A lány reménykedett, hogy le tudja hagyni az üldözőjét. Vér dobolt a fülében azóta, hogy kitépte magát a barna kabátos kölyök markából a Nyomozóiroda előterében, és saját lépteit sem hallotta már, mióta a fokokat kettesével véve lerohant a lépcsőn. A fiú kiabált utána, de neki eszében sem volt megállni: kirohant az épületből, vetett hátra egy pillantást a kanyarban, de amikor meglátta, hogy a fiú üldözi, a kabátja szárnyként csap fel a két oldalán, erejét megfeszítve kezdett még gyorsabb tempóba.

Nem gondolkodott, a fiú erős keze és a hangja megrémítette. Fogalma sem volt, merre tart, nem volt ismerős Yokohama azon részén, és a lány, amikor próbálta levágni az utat a belváros őt megóvó tömege felé, hamar eltévedt a szűk hátsó utcák hálójában.

Kezdett kifáradni, így a következő kanyarban, egy konténer mögött újabb pillantást, és néhány másodpercnyi pihenőt engedett meg magának. A nyomozó nem látszott az út másik felén, ettől zuhant az adrenalinszintje, és a lány először érezte meg szúró tüdejét és a lába sajgását. Mégis megvolt az esélye, hogy elmeneküljön, és a markában szorított tárgytól megszabaduljon. Már a pokolba kívánta az egész megbízását. Naiv volt, amikor, hogy bátorságot nyerjen, elhitette magával, hogy nem ütközik majd ellenállásba.

Elmosolyodott, de az ajka torzan rándult felfelé, ahogy tovább futott, és próbált az addig sosem látott terepen tájékozódni. Annyira erősen koncentrált az őt üldöző fiatal nyomozóra, hogy eszébe sem jutott szemből is veszélyre számítani. Az ütközés miatt benne rekedt a levegő, és mire pislogott, valami elsodorta. A lány a földön találta magát, arccal lefelé. Sötét haja a szeme elé hullott, így egy darabig semmit sem látott, csak a combjára és a lapockái közé nehezedő súlyt érezte, ahogy a támadója hátra fogta mindkét karját és őt is leszorította.

A lányt először öntötte el rémület, mióta elhatározta, hogy betör a Fegyveres Nyomozóirodába. Nem gondolta végig a következményeket, minden bizonytalannak és megfoghatatlannak látszott, de az őt szorító erős kéz valódi és azonnali volt, a kiszolgáltatottsága pedig a nemi erőszak ígéretét ébresztette benne. Azonban, mielőtt egy hangot is kiadhatott volna, a támadója egy erős rántással talpra állította. A karját nem eresztette el és szorosan mögötte maradt, úgy taszította egy lépéssel közelebb az egyik ház falához.

- Ne kiabálj, jó? - hallotta a füle mellett a mögötte álló hangját. Mély, halk, de egészen fiatal volt, a fiút csak a termete és az ereje miatt gondolta felnőttnek.

A nyugtatás az ellenkező hatást váltotta ki: a lány teleszívta a tüdejét, hogy felsikoltson. Ám a fogva tartója megérezte, mire készül, mert a testük, amint a lány kiegyenesedett, egymáshoz ért; egy szempillantás alatt maga felé fordította és befogta befogta a száját.

A lány riadt tekintete egy fiatal fiú összehúzott, szürke szemével találkozott, láthatóan nem mutatott könyörületet iránta.

Nem ugyanaz volt, aki mellett a lány befelé menet elosont az irodában. Az barna hajú, vékony fiú volt feltűrt ujjú, világos ballonkabátban, az őt elkapó viszont valamivel magasabb, fenyegetőbb jelenség volt, a feje búbjától a cipője orráig feketében, rikítóan világos szeme emellett még szigorúbbnak tűnt.

- Megvan! - kiáltott oda a fekete a sikátor végén feltűnő nyomozónak. Megszorította a lány karját, amikor szabadulni próbált és előre lökte, hogy elinduljon. Ez nehezére esett, mert remegett mindene és nem bírta el a lába, de a fiú nem törődött a gyengeségével, néhány lépés után már szinte vonszolta a nyomozóhoz.

