hívta.

Ugyanilyen nehezen beszélt Osamuval: a Nyomozóirodában mindkettejüknek el kellett volna felejteniük a rokonai kapcsolatukat, de Mahiru mindig papának nevezte és Osamu is gyakran csupán fiamnak hívta.

Ezek a merev szabályok sok gondot okoztak Mahirunak az életben, mert hiába kapott jó nevelést, annyi egyébként hozzá közel álló vette körül olyan helyzetekben, amikor a hagyomány és státusz többet számított, hogy nem tudta és nem mindig akarta a különböző szerepeket összeegyeztetni. A bátyjával nem volt ilyen gond: bármit csináltak, mindig a bátyja maradt, és Mahiru, mint kedvenc megmaradt testvérében, feltétlenül megbízott benne.

Máshoz amúgy sem fordulhatott: két nővére messze volt tőle, a Yokohamában maradt Olga pedig nem értett a fiúkhoz. Ichiru maradt az egyetlen, akivel beszélgethetett Reichiről, mielőtt az anyját is beavatta volna, és bármennyire félt a rá váró találkozótól, azóta Mahiru is belátta, hogy ezt a beszélgetést nem lehet szöveges üzenetekkel elintézni.

Már azt a keveset is megbánta, amit leírt, de tudta, hogy hiába törölne minden üzenetet, még egy titkosított csatornán sem lehetne nyomtalanul eltüntetni. Csupán azt tehette, hogy szóban folytatta, és reménykedett, hogy a hely alkalmas lesz a nyugodt beszélgetéshez.

A lehetséges kimeneteleken gondolkozott, vegyesen ezzel és a Reichiről való fantáziálással telt a délelőttje, ami nem segített, hogy higgadtan távozzon az irodából nem sokkal az ebédidő kezdete előtt.

Mahiru nem volt kimondottan fázós, de megszokta, hogy a sérülései elrejtéséhez mindig sok ruhát vegyen magára. A kesztyű és pulóver akkor mégis túl soknak bizonyult: Mahiru remélte, hogy elmúlik az arca forrósága, ha feltűrt ingben és kesztyűben megy ki az épületből, a lépcsőn lefelé még a gallérját is kigombolta.

A nyakát csak azóta rejtegette, hogy Reichi harapásai tűntek fel rajta, akkor viszont, úgy emlékezett, már elhalványultak, senki előtt se kellett volna magyarázkodnia.

Hiába vetkőzött le tőle telhetően, az idegesség és a tavasz közepi jó idő az egész testét felforrósította, és Mahiru még az épület vetette árnyékba húzódva is piros arccal várakozott, amíg az ígértnél csak pár perccel később a testvére autója húzódott az iroda előtti útpadkához.

Mahiru kinyitotta az ajtót, beült Ichiru mellé, és szó nélkül megölelte, hogy legalább még néhány pillanatig elrejtse előle az arcát. Ichiru fél kézzel, gyengén viszonozta az ölelést, a biztonsági öv akadályozta benne, de az érintése megnyugtató volt, és néhány olyan élményt idézett fel Mahiruban, amire kellemes volt visszaemlékezni.

– Van egy óránk – mondta Ichiru, miután elengedte, és amint Mahiru bekötötte magát, visszakormányozta az autót az útra. Lassan vezetett, tökéletesen betartott minden szabályt, így a sötétített üvegű, elegáns és első pillantásra is drága autója volt az egyetlen, ami menet közben felhívhatta rájuk a figyelmet.

Mahiru, aki az ölébe tett kezét nézte, a hangjára felé fordult, és akkor először alaposan is megnézte őt. Ichiru, amióta felvételt nyert a Dokkmaffiába, hozzászokott a kevés alváshoz és a sok munkához, de akkor az átlagosnál is fáradtabbnak tűnt, és Mahiru, aki csak a bátyja ritka, otthon tett látogatási során találkozott vele, ilyennek korábban sohasem látta.

Mahiruval könnyedén beszélt, és kimerült arca is ehhez illő kifejezést öltött, de erősen összpontosított a vezetésre, és a kormányt is olyan szorosan fogta, hogy elfehéredtek az ujjai: más értelmet nyert az odavetett mondat a rendelkezésükre álló időről.

Mahiru nem sietett, de neki könnyű volt, Nana óta nem volt valódi munkája. A bátyja azonban láthatóan nyakig volt valamiben, és csak az iránta érzett szeretet bírta rá, hogy félbeszakítsa.

