Mivel Mahiru és Osamu nyomozása megköveteli, erotikus jelenetek fordulnak elő a fejezet második felében. 

*

Osamu nem sokkal azután érkezett, hogy Mahiru elkészült, és már csak a jöttére várt a hálószobában. Az asztal mellett ült, Reichi fejét az ölébe fektette, és a haját simogatta, de a várakozás nyugtalansága mindkettejüket átjárta, a korábban váltott csókokban lakozó jó érzés elillant az utolsó percek izgalmában. Végül felhangzott a kopogás odakintről, és Reichi engedelmesen felkelt Mahiru öléből.

– Légy óvatos – adott egy utolsó, rövid csókot Mahirunak, mielőtt ő az ajtóig ért, aztán félreállt, kikerülve a folyosón várakozó Osamu látóteréből.

Ők ketten elmentek, Reichi pedig egyedül maradt. Mahiru szokásos rendetlensége, a futonra hányt ruhái, és a reggel óta az asztalon lévő nyitott kölcsönzési jegyzék elevenen idézték fel később is, amikor Reichi már több órája volt odabent, és egészen ráesteledett.

Nina bármilyen kedvesen ajánlkozott, Reichi nem érezte úgy, hogy csatlakozni akar hozzájuk az egyik csendes teaszalonban. Ezzel beismerte volna magának, hogy a várakozási idő túl hosszúra nyúlt, és aggódni kezdett Mahiruért, ezért inkább levett egy könyvet Mahiru polcáról, és igyekezett elfoglalni magát, hiába sandított közben mind gyakrabban a mellette lévő telefonjára.

Ezalatt Osamu és Mahiru visszatértek a városba. Egyszerűbb lett volna, ha odakint, egy adott helyen találkoznak, de Osamu kénytelen volt hazavinni az autóját, minden eshetőségre készen a bárt nem akarta azzal megközelíteni. Saját sofőr helyett, a teljes felismerhetetlenség végett taxival mentek ki a belvárostól délre lévő első, turisták által kevésbé felkapott negyedbe. Végül gyalog közelítették meg Barackvirág nevű bárt, ami csak két utcára volt a kikötőtől, és a Dokkmaffia ellenőrzése alatt álló utolsó raktártól.

Könnyen megtalálták a helyet, miután Mahiru kiszűrte a jegyzékből őket érdekelhető nyolc nevet, és mindegyik ember hátterét leellenőrizte több különböző adatbázisban. Három haszontalannak, öt fickó viszont érdekesnek bizonyult, és miután az egyikük, Yoshinaga Shuuhei tulajdonában több apró vegyesbolt mellett egy felkapott bárt is találtak, Osamu és Mahiru is egyetértett benne, hogy megéri leellenőrizni.

A Barackvirág látszólag rendben volt. Osamu semmi gyanúsat nem látott teára, süteményekre és alkoholkülönlegességekre szakosodott, a fotók alapján tisztán és elegánsan berendezett bár weboldalán. Mindent megnézett, és néhány egészen hétköznapi dolog keltette fel a figyelmét, arra azonban túl kevés ideje volt, hogy a délelőtti rövid telefonhívás során mindezt Mahirunak is elmagyarázza.

Az első az étlapon, egészen szerényen bújt meg, amit a hely nevéhez méltón egyszerűen barackos pitének, angolosan peach pie-nak neveztek. Kevés dolognak volt idegen neve az ét- és itallapon, egy-két nemzetközi édességet leszámítva főleg japán cukrászremekeket szolgáltak fel. Osamu, ahogy később, még egyszer átfutott mindent, hogy magyarázatot találjon a nyugtalanságára, félhangosan is kiejtette az édesség nevét, de még az utolsó hang előtt elhallgatott, visszafojtva egy káromkodást, és összehúzta a szemöldökét. A hely szokatlan nyitvatartásta emiatt még kevésbé tetszett neki, mert nem talált benne értelmet: délután öttől hajnal ötig üzemelt, napnyugta után alkoholt is felszolgálva a cukrászdától elkülönített, hátsó szobákban.

Osamu, amint levonta a maga következtetéseit, halkan káromkodott, amíg az ezt épp meghalló Kunikida rá nem pirított a mocskos szavak miatt. Neki nem kezdte el magyarázni, miért teszi, mert Kunikida mit sem tudott Mahiru mellékes nyomozásáról, így Osamu kénytelen volt magában forrongani, amíg lefoglalta az irodában rábízott, ezernyi apró dolga.

Később, ahogy Mahiru és ő a Barackvirág felé sétáltak, lett volna lehetősége elmondani, amit kitalált, de megválogatta a szavait, nehogy Mahirut túlságosan feldühítse vagy felzaklassa. Keveset beszélt vele az elmúlt pár napban, amíg Mahiru nem járt be vele az Irodába, de a hangulatváltozása még így is nyilvánvaló volt, és Osamu nem akarta az akkor épp erős depresszióját tovább növelni.

Vele mégsem bánhatott úgy, mint a munkatársaival, vagy a partnerségük alatt Chuuyával. Hiába volt a fia, Osamu nem ismerte olyan közelről őt, mint szerette volna, és amióta Mahiru még vele szemben is zárkózott lett, néhány fontos dologban csak feltételezésekre támaszkodhatott.

Kisebb kihagyásokkal, de kénytelen volt beavatni a teveibe. Mahiru labilis lelkiállapota és tapasztalatlansága miatt nem várhatta, hogy ösztönösen jól cselekedjen, és az ő elejtett morzsáit azonnal felismerje.

– Ne mondd el a mamának, amit most csinálunk – kezdte zsebre tett kézzel, előbb Mahiru arcát, majd a házak közt látszó, alkonytól fakulni kezdő kék eget nézve. – Alkoholt szolgálnak fel, és a hétköznapiság látszata miatt rendelni is fogunk majd, azt viszont nem javaslom, hogy igyál, megfigyelést végzünk.