- Köszönöm, Reichi - mondta az csendesen, ahogy próbálta visszanyerni a lélegzetét. Az arca kipirult az üldözéstől, a kabát lógott leejtett vállán.

Azonban a gyengeség legkisebb jelét sem mutatta, mikor a lányhoz fordult. Alaposan megnézte a Reichi karjában lógó, sötét hajú tolvajt, óvatosan a haját is eltűrte a szeme elől. A lány megrezzent az érintésétől, de hiába próbált elhúzódni. Reichi oldalának ütközött, aki még mindig erősen tartotta a karját, nem tudott távolabb kerülni a nyomozótól.

- Figyelj ide - szólt hozzá a fiú, halkan, de jól érthetően. - Beszélgetni fogunk, amint visszavittünk az irodába. Nem akarlak végigvonszolni az utcán, szóval bólints, ha tudsz és hajlandó vagy járni.

A nyomozó nem nézett eközben Reichire, de mintha összebeszéltek volna, ő egy kicsit engedett a lány csuklóján, csak annyira szabaddá téve, hogy fel tudjon egyenesedni, de ne legyen lehetősége elszökni. Válaszra azonban hiába várt. A lány, amint kezdett magához térni az első sokk után, megmakacsolta magát, és meg se moccant, egy fejbiccentést se téve a másiknak.

A kölyök felvonta a szemöldökét. Szemben álltak egymással, és a lány minél tovább nézte őt, annál nevetségesebbnek találta. Legfeljebb tizenhét éves volt, olyan lágy, gyermeki arccal, hogy nem tudta komolyan venni.

Haragudott, amiért egy pisis kibabrált vele: ha még egy évvel korábban, a középiskolában történt volna hasonló, a lány valószínűleg egyszerűen arcon ütötte volna.

Az adrenalin korábban összezavarta az érzékeit, és a Nyomozóiroda komoly neve alapján feltételezte, hogy csupa komoly, felnőtt nyomozóval lesz dolga. A betörésre is a legnyugodtabb időt, az ebédszünet közepét választotta, amikor bízhatott benne, hogy szinte senki sem marad az irodában. Az egyik sarokba tolt asztalnál pihenő fiatal nyomozóra nem fordított sok figyelmet, miután még a mögötte záródó ajtó hangjára sem emelte fel a fejét a maga elé nyújtott karjáról.

Most, ahogy próbált a szemébe nézni, a zöld szemű kölyök félelem helyett csak megvetést keltett benne. Felszegte a fejét, de Reichi tenyere még mindig a szájára tapadt, így nemtetszésének képtelen volt hangot adni.

- Megígéred, hogy nem kiabálsz? - A fiú kivárt, de a tolvaj nem reagált, csak a szemét húzta össze. Valamiért ezt bizalomkeltőnek ítélték, mert Reichi elvette a kezét a szája elől, és a lány lélegzethez jutott. Újra, kapkodva teleszívta a tüdejét, és egyenesen a nyomozó képébe vágta:

- Baszd meg! Vedd le a kezedet rólam!

- Hozzád sem érek - emelte fel mindkét kezét a fiú egy ferde mosollyal, ahogy lassan leguggolt, és felszedte a földről, ami nem sokkal korábban kiesett a lány markából. - Mit képzeltél, majd hagylak elszökni, miután betörtél az irodába?

A kérdésre nem várt választ. Zsebre tette a pendrive-ot, és a kezét is otthagyta. A lány tekintetével követte a nyomozót, aki lassan az oldalára került, a figyelmét rövid időre Reichire fordította.

- Segítenél bevinni? A kisasszony láthatóan nem hajlandó együttműködni velünk.

- Aha - szólt Reichi előbb neki, majd a lánynak: - Ajánlom, hogy a saját lábadon gyere.

