Két nap telt el, amíg Mahiru választott ügye állni látszott, de aztán Osamu vidáman megjelent a fia asztalánál, aki, hogy hasznosan töltse az időt, újra az irodába jövő felkéréseket szortírozta a nyomozóknak. Egy jegyzetfüzetből kitépett lap volt nála, amire néhány mondatot írt korábban, ezt nyújtotta át a papírjaiból felpillantó, szórakozott Mahirunak.

Ő, miután belátta, hogy nincs értelme ellátogatnia minden tetthelyre, és a furgon három-négy lehetséges rendszámának azonosítására és ellenőrzésére vártak, gyorsan elvesztette az érdeklődését, és álmodozni kezdett. Változatos ábrándjainak mindig Reichi volt a központi alakja; hol a vele töltött estéket, kapkodó, reggeli csókokat, és a sétákat idézte fel, amikor Reichi hazakísérte őt az irodából, hol olyasmit képzelt el, ami még sosem történt meg, de vágyott rá. Ez gyakran pirulásra késztette, Mahiru ezért temetkezett ismét papírokba.

Mindig jobban érdekelte, mi van Reichivel, mint maga körül, különösen, amióta a kötés lekerült az arcáról, és az egyébként szépen gyógyuló, hosszú vágást is meglátta. Utálta, hogy a Reichi által csak rutinmunkának hívott megfigyelés közben ilyen sérüléseket szenvedett egy kölyköktől, aki talán nem is erősebb, csupán szerencsésebb volt nála. Arra is utált gondolni, hogy Reichi, ha valaha felvételt nyer a Dokkmaffiába, nemcsak ennél súlyosabb sebek, de az életveszély is mindennapossá válik számára.

Aggódott érte, mert szerette őt, és az érzés akkor kristályosodott ki benne, amikor Reichit először vérezni látta. Mindent megtett volna, hogy megvédje, hogy soha többé ne lásson sebeket rajta, de amint rájött, hogy ez elkerülhetetlen, védő ösztöne eltorzult és felerősödött. Mahiru lelkében meggyökerezett az érzés, hogy összezúzza azt, aki valaha fájdalmat okoz a számára legdrágábbnak.

Az anyjával, apjával, testvéreivel kapcsolatban ugyanezt érezte, de őket sosem látta olyan állapotban, hogy dühös kétségbeeséssel, az élete árán is meg akarja őket védeni. Mind erős, talpraesett áldottak voltak, némelyiküknek inkább az ellenségeit kellett volna félteni egy összecsapásról. Nem szorultak arra, hogy Mahiru az őket ért csekély sérelmeket megbosszulja, az alvilágban ténykedő több testvére pedig olyan körültekintően intézte az ügyeit, hogy nem csupán Mahiru, de a szüleik sem értesültek róla. Reichi azonban más volt, és amikor Mahiru meghallotta, hogy új megbízást kapott Chuuyától, az ügy még a sajátjánál is jobban érdekelte.

Reichi előző este, már otthon, a saját szobájában számolt be róla, mivel fog telni a délelőttje és Mahiru kíváncsiságát látva felajánlotta, hogyha ebédszünetben kimegy hozzá, a nyomozást egy darabig együtt is végezhetik. Mahirunak nem lett volna szabad eltűnnie az irodából, hogy a saját munkáját ráhagyja az apjára, de a Nana utáni nyomozás megfeneklett, amíg a furgon azonosítását várták a yokohamai központból. Ez olyan lassú és unalmas munka volt, hogy egyikük sem vállalkozott rá, hogy saját felelősségére vizsgálódni kezd az országos adatbázisban.

Mahiru ezt figyelembe véve, és sokadszor emlékeztetve magát, hogy valójában nem dolgozik ott, csak a középiskolai tanulmányai helyett jár be az irodába, könnyű szívvel mondott igent Reichinek a közös ebédre és a nyomozásra. Szeretett vele időt tölteni, és kíváncsi volt, a reménybeli maffiózó vajon hogy végzi a munkáját, és mennyire tér el az ő megfigyelési módszere az irodánál dolgozó nyomozó nővéréétől.

Mahiru végül elvette a papírt az apjától és átfutotta Osamu sietős kézírását. A furgon pontos rendszáma, típusa, alatta egy cím, egy ismeretlen név és egy yokohamai hívószámú telefonszám volt, egyértelművé téve, hogy amíg ő ábrándozott, Osamu nem tétlenkedett, és elvégezte a maga kutatását.

– A kocsi, amit láttál, egy külvárosi autókölcsönzőből van – mondta Osamu, amint Mahiru befejezte az olvasást. – Megvan a címe és minden elérhetősége, de úgy gondolom, kifizetődőbb lesz odamenni és beszélni a tulajdonosával, hátha enged belenézni a korábbi foglalásokba. – Osamu könnyedén beszélt, de határozottság és számító fény izzott a szemében. – Nemsokára indulok, velem jössz? Végül is a te ügyed. – Az a ritkán látott, egy ideje már csak a maffiózó fiára jellemző végrehajtó-tekintet megszelídült, amikor Osamu rámosolygott a fiára.

– Most nem tudok, papa. Megígértem, hogy Reichinek, hogy segítek neki valamiben, de visszajövök majd ebéd után. – Mahiru lehajtotta a fejét, mert érezte, hogy elpirul, amint Reichi nevét kiejtette. Hirtelen minden szava mentegetőzésnek hangzott, amitől szánalmasnak érezte magát, de Osamu, várakozásával ellentétben nem kezdett vitába.

– Addig én is visszatérek – mondta –, valójában nem várok sokat a fickótól. Osami-channal is elmehetsz kihallgatásra, ha most velem nem akarsz, csak ne tűnj el egész napra, rendben? Szerintem történni fog még néhány érdekesség.