Mahiru kezdte rosszul érezni magát. Már nem tűnt olyan jó ötletnek, hogy a szerelmi életéről csevegjen a bátyjával, mert félni kezdett, és elfelejtette azt a néhány mondatot, amit még indulás előtt fogalmazott meg magában. Ökölbe szorította a kezét, összepréselte az ajkát, újra lehajtotta a fejét, és hallgatott, mert elszalasztotta a pillanatot, amikor Ichiru megjegyzésére még felelhetett volna.

– A papa nem kérdezett semmit? – törte meg a csendet Ichiru egy percen belül, amikor hiába várt Mahiru válaszára.

Csak félszemmel sandított rá, ahogy a Dokkmaffia fennhatósága alatt álló egyik szálloda felé kormányozta az autót, de nem volt elégedett a látvánnyal. Mahiru annyira feszült volt, mintha kihallgatásra vitte volna.

Megpróbálta oldani a légkört, az érdeklődése azonban őszinte volt. Már legalább egy hónapja nem járt a palotában, és csak hallomásból tudott ezt-azt a családjáról.

– Nem volt bent, de szóltam neki, hogy találkozunk. Üdvözöl – mondta Mahiru, kifújva egy régóta visszatartott lélegzetet. – Azt mondta, hogy gyere haza hétvégén, mami vár.

– Mintha olyan egyszerű lenne – sóhajtott Ichiru. Megkerülte a belvároshoz közeli szálloda felszíni parkolóit, és lehajtott a mélygarázsba, a saját parkolóik felé. Mahiru, aki még sosem fordult meg Yokohama ezen részén, nézelődni kezdett, amint megnyugodott, de túl későn. Az utolsó kanyar után már csak a garázs fehér falait és a tompa, mesterséges fényeket látta. – Ha lesz időm, megyek.

Miután megálltak, nem szállt ki rögtön az autóból. Ichiru, mint korábban az irodájában annyiszor, hátradőlt és lehunyta a szemét, a gondolatait próbálta összeszedni.

– Van egy halom akta, amit át kell néznem, Chuuya nyaggat egy jelentéssel, és emellett egész nap kint kell lennem a kikötőben, de igyekszem. Te hogy vagy? – Ichiru, elvágva a panaszáradatot, megpróbált rámosolyogni.

– Maminak ne hozd fel, hogy nincs időd – nevette el magát Mahiru, megszabadulva az addigi feszültsége jelentős részétől –, ezt sose fogja elfogadni.

Ügyesen megkerülte a rá vonatkozó kérdést, és ideiglenesen a beszélgetést is megszakította, ahogy kiszállt az autóból.

– Nem mindenkinek olyan könnyű, mint neki!

Ichiru követte a testvérét, és látva, milyen elveszetten néz körül a hatalmas parkolóban, átkarolta a vállát, és a legközelebbi lift felé vezette.

Nem kerülte el a figyelmét, hogy nem válaszolt, de nem erőltette. Egy óra nem sok mindenre volt elég, de Ichiru bízott benne, hogy a legfontosabb dolgokat így is meghallja majd Mahirutól ebéd közben, a többit a reakcióiból pedig kitalálja magától.

Nem szerette a tanultakat a családján használni, de Mahiru gyerekkora óta másképp nehezen tudott vele őszintén beszélni. Az öccse nem hazudott neki, de gyakran alig lehetett belőle kihúzni, mi bántja, az Aina halálát követő, legkritikusabb időszakban pedig mindenki elől elzárkózott, hiába is próbált volna vele beszélni.

Jó pont volt, hogy Mahiru magától kereste fel, de eltűnt a tegnapi, csevegés közbeni bátorsága. Ichiru hagyni akarta, hogy magától beszéljen, de Mahiru még akkor is inkább az ölébe tekintgetett, amikor a szálloda tetején lévő étterem fedetlen teraszán ültek, az ínycsiklandozó, különleges fogásokból álló ebéd előtt.

Ichiru ivott egy kis vizet, újra az öccsére nézett a pohár fölött. Távol ültek a tető szélétől és a szinte láthatatlan biztonsági plexifaltól, de a városra nyíló kilátás gyönyörű volt. Tőlük jobbra a kikötő és az óceán ragyogó kékje látszott, és Ichiru, aki járt már odafent néhányszor, ezt a képet még mindig igazán szépnek találta.