– Ha csak emiatt aggódsz, nem baj – mondta Mahiru a vártnál könnyedébben. – Nem te vagy az első, aki elvitt egy bárba, és nem is most látok először alkoholt, papa, nem vagyok kisbaba!

Osamu ismét ránézett, összevonta a szemöldökét, de, mert ez nem tartozott a tárgyhoz, nem kérdezett. Egyik gyerekét sem tartotta szentnek, és sejtette, hogy amikor a kisebbik fia olykor Ichiruval találkozott, ő nem csak teázgatni meg sétálni vitte magával, de Mahiru keresetlen őszintesége meglepte. Általában nem beszélt így. Osamu, helyesen, idegesnek találta, és meg kellett volna nyugtatnia, de, mert az idő szűkös volt, a következő szavakkal sem igazán sikerült, csak a megkezdett témát folytatta.

– Az ital mindegy, de arról, hogy milyen helyre megyünk, tényleg ne beszélj anyádnak. Le kell ellenőriznem, hogy vannak-e odabent lányok, illetve, hogyha nem itt vannak, akkor hol találjuk őket, ehhez pedig a legkézenfekvőbb, ha előadom, hogy a szolgáltatásaik érdekelnek. – Osamu közömbös maradt volna, ha nem épp a fiának részletezi, hogy készül egy prostituálthoz, de a helyzet sokkal többrétű volt. A lány, akit kívánt, épp úgy egy megmentésre váró gyerek volt, mint a többi, és Osamu az egész színjátékot romlottnak találta. – Nem akarom, hogy belekeveredj ebbe, szóval kérlek, bármit mondok vagy teszek, próbálj közömbös maradni, és ne hívd fel magadra a figyelmet. Ha sikerül megvizsgálnom a hely belsejét, azt szeretném, hogy te addig a vendégteret, az alkalmazottakat és a vendégeket tartsd szemmel, hátha valami fontosat veszel észre. Én próbálok találkozni egy lánnyal és beszélni vele, aztán gondoskodunk a kiszabadításukról. Minden világos?

– Muszáj ezt? – Mahiru megállt és Osamu kezét is megrántotta, hogy maradásra bírja. – Veled akarok menni és segíteni akarok a lányokkal.

– Nézd, csak gyaníthatjuk, hogy bármit is találunk odabent, túl veszélyes lenne neked is beszivárogni. Ezenkívül, ha találkozol az egyik lánnyal, mit fogsz vele csinálni? Nem foghatod kézen és hozhatod ki az épületből! Mahiru, most nem túszt menteni, csak felderíteni vagyunk itt, ehhez mérten kell viselkednünk. Kérlek, tartsd nyitva a szemed, és próbáld elkerülni a lebukást, vissza fogok érted menni.

– Miért vagy olyan biztos benne, hogy jó ez így? – Mahiru még szorosabban fogta Osamu kabátját. Dühös könnyek gyűltek össze a szeme sarkában, de Mahiru sűrűn pislogott, hogy ne homályosuljon el a látása. – Üljek és ne csináljak semmit, amíg te veszélyben vagy, a lányoknak meg bajuk esik a késedelem miatt?

– Nyomozó vagyok, fiam. Vállaltam, hogy állandóan veszélyben van az életem, hogy másokét megóvjam. Te is beletartozol, amit pedig kérek tőled, legalább olyan fontos, mint amit én csinálok. Tartsd szemmel a környezetet, keress gyanús dolgokat, és ha lehetőséged van rá, igyekezz egy-két dolgot kiszedni a személyzetből, hátha ők is benne vannak az emberrablásban. Mindegy, mit csinálsz, csak ne kerülj bajba, és ha lebuktál, menekülj el, érted? Ne próbálj meg engem megkeresni. Otthon találkozunk, de különben vissza fogok jönni. – Osamu, látva a fia egyre sápadtabb arcát, lefejtette magáról a kezét, levette a kabátját, és a vállára terítette. Az iratait, pénztárcáját és a telefonját kivette belőle, de szokatlan súly húzta le a kabátját. – A belső zsebében van egy pisztolyt, vészhelyzet esetére. Csak biztosítsd ki, és légy pontos – mondta –, de hiszem, hogy nem kell használnod. Vigyázz rá, különösen, ha a személyzet megpróbálná elvenni a kabátomat tőled. Mindent végiggondoltam, és ez a legjobb és legbiztonságosabb megoldás. Kérlek szépen, segíts, hogy meg tudjuk csinálni.

– Mit vársz tőlem? – Mahiru válla megroggyant a kabát alatt, de nemcsak a fegyver súlya húzta. Osamu halkan sóhajtott.

– Semmi különöset, csak figyelj, és ne beszélj sokat. Ez rendben lesz, fiam, hidd el. És gyere most már, ne várassuk a lányokat.

Biztatónak szánt megjegyzése után Mahiru még levertebb lett, és úgy lépett be Osamu mellett a Barackvirág bárba, mintha a lelkét hatalmas szomorúság kínozná. Ezt azonban hamar elsöpörte a feszültség, amit a bárban átélt: édes, finom illatok, barátságos fény és elegáns, világos belső tér fogadta a kívülről átlátszatlan kirakatüveg-ablakok mögött.

Osamu az ajtótól és az édességekkel teli vitrines pulttól távolabb, egy sarokasztalhoz vezette, ahonnan megfelelő helyezkedéssel az egész vendégteret és a Barackvirához vezető utat is belátták. Mahiru a többi asztallal szemközt, Osamu az asztal túloldalán, a vendégtérnek háttal foglalt helyet, és hanyagul felkönyökölt, majd a kezébe támasztotta az állát.

– Válassz valamit – súgta oda Mahirunak amikor az előzőhöz hasonló, durva mozdulattal kivette a tartóból az étlapot és a pénztárcájával együtt elé rakta. Mahiru szó nélkül eltette a tárcát, az étlapot viszont érdektelenül szemlélte, a képek és írásjelek kezdtek összemosódni a szeme előtt.