- Eressz el! Mit képzelsz? - fakadt ki, miközben a kezét rángatta. - Nem megyek sehová! Hülyegyerekek! - Mielőtt újabb szitkok hagyhatták volna el a száját, a nyomozó pofonvágta.

A lány elhallgatott, hitetlenkedés, majd harag izzott fel sötét szemében. A feje oldalra csuklott az ütéstől, fél arca szúrt és égett.

- Na, elég volt - mondta a nyomozó ugyanolyan halkan -, vagy szeretnéd a beszélgetést idekint folytatni?

- Hé- - kezdte Reichi, de a társa beléfojtotta a mondat további részét.

- Menjünk, Rei - sóhajtott a nyomozó. Kezdett belefáradni a sehová sem tartó diskurzusba. - Majd találkozunk bent.

A lány még látta, hogy zsebre tett kézzel elindul visszafelé az úton, amerről jött, majd a lába alól kiszaladt a talaj, a házak elmosódtak a szeme előtt, és mire a rémült sikoly első hangjai megformálódtak az ajkán, Reichi újra elkapta a csuklóját, és maga előtt vezette a Nyomozóiroda lépcsőházában.

- Ülj le - lökte be az ajtót maguk előtt Reichi, miután elengedte a lányt és a szoba közepére taszította. - Ne próbálkozz semmivel. Hülyeség lenne újra elfutnod, úgyis elkaplak - mosolygott úgy, hogy a lánynak borsódzott tőle a háta. Reichi, miközben beszélt, az egyik asztal fiókjait nyitogatta. - Ne rontsd tovább a helyzeted, úgy tűnt, máris nagy bajban vagy.

Reichi megtalálta, amit keresett és visszament a lányhoz. Ő hátrált pár lépést, a kezét védekezőn maga elé emelte, de rosszul tette: Reichi újra elkapta, és szorosan összekötötte a csuklóját gyorskötözővel.

- Te megvesztél?! - A lány próbálta magát kitépni a szorításból, de hiába. Reichi befejezte a rögtönzött bilincs rögzítését és durván egy irodai székre nyomta a lányt. - Mi a szart csinálsz?! Mit képzelsz, ki vagy te? Hogy teheted ezt- ?

- Ó, szóval nem tudod, ki vagyok. - Reichi megállt, kezében a lány derekáról lehúzott, hosszú díszövvel. Eltűnődött, majd enyhén megrázta a fejét, és folytatta a lány megkötözését, a saját övével rögzítve a felsőtestét a szék támlájához. - Ha sokat beszélsz, a szádat is betömöm egy időre. A szitkaidra senki se kíváncsi.

A nyomozó azelőtt érkezett, hogy a lány kiprovokálhatta volna a fenyegetés beváltását. A lány összerezzent, amikor az érkező barna kabátját meglátta; az arca még sajgott a meglepően erős pofontól, és az érzést nem felejtette el.

- Mit akarsz tőlem? - nyögött fel, amikor becsukódott mögötte az ajtó.

A nyomozó arca riasztó volt. Sápadt volt, miután már nem festette vörösre a megerőltetés, és a szeme is egészen sötétnek látszott. A lány nem tudott olvasni az érzéseiből, ami rémisztőbb volt, mintha nyíltan dühösnek vagy feszültnek látta volna.

Még mindig megvetést érzett a két középiskolás iránt, aki ilyen fölényesen bánt vele, de a helyzet egyre súlyosabb volt, és nem kezdhetett el a neki kijáró tiszteletért veszekedni. Mindkét fiú őrültnek tűnt a szemében, és hiába nézett hol Reichire, hogy a felé közeledő másikra, nem lelt megnyugvást a látványban.

Sírás szorongatta a torkát, de a lány büszkébb volt annál, hogy könnyezzen a két pisis előtt. Nem akarta, hogy még fölényesebb helyzetben érezzék magukat, hiába voltak rosszak a kilátásai enélkül is: mozdulni sem tudott, a bilincs minden próbálkozásakor a csuklójába vágott.

