Akutagawa Osami és Osamu együtt érkeztek. Mindketten nyúzottnak tűntek: Osami egyik rövid, fehér végű hajtincse megpörkölődött, a blézere tépett volt, és Osamunak is fekete foltok voltak befáslizott karján, feltűrt ingujja alatt. A lány, halvány, szép arca mégis sima volt, Mahiru sem rajta, sem az apján nem látott az állapotukhoz illő levertséget vagy fáradtságot. Mahiru csodálkozva nézte őket. Osami rámosolygott, amikor elkapta a pillantását és odament az asztalához.

– Szia, Mahiru. Megvoltál nélkülünk? – A lány kibújt a szakadt blézeréből és a saját, szomszédos asztalára rajta. – Sajnálom, kénytelen voltam ellopni a papát tőled.

– Nem sajnálod, Osami-chan – mondta vidáman Osamu, aki szintén Mahiru felé igyekezett, vigyázva, hogy ne ejtse le a fél kezében összefogott papírszatyrokat. – Jó móka volt! Ha egyedül vagy, minden ruhád elégett volna.

– Fogd be! – Osami felfújta az arcát és leugrott az asztal széléről, amire félig felült, a Mahirura vetett kedves pillantás már nyomtalanul eltűnt az arcáról. – Ilyen megjegyzésekre nem vagyok kíváncsi!

– De ez az igazság. – Osamu vállat vont, de nem csipkelődött tovább a fiatalabb kollégájával. A mentora volt, mióta Osami három évvel korábban felvételt kért és kapott a Nyomozóirodához, és a lány hiába dolgozott régóta az irányítása nélkül, Osamu a közös munkáikat még mindig imádta.

Szívesen tett eleget a kérésének, hogy segítsen befejezni az egyik ügyét, mikor Osami túl veszélyesnek ítélte ahhoz, hogy egy újoncot vigyen magával. Nem tudott volna a tanítványára, magára és az ellenfelére is megfelelően odafigyelni. Az ügyet még a tapasztalat Osamuval együtt is nehezen tartották kézben, mert az áldott Osami előzetes ismereteinél is sokkal erősebbnek bizonyult.

Osami, akinek az apjáéhoz külsőleg hasonló volt a képessége, irányítani, formálni és növelni tudta a textíliákat, fegyverré változtatva a saját vagy mások ruháit, de bármilyen anyagot is maguk körül. Ezzel viszont semmire sem ment egy tűzhasználó áldottal szemben, aki felégette Osami kötélként rácsavart ruháját, és a rálőtt töltényeket is megolvasztotta. Csak a meglepetés erejének köszönhetően tudták együtt hatástalanítani, de Osamu is megpörkölődött, amíg a képessége eltörölte a lángokat.

Rég volt része ilyen heves küzdelemben, ezért meglepően vidám volt, míg Osami a hazaút nagy részében mérgelődött a megégett haja és elrongyolódott felsője miatt.

Mahiru, akinek fogalma sem volt róla, mit csinált a másik kettő, okosan inkább kivárta, míg Osami haragja elcsendesül, mert az Akutagawa család temperamentumát közelről ismerte. Osami hozzá mindig kedves volt, a közös feladataik során bíztatta és sokszor dicsérte, de Mahiru hallotta már kiabálni és káromkodni, és nem akarta, hogy egy-egy ilyen pillanatnyi kitörése éppen rá zúduljon.

Osamu eközben megszabadult a csomagoktól. Egy zacskót átnyújtott Mahirunak, egyet az asztal szélére tett, és biccentett a már higgadtabb Osaminak, az utolsót pedig maga bontotta ki, és tette a csomag felét elfoglaló kávéspoharat az asztalra.

– Hoztunk neked uzsonnát – mondta Mahirunak –, azért nem jöttünk hamarabb.

– Véletlenül sem azért, mert csevegni kezdtél lent a pultossal. – Osami gunyoros pillantást vetett a férfira, majd lopva Mahirura kacsintott, hogy a szavait ne vegye túl komolyan. Ő is félretette a kávéját, hogy beleharapjon a zacskóban rejlő egyik fánkba.

– Köszi, papa. – Mahiru is kicsomagolta az ebédjét, és enni kezdett egy langyos, barackos croissant-t. – Nagyon éhes voltam.

– Mit csináltál? – Osamu felvonta a szemöldökét, előbb az evésbe feledkezett fiát, majd a saját asztalán szétszórt papírokat és Mahiru jegyzetfüzetét véve szemügyre.