– Epertorta – súgta vissza Mahiru, aki nem szeretett beszélgetni a személyzettel. Osamu bólintott, de eközben nem nézett rá, türelmetlen, bánatos tekintettel a mellettük lévő két üres asztalt bámulta.

Várakozásuk véget ért, amikor a pultnál álló egyik alkalmazott elindult hozzájuk. Mahiru előbb látta meg őt, mint a neki háttal ülő Osamu, de nem figyelmeztette. A minél kevesebb beszédnek engedelmeskedve csendben maradt és rábízta magát az apja számításaira.

Osamu örült, hogy sok más hellyel ellentétben a Barackvirágban nem állt üdvözlőszemélyzet az ajtónál, aki később az asztalukig kísérte volna, mert Mahirunak a pincér feltűnéséig eltelt néhány percben sikerült megnyugodnia és a környezetükhöz némiképp alkalmazkodni. Mikor a középkorú férfi megállt mellettük és udvariasan a rendelésüket tudakolta, Osamu egykedvűen sandított rá.

– Epertortát és narancslevet az öcsémnek, de kétlem, hogy bármijük van whiskyn kívül, ami az én bánatomat enyhíthetné. A mennyeknél is édesebbre és lágyabbra vágyom, de azt már senki sem tudná nekem megadni – Osamu elfordult a pincértől, felsóhajtott, és keményebben folytatta. – Dupla whisky jéggel – pontosított, zavaros siralmai után egyértelmű utasítást adva a pincérnek.

– Uram, kérem, ne az alkoholban próbáljon vigasztalást keresni. – A pincér együtt érzőnek bizonyult. Felírta, amit hallott, de ezután a köténye zsebébe rakta a noteszét és mindkét kezét hátra tette, láthatóan nem akart még elindulni. – A szerelmi bánat nem oldódik fel benne, de valami lágyabb és édesebb, ahogy óhajtotta, már inkább segít rajta.

– Az arcomra van írva? – csodálkozott Osamu, először nézve a másik férfi szemébe. Az szerényen bólintott, mire Osamu megpróbált mosolyogni, de csak még keserűbb lett a képe. – Hát, legyen. Akkor barackos pitét szeretnék, forrón – sóhajtott újra –, mert igazán finomat már régóta nem kóstoltam. Tudna sietni?

– Természetesen – ígérte az anélkül, hogy az új kívánságot is felírta volna. Előbb Osamura, majd Mahirura pillantott, végül megkérdezte. – Esetleg még valamit a fiatalúrnak?

– Nem, az öcsém nem szereti az ilyet – legyintett Osamu, mielőtt Mahiru bármit mondhatott volna. Kis rosszallással tette hozzá. – Később talán újra megpróbálom.

A pincér valamilyen mélyről jövő megértéssel bólintott, végül otthagyta őket, Mahiru csak ekkor hajolt közelebb Osamuhoz, és a száját diszkréten takarva ő is a tenyerébe támasztotta az állát.

– Mégis miről beszéltetek? – Mahiru hiába értett minden szót, olyan mögöttes tartalmat sejtett, amit segítség nélkül nem tudott pontosan megfejteni. Érezte és értette is, hogy van valami köze a prostitúcióhoz, de mert nem volt jártas a szimbolikában, a beszélgetést sem tudta értelmezni.

– A barack és a barackos pite is egy kontextusfüggő hivatkozás a nők egy tiszteletreméltó testrészére vagy a szeretkezésre – mondta Osamu egészen komolyan. Az arcáról eltüntette a bánatos kifejezést és a hangja is a szokott tónusú volt, azt a másik, Mahirunak ismeretlen hangszínt mintha egészen elfelejtette volna. – Megkérdeztem, igénybe tudok-e venni bizonyos szolgáltatásokat és a fickó biztosított róla, hogy igen, szóval hamarosan magadra foglak hagyni.

Azt, hogy a pincér Mahirunak is felajánlott egyet s mást, Osamu nem tette hozzá, de nem is kellett, a megértés nyilvánvaló volt a Mahiru arcára kiült iszonyból és felháborodásból. A Barackvirág név már nem csak egy bájos, vendégcsalogató választás, hanem ordító üzenet volt az egészen fiatal lányokkal űzött prostitúcióról, és Mahiru, miután maga is rájött erre, borzasztónak tartotta, hogy üljön, eszegesse a tortáját, miközben ilyesmi zajlik az épület másik felében talán épp abban a pillanatban is.

Elsápadt, de tartotta magát, és ahogy Osamu kérte, igyekezett minél kisebb gyanút kelteni, amikor a pincér visszatért, és letette eléjük a rendelésüket.

– A pitéjére még nagyjából tíz percet kell várni, de azonnal értesíteni fogom – mondta Osamunak, utolsóként elé letéve a whiskyspoharat. Osamu biccentett, kedvetlenül lötyögtette meg az italt méretes jégdarabon, mielőtt az ajkához emelte a poharat, de anélkül tette le, hogy egy kortyot is ivott volna.

– Mit fogsz csinálni, papa? – Mahiru félretolta az ínycsiklandozó epres süteményét, egészen elment az étvágya.

Amint a baj kézzelfoghatóvá vált, rossz érzés öntötte el. Kéretlen képek tolultak a fejébe pamlagon heverő, alulöltözött lányokról, mindegyikük arca Nanáéra hasonlított. Egymással felcserélhető ismeretlen férfiak gyűrték őket maguk alá, mint egy rongydarabot, és Mahiru rosszul lett, mert a kép hiába volt hamis, minden ágyban, minden férfi alatt azt a szegény kis tizenhat évest látta, és egyre erősebb lett az addig szunnyadó bizonyosság, hogy elbukott, amikor nem tudta még ezelőtt megmenteni.