– Rendben, papa. – Mahiru bólogatott, de a fejét nem emelte fel, Osamu szeme helyett csak az állára nézett. – Sietek.

Bárhogy igyekezett volna, ez nehéznek bizonyult, mert az Irodától hosszú volt az út Suribachiba. Reichi és ő később majdnem az egész ebédszünetet arra áldozták, hogy a megfigyelés helyszínére sétáltak.

– Miért vagy olyan biztos benne, hogy ott lesznek ezek a lányok? – Mahiru Reichi egyik nála felejtett, kapucnis pulóverét viselte, nem azt a világos felsőt, amiben reggel elindult otthonról. A kapucnit felvette, a fejét lehajtotta, és mindkét kezét zsebre tette, mert a késztetés túl ágy volt, hogy belekaroljon.

Mahiru igyekezett elfedni a kilétét, és Reichi is eltakarta az arcát, mint a legtöbbször, ha a város rosszabb negyedeit járta. A szeme kivillant a bő kapucni árnyékából, Mahiru tekintetét kereste.

– Mindig ezen a környéken látták őket, a tegnapi megfigyelésen viszont egyiküket sem találtam. Valami történt – tűnődött Reichi, szintén zsebre téve a kezét, mert meg akarta érinteni Mahirut, de sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas az andalgásra. Nem lett volna szerencsésen, ha valaki így látja őket együtt, és egyikük sem kockáztatott.

Mahiru nem tudott sokáig vele lenni, de segíteni akart Reichinek, így amíg beszéltek, ő az utcát figyelte, végül, a cél közelében a kapucnit is lelökte a fejéről, hogy ne szűkítse le a látóterét.

– Chuuya azt kérte, hogy vigyázzak a lányokra – mondta Reichi, megállva egy meredek, szűk utcával szemközt –, mert hetek óta azt pletykálták kint, hogy valaki már kinézte őket, és nemsokára el fogja őket vinni.

– Emberrablók? – Mahiru összehúzta a szemét, kíváncsian fordult vissza a társához. – Ha ez ilyen nyilvánvaló, miért nem csinált senki semmit? A szüleik nem tudtak róla?

– Édes, szép álomvilágban élsz, Mahi. – Reichi, aki kezdte kényelmetlenül érezni magát, a zsebébe kotort, és rágyújtott egy cigarettára. – Ha lennének szüleik, vagy érdekelné őket a lányok sorsa, akkor nem kóborolnának reggeltől estig idekint már legalább negyedéve. Csak olyan emberek figyelnek fel az utcagyerekekre, akik valamit akarnak tőlük. Úgy tudom, ez három nagyon szép iker kislány, szóval, ha nem valami banda csap le rájuk, elviszi őket egy strici, mielőtt bárki megakadályozza. Be kell őket vinnünk a maffiába, mielőtt bajuk esik – zárta, lassan kifújva a füstöt, olyan természetesen használva a többes számot, mintha Mahiru és ő valóban társak lettek volna.

Mahiru, aki az első mondat óta gondterhelten ráncolta a homlokát, végül kimondta, amitől mindkettejük tartott:

– Szerintem elkéstünk. Ha ezek a lányok mindig itt voltak Suribachiban, de te sehol sem találtad őket, akkor lehet, hogy már valaki lecsapott rájuk. De nem akarom ezt hinni, szóval mondd meg, mit keressek.

Mahiru ideges volt. Megfordult a szél és elkezdett rászállni Reichi keserű cigarettafüstje, de egy lépéssel sem távolodott el az oldalától. Nem azért, mert félt, Mahiru hiába nem járt korábban Yokohama szegénynegyedében, annyi furcsa és veszélyes ember között. Egyszerűen közel akart maradni hozzá, mert Reichi segített elnyomni a keserű gondolatokat, amit most már a kislányok eltűnése is gyarapított.

– Mint mondtam, ikrek, és hajszálpontosan ugyanúgy néznek ki. – Reichi tovább szívta a cigarettát, közben az utcát kémlelte. – Tizenkét év körül vannak, hosszú, sötétbarna hajuk van, világos, kék vagy szürke szemük, elmondás alapján feltűnő, színes ruháik, és mindig együtt vannak, egy lépést se tesznek meg egymás nélkül idekint. Biztosan félnek, szóval óvatosnak kell lennünk velük. Még jó, hogy itt vagy – Reichi, mert a környéken sehol sem volt szemetes, a bakancsa sarkával eltaposta a csikket –, téged imádnak a gyerekek. Nem fogod őket megrémiszteni.

– Miből gondolod? Sose foglalkoztam gyerekekkel, és ugyanolyan csúnya, ijesztő felnőtt vagyok, mint te – grimaszolt Mahiru, ezzel sikerült mosolyt csalnia Reichi arcára. A zúzódás a szeme alatt alig látszott, de a másik orcáját keresztező vágás még nem gyógyult meg, riasztó, de Mahirunak valahogy vonzó kisugárzást kölcsönözve a megjelenésének. – Amúgy most csak várunk?

– Igen, többnyire, de sétálhatunk még egy kicsit. Van a közelben egy tér, ez az utca oda vezet – Reichi fejével a meredek sikátor felé bökött –, annak a környékén szokták őket látni.

– És mit csinálsz, ha meglátod valamelyik kislányt? – Mahiru tovább faggatózott, mert a rájuk váró feladat minden részlete érdekelte. Amíg a tér felé tartottak, tovább nézelődött, de ez a két magas, málló vakolatú épület között felesleges volt. Embereket legközelebb csak odakint, egy szélesebb utca túloldalán látott.