– Dolgozott, veled ellentétben, nem látod? – Osami halkan kuncogott, mire Osamu ismét felé fordult; a fia teli szájjal egyébként sem tudott válaszolni.

– Vigyázz a szádra, asszonyom! – A csipkelődésük láthatóan nem volt komoly, és Osami csak azért engedett meg ilyen hangot magának a felettesével szemben, mert csupán hármasban voltak az irodában.

– A papának mondasz meg vagy a férjemnek? – Osami nyelvet öltött rá, és a férfi bosszantását abbahagyva Mahiruhoz fordult. – De tényleg, Mahiru, mit csináltál, hogy nem értél rá ebédelni? Olyan vékony vagy, hogy a mamád azt mondja majd, nem vigyázunk rád idebent! – Aggodalom és kis rosszallás hallatszott a hangjából, mintha nemcsak Reichi, hanem az ő nővére is lett volna.

– Kint voltam a városban, aztán kutattam, és elment az idő – tért ki az egyenes válasz elől Mahiru, mert nem akart felesleges részletekbe bocsátkozni. Hiába akarta elmondani az apjának, mire jutott, az ügy jelenleg csak kérdéseket és kényszerű magyarázatokat eredményezett volna, és Mahiru szégyellte magát, amiért szinte minden nála lévő pénzt elszórt az utazásra.

Tudta, hogy mindkét mellette lévő érti, milyen ellenérzései vannak a vonatokkal szemben, de mert Yokohamában főleg a vonat és a metró jelentette a tömegközlekedést, félt, hogy egyszer eljön a perc, amikor már ők sem lesznek ennyire megértőek hozzá.

Mahiru mind a földfelszíni, mind a földalatti vonatokat utálta, de valakinek, aki nem látott saját szemével egy gázolást, nehéz volt ezt megmagyarázni, és előbb-utóbb mindenkinek elfogyott a türelme, ha Mahiru életének tudatos megnehezítését látta. Ő viszont feleslegesen félt: mindkét oldalról biztató pillantásokat kapott, az apja gyengéden még az ő piszkos kesztyűs kezét is megpaskolta.

– Hol voltál és mit kerestél? – Osamunak eszébe sem jutott, hogy leszidja őt a felelőtlenségéért. Minden alkalommal örült, amikor Mahiru érdeklődést mutatott valami iránt, és kezdeményezett. A kíváncsiság, a tettvágy és az önálló cselekvés azt jelentették, hogy Mahiru kilépett a passzivitásból, jelezve, hogy a depressziónak nincs korlátlan hatalma felette.

Osamu ugyanazokat a változásokat vette észre rajta, amiken maga is keresztülment egy számára fontos ember elvesztésekor. Tudta, hogy Mahiru sosem fogja elfelejteni Ainát, és ezt bolondság lett volna elvárni tőle, de régóta nem ő töltötte ki minden percét, és Osamu mind gyakrabban fedezte fel, hogy már nem Aina emléke Mahiru minden tettének elsődleges mozgatója.

– Lementem Kanazawába – mondta Mahiru, igyekezve olyan hangot megütni, mintha a Yokohama egyik legdélibb kerületébe tett kirándulás mindennapos lett volna –, és próbáltam utánajárni egy diák eltűnésének.

A másik két nyomozó érdeklődését látva Mahiru odaadta a helyi rendőrség jelentését és Nana hozzá csatolt fényképét, amiből ő is dolgozott. Osami és Osamu közelebb húzódtak és együtt olvasták a kinyomtatott lapot, Mahiru eközben csendben befejezte az első péksüteményét, és egy újabbat vett ki a zacskóból.

– A bejövő kérések közül szedted? – Osami végzett hamarabb. Érdeklődve nézett Mahirura, de csak bólintást kapott válaszul. – Ez már nagyon régen történt, Mahiru. Volt értelme kimenned egészen Kanazawába?

– Volt – erősítette meg Mahiru, amikor már tudott beszélni. – Visszatérve kiderítettem, hogy honnan vitték őt el, és lassan azt is tudni fogom, hogy kik, csak, papa, ebben kell a segítséged.

– Mesélj. – Osamu, aki idáig nem szólt közbe, visszaadta a papírt Mahirunak. Osami odahúzta a székét a szomszéd asztaltól, Osamu meg a fiáét vette magához oldalról, mert Mahiru az asztalánál ült, amióta csak ő távozott az irodából, és mindketten várták, hogy folytassa.

Osamu kíváncsi volt, hogy boldogult a fia, mert korábban akármit csinált odabent, ilyen eltökéltséget ritkán fedezett fel az arcán. Mahiru inkább belső kényszerből, mint