Mahiru hiába tudta, hogy nem ő tehet róla, ahogy nem ő tehet az összes többi, elrabolt és kényszerített lány sorsáról, mégsem tudott elnéző lenni, mert Nana arcát látta, ha lehunyta a szemét, és elborzadt, amikor a saját apját látta meg a lánnyal. Tudta, hogy soha egy ujjal sem nyúlt volna hozzá, de hallani akarta tőle, hogy megnyugodjon.

Mahiru a legrosszabb pillanatban érezte úgy, hogy elveszett, és szüksége volt Osamu néhány szavára, mielőtt az apja magára hagyja.

– Beszélek a kisasszonnyal és igyekszem megtudni tőle, hogy mi a helyzet itt valójában, hogy elő tudjuk készíteni a rajtaütést. Ha egy óra múltán sem jövök, menj haza és szólj Chuuyának. Ígérd meg! – Osamu látta a Mahiru szemében felizzó, majd szigorúsága miatt elhamvadó tiltakozást, mielőtt a fia lehajtotta a fejét.

– Jó, megígérem. – Osamu nem sokkal később felállt, és a pincért követve eltűnt egy hátsó helyiségben, ami a falra szerelt apró, aranyozott tábla szerint a különtermek felé vezetett.

Mahiru egyedül maradt. Kitette maga mellé a telefonját, hol azt, hol a süteményét piszkálta, de közben gyakran lopva fel- és körülnézett, az apja visszatértét, vagy bármilyen figyelemfelkeltő eseményt várva. Nyugtalan volt; a tehetetlenség előbb bénítóan hatott rá, majd dühvé formálódott a lelkében.

Más szemmel nézett a pult mögött álló két felszolgálóra, a bárba lépő öltönyös urakra, és szomszédos asztalokat lassan benépesítő beszélgetőkre. Mahiru ökölbe szorította a kezét, amikor újabb férfi távozott arra, amerre a pincér az apját kísérte. A harag újra könnyeket csalt a szemébe, mert tudta jól, mi zajlik odabent, mégis tétlenségre volt ítélve.

Próbálta minél jobban teljesíteni az apja megbízását, és elkezdett odafigyelni a hozzá közeli emberek beszédére, miközben feltűnés nélkül az arcukat is igyekezett minél pontosabban az emlékezetébe vésni, későbbi azonosítás miatt. Fényképezni nem kezdhetett, rajzolni pedig nem tudott volna: csak két vékonyka szalvéta volt előtte a tányér mellett, és az apja akármilyen felkészült volt, tollat nem tartott a kabátzsebében.

Mahiru az asztalra hajtotta a fejét, már csak fülelt, és neki, Osamuval ellentétben, nem kellett megjátszania a szomorúságot. Utálta, hogy könnyezik. Kapkodva megtörölte az arcát az egyik szalvétával, de az érzés nem csillapodott. Ha valami ilyen mélyen felzaklatta, vérré formálta a fájdalmat, ami úgy egészen könnyen távozott a testéből, de akkor először nem magát, hanem bárki mást, a körülötte lévő ismeretlen ellenességet akarta bántani, hogy ettől megszabaduljon.

Összerezzent és feldöntötte a poharat, amikor valaki mellé csúszott a párnázott ülésen, és a combja idegen emberéhez ütődött. Mahiru kiegyenesedett, a sietségtől elsodorta a félig teli poharat, de a hívatlan társasága időben elkapta, csak néhány csepp narancslé fröccsent vékony kis kezére.

Mahiru ritkán látott kimonót viselő nőt az év tucatnyi ünnepnapján és a városi fesztiválok időszakán kívül. Az anyja és két nővére, európaiak lévén, nem voltak jártasok a japán öltözködésben, és idősebb nővérét, Hanát már egészen kisgyerekkora óta nem látta, így képtelen volt ehhez otthon hozzászokni.

A nő, ahogy jobban megnézte, talán nem is volt idősebb nála, csak az öltözék, a hajviselet és a smink láttatta idősebbnek a koránál. Első látásra gyönyörű, érett benyomást keltett, de Mahiru, ahogy elmúlt a rémülete, és újra, alaposabban is felmérte őt, a kontyát hevenyészettnek, ruhája élénk mintázatát pedig illetlennek találta. A lány egykori szokás szerint csak az alsó ajkát rúzsozta égő vörösre, de a felsőn is elkenődött, halvány rúzsnyom látszott. Miután sikerült megmentenie a poharat, felsóhajtott, kapkodva letörölte a narancslevet néhány ujjáról.

– Nagyon szomorúnak tűnt, uram – fordult vissza Mahiruhoz a lány. Bátortalanul, akárcsak azelőtt Mahiru, deréktól a feje búbjáig végignézett rajta. – Nem tudnám esetleg valahogy felvidítani?

A lány egészen természetesen érintette meg a karját a csuklójához közel, a vállára vetett kabát alatt. Kedves, érdeklődő tekintettel próbálta elcsípni Mahiru pillantását, miután felmérte magának, és úgy tűnt, nem fog tiltakozni. Meg is simogatta a karját, véletlennek álcázva az érintést, de minden mozdulata sokat gyakorlott és érzelemmentes volt. Mahiru a lány kedveskedését, akárcsak a szeme ragyogását, hamisnak és természetellenesnek találta.

Legszívesebben megragadta volna a kezét, és megkérdezte volna, ki kényszerítette rá, hogy ilyesmit csináljon, de érezte, hogy figyelik őt, mióta Osamu magára hagyta. A lányt is ezért küldték hozzá, így nem viselkedhetett úgy, ahogy kedve lett volna, mert mindannyiukat bajba kever ezzel.

Zavarban volt, de több, komplex érzelem festette vörösre az arcát, és akasztotta el a nyelvét, mielőtt a lánynak bármit felelhetett volna. Ha Reichi, az anyja, az apja, vagy bárki, aki valaha fontos volt neki, ilyen helyzetben látja, a föld alá süllyed a szégyentől, és még Aina helytelenítő tekintete is előtolakodott, mintha nem lett volna épp elég baja a miatta érzett bűntudat nélkül is, amióta csak először csalta meg a szerelme emlékét.