– Na, Mahi, egyél – bíztatta, közben ő is felvetett az evőeszközöket. – Tetszik itt?

– Nagyon szép – bólogatott Mahiru, aki végre körülnézett, és tátva maradt a szája.

Ichiru elégedett volt, mert hasonló reakciót várt tőle. Le akarta nyűgözni a testvérét, mert tudta, mennyire szereti a tenger látványát és az ég közelségét, bár szeretett felhői közül, amiket sokáig szívesen nézegetett, akkor egy sem volt felettük.

Mahiru idegessége utolsó morzsája is megszűnt, amit Ichiru csendben nyugtázott. Még az ételről is megfeledkezett, pedig az egyik kedvencét kapta, de Ichiru még egy kis ideig nem zavarta meg. Hiába láthatott hasonlóan szépet az otthonuk ablakából, a környezet új és szokatlan volt. Ichiruval ellentétben, akinek már nem jelentett ekkora csodát a város ezernyi arca, az öccsének, aki bebörtönözte magát a palota tornyába, minden élmény friss és lenyűgöző volt, hagyta hát, hogy kiélvezze.

– Emlékszel még, miért jöttünk, vagy inkább csak egy kellemes ebédet akartál tölteni velem, és a beszélgetést hagyjuk későbbre?

Ichiru elmosolyodott, amikor már percek óta az öccse arcát figyelte. Nem akarta piszkálni, egy egyszerű, kötetlen találkozás sem lett volna ellenére, de kíváncsi volt, mit akar mondani, és legfőképpen, hogy mit akar kérdezni Reichiről.

Ichiru nem tudott volna sokat mondani. Hiába felügyelt rá, amióta Chuuya ideiglenesen leállította a városi megfigyeléseit, hogy segíthessen az ő belső munkájában, az apját sokkal jobban ismerte nála. Miután tizennyolc évesen, hosszas könyörgés után felvételt nyert a Dokkmaffiába, a szülei kérésére nemcsak személyesen Chuuya, hanem a maffiafőnök jobbkezének számító Ryuunosuke figyelmét és védelmét is élvezte.

Amióta Ichiru az eszét tudta, ez a két férfi változatlan volt számára: gyerekként, amíg nem tudta felfogni az öregedést, a gyakori látogatások miatt az arcuk mindig ugyanaz maradt, nem sokkal később pedig működésbe lépett az anyja képessége, amivel Chuuyát és Ryuunosukét is megajándékozta. Megállt felettük az idő, és Ichiru felnőtt, de a két feljebbvalója tőle alig valamivel tűnt öregebbnek.

Szokatlan volt, de hamar megtanulta a helyén kezelni, és mindig az őt megillető tisztelettel beszélt Ryuunosukével, ha találkoztak a maffiában. Félig ő nevelte fel, de Ichiru már maga rendezte össze azokat Ryuunosuke módszerei közül, amik alkalmasnak bizonyultak a saját munkájához.

Ryuunosukét, mint embert, és mint a Dokkmaffia könyörtelen kivégzőtisztjét is jól ismerte, ehhez azonban évek kellettek, nem számolva a Dokkmaffián kívüli időt, és ez Reichivel szemben nem állt rendelkezésére.

Ichiru már a Dokkmaffiában szolgált és nem élt a palotában, mire Reichi egyáltalán iskolába kezdett járni. Alig emlékezett az arcára, minden tudása felszínes volt róla, és a családjaik hiába kötődtek szorosan egymáshoz, a nagy korkülönbség miatt kettejüknek odabent, mint két idegennek kellett összeismerkedni. Ichiru csak a közös munkánk során szerzett tapasztalatai alapján alkothatott véleményt róla: tisztelettudó, lelkiismeretes, de forrófejű kölyök volt, és erélyesnek kellett lennie vele szemben, különben gyakran meggondolatlanságot csinált volna.

Ichiru a pontosan megfogalmazott utasítás ellenére is értette, hogy az akkori helyzetet megelőzően is miért küldte Chuuya Reichit olykor-olykor hozzá: nála, az irodában, vagy a vallatótermekben nem fenyegette veszély, és Ichiru mellett aligha volt esélye, hogy bármilyen fegyveres vagy egyszerű, utcai összetűzésbe keveredjen.