– Beszélek vele – mondta Reichi egyszerűen. – Nem erőszakkal akarom őket magammal vinni.

– Sosem sejtettem, hogy ennyire gyengéd tudsz lenni. – Mahiru csipkelődött, de belepirult és elfordult Reichitől. Reichi pislogott. Mély levegőt vett, mert a kijelentés váratlanul érte, ő viszont idejében leküzdte a zavart és egészen természetes hangon felelt:

– Neked kéne tudnod a legjobban, mert már tapasztaltad. – Reichinek nem volt hátsó szándéka, de Mahiru másodlagos jelentést érzett a szavakban. Egészen elpirult, ismét alkalmatlan pillanatban átadva magát a Reichivel kapcsolatos, titkos gondolatainak.

Reichi látta, milyen mélyen horgasztotta le a fejét, a haja alól kibukkanó pirosló fülét is megpillantotta. Sajnálta, hogy Suribachi legmélyén voltak, egy feladat közepén, különben már karon fogta volna, hogy egy félreeső helyre, mondjuk egy épület háta mögé, vagy a régi raktárak közé húzza. Aranyosnak találta Mahirut, amikor zavarban volt, és tudta, milyen könnyen változik ez az érzés izgalommá, amint megérintette vagy megcsókolta. Reichi haza akarta vinni őt, darabonként, de lehetőleg gyorsan kibontani a ruhákból, és bezárkózni vele az otthona hátsó, rég nem használt szárnyába, ami a lehető legtávolabb volt a szülei hálószobájától.

Nehéz volt fékeznie magát, ha Mahiruról volt szó, mert mindenét olyan szépnek és kívánatosnak találta, hogy amikor csókokat adott a nyakára, Reichi szíve szerint a hasán és csupasz combján is megismételte volna. Ám az első heves együttlétük óta még a nadrágot sem vették le egymásról, hiába csúszott Mahiru keze minduntalan az ölébe, miután a sliccét kibontotta.

Mahiru hátat fordított neki, és akkor, hogy nem az apja kabátja volt rajta, Reichi bámulhatta. Élesen szívta be a levegőt, mert Mahiru hiába szerette a túlméretezett pulóvereket, a nadrágja mindig feszes volt, és akkor is a combjára simult, a fenekéről nem is szólva.

Reichinek abba kellett hagynia, mert csak gyötörte magát estig, és akkor mindkettejüknek fontosabb dolga volt. Kényszerítette magát, hogy elszakítsa a tekintetét Mahiru fenekéről, és erősen az ajkába harapott, a szájában szétterjedő vér kellemetlen, ismerős íze kijózanította.

Könnyebb volt Mahiruval törődnie, mint a lányokkal, mert a sokféle híresztelés, amit hallott, idegesítette. Reichi összetűzése a kaszás fiúval és jelentéktelen bandájával sok idejét és energiáját elvette. Amíg ő lábadozott az aprócska sérülései miatt, a lányok felszívódtak, Chuuya sem tudott időben cselekedni.

Neki épp elég más, a gyermekeknél fontosabb és komolyabb ügye volt a maffiában, de több okból is törődnie kellett velük. Érzékenyen érintette a sajátjához hasonló sorsuk, amiknek rossz kimenetelétől akarta tőle telhetően megóvni őket, de ha nem lett volna jószívű, a számító józan ész is a gyerekek begyűjtését és felügyeletét követelte volna.

Ha nem a Dokkmaffia, más, kisebb és rosszabb bűnbandák olvasztják be őket, később gondot okozva Chuuyának, aki ezeket a sejteket igyekezett Yokohama legnagyobb részén, különösen a maga fennhatósága alatt felszámolni. Mindig sok baja volt az utcai bandákkal, amint egyik-másik megerősödött, és fegyvert, pénzt vagy közepesen tehetséges áldottakat ragadott magához.

Chuuya el akarta kerülni a bandaháborúkat, a felesleges vérontást, és a civilek bevonódását az alvilág változásaiba, de a konfliktusok, ha nem vigyázott, a napfényes, felszíni világba is kigyűrűztek. A gyerekek szintén ehhez a felszíni világhoz tartoztak, és Chuuya nem akarta, hogy egyes szervezetek érdekből vagy ostobaságból lerántsák őket magukhoz.

A kislányokra, akiket Reichi keresett, Chuuya különösen odafigyelt az első szóbeszédek óta. Úgy tartották, hogy az egyikük áldott volt, ami, ha kitudódik, nemcsak a lánykereskedőknek kelti fel az érdeklődését, akit fiatalságuk és elhagyatottságuk egyébként is odavonzott volna.

Reichi mindent megtett, de akkor csak a várakozás és a remény maradt. Mahiru és ő a tér egyik sarkában álltak, és váltottak még pár szót, de ismét a környezetükre kezdtek figyelni egymás helyett. A tér másik feléről nyíló, házak közt kanyargó utcán feltűnő gyereket először Mahiru vette észre, és megmarkolta Reichi karját, hogy felé forduljon.

– Ott van! – Feleslegesen volt, mert a pontosabb jellemzéssel bíró Reichi is azonnal felismerte a feléjük közeledőt, és mire Mahiru bármit hozzátehetett volna, elindult felé.

A kislány olyan volt, mint képzelte, csak sokkal szomorúbbnak és elveszettebnek látszott. Hosszú, sötét haja egy sietve font copfban lengedezett a háta mögött, vékony tincsek szabadultak el belőle, és hullottak az arcába. Égszínkék nyári ruhát és egy nyitott, zsírfoltos kardigát viselt, a bő ruhaujj könyékig felcsúszott a karján, mert mindkét kezét a mellkasához szorította.