Nemcsak magáért, a lányért is szégyenkezett és haragudott, hogy az a szegény ilyenre kényszerült, és válogatás nélkül bármilyen férfi a kedvét tölthette rajta. Mahiru erre nem volt hajlandó, de még ahhoz is gyenge volt, hogy a kezét lehúzza magáról.

Gyengéden, de kitartóan rázta a fejét, hátha a lány megérti, mit akar, és végre magától elereszti, ehelyett azonban még közelebb jött hozzá, elsuttogott szavaival távozó lélegzete melegét Mahiru már az arcán tapasztalta.

– Nem kell ennyire szégyenlősnek lenni. Minden szomorúságot elfeledtetek magával. – Olyan tiszteletteljes jelzőkkel illette eközben Mahirut, amit sem státusza, sem életkora alapján nem érdemelt volna, szomorú bizonyítékaként annak, hogy minden belépő személyes istenévé vált a lányoknak.

– Kérlek ne... eressz el – mondta Mahiru nehezen forgó nyelvvel, még mindig a fejét rázva. – Én nem... Én csak várok valakit.

A lány keze lehullott róla, szó nélkül eltávolodott, majd felállt az asztaltól. Mahiru, aki azonnal nem emelte fel a fejét, csak a színes, mintás kimonója alsó sávját látta, ahogy apró léptekkel a pult felé siklott. Visszatért a pult mögötti elfüggönyözött helyiségbe, mire Mahiru rájött, mekkora hibát követett el: amíg a lány mellette volt, más nem érhetett hozzá, és pusztán a társaságával rövid ideig megvédhette volna.

Mahiru a szájába harapott, és nem is hagyta abba, amíg a sajgás elviselhetetlenné nem vált. Bármit képzelt magáról azelőtt, bebizonyosodott, milyen alkalmatlan nyomozónak: sem információt gyűjteni, sem másokat megóvni nem tudott, és úgy érzete, kudarcot vallott, Osamun múlt a lányok további sorsa.

Osamu a kinti közjáték alatt a maga feladatával foglalkozott, és próbálta minél jobban csinálni. Miután a pincér egy gyéren megvilágított folyosón sorakozó ajtók egyikéhez vezette és egy biztató, cinkos hunyorítással magára hagyta, vett egy mély lélegzetet, és kopogás nélkül benyitott, felkészülve a legrosszabbra.

Szépen berendezett, gyenge fénnyel megvilágított szobába jutott, amit szinte egészen elfoglalt a széles, párnákkal teli ágy; a lány, aki a szoba gazdája volt, emiatt már belépéskor igen közel került hozzá. Osamu nem tudta, mire számítson vele kapcsolatban, de a villanásnyi, sötét feltételezéseihez képest először kellemesen csalódott.

Tizenhét év körüli lány várta őt rendezett és egészen visszafogott ruhában. Hosszú, sötét haját kiengedte, selymes fürtökben omlott a hátára. Ékszerek híján egyetlen valódi ékének bizonyult, mert a szemében nem volt fény, hiába tükröződött benne a folyosó gyenge világossága, mielőtt Osamu becsukta az ajtót maga után.

A lány után a szobát is felmérte. Egyetlen részletről sem feledkezett meg, mégis hamar a lányra összpontosított. Ő kétlépésnyire állt tőle, fél kézzel összefogta magán a megkötő nélküli, rövid szaténköntöst, amivel az alatta viselt ruháit eltakarta.

Osamu megtette a kettejüket elválasztó rövid távolságot. Szó vagy figyelmeztetés nélkül átkarolta a lány derekát, és magához húzta, széles csípője Osamu combjának ütközött. Nem eresztette el, de fél kézzel megérintette az arcát, szelíden kényszerítve a lányt, hogy felemelje a fejét és ránézzen, mielőtt a haját a füle mögé tűrte, és odahajolt szabaddá tett nyakához. Közel volt hozzá, a lány bőrének melegét is érezte az ajkán, de Osamu nem csókolta meg, hanem még erősebben fogva a lányt, a füléhez közel beszélni kezdett:

– A Fegyveres Nyomozóiroda embere vagyok, kisasszony, és azon vagyok, hogy önt és mindenki mást kiszabadíthassunk innen. A szobája be van kamerázva, így muszáj színlelnünk, de én csak beszélgetni szeretnék önnel, nem esik közben bántódása. – Osamu, amíg beszélt, álcsókokat hintett lassan a lány nyakának mindkét oldalára, közben sikerült úgy fordítania magukat, hogy a tényleges cselekvésből kevés látszódjon az ajtóhoz közeli sarokban lévő, apró, ágy felé fordított rejtett kamerában. Csak a készenléti fény egyetlen, rövid villanása árulta el a belépő Osamunak, de ő időben reagált, és igyekezett a lányt is bevonni. Újabb színlelt csók után a füléhez hajolt: – Adjon ki valamilyen hangot, ha ért engem, és kérem, karolja át a hátam.

A lány tétován belekapaszkodott, és halk sóhajjal biztosította Osamut arról, hogy érti, és egyelőre az utasításait is kész követni. Osamu aprót bólintott, szenvedélyesnek látszó csók közben a lány nyakába suttogta:

– Köszönöm.

Ő is elengedte a derekát, helyette két kezébe fogta az arcát, és tett egy-két lépést előre, az ágy felé terelve a lányt, még mindig a testével takarva őt a kamerától. Másfél fejjel alacsonyabb volt nála, így Osamu egészen mélyre hajolt, amikor az arcát közelítette hozzá. Az élmény hasonló volt ahhoz, ha magassarkú nélkül érte alacsony feleségét, mikor megcsókolta. A lányt nem csókolta meg valójában. A keze, az ő sötét haja, és a beállítás is elég jól leplezte, hogy az arcuk legalább öt centire maradt egymástól, de így hosszabb ideig tudtak zavartalanul beszélni.