Ichiru utálta, hogy megbízásai jelentős része helyhez kötötte, és ha nem egy-egy diplomáciai vacsorán vett részt Chuuya képviseletében, szinte ki sem tette a lábát a Dokkmaffia központjából. Ez is része volt a megállapodásnak, ahogy végül felvételt nyert a maffiába: minimalizálni kellett a rá váró veszélyt, és Chuuya, akármilyen heves tiltakozást váltott ki a fiatal, terepre kívánkozó Ichiruból, komolyan vette az ígéretet, amit egykor az anyjának tett. Ichiru beletörődött a szerepébe, és mint csak kevesek által ismert végrehajtó, alig hagyta el a maga birodalmát a fekete tornyok alatt.

Nem olyan régen birtokolta a címet, amit még Kouyou hagyott maga mögött, és lett a diplomáciai kapcsolatok és a kínvallatás művészetének nagy tudója, de ez, amíg nem állt fenn vészhelyzet, azzal járt, hogy végleg felmentést kapott a terepmunkától. Rá várt akkor, hogy még egy, ki sem mondott ígéretet teljesítsen: meg kellett óvnia a sokszor nyughatatlan Reichit a bajtól, és olyan feladatokat biztosítania neki, amiktől hasznosnak érzi magát, de a lehető legkevésbé keveredik bele az áldott alvilágba, mert az apja még a gondolatát is gyűlölte, hogy önként az övéhez hasonló, nyomorult életutat akarja bejárni.

Ryuunosuke egyik gyermekét sem nevelte gyengének, és büszke volt rá, milyen jól bánnak a képességükkel, valamint hogy tudnak csupán az eszükre támaszkodva, képesség nélkül is boldogulni, azt viszont nem akarta, hogy a tudásukat a Dokkmaffiában kamatoztassák. Gyermekei, és nem apró gyilkosai voltak, és a feleségét is féltette a veszteségtől. Chuuya és Ichiru is azon dolgozott, hogy Reichit minél távolabb tartsák a maffia sűrűjétől, mert egyikük sem akart szembehelyezkedni Ryuunosuke akaratával.

Reichi hiába akart maffiózó lenni, ha Ryuunosuke elutasította, emberségessége miatt még a maffiafőnök sem tehetett másképp. Remélte, hogy mire felnő, kiábrándul ebből az öngyilkos elképzelésből, Ichirunak pedig ebbe igazán nem volt beleszólása.

Bízott a képességeiben és az értelmében, így annak ellenére, milyen kényes ügyről volt szó, hajlandó volt magára hagyni, épp azért, hogy Mahiruval róla beszéljen.

A helyzet furcsa volt. Ichiru egész délelőtt csak azért nem bámulta a közelében dolgozó Reichit, mert jobban lekötötte a maga munkája, és örült is ennek: az ösztön, ami addig csak a két húga párválasztásánál jelentkezett, és arra sarkallta, hogy bármilyen veszélyt vagy rossz tulajdonságot keressen a jelöltben, akkor is éledezni kezdett.

Bosszantó idősebb testvér sajátosság volt, és Ichiru, aki általában képes volt érzelmektől mentesen gondolkodni, félretette ezt velük kapcsolatban, de nem szűnt meg a kíváncsisága. Valami egészen komoly történhetett a fiúk közt, ha Mahiru épp azokkal a szavakkal írt neki róla, és Ichiru gyanította, hogy ő az első, aki bármit is hall, már ha az apróságokra annyira figyelmes apja vagy Fyodor nem szerzett korábban tudomást a dologról. Remélte, hogy nem, mert Mahiru kétségbeesettnek látszott. Ichirunak elég volt rövid ideig néznie őt, hogy a saját, hasonló korabeli érzései jussanak eszébe, amiket még magának sem tudott megfogalmazni.

Keveset gondolkozott rajta, mert a szerelem édes, súlytalan valami volt számára. A lányok már az alsó-középiskola vége óta vonzódtak hozzá, Ichiru járt is néhánnyal, miután felső-középiskolába mentek, azonban a nevek és arcok váltakozása, a kézfogások, a csókok, még az első néhány szexuális élménye is hidegen hagyta, mert nem olyan elsöprő dolog volt, mint amire számított.