Színes bevásárlószatyorszerű gyűrött csomó volt a markában, és se jobbra, se balra nem nézett, ahogy sietve igyekezett le az egyenetlenül burkolt utcán. A cipője meg-megcsúszott és egyszer meg is botlott a köveken, Reichi ekkor ért oda hozzá és kapta el a karját, mielőtt a kislány a sietségtől elesett volna.

– Minden rendben? – Reichi elengedte a lányt, hogy ne rémissze meg nagyon, és leguggolt mellé, hogy a fejük egy szintbe kerüljön. Egymással szemben voltak, és mert Mahiru is utolérte őket, a kislány már nem tudott mellettük elmenni, az utca túl szűknek bizonyult.

Reichi megpróbált a lány szemébe nézni, de ő nagyon mélyre hajtotta a fejét, csak sápadt arcát, remegő ajkát, és a fél orcáján lecsorgó hatalmas könnycseppet látta.

– Bántott valaki? – Reichi szerette volna szóra bírni a lányt, akinek remegni kezdett a karja és a fejét hevesen rázva igyekezett kitérni az útjából. A tekintete idegesen villant ide-oda a fiúk térdének magasságában. Csak egyszer nézett valamivel feljebb, de Mahiru tekintetét elkapva felnyögött, a szájára szorította a kezét, és még hevesebben rázta a fejét, közben eleredt a könnye.

– Hagyjatok békén – motyogta, eközben a ruhájára mutatott, és a fiúk figyelmének elterelését kihasználva oldalra lépett, de Mahiru szelíden az útját állta.

– Lehallgatják – suttogta Mahiru Reichinek, észrevéve az apró, csiptetős mikrofont a lány ruháján, közel a nyakához. Reichi bólintott: a helyzet világosabbá vált. A súly, ami a kislány kardigánzsebét lehúzta, valószínűleg egy nyomkövető és a vezetéknélküli mikrofon tápegysége volt, és a kétségbeesett igyekezet, hogy szó nélkül kitérjen az útjukból, összefüggésben lehetett valamilyen büntetéssel, ha nem teljesíti a rá bízott utasításokat.

– Biztos nincs semmi baj? – Reichi, mintha nem vették volna észre a készüléket, tovább beszélt, közben intett a lánynak, hogy várjon. Hangtalanul előszedett egy csokoládészeletet a zsebéből, és felé nyújtotta. A könnyes, rémült kék szempár először találkozott Reichiével, ami olyan megnyugtató volt, hogy bármennyire remegett, elvette tőle a csokoládét és a szatyorral együtt a markába szorította. Mahiru eközben a telefonját vette elő, és rövid pötyögtetés után a kislány elé tartotta:

Bárki bántott titeket, meg fogunk menteni. Tudjuk, hogy nem szabad beszélned. Írd le a címed, ha tudod, és elmegyünk értetek.

Rámosolygott a lányra, és elvette tőle, amit addig fogott, amikor elfogadta a telefonját. Egymáshoz ért a kezük, a bőre hideg és nyirkos tapintású volt, és még akkor is remegett, amikor Mahiru telefonját visszanyújtotta.

– Hagyjatok békén – suttogta, de közben olyan esdeklő arcot vágott, hogy nyilvánvaló volt, csak a mikrofon miatt teszi. Lehajtotta a fejét, újra magához szorította a csokoládét és a szatyrot, és Reichi mellett elnyomakodva elfutott, átvágott a téren, majd élesen balra fordult a házak között.

Reichi utána nézett, a zilált, barna fonatot hosszan követte a tekintetével. Végül felállt, amikor Mahiru a kezét nyújtotta neki, de még azután sem engedte el, hogy felhúzta őt.

– Megvan a címe – mondta csendese Mahiru. A kislány, akárcsak Reichit, őt is felkavarja, de míg a társa dühös volt, ő inkább szomorúságot érzett. – Bármikor meg tudom nézni, hogy van – tette hozzá –, nem ok nélkül akartam eljönni veled.

– Sokra megyünk most ezzel! – Reichi sziszegve fújta ki a levegőt. A karja megfeszült, még Mahiru gyengéd simogatására is csak sokára lazult el. – Azok a tetvek elvitték őket és bármit csinálhatnak velük, amíg nem hozom ki őket onnan!

– Nem, Rei. – Mahiru még mindig nem engedte el őt, pedig nem kellett attól félnie, hogy a kislány után szalad. – Te is, én is kevesek vagyunk ehhez, és meggondolatlanul egyikünk sem mehet oda, az még nagyobb bajt okozna. Az meg eszedbe se jusson, hogy egyedül akard elintézni! Beszélj Chuuya-sannal vagy a bátyámmal, vagy akinek köze van a munkához, és kérj erősítést! Másképp nem lehet őket megmenteni.

Reichi újra, dühösen fújt, de nem próbálta magát kitépni Mahiru szorításából, és végül leengedte felhúzott, feszesen tartott vállát. Tehetetlen volt, ami dühítette. Hitte, hogyha előbb érkezik, megakadályozhatta volna, de önmaga hibáztatásával vagy meggondolatlan akciókkal tényleg nem segített senkin, az utóbbival talán még a lányok életét is veszélybe sodorta volna.

Mahirunak igaza volt, és kezdte megérteni, hogy nem részvétlenségből tudott olyan nyugodt maradni. Reichi forrongott, Mahiru arca ezzel szemben rezzenéstelen maradt, csak a tekintete volt olyan tompa és szomorú, mint amilyennek korábban olyan gyakran látta.