– Rögzít hangot ez a kamera? – kérdezte Osamu. Örült, hogy a lány eközben gyengéden simogatni kezdte a hátát, mert úgy tűnt, megértette, mit kell csinálnia, és hiteles előadást nyújtott a megfigyelőknek. A közelségük ellenére kinyitotta a szemét és Osamu szemébe nézett, akkor először ejtve ki szavakat a száján.

– Nem, nem hiszem. Ha nem feltűnő, tudok beszélgetni magával. Nem tudtam, hogy be vagyunk kamerázva – suttogta, közben rámarkolt Osamu ingére, mintha a csók szenvedélye elgyengítette volna. – Bocsánat a ruhájáért, nyomozó.

– Semmi baj, én kértem. – Osamu megsimogatta a haját, gyengéden bele is markolt, és hátrébb húzta a lány fejét, hogy újra a nyakába temesse az arcát, a szétnyílt köntös alatt a kulcscsontját csókolva.

Még nagyobb mocskoknak tartotta a lányok futtatóit, akik talán csak saját szórakozásukra, talán valamilyen közvetítés miatt bajlódtak a kamerákkal, és kíváncsi lett volna, mit szólnak mindehhez a tökéletes diszkrécióért fizető ügyfelek, de őket, akárcsak a hely gazdáit, megvetette.

A prostitúciót szigorúan kezelték, mégis rengeteg hely igyekezett kijátszani az erre vonatkozó törvényeket pusztán azzal, hogy ténylegesen lefeküdni nem lehetett az ott dolgozó lányokkal, azonkívül viszont minden megengedett volt, ami csak megfordult az ügyfél eszében. Ez viszont hamisítatlan prostitúció volt, és Osamu, bárhogy utálta, hogy megalázó helyzetbe kellett hoznia a lányt, legalább egy órát el akart tölteni nála. Ehhez a legközönségesebb dolgokat kellett eljátszaniuk, hogy az arcukat elrejtve lehetőségük nyíljon a beszédre, maga az aktus pedig hitelessé váljon.

Osamu különben szerette, amit csinált. Vonzódott a szép, fehér nyakakhoz és a rá adott heves csókokhoz, de más volt ezt a feleségével tenni, mint eljátszani egy diáklánnyal, és Osamu, aki a lehető legkevesebb kellemetlenséget akarta neki okozni, az ajkával ténylegesen csak egyszer, beszéd közben ért hozzá:

– Kisasszony, legyen szíves hagyni, hogy levegyem a köntösét, és ön is kezdje el kigombolni a ruhámat. A nadrágnál megállítom és lefektetem az ágyra, de ígérem, semmi rosszat nem teszek magával.

– Rendben. – A lány hátradöntötte a fejét, amikor Osamu kifújt lélegzete a nyakát érte, Osamu eközben elkezdte róla lehúzni a fekete köntöst, ami végül a lábuknál landolt. A lány alatta hasonlóan rövid, áttetsző csipkehálóinget és bugyit viselt, felhevült teste libabőrös lett, miután Osamu eleresztette.

Felnézett Osamura, miközben a mellkasára simította a tenyerét, és remegő kézzel, de ügyesen kibontotta a nyakkendőjét, majd gombolni kezdte az ingét, felfedve alatta a nyakát és mellkasát fedő kötéseket. A lány meglepődött és tétovázott, mire Osamu megfogta fél kezét, és tenyérrel maga felé az ajkához emelte a csuklóját, könnyű csókot nyomva a tenyértövébe.

– Azzal ne törődjön, kisasszony, folytassa.

Elengedte őt, és hagyta, hogy egészen kigombolja az ingét, de amikor a lány a hasára tette a kezét, és ahogy Osamu kérte, a nadrágjához nyúlt, ő még a slicce szétbontása előtt megállította. Megfogta a lány kezét és az ágyhoz húzta. Előbb leültette, majd hanyatt döntötte és lefektette a párnák közé, ő pedig fölé térdelt, és lehajolt, hogy a kamerának játszva újra megcsókolja.

Úgy számította, hogy a lánynak csak csupasz lába és a takarót markoló keze látszik, és sikerült a lehető legtöbbet eltakarnia, amikor pedig a lány átölelte a nyakát és közelebb húzta a nyakához, belőle is csak néhány jelentéktelen rész látszott.

– Hogy hívják, kisasszony? – Osamu a jelzésnek engedelmeskedve úgy tett, mintha előbb a száját, majd a nyakát csókolná, de nem sietett lejjebb, amíg a választ várta.

– Setsuko – súgta ő, belekapva Osamu hajába, amikor a nyakához hajolt.

– És mi a valódi neve? – ismételte meg a kérdést Osamu, miközben lesodorta a hálóing egyik vékony pántját a válláról.

– Kojima Yuuko – mondta a lány, tovább matatva Osamu hajában. – Miért számít ez magának?

– Mint mondtam, Yuuko-san, önt és az összes többi lányt negyvennyolc órán belül ki fogjuk vinni innen, de kell hozzá a segítsége. Ha hátradönti a fejét, mint az előbb, a kamera nem látja – mondta Osamu, előbb Yuuko felkarját, majd a melle közelében az oldalát fogva meg, mielőtt egy kicsit feljebb húzta a hálóigét. – Nem fogom levetkőztetni, de kénytelen leszek levenni a bugyiját, és őszintén sajnálom. – Osamu megcsókolta Yuuko lapos hasát anélkül, hogy a hálóingét felhúzta volna, és lejjebb ment, Yuuko felhúzott lábai közé hajtotta a fejét, a combjával takarta az arcát.

– Maga az első, aki bocsánatot kér miatta – mondta Yuuko. Megemelte a csípőjét, de Osamu nem fosztotta meg azonnal a ruhától. Megmarkolta a csípőjét és visszanyomta a takaróra, az első őszinte, meglepett nyögést kicsalva a lányból. – Mit csinál..?