A lányok gyönyörűek, intelligensek, kedvesek és vidámak voltak, a csókjuk édes, a parfümük illatát is sokáig érezte az orrában, de mindez hiába hatott a testére, a szívét nem érintette meg. Minden futó szerelmével párhuzamosan egy másik, mélyebb és természetesebb érzés élt benne. A gyerekkorából vitte magával, és azóta ragaszkodásból rajongássá, majd szavakkal nehezen körülírható, zsibbasztó, forró érzéssé alakult, ami felerősödött, ha a palotába érkező Chuuyát látta.

Még az sem tűnt furcsának, hogy ezen az érzésen osztozik a nővérével, aki, mire kinőtt a gyerekkorból, fülig szerelmes lett Chuuyába. Mindez ösztönös volt, így sosem gondolkozott rajta, csak hagyta, hogy történjen, és minél idősebb lett, annál több tettének legyen mozgatója.

Ichiru először megpróbált hasonlóvá válni Chuuyához, később már azért akart olyan szenvedélyesen csatlakozni a Dokkmaffiához, hogy a közelében lehessen.

A lányok megmaradtak, Ichiru egyikük közeledését sem utasította vissza, de felhagyott azzal, hogy maga hívja őket randevúra, mert senkit sem talált, akire illett volna az ideálja. Még azt sem vette észre, hogy tudat alatt Chuuyához mennyire hasonló párt választott olykor magának. Az ízlése hamar változott, középiskolai szerelmei után inkább az érett, kifinomult, temperamentumos nőket szerette. Gyakran megfordult a festett haj, a vörös kosztümök és a formás lábak után, emiatt halálra idegesítette, hogy a nővére is folyton vörös ruhákat választott magának.

Elmúlt húszéves, mire felfogta, hogy szerelmes Chuuyába, és nyomorúságos évek vártak rá, mert nem látott esélyt arra, hogy a maffiafőnök viszonozza az érzéseit.

Ichiru, miután megvilágosodott vele kapcsolatban, hiába igyekezett kiverni ezt a tudást a fejéből, örökre megmaradt, és sem a munka, sem a későbbi, alkalmi kapcsolatok nem nyomták el. Hitt benne, hogy lesz még szerelmes, a nőket továbbra sem utasította vissza, de egyik viszonya sem volt hosszú életű, jó neveltetése miatt pedig, amikor a kapcsolat már reménytelennek tűnt, inkább szakított, mint hogy a barátnőjét érzelmileg összezúzza.

Azonban nemcsak emiatt volt neki nehéz, fizikailag is veszélyes volt egy nőnek egy áldott maffiózóval járni. A pompa, a randevúk, Ichiru megjelenése és finom modora bárkinek vonzó lett volna, de akárhogy vigyázott is a partnerére, vagy örökké hazudott, vagy fenyegetésnek tette ki önmagával, és Ichiru egyiket sem akarta sokáig csinálni.

Hozzá illő pár egyedül Osami lett volna, akinek a szerelmét csak túl későn vette észre, és hiába próbáltak meg egy párkapcsolatot, Osami, közelről látva a leánykori nagy szerelmét, rövidesen kiábrándult belőle.

A viszonyuk nem romlott meg, de mindketten belátták, hogy hiába dinamikus páros, alkalmatlanok romantikus kapcsolatra. Tisztelték egymást, de egyikük sem volt szerelmes többé, és mert nem akkor éltek, amikor a választás még egyszeri és sírig tartó volt, néhány hónap után békésen elváltak egymástól.

Ez két évvel korábban történt, abban a fájdalmas időszakban, amikor Mahiru elvesztette az ő Aináját. Az az év tele volt csalódásokkal és csodákkal: kapcsolatok bomlottak fel, és újak köttettek helyettük. Amíg Mahiru a saját veszteségeit igyekezett kiheverni, és nem vett tudomást a külvilágról, Olga megházasodott, Kolya és Osami randizni kezdtek, és amikor Ichiru már nem is reménykedett benne, Chuuya is felfigyelt rá, egészen régóta dédelgetett álmát valóra váltva.

Kettejük kapcsolata azóta is szigorúan titkos volt a nyilvánosság előtt: sokrétű problémát jelentett volna, ha kiderül, hogy a maffiafőnök összeállt az egyik beosztottjával. Tovább árnyalta a képet, hogy a volt társa, Osamu fiáról volt szó, akit még a karjában tartott pelenkáskorában. Ez sokáig nehézséget okozott Chuuyának, és Ichiru hiába nőtt fel, épp amiatt, hogy a szeme előtt történt, a viszonyuk tisztátalanságát csak lassan tudta elfeledni.

Sok kérdést és kételyt okozott Ichiru iránta érzett szerelme, és idő kellett Chuuyának, amíg ezeket helyretette magában. Miután döntött, könnyebbé vált, de évek teltek el addig úgy, hogy maga mellett tudta, és Ichiru bármilyen pillantást vetett rá, ha eszébe is jutott viszonozni, a gondolatot káromkodva verte ki a fejéből.

Chuuya azóta nemcsak megbékélt a helyzetükkel, hanem a legnagyobb titokban meg is kérte a kezét, és messze, ahol már egyiküket sem ismerték, megházasodott vele, amikor egy hosszú, személyes jelenlétét igénylő tárgyalás miatt egy hétre távozott Yokohamából.

Gyűrűt nem hordtak, az embereik előtti viszonyuk sem változott, és Ichiru egyedül az anyjának, már utólag mondta el, mert tartott Osamu újabb kiborulásától.

Ő kezdetben nagyon nehezen viselte Chuuya és a fia kapcsolatát, mert együtt nőttek fel, és akárhány év telt el azóta, Osamu mind a saját, Chuuyával töltött gyerekkorára emlékezett, mind arra, hogy milyen lelkesen újságolta neki, hogy ismét apa lesz, és adta Chuuya kezébe a kisfiát néhány nappal a születése után. Felfoghatatlan volt számára, hogy képes ilyen módon hozzáérni a gyerekéhez, akit annyiszor vett a nyakába, amikor együtt sétáltak a parkban, de pontosan sosem tudta megfogalmazni, mi bántja, csak a megrökönyödés nem akart eltűnni az arcáról.

Azóta már megbékélt a helyzettel, és egyetlen megjegyzést sem tett, ha Chuuyát és a fiát bizalmas közelségben látta, de Ichiru nem bírta rávenni magát, hogy a házasságát az apjával is közölje. Nemcsak a Chuuya és a maga biztonsága miatt titkolózott, hanem akkor először őszintén félt az apjától, és hiába tudta, hogy nincs rá oka, mert Osamu nem fogja kitagadni, hallgatott.

Neki kellett volna példát mutatnia az öccsének, hiszen Mahiru láthatóan támogatásért ment hozzá, de amíg ő sem volt elég erős, hogy minden tekintetben őszinte legyen az apjukkal, ezt a sokkal tapasztalatlanabb Mahirunak sem tudta jó szívvel javasolni.

Szeretett volna segíteni neki, mert amikor ő volt a helyében, neki nem volt segítsége. A nővére lett volna az utolsó, akivel az érzéseiről beszél, mert amíg kicsik voltak, rengeteget veszekedtek miatta, és Ichiru, aki látta, hogy teszi tönkre apránként a Chuuya iránti viszonzatlan szerelme, nem akarta Hanát tovább gyötörni.

Mióta a nővére elment, ő maradt kisebb testvéreiknek az egyetlen támasza és a szüleik állandó példája, hiába illett volna a viselkedése inkább a milyen ne légy soha című kiskönyvbe.

Ichirunak sokat jelentett, hogy Mahiru bízott benne, és próbált nem visszaélni a bizalmával. Várta, hogy mondjon valamit, az ebédet is abbahagyta, pedig aznap először volt ideje, hogy a reggeli kávé után bármilyen táplálékot vegyen magához.

Mahiru befejezte a nézelődést, és amint a hirtelen, őszinte öröm eltűnt az arcáról, egészen komolyan fordult a bátyjához, a találkozás óta először nézve Ichiru fekete szemébe. Nem tudta elfelejteni, mit akart, sem az étel, sem a környezet lenyűgözősége nem homályosította el. Még azon is elgondolkodott, milyen lett volna, ha Ichiru helyett Reichivel van egy hasonló, mindkettejük számára megfizethetetlen étteremben, mint egy valódi, felnőtt randevún, ami újra vörösbe borította az arcát, a tekintetét mégsem szegezte ismét az ölébe vagy a tányérjára.

Tudta, hogy Ichiru könnyedén olvas belőle, de azt sem bánta volna, ha akkor az egész életét és a titkait is látja. Hiába készült napok óta erre a beszélgetésre, az előre felépített mondatok széthulltak, és a korábban tökéletesnek ítélt bevezetőnek sem volt értelme többé.

Mahiru szépen, érthetően és logikusan beszélt, de más volt egy iskolai előadás, vagy egy futó nyomozás anyagának összesítése, mint bármi, ami hozzá ennyire közelálló lett volna. Korábban Reichi volt a bizalmasa, és ritkán akadt olyasmi, amit ne kérdezhetett volna meg tőle, de, mert egyikük sem bírt tapasztalattal, egy férfival folytatott párkapcsolat részleteit a leginkább hozzáértőtől kellett megtudnia.

– Kérdezni akarok pár dolgot, de meg kell ígérned, hogy senkinek nem mondod el! Maminak se, apának se, Chuuyának se, senkinek! – Mahiru elhalkult, közbeszólást várt, de a bátyja türelmesen hallgatta, amitől összezavarodott. Ökölbe szorította az ölébe ejtett kezét, de a szemét még mindig nem sütötte le, csak a következő mondat előtt: – Azt hiszem, szerelmes vagyok – mondta ki először hangosan is, amit egyszer már leírt Ichirunak –, muszáj megmondanod, mit csináljak!

– Hát, mit akarsz csinálni? – Ichiru is lehalkította a hangját, bár kettesben voltak az egész kerthelyiségben. Közelebb hajolt Mahiruhoz, erősítve a bizalmas légkört maguk között. – Megmondtad Reichinek?

Mahiru akkor először nem úgy reagált, ahogy várta. Halkan elnevette magát, szinte rögtön a szája elé tette a kezét, hogy elfojtsa, de még hallani lehetett a kuncogását.

Megkönnyebbült, amint kezdte átlátni, Ichirunak milyen feltételezései voltak róla, de azt is megértette, hogy így nem várhatja, hogy bármit kitaláljon helyette, a kérdést sokkal távolabbról fogta meg, mint ő azt akarta. Mégis nevetésre sarkallta, hogy mennyire alábecsülte.

Mahiru nehezen jutott el addig, hogy az érzéseit nyíltan kimondja. Szeretlekjeit korábban sem a családjának, sem Ainának nem osztotta két kézzel, de mindent, amit nem mondott el, tettekkel és gesztusokkal pótolta, így egy figyelmesebb, törődésre fogékony személy könnyedén eligazodhatott rajta.

– Persze, hogy tudja – legyintett –, nem vagyok pisis! Azt hiszem, ő is engem, nem ez a probléma... Azt mondd meg, Ichiru, hogy most mit csináljak! Mi... – Mahirunak az sem segített, hogy a rövid nevetés miatt eltakarta a száját. A tekintetét is elfordította, mielőtt folytatta: – Én... Le akarok vele feküdni. Mondd meg, hogy kell, nem akarok hülyeségeket csinálni – hadarta, de nem könnyebbült meg attól, hogy túlesett rajta. A szavait követő rövid csend ránehezedett, Mahiru úgy érezte, összetörik a súlya alatt. 

.

.

.

.

.

Sziasztok! Először is bocsánat, amiért ennek a fejezetnek itt lett vége, de fogjátok fel egy hosszú és érdekes téma bevezetőjeként, aminek a második fele is közel ötezer szó lesz (ez majdnem hatezer volt, kénytelen voltam kettévágni). Mindenki boldog lehet, aki a Végállomás: Yokohama vagy a Virágot Chuuyának óta Ichiru feltűnésére várt, itt van teljes valójában, és megpróbál ennek a két drága fiúnak segíteni az életük egyengetésében~ ♥ Ez a fejezet informatív lesz azoknak is, akik a napokban várható új történetemre, a Dazai Ichiru tévedése címűre kíváncsiak, mert sok olyan információ van benne Ichiruról, amit ott csak érintőlegesen találtok. 

Folytatás jövőhét közepén, addig is legyetek jók~ ♥ Irodalmi ajánlómat pedig, hogy ne csak orosz legyen, Akutagawa Ryuunosuke The life of a stupid man című írásával folytatom, a történet elején szereplő idézet is onnan származik. Figyelmeztetek mindenkit, hogy megrázó, de rengeteg információt tartalmaz a szerző életéről és gyerekkoráról, külön utánanézni is érdemes.

Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a fejezetet ♥ ♥ Jövőhéten találkozunk!