Hatalmas segítség volt számára a képessége, mert bármilyen tervezett akció előtt tájékoztatni tudta őt a lányok, legalábbis az egyikük helyzetéről, a környezetéről, talán még a fogvatartóikról is, ha épp a látóterében voltak. Ezzel időt spórolt, mert a felderítés hosszadalmas lett volna. Reichi úgy érezte, minden perc számít, amit az utcán elvesztegettek, ezért megfogta Mahiru kezét és visszaindult vele a városba, útközben hívva egy autót a maffiából, hogy a vészhelyzetre való tekintettel minél hamarabb a központba jusson.

Mahirut letették az iroda közelében, kétsarokra az épületről. Rosszul vette volna ki magát, ha valaki meglátja a reménybeli nyomozót kiszállni egy sötétített üvegű, jellegzetes fekete autóból.

Reichi és Mahiru az úton már nem sokat beszéltek, és egymáshoz sem tudtak érni a hátsó ülésen. A sofőr ugyan hallgatott volna, de Reichi nem kockáztatott, hogy bármilyen pletyka szárnyra kapjon a maffiában, így csak formálisan vettek búcsút, és megegyeztek, hogy keresik egymást aznap este, beszélve a folytatásról.

Reichi tovább ment, és Mahiru, amint a fekete autót elvesztette szem elől, visszaindult az irodába. Az ebéd teljesen kimaradt a programjukból, ha az útközben elmajszolt, Reichi nasikészletéből származó néhány szem bonboncukorkát nem számolta, így vett magának valamit útközben, és mire az iroda alatti kávézóhoz ért, szinte teljesen elfogyasztotta.

Az utolsó pár méteren lassított, de enélkül is könnyen kiszúrta Osamu autóját a felszíni parkolóban. Az apja visszatért a kereskedésből, és biztos lesz hozzá egy-két szava, amiért egy órát késett, de Mahiru elviselte volna a szidást, nem kellett volna magára hagynia.

Tévesen feltételezett szigorúságot az apjáról: Osamu különben is ritkán volt az hozzá, és akkor a késésre sem szólt semmit, csak Mahiru arcát nézte különösen sokáig, ami már kezdte zavarba hozni.

– Nahát, nem azt mondtad, hogy Reichi-kunnal leszel? – Osamu épp egy jelentést gépelt, és látható örömmel hagyta félbe az írást, amikor a fia belépett. Mahiru már odaért az asztalához, de a kérdés meglepte és feltartóztatta, nem tudott azonnal leülni az Osamu mellett hagyott üres székre.

– Vele is voltam – húzta össze a szemét, igyekezve bármit leolvasni az apja arcáról. – Miért kérded?

– Furcsa voltál – felelt ugyanolyan tekintettel Osamu, de a hangja nem ütött meg komoly tónust, a kettő együtt már rémisztő lett volna. – Ha találkoztok, sokkal vidámabb szoktál lenni.

– Ma rossz napom van, papa. – Mahiru igazat mondott, tényleg elpárolgott a reggeli jókedve.

Reichi hamarabb ébredt fel, mint ő, és az arcát cirógatta, amíg magához nem tért, nem sokkal a saját ébresztője előtt. Kettesben reggeliztek Reichiék nagy, széles konyhája sarkában, de Mahiru minden falat után hosszú szünetet tartott, amíg Reichi elaludt, szanaszét álló haját, vagy az álla és nyaka találkozásának szép ívét csodálta.

A legkisebb, legfurcsább dolgokat találta szépnek rajta, és néha rajtakapta Reichit, hogy ugyanilyen rajongó tekintettel nézi, hogy issza a gyenge tejeskávéját. Mégis mindig Reichi figyelmeztette őt, hogy szedje össze magát, és reggelizzen rendesen, különben el fognak késni: ő titokzatos felettesei egyikéről, Mahiru meg az apja mellől, az irodából.

Mahiru, amíg a kávé és egy hosszúra nyúlt, szenvedélyes csók fel nem ébresztette, még az ágyból sem akart felkelni. Ez szinte alapállapot volt nála, mert a depresszió gyakran a legkisebb aktivitástól is elvette a kedvét. Rövid ideje mégis kellemesebb okból akart ágyban maradni, mert a másik lehetőség az volt, hogy Reichihez bújik, és ott marad a karjában.

Reichi olyan becenevekkel illette közben, amiket bárki más szájából vagy egy más helyzetben szégyellt volna, de ő, ha korábban csipkelődött is vele, ilyenkor gyengéden és szeretettel hívta bébi koalának és hasonlóknak. Mahirunak eszébe sem jutott a viselkedésére és a termetére tett megjegyzések miatt megharagudni.

Reichi engedte neki, hogy kicsi legyen, átölelje, a vállához szorítsa az arcát, és ne vegyen tudomást a külvilágról. Ezekben az ölelésekben Mahiru megnyugvást talált, mert Reichi erősen tartotta, a keze a derekán biztonságot és védelmet ígért, Mahiru emiatt rövid időre képes volt megszabadulni minden rossz gondolatától.

Mahiru tizenhét éves volt, el kellett volna kezdenie felnőttként viselkedni, de a legtöbb dologban még nem érezte magát annak. Reichi közelében éveket fiatalodott, mert annyi törődést kapott tőle, amennyire gyerekkorában mindig is szüksége lett volna.

Nem érdekelték az unalmas kötelességek és még a szükségleteit is elhanyagolta volna, ha Reichi nem figyel rá, és nem hajthatatlan evés és alvás dolgában. Mégis csábítóbbnak látszott akkor együtt maradni a csendes Akutagawa házban, élvezni a kettesben töltött időt, elfeledkezni a nyomozásról, a szüleikről, akár az egész világról, amíg összebújva feküdtek egy közepesen érdekes filmet nézve a kanapén, hogy a figyelmük húsz perc után egymás teste és a csókolózás felé forduljon.