– Dazai. Dazai Osamu – mormolta, amikor elengedte, és látványosan megfogta Yuuko combját. – Maradjon nyugton, Yuuko-san, épp nyerek magunkat tíz percet beszélgetni. – Amíg Osamu Yuuko lábai közt térdelt és apró csókokkal halmozta el a lábát, mindketten tökéletes takarásban voltak, csak Osamu Yuuko combját érintő keze és a lány markában összegyűrődött takaró látszott.

– Mit akar tudni? Nem biztos, hogy tudok, de igyekszem segíteni magának. – Yuuko képes volt tisztán beszélni, mintha Osamu ál-érintéseire oda sem figyelt volna. A higgadtsága egyszerre lenyűgözte és meg is ijesztette Osamut: nem tudta, mennyi időnek kellett eltelnie abban a szobában, hogy Yuuko kikapcsolja az agyát, amint ég férfi elkezdte kibontani a ruhából.

Osamu kis idő múltán újra érezte a gyengéd cirógatást a fején, ami valójában szükségtelen volt, de Yuuko az utolsó mozdulatig tökéletesen csinálta a színjátékot. Osamu már-már elhitte, hogy nemcsak egy testet, szerelmet vásárolt a következő bő egy órára, ami újra megijesztette.

Közönséges prostituáltaknak nem kellett a vendégeik érzéseivel törődni, személy helyett mindegyikük csak egy hellyé vált, amit mások látogattak, és akinek csupán a test örömeire volt szüksége, még csak szép arcot vagy őszinte pillantást sem követelt meg tőlük. Megérinteni egy férfit szex közben egyébként sem volt szokás, de Yuuko természetesen ért hozzá, mintha a gyengédséget már légzéssel egyenértékű rutinná fejlesztette volna.

Vagy a szerepe követelte meg, vagy önszántából simogatta meg Osamu fejét, de ő akkor a miértjével nem akart törődni. Az idő szűkös volt, és minél több használható információt szeretett volna megtudni Yuukótól. Erre egyelőre a lábai közt adódott a legjobb alkalom. Osamu mást, amíg nem szorult rá, nem akart vele csinálni.

Osamu csodálkozott, hogy Yuuko milyen könnyedén megbízott benne. Talán még nem volt ott olyan régóta, hogy a megmenekülés reménye végleg kihaljon a szívéből. Így viszont nagyon szomorú lehetett, és hirtelen Osamu is örült, hogy nem látják egymás arcát, mert biztos volt benne, hogy a szemében a sajátjához hasonló, annyira ismerős ürességet látta volna.

– Hány lány van ebben az épületben, hányan, milyen gyakran és hogyan őrzik magukat, tud-e találkozni a többiekkel, kimehet-e a szobájából..? – Osamu elgondolkodott, majd folytatta: – Tudja, honnan és milyen gyakran kerülnek ide lányok? Volt, hogy valakit elvittek innen? És maga, Yuuko-san... hogy került ide? Kérem, a következő pár percben próbáljon meg felelni.

Újra a combja felé fordult, megcsókolta, majd lassan lejjebb haladt, és amikor már a combtövénél járt, érezte, hogy Yuuko keze megfeszül a hajában. Sajnálta, hogy megalázta, hogy felzaklatta és idegessé tette, de ez volt a legkisebb rossz, amit tehetett a lányok érdekében.

A Mahiruval és Ninával kapcsolatos rossz érzéseit is ezzel igyekezett feloldani, miközben a fejét Yuuko ölébe hajtotta. Eszébe sem jutott, hogy tényleg tegye vele valamit, de a közelségétől és a meleg lélegzetétől Yuuko lába megremegett és apránként az illata is megváltozott.

Osamu lehunyta a szemét, a feladatára koncentrált, és mert nem akarta levenni Yuuko bugyiját, amíg a lábai közt térdelt, elengedte a lábát és látványosan úgy tett, mintha félre húzta volna. Nem is eresztette el többé, de csak a látszat kedvéért mozdult ezután, inkább Yuuko halk magyarázatát hallgatta.

– Most talán tizenegyen vagyunk, de nem ismerem jól az összes lányt, mert az újakat nagyon erősen őrzik, és őket eddig ritkán láttam. Az őrség pontos számát nem ismerem, de fegyveres, nagydarab fickók, hogy közbelépjenek, ha valaki megpróbál erőszakoskodni... Itt! – Yuuko felnyögött, de a hangjában szemernyi szenvedély sem volt, Osamu először kapott kóstolót a benne rejlő keserűségből. – Ezek az emberek ritkán bántanak, de úgy teszik, hogy ne maradjon nyoma, aztán visszaküldenek dolgozni... Kétszer vertek meg, mióta itt vagyok, és háromnál több alkalom senkinek sem szokott kelleni, értenek hozzá. A lányokat általában éjszaka vagy kora reggel hozzák, és nappal, amíg a hely zárva van, kezelésbe veszik. Nem tudom, mikor viszik el őket és hová, mert csak egyszer fordult elő, Kainával.

Yuuko rövid szünetet tartott, és Osamu, aki addig tökéletesen teljesítette a maga szerepét, oldalra döntötte a fejét és a combjának támaszkodva felnézett, de csak fekete csipkébe burkolt hasát látta.

– Ő mellettem lakott, és beszélgetett velem – mondta. – Csak nekem árulta el, hogy áldott, és egészen sokáig el tudta titkolni. Nem tudom, mi volt a képessége, de nem tudott vele megszökni, és amint azok felfedezték, elvitték a házból. Nem tudom, hol van. – Yuuko teste megfeszült, a csípője megemelkedett, Osamu erre észbe kapott, és visszatért a csókolgatásához. – Azt hiszem, az áldottakat elviszik innen – mondta –, de egyébként senkit nem adnak ki a kezükből. Csak akkor hoznak ide mást, ha valakinek baja esik vagy meghal – mondta ezt olyan hangon, mintha gyakori lét volna, és újra megemelte a csípőjét, az ölét egészen közel sodorva Osamu arcához. – Felügyelettel mehetünk mindenhová, és figyelnek, hogy kettőnél többen sose legyünk egy helyen, még a fürdőszobában sem. Két vendég közt mindig, nappal csak akkor ellenőriznek, ha valaki gyanúsan sokáig nem mozdul.