- Mondtam, beszélgetünk egy kicsit. - A fiú a háta mögé került, és meglökte a széket, majd amint lendületet nyert, tolni kezdte a lányt az egyik kisebb, zárt iroda felé. A nyomozó eközben a másikhoz fordult: - Rei, ráérsz még? Itt tudnál maradni, amíg végzünk?

- Persze - mondta, és kinyitotta az iroda ajtaját kettejük előtt. A nyomozó betolta a lányt, Reichi pedig bezárta a hangszigetelt ajtót. A halk surrogás, ami kísérte, rossz érzést keltett a fogolyban.

Hasonló szobába kerültek, mint az iroda központi része, de ott csak egyetlen íróasztal állt egy kis paraván egyik oldalán, a másik felén alacsony kanapék és egy dohányzóasztal kapott helyet. A nyomozó félretolta a kis asztalt és a széket a terem közepére állította, ő maga az íróasztal szélére telepedett. Reichi megkerülte az íróasztalt és megtámaszkodott rajta, elég távol a tolvajtól, de még így is fenyegető jelenség volt a hátuk mögött, a félig leengedett redőny rései közt beszökő éles, fehér fényben.

A lány nagyot nyelt. Kezdte felfogni, hogy a pisisek nem szórakoznak vele, és újra összerezzent, amikor a nyomozó előbb kiürítette a zsebeit, majd levette a kabátját. A mobilja és a sikátorban talált pendrive az asztalra került, de a nyomozó az utóbbit hosszabban is kézben tartotta.

- Nos, kisasszony - kezdte -, egyszerűsítsük le egymás dolgát. Mondd el, mit csináltál és mit akartál elvinni az irodából, és sértetlenül távozhatsz innen.

A nyomozócska, miután letette a pendrive-ot, egyenesen a lány szemébe nézett. Egyik lábát a szék karfájára tette, a cipője közel volt a lány oldalához. A szék megadta magát, és néhány centit hátrébb gurult, de a lánynak még így is túl sok volt a közelségéből. Hevesen megrázta a fejét, a haja a válla elé omlott, és eltakarta az arcát a vallatói elől.

Reichi sóhajtott, a mennyezetet nézte, mert semmi érdekeset nem látott a szobában. A mellette ülő nyomozó szintén hallhatóan fújta ki a levegőt. A lány makacs volt, de minél hamarabb végezni akart vele, nem akarta az információszerzést sokáig nyújtani.

- Jobb, ha szóba állsz velem, mint ha megnézem, mit műveltél, és aztán jövök vissza hozzád.

- Nem félek kölyköktől - sziszegte a lány, de dühvel sem tudta leplezni a növekvő rémületét, amit a helyzet keltett benne.

- Lehet, hogy jobban tennéd. - Reichi, aki közömbös volt a vallatás kimenetele iránt, felegyenesedett az asztal mögött. A lány nem reagált, a fejét sem emelte fel, de mert csak a haja alól nézett az ellenfényben lévő, nehezen kivehető két alakra, a fejbőrét ért fájdalmas rántásra nem készülhetett fel és felkiáltott.

- Biztosan nem akarod békésen elintézni? - A nyomozó egészen közel volt hozzá, a lány térde csak centikre volt a lábától. A fiú annyira hátrafeszítette a fejét, hogy az egyik nyakcsigolyája megroppant, így kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

A lány hallgatott. Rossz helyzetben volt, de még mindig reménykedett, hogy egy értelmes ember hamarosan kimenti belőle, és amint a valódi nyomozók visszatérnek, nem engedik, hogy a két kölyök tovább gyötörje. Többé nem számított, hogy lebukott a lopással. Hitt benne, hogy kibeszélheti magát a felnőtteknél, de azzal a kettővel nem állt szóba.

- Hogy hívnak? - kérdezte a fiú egészen barátságosan, ami ellentétben állt az arcával és a hajába tépő markával.

- Menj a pokolba! - Minden hang nehezére esett, mégsem tudta megállni, hogy a közeledését elutasítsa.

- Így is jó, kisasszony - eresztette el a nyomozó olyan hirtelen, ahogy elkapta, és a lány feje, amit gyengévé tett a fájdalom, újra előrebukott. - Ígérem, hamar fogunk ott találkozni.

Nyílt, majd csukódott az ajtó, és a lány magára maradt Reichivel. A fekete hajú leült az íróasztal mögé és csak néha pillantott a fogolyra. Jobban érdekelte, mit csinál a partnere, de nyilvánvaló volt, hogy a lányt egy perce sem akarja felügyelet nélkül hagyni.

A fogoly eközben összepréselte az ajkát. Nem volt esélye menekülni, és túl makacs volt, hogy bármit is elmondjon a fiúknak. Percek teltek el, de továbbra is kettesben voltak, és a lány nyugtalankodni kezdett. Reichi nem törődött vele, mintha csak a szoba egyik berendezési tárgya lett volna, de amikor megmozdította a lábát, és a szék egy centivel arrébb gurult vele, azonnal felnézett, és a lány tartani kezdett egy még kilátásban sem lévő büntetéstől.

A csendes terror azonban meg sem közelítette azt, amit a nyomozó visszatérte után tapasztalt. A barna hajú szinte a becsapódó ajtó hangjával egyszerre, durván fordította maga felé a székét, majd hátra taszította, csak az íróasztal akadályozta meg, hogy a lendülettől felboruljon.

- Na, folytassuk! - mondta a nyomozó élénken, riasztó tűzzel a szemében. Ügyet sem vetett Reichire, aki még a lány becsapódása előtt távolabb ment az asztaltól és az oldalához húzódott.

A nyomozó megállt a lány előtt, megtámaszkodott a feje mellett, és lenézett rá, néhány hosszabb hajtincse a fogoly homlokához ért. Az arca árnyékba borult, de a dühös tűz még mindig szikrázott a szemében, amitől a lány torka összeszorult, a levegővétel is nehézzé vált számára.

- Nem számít, ki vagy - sziszegte az előtte álló -, csak az, hogy ki küldött, és miért gyűjtöttél információt az Irodáról. Kihez tartozol? Vagy csak fizettek érte? - folytatta, mert a lány csak riadtan felnyögött a támadás után. - Ne kényszeríts rá, hogy egész nap ezt csináljuk.

A lány könyörgő pillantást vetett oldalra, ahol Reichit sejtette, ő azonban semmit sem tett, mióta a nyomozó visszatért a kis szobába. Hiába várt tőle segítséget: hátratett kézzel, a nyomozóéhoz hasonló, sötét tekintettel állt karnyújtásnál messzebb, és eszébe sem jutott közbeavatkozni.

- Hagyj békén! - sikított fel a lány, amikor a nyomozó még közelebb hajolt és az arcát keretező két hosszú hajtincs már az orrát érte. A fiú kiegyenesedett és egyszerűen pofon ütötte, mire sírva fakadt. - Mi bajod van neked? - hüppögte, ám amikor a nyomozó ismét felemelte a kezét, összeszorított szemmel felsikoltott.

- Fejezd be. - Reichi feszült lett a lány visításától. - Jézusom! A maffiában ennél háromszor rosszabbat kapnál!

A nyomozó, akit nem hatott meg a lány sivalkodása, újra felrántotta a fejét, hogy kiegyenesedjen és levegőt kapjon, majd megismételte:

- Mire kellettek az akták? - A hangja szenvtelen volt, apránként elnyomta a lány szipogását. - Mit kerestél itt?

- Semmit! - vágta rá a lány, csak hogy ezt a borzasztó, részvétlen hangot elhallgattassa. A jutalma újabb pofon volt; a váratlansága miatt elharapta a nyelvét, de, mert a nyomozó a hajába markolt, a feje nem billent oldalra. - Nem tudom! - sírt fel, sérült nyelvvel nehezen ejtve a szavakat.

- Gondolkozz! - A fiú lazított a szorításán, végül egészen elengedte. - Segítek az eszedbe juttatni.

- Tényleg nem tudom! - ismételte a fogoly, feladva az addigi büszkeségét. - Csak be kellett dugnom azt a szart a gépbe és elvinni innen - mondta, nehezen legyűrve az ingert, hogy a szájában összegyűlt, rossz ízű vért a nyomozó lába elé köpje.

Már nem számított a megbízója, a lány amúgy sem sokat tudott róla, de nem akart még egy pofont vagy más megaláztatást elviselni a nyomozótól. Félni kezdett, mert a kölykök hiába voltak fiatalabbak nála, könyörtelenek voltak, egyértelművé téve, hogy valami egyikükkel sincs rendben, és a lány már csak arra vágyott, hogy valamiképp kikeveredjen ebből a helyzetből.

- Szerintem hazudsz - jelentette ki a nyomozó. Fél kézzel továbbra is a lány feje mellett támaszkodott, a másikkal átnyúlt a szék támlája fölött, és kutatott egy kicsit az íróasztalon, ahol korábban a ballonkabátját hagyta. Amikor visszahúzta a kezét, a lány egy papírvágókést látott benne. A nyomozó gyakorlottan fogta, a pengét a lány felé tartotta, amint kipattintotta a burkolatból. - A szép arcod épsége elég motiváló, hogy ne tedd többé?

A nyomozó megbökte a kés hegyével a nyakát, és lassan, egy keskeny, felszíni sebet ejtve végigkarcolta a nyaka ívét egészen a füléig, amikor a lány hátradőlt, próbálva távol maradni a pengétől. A kés a nyaki erek bőrön áttetsző kék vonalát követte, mielőtt megállapodott a lány orcáján, és egy picit nagyobb nyomás után néhány csepp vért fakasztott.

- Nekem mindegy, babaarcú, hogy milyen állapotban mész ki innen, de néhány másodpercig még őszintén sajnálnám az egész fejedet összevagdosni. - Komolyan beszélt, amit a lány nemcsak a kés apró mozdulatából, hanem a másik szenvtelen, sötét szeméből is tapasztalt. A nyomozó elszakította benne az ép eszéhez kötő utolsó szálakat, és a lány semmivel sem törődve, hangosan sírva fakadt.

Féltette az arcát, féltette az életét, és átkozta magát, amiért olyan ostoba volt, és néhány üres ígéretért, meg egy kis pénzért hallhlgatott arra a kétes megbízóra.

A félelem artikulálatlan hangokra sarkallta, de sem a nyomozó, sem Reichi nem hallgattatta el. A szoba iroda felőli fala hangszigetelt volt, de ők egyébként is maguk voltak az épületben.

- Dazai! - sikította a lány hatalmasra tágult szemmel, még mindig igyekezve eltávolodni a rá kést fogó nyomozótól. - Őt kerestem! Dazai Osamuról kellettek infók! Ő kellett! - Ismételgette, igyekezve túlkiabálni a pokoli zajt, ami valójában a saját ziháló lélegzete és a sírása volt.

Nem tudta, hogy győzhetné meg azt a beteg kölyköt az őszinteségéről, de egyre hajtogatta a nevet, amit a küldetés előtt vésett az eszébe. Fogalma sem volt, ki ő, a lány egyszerűen azért várt pénzt, hogy minden elérhető adatot megszerezzen a Nyomozóiroda Dazai Osamujáról.

Először észre sem vette, hogy a nyomás enyhült, végül a kés eltávolodott az arcától. Még mindig ömlött a könnye, amikor a nyomozó a kezébe fektette a fejét, és a korábbiakhoz képest lágyan maga felé fordította.

- Szerencséd van, kisasszony - mondta, egészen közelről a rémülettől tágra nyílt, fekete szemébe nézve -, én vagyok Dazai Osamu. Most mondd, miért kell rólam tudnia a megbízódnak?

A vallatásban szünet állt be, mert a lány képtelen volt beszélni a heves zokogástól. Dazai az asztalnak támaszkodva várt, közben a késsel játszott, és vetett egy pillantást Reichire, igyekezve felmérni a partnere hangulatát. Semmit sem látott az arcán, ami nyugtalanította, de akkor nem ért rá hosszasan vele törődni.

- Reichi - szólt halkan -, hívd fel Mahirut, és számolj be neki. Valószínűleg nem tud most bejönni, de szeretném, hogy tudjon róla.

Reichi szó nélkül vette el Dazai felé nyújtott telefonját, és kiment az irodából. Dazai megszorította a kezét, mielőtt elengedte, egy pillanatig a tenyerében tartotta a másik hideg ujjait, aztán visszafordult a foglyához, de több használható információt már alig tudott kiszedni belőle.

A lány nem ismerte a megbízó nevét, és a személyleírás, amit adott, egy jellegtelen, nehezen felismerhető autó, és két ehhez hasonlóan felejthető embert idézett fel Dazai lelki szemei előtt. Egyedül a következő találkozó helyét és idejét sikerült megtudnia, mégsem tett lépéseket, hogy megakadályozza.

Amikor a lány a sírás és a kimerültség miatt képtelen volt további kérdésekre felelni, Dazai eloldozta őt. A kezébe nyomott egy zsebkendőt, hogy a lány megtörölhesse a szemét, ami alá sötét karikákat festett a lesírt szemfesték.

A lány sajgó csuklóját dörzsölte, a húsába vágó bilincs nyomát nézte, teljesen megfeledkezve az őt kínzókról. Először meg sem hallotta, hogy Dazai beszél hozzá, de a nyomozó végül hangosabban, türelmetlenül is megismételte:

- Távozhatsz. Bocsáss meg a kellemetlenségért.

A lány felnézett, mert a nyomozó addigi magatartásától annyira idegen mondat kizökkentette. Hevesen pislogott, de a látvány változatlan maradt: Dazai megigazította környékig feltűrt ingét, mielőtt visszavette a félredobott kabátját, eközben alig foglalkozott a foglyával.

- Kitalálsz, vagy szeretnéd, hogy kikísérjünk? - mondta, amikor befejezte az öltözködést, és észlelte, hogy a lány még mindig a széken ül, hiába oldozta el korábban. A lányt annyira megrémítő szikra eltűnt a szeméből, a nyomozó már csak feszültnek és fáradtnak látszott.

- Eszedbe se jusson.

A lány összegyűrte a markában szorított zsebkendőt és bizonytalanul felállt. A lába várakozásával ellentétben csak egyszer ingott meg, a következő lépést már szaporán tette meg az ajtó felé. Biztosra vette, hogy még nincs vége, többször is hitetlenkedve fordult vissza a másik kettő felé, de sem Dazai, sem Reichi nem mozdult, hogy megállítsa.

Reichi apró fejbiccentéssel jelezte, hogy menjen, amikor újra megállt a küszöbön. A lány összeszedte magát, és az iroda központi helyiségén úgy sietett át, mintha a terem égne mögötte. Akárcsak korábban, kettesével vette a lépcsőfokokat és eltűnt, csak a széttolt bútorok és a padlóra hullott, széthasított gyorskötöző emlékeztetett az ottjártára.

Dazai lehunyta a szemét, amikor a szapora lépteit hallotta, és ki sem nyitotta addig, amíg Reichi meg nem érintette a karját. Dazai felnézett, tekintete összeakadt a partnere összehúzott, világos szemével.

- Mégis mit akartál elérni ezzel? - kérdezte, érzelmek után kutatva a nyomozó riasztóan üres arcán. - Mahiru, miért hagytad így elmenni? Mit mondunk a papádnak?

- Meg fogja érteni - fújta ki az addig visszatartott lélegzetét a nyomozó. - Meg akartam védeni őt. A többit majd időben kitalálom.

- Gyere ide. - Reichi félrelökte a lány székét, és leült az egyik lapos kanapéra. Mahiru kelletlenül követte és hagyta, hogy Reichi magához húzza, késztetve, hogy a fejét a vállára hajtsa. - Megmondtam Osamunak, hogy mi van, és üzeni, hogy amíg visszaér, ránk bízza. Bízik benned. - Reichi megsimogatta a rövid, hullámos hajat Mahiru tarkóján. - Nyugi. - Reichi elhallgatott, amikor Mahiru meleg lélegzetét érezte a nyakán. - Szerintem jól csináltad.

- Nem akarom, hogy bárki bántsa őt - mondta Mahiru. Elrejtette az arcát Reichi ruháiban, ez a hangját is elfojtotta.

A biztató érintések és szavak akkor nem nyugtatták meg. Mahiru csak ekkor jutott odáig, hogy pontosan végiggondolja, mi történt vele, és mit művelt az eltelt alig két órában. Ösztönösen vette át az apja helyét a feltételezett fenyegetéssel szemben, mert Osamu élete drágább volt neki a sajátjánál. Most, hogy megtörtént, már végig akarta csinálni: az apját vagy bárki más segítségét csak akkor fogadta volna el, ha nem marad más választása, és miután megérintette a lányt, Mahiru hitt benne, hogy a képességével az ügy megoldásához vezető következő nyomot is meg tudja találni.

*

Amikor Mahiru hat nappal később egy tízemeletes épület tetején állt, fél lábbal a peremen, és egy utolsó pillantást vetett a fölötte elnyúló, végtelen, vörös égre, sok más mellett a tolvajlány feldagadt, könnyes arcát is látta maga előtt. Arra gondolt, hogy megérte, az utolsó percig minden megérte, amit művelt, aztán még egy lépést tett hátra, és zuhanni kezdett.

Az alkonyat vörösében úszó felhők, az épület kőtörmelékes teteje, a tüdejébe szorult levegő nyomása mind megszűnt. Mahiru tekintete eltompult, a teste tehetetlenné vált.

Az apja kabátjába beletépett a zuhanás szele, beburkolta és megvédte a földet érés várható fájdalmától, de Mahiru ebből már semmit sem érzett. Nem számított többé, hogy mi lesz vele, félelemnek nem jutott hely a szívében.

Villanásnyi, gyors képek váltakoztak a szeme előtt. Szédült, mégsem tudott elszakadni a látványtól; meg akarta őrizni, amíg képes rá. Vak hite legszebb ajándéka volt, amikor ezeket a száguldó, csillogó fényeket látta.

Mahiru többé nem félt. A tető gyorsan távolodott tőle, és ő mosolyogva zuhant, mint akinek már semmi sem számít többé a világon.

*

A történet, ami végül idáig vezetett, nem azzal kezdődött, hogy a lány megpróbált információt lopni a Nyomozóirodától. Mahiru igyekezett visszakövetni az eseményeket, de egyre távolabb került a kiindulási ponttól, azon év egyébként is zsúfolt tavaszának derekára.

Talán azért nem tulajdonított különösebb jelentőséget az akkori ügynek, mert számára sokkal fontosabb dolgokkal volt elfoglalva, de Mahiru tudta, hogy feleslegesen mentegeti magát. Vagy az általános rossz közérzete és a világgal szembeni közönye, vagy az ezzel ellentétes, hirtelen támadt szerelme gátolta meg, hogy egy jól meghatározott tárgyon kívül bármivel törődjön.

.

.

.

.

.

Sziasztok! Köszönöm, hogy elkezdtétek ezt a történetet! Remélem, tetszett a prológus ♥ Betekintést nyerhettetek, mi várható a továbbiakban, egy hosszabb, de nem kevésbé akciódús visszatekintés után.
A történet jelenleg kilenc fejezetet tesz ki ezen kívül, ezek hosszúsága 3500 és 6500 szó közt változik. Mostantól hétvégente javítok, hétköznaponként pedig a folytatom a történetet, így heti egyszer várható frissítés, valószínűleg szombaton vagy vasárnap.

Találkozunk a következő fejezetben, ahol a legtöbb itt felmerült kérdésre választ kaphattok majd ♥