Mahiru nyűgösen vált el Reichitől, nem messze a házat övező kerítés utolsó darabjától. Reichi a konyha melletti átjáró falának döntötte és megcsókolta, olyan szenvedéllyel, hogy Mahirunak megremegett a lába. Amikor elváltak, Reichi arca piros volt, és Mahiru is félrenézett, mert az utolsó, mély sóhaja zavarba hozta. Vágyott Reichire, a csók felforrósította, és fogalma sem volt, hogy megy majd emberek közé anélkül, hogy észrevennék az izgatottságát.

A nyakáról már elmúlt Reichi néhány korábbi harapása, de épp elég árulkodó részlet maradt rajta, Reichi meg különben sem volt ilyen szerencsés. Mahiru meglátott egy vöröses foltot a kulcscsontja közelében, amíg öltözködött, ami különös elégedettséget ébresztett benne.

A szerelmes, heves érzések addigra szinte egészen átalakultak, és az öröm kitörlődött a lelkéből. Nem volt különösebben érzékeny más emberek kedélyállapotára, de Reichi tehetetlen dühe hatással volt rá, mert maga Reichi is fontos volt számára.

Mahiru képes volt higgadt maradni, mert az ilyen esetekre vonatkozó, sokszor ismételt tanítás automatizmussá vált benne. Ő csak egyszer cselekedett meggondolatlanul, első, zaklatott érzelmeitől vezetve, ám utána minden borzasztóbb lett számára, Reichit ettől akarta megóvni.

Mahiru meggondolatlansága nem kapcsolódott Osamu neki átadott, korábbi gyakorlatához: az ő szempontjából értelmes és helyénvaló megoldásnak tűnt.

Miután látta, hogy Ainát elgázolja a vonat, az átkelőhely korlátját és a betont a lába előtt beterítette a vér, Mahiru lefagyott. Tett még egy lépést a sínek felé, ekkor esett le a közelében Aina fél pár, levált cipője, és a vonat is megállt, fülsértő csendet keltve Mahiru addigra mozdulatlanná vált, rémálomszerű világában.

Lassan terjedő vértócsa ért el a cipőjéig, mire feleszmélt és felsikoltott. Aina, akinek a neve még ott volt az ajkán, nem volt többé. A halál Mahirura lesújtó ténye megkétszerezte az erejét, és futásra ingerelte, mielőtt három sarokkal odébb zokogva, remegő lábbal térdre esett és újra, érthetetlen szavakkal felordított. Még mindig nem egészen értette meg, mi történt, de Aina hirtelen eltűnése, a vér, az a rengeteg vér, a vonat, a cipőjét érő vörös patak... megőrjítette.

Borzasztó szaga volt a halálnak. Ezt még később is érezte, amikor feltápászkodott és tovább vonszolta magát. Akárhová nézett, vöröset látott maga előtt, és megpróbál előle elmenekülni. Mahiru azt hitte, képes gyorsabb és erősebb lenni a 300 kilométer per órás halálnál, és Aina cafatokra szakadt testébe még lehetséges valahogy életet lehelni. Néhány lépés után újféle bizonyosságot érzett: bármi történt vele, a lelke töretlen és ép maradt, és a halál cárjának becézett bátyja képes lenne ezt a lelket megragadni és feltámasztani.

Mahiru félig öntudatlanul botorkált haza, és kezdte el csapkodni a bátyja ajtaját anélkül, hogy a házban vagy az oda vezető úton egyszer is körülnézett volna. A birtok belső őrsége nem tartóztatta fel, a szülei pedig épp nem voltak otthon. Egyedül Fyodor zárkózott be az irodájába a palota túlsó felében, és amíg dolgozott, csak néha sandított a biztonsági kamerákra, a hazatérő, reszkető Mahirut nem vette észre.

Kolya sok pocsék halottat látott már, de egyik sem volt a küszöbön álló öccséhez hasonlóan rossz állapotban. Mahiru szeme üveges volt, folyamatosan könnyezett, és alig állt meg a lábán, Kolyának kellett elkapnia, amikor őt meglátva addig megfeszített teste elgyengült és bezuhant a szobába.

Mahiru megragadta a bátyja karját, felemelte a fejét, és sápadt, könnyes arccal kérlelni kezdte, hogy adja vissza neki az ő drága Aináját. Sírt, a hangja el-elcsuklott, és nehezen lehetett kivenni, mit szeretne, mert egyre csak Aina megmentését ismételgette. Kolya, akinek ismerős volt a név, mert legkisebb testvérük első barátnőjének híre gyorsan terjedt a gyerekek között, végül megértette, mit akar tőle, és a vérszegény sápadtságánál is fehérebbé vált. Megragadta az öccsét, behúzta a szobába, és leültette az ágyra, mert Mahirunak magától nem engedelmeskedett a teste.

Letérdelt elé, két kezébe fogta könnyes arcát, és Mahiru üres szemébe nézett, de csak a saját tükörképét látta benne. Töredékesen kiszedte Mahiruból, hogy a lányt elgázolta egy vonat iskolába menet, mert képtelen volt időben figyelmeztetni. Sírt és egyre halkabban kérlelte őt, hogy a képességével idézze meg Aina lelkét, és ahogy a saját szellemével tette, adjon neki fizikai formát, hadd kaphassa őt vissza.

Kolya nem tudta, mit tegyen vagy mondjon a sokkot kapott testvérének. Átölelte, sokáig tartotta a karjában, majd a teste gyengeségét érezve lefektette az ágyra, és felhívta az apját, hogy azonnal menjen be hozzá, mert nagy baj van Mahiruval.

Akkor csak ők hárman voltak otthon: Kolya, aki aznap nem ment iskolába, Fyodor, aki általában otthonról intézte a dolgát, és a zokogó Mahiru, aki üres tekintettel nézte a szemközti falat, amint Kolya kikerült a látóteréből, Utána nyúlt, megakadályozva, hogy elmenjen, és újra kérni kezdte, hogy adja neki vissza a szerelmét.

– Nem tehetem, Mahiru – fogta a kezét Kolya, amint letette a telefont és visszafordult hozzá. Megszorította Mahiru hideg ujjait és leült mellé a földre, közel az arcához. – Oda kellene mennem... De különben sem szabad a halottakat bolygatni. Nem szabad és nem is lehet feltámasztani egy halottat, és ezt vele sem tudom megtenni. Békén kell hagyni a lelkét – mondta, de Mahiru nem figyelt rá, az elutasítást meg sem hallotta.

Kolya nagyon szerette a testvérét és sok mindenre gondolkodás nélkül hajlandó volt a boldogságáért, de a kívánsága esztelen volt. Tönkretette volna, hogyha Kolya teljesíti, és hozzácsatol egy halottat. Abban sem volt biztos, hogy képes rá: a saját szellemét úgy tartotta meg fizikailag, hogy energiát adott neki a magáéból, és ez, amíg nem szokta meg, legyengítette és kifárasztotta.

Azokat a kóbor lelket is látta, ami Osamu és Fyodor korábbi gyilkossági miatt nyughatatlanul hozzájuk kapcsolódott, de, mert ezek nem tudtak energiát nyerni belőle, gyengék voltak: közönséges ember nem látta őket, és még Kolya is meg tudott róluk feledkezni.

Mahiru egyedül érkezett. Aina hirtelen távozott lelke nem ragadt hozzá, mivel nem ő tehetett a haláláról, és kegyetlenség lett volna visszahozni. Aina különben sem emlékezett volna Mahirura, vagy bármire a korábbi önmagából, de ezzel Kolya már nem akarta az öccsét terhelni.

A sokk és a kimerültség megtette a hatását, és Mahiru álomba sírta magát, amíg Kolya csendes beszédét hallgatta. A külvilág ingerei többé nem jutottak el hozzá, de sírva riadt fel, mert Aináról álmodott. Ez az állapot a következő fél évét is pontosan meghatározta, de Mahiru később egyáltalán nem emlékezett rá.

Az ő kétségbeesett kísérlete, hogy feltámasszanak egy halottat, abból fakadt, hogy kontrolláltalanul engedett az érzéseinek; szentül hitte, hogy különben belebolondult volna. Ezzel kevésbé extrém esetekben is csak a helyzet menthetetlen romlását okozta volna, és megtanulta, hogy le kell gyűrnie a türelmetlenségét, ha hosszútávon is sikereket akar elérni.

Az azonnali cselekvés az anyja sajátja volt, de benne Reichivel és Mahiruval ellentétben megvolt a képesség, hogy improvizáljon, így nem került még olyan helyzetbe, amiből ne tudta volna magát kivágni. Nina könnyen cselekedett egy időmanipuláló képességgel: ha szüksége volt rá, néhány másodpercre az egész világot megállíthatta, hogy ő, vagy akit védelmezett, sértetlen maradjon.

Mahiru jobban hasonlított az apjára, aki kiemelkedő fizikai erő vagy támadásra alkalmas képesség híján mindig az eszével, előre tervezéssel és az események lehetséges kimenetelénk előre kiszámításával ért célt, hasonlóan egy sakkjátszmához. Mahiru fogékony volt erre az elemző, néhány lépéssel mindig előrelátó gondolkodásra, amint megtanult uralkodni az érzelmein. Mivel mind harcra, mind védekezésre alkalmatlan volt a képessége, apránként kitapasztalta, más területeken miben lehetne hasznára, és elkezdte az adottságát inkább arra használni.

Lopva, véletlennek álcázva érintett meg bárkit, hogy később szemmel tarthassa őket, ha szüksége lesz rá. A körülmények alapos megismerése után azt is ki tudta következtetni, hol, mikor és milyen haszna lesz ennek, cselekedeteit pedig ehhez igazította.

Mahiru gyakran szükségtelennek tartotta, hogy beszámoljon a terveiről, mert ritkán volt mellette bárki, aki meghallgatta. Reichinek sem szólt, miért akarta elkísérni. Az érdeklődése nagyobb és nyilvánvalóbb oknak számított, de be akarta biztosítani, hogy ez a számára olyan fontos küldetés sikerrel járjon, és az első kudarc, hiába nem a sajátja volt, elkedvetlenítette.

Az ő ügye állt, és amilyen eltökélten vetette bele magát a Nana utáni nyomozásba, annál sötétebbnek látta akkor a lány sorsát. Valószínűnek tűnt, hogy az eltelt közel egy hónap után Nana csupán egy azonosítatlan holttest a Yokohama körüli erdőkben, az öböl mélyén, vagy a várost átszelő egyik folyóban, és csak sokára, ha nem sohasem fogják a maradványait valahol tőlük távolabb megtalálni.

Azonban amíg ők maguk nem bizonyosodnak meg a haláláról, el kellett hinnie, hogy életben van, és minden erejét összeszedni, hogy megmentse őt. Ainával kudarcot vallott, és Reichi lánykáit sem találták meg időben, de Nana már úgy terhelte Mahiru lelkét, mintha a bátyja képessége hozzá kötötte volna, és sokrétű rosszkedvét az is növelni kezdte, hogy nem tartott Osamuval az aznapi nyomozásra.

Osamu újra, figyelmesen is megnézte magának Mahirut. A tekintete szomorú, a szeme pirosas, az arca viszont halovány volt, még a befelé elfogyasztott gyors ebéd sem segített rajta.

– Talán az felvidít, amit mondok – fordult felé egészen a székkel, és megpaskolta maga mellett a másikat, hogy Mahiru végre leüljön. – A kölcsönző tulajdonosa rövid győzködés után egy évre visszamenőleg kiadta a foglalások jegyzékét. Elég vaskos, és a fickó nem digitalizálta, de megvan, és sok mindent kideríthetünk belőle. Neked adom, jó? – Megérintette Mahiru hűvös, asztalon nyugvó kezét, miután elé tette a könyvet. – Ha tudok, segítek átnézni, de ez egyszemélyes munka, Kunikida-kun meg elhalmozott egy csomó mással. Amint találsz valamit, szólj. Visszatérő ügyfelek, ilyesmi, tudom, hogy tudod, mit kell keresni. Osami-chan vagy én segítünk, ha valami nem megy, de szegény kislányt megint reggel óta nem láttam, nem kéne még jobban terhelni. – Osamu könnyedén sóhajtott, de mindketten tudták, hogy csak tettetett a jókedve. – Már eddig is ügyes voltál, tudod? – Komolyabb hangra váltott, ahogy ránézett a fia rezzenéstelen arcára. – Csak kezeld a helyükön a dolgokat, és mindent meg tudsz csinálni.

– Mégis mire gondolsz? – Mahiru először érzett késztetést a beszédre, mert Osamu kijelentését a szokottnál is rejtélyesebbnek találta.

– Ne hagyd, hogy az ügy személyessé váljon, mert el fogod veszteni a fejed, és amikor fontos lenne, nem tudsz majd helyesen cselekedni.

Osamu ezt akár Reichinek is mondhatta volna, mert a kislányok sorsa a kelleténél jobban megviselte. Kért és kapott segítséget a maffiából, de, mert Chuuya túl elfoglalt volt vele törődni, a maffia harci különítménye, a Fekete Hüllők vezetőjéhez irányította, hogy a rajtaütésekre szakosodott osztagból adjanak mellé pár embert, ha már Reichi a gyerekek kiszabadítását fontolgatta. Reichinek volt néhány ismerőse köztük, és egy képességhasználó, Kim az elsők között csatlakozott hozzá.

Még két embert vittek magukkal, mert Reichi és Kim a képességeiket kombinálva jó csapat volt, és nem számítottak nagy összecsapásra: amíg hárman a gyerekeket fogva tartó néhány embert semlegesítették, egyikük foglalkozni tudott a lányokkal.

Az akciót másnap hajnalra tűzték ki, Reichi hiába elégedetlenkedett és bizonygatta, hogy máris túl sok időt vesztegettek el, és baja esik a lányoknak. A Hüllők vezetője lecsillapította, majd elküldte, mert, mint a maffia minden tagjának, neki is megvolt a maga dolga. Hűvös, szigorú ember volt, akit általában nem érintett meg az emberek sorsa, de bízott a küldetés sikerében, és ezt a bizonyosságot igyekezett Reichiben is meggyökereztetni.

Reichi, miután váltott pár szót Kimmel a másnapi munkáról, elment, hogy találkozzon Mahiruval, akit még az irodában talált, mert Osamunak aznap muszáj volt túlóráznia.

Reichi, amíg a Mahirunak írt üzenetre várt választ, megnézte a képet, amit korábban küldött neki, a kislánnyal folytatott rövid csevegésről.

A lány válasza rövid volt. Egy cím és egyetlen szó alatta: köszönöm.

A Hüllők nem tudták, mennyire fontos volt ez, mert sem a gyerek könnyeit, sem azt az egy hálaszót nem látták. Reichi nem tartotta magát jónak: a lányka rettentően kétségbeeshetett, hogy azonnal megbízott benne, vagy talán Mahiru kisugárzása miatt volt, hogy végül nem menekült el a közelükből.

Reichi az iroda előtt várta Mahirut, és ő, amikor az ablakon már sokadszorra kinézve végre meglátta, becsapta a jegyzetlapokkal beborított könyvet, amit Osamu hozott neki az autókölcsönzőből, és felpattant az asztalától.

– Holnap folytatjuk, papa – mondta, felvéve a könyvet, a székén hagyott, saját pulóverét és Osamu kabátját –, most Reichivel megyek haza, nem bánod? Ezeket meg haza tudnád te vinni? – Nagy, kérlelő szemének Osamu nem tudott ellenállni, főleg, hogy valami változás miatt az utóbbi tíz percben már élénknek és várakozónak látta.

– A könyvet is? – csodálkozott, amikor a beleegyezését megkapva Mahiru mindent lerakott az asztalára.

– Igen, talán otthon is belenézek.

– Ne vidd túlzásba – vonta fel a szemöldökét Osamu, de Mahiru már az ajtó felé tartott, így nem látta. A választ is szórakozottan vetette oda, olyan stílusban, ahogy álmodozásai közben beszélt az anyjával:

– Rendben papa, nem fogom! – És már csapódott is mögötte az ajtó, esélyt sem adva Osamunak a rendes búcsúzásra.

.

.

.

.

.

Új izgalmak és a múlt kis részei bontakoztak ki ebben a fejezetben, remélem, tetszett nektek ♥ Még mindig isteniek vagytok, hogy ennyire szeretitek a történetet! Hálás vagyok minden visszajelzésért ♥ ♥ ♥

Kérdésem is van hozzátok: Reichi vagy Mahiru tetszik jobban? Miért? Ér mindkettejüket egyszerre választani 😏

E heti könyvajánlóm a következő fejezetig: Iwasaki Mineko: A gésák gésája