Yuuko úgy beszélt, mintha valami keserű lenne a szájában. A vendégek szót csak sziszegte, és Osamu érezte a gyűlöletét, amiért még jobban sajnálta, amit beszélgetés közben tenni kényszerült.

– Én öt hónapja vagyok itt, Dazai-san – mondta már csendesebben, egészen más hangon –, iskolából visszafelé kaptak el Kanazawában. Többet nem tudok mondani erről – tette hozzá, és újra megsimogatta Osamu haját, mire ő felemelkedett az öléből.

Megfogta a kezét és megcsókolta a csuklóját, mielőtt lassan felfelé haladva újra az arcánál kötött ki, és a nyakára hajolt, mindkettejüket eltakarva a kamera elől.

– Tegyen meg egy utolsó szívességet – kérte Osamu a füléhez közel, meleg leheletével libabőrössé téve Yuuko nyakát. – Térdeljen fel és hajtsa a fejét a párnára, kérem. Leveszem a fehérneműjét, de semmit sem fogok csinálni magával.

Osamu még egy utolsó csókot nyomott a nyakára, mielőtt leszállt róla és felültette Yuukót, hogy a kérésnek engedelmeskedhessen. Amint a háta mögé került, egészen óvatosan, széttett lábai közepéig húzta a bugyiját, majd megmarkolta a csípőjét, előre dőlt és hozzáért a ruhájához.

Osamu újra hozzá hajolt, a csípője Yuuko fenekéhez simult, és lassan, a csípőjét fogva mozgatni kezdte, közben egyre beszélt hozzá, hogy elvonja a figyelmét az aktusról.

– Köszönöm, Yuuko-san, nagyon sokat segített nekem. Van áldott az önökre vigyázok között? – Yuuko nemet intett, de csak nehezen, Osamu félig a párnára szorította. – Ismeri valamelyik elrablója arcát vagy nevét?

– Nem – mondta, majd a szájába harapott. Yuuko arca kipirult, maga elé bámult, már beszéd közben sem próbált Osamura nézni. – Csak a lányok nevét ismerem, akikkel már találkoztam.

– Van köztük egy bizonyos Miura Nana-san? – kérdezte, hogy bizonyosságot nyerjen. Yuuko kis gondolkodás után felelt.

– Azt hiszem, igen, de őt itt Sayurinak hívják.

Osamut nem tette boldoggá a válasz. Mahiru következtetései jók voltak, és Nana is életben volt még, de a helyzete talán a halálnál is rosszabbnak számított. Kérdezhetett volna még róla, de Osamu erőszakkal terelte más irányba a gondolatait, azonban a következő téma sem volt kellemesebb:

– Hány éves a legfiatalabbjuk, Yuuko-san? – Osamu akaratlanul is erősebben markolta Yuuko csípőjét. Bármilyen válasz idegessé tette volna, de igyekezett uralkodni magán. Yuuko hasonlóan felelt:

– Tizennégy. – Osamu a fogát csikorgatta. Épp elég rossz volt, amit ő tett Yuukóval, de ott egy valóban kicsi gyerekről volt szó.

Ha nem a lányok épsége a tét, Osamu azt sem bánta volna, hogyha a Barackvirág az összes vendéggel együtt porig ég, amiért gyerekeket prostituáltak, mások pedig hajlandóak voltak ezeket a gyerekeket tönkretenni.

Gondolni sem akart arra, min mentek keresztül, és mert már mindent tudott, amit csak Yuukóból kiszedhetett, nem volt kedve tovább ezt a színjátékot folytatni. Rövidre zárta, elengedte Yuukót, és öltözködni kezdett. Az ágy mellett állva, az ajtónak háttal igazította meg a nadrágját és kezdte begombolni az ingét.

Olyan mélyre merült magában, hogy összerezzent, amikor Yuuko is felkelt az ágyban, és újra a mellkasán érezte a kezét, hogy segítsen neki felöltözni.

– Hihetek benne, hogy visszajön, Dazai-san? – Yuuko lesütötte a szemét, miközben próbálta egy gombot a lyukba bújtatni. Osamu reményt érzett a hangjából, de ez gyenge volt, mintha a legkisebb rezdülés is elfújhatta volna.

– Legyen benne egészen biztos. A társam odakint van, megfigyelést végez, és amint erősítést szerzünk, biztonságba helyezzük magukat. Köszönöm, Yuuko-san – csókolta meg a kezét akkor először igazán Osamu, félbeszakítva Yuuko ideges babrálását az ingén.

Yuuko sápadt arca elvörösödött és a szemében is felcsillant valami, de ez hamar tovatűnt, Osamu már csak a saját arcát látta visszatükröződni benne.

– Maga egy álmot ígér – mondta, ismét lehajtva a fejét –, de már eleget voltam itt, hogy gyűlölni kezdjek álmodni.

– A szabadulása valóság, kisasszony – mondta Osamu, már közelebb az ajtóhoz, de továbbra is a kezét fogva –, csak kérem, próbáljon addig sértetlen maradni.

.

.

.

.

.

Sziasztok! Most már gyakrabban jönnek részek, terv szerint kedden és szombatonként. Remélem, tetszett a fejezet! Az ügy felgöngyölítése innen folytatódik~ Milyen volt Osamu kis trükkje? Ugye, nem haragszotok rá? Minden észrevételt szívesen fogadok ♥ Ha valami nem világos, kérdezzetek bátran, igyekszem legjobb tudásom szerint felelni. 

Szombaton találkozunk, addig olvassatok minél több jó törtnetet, főleg szépirodalmat~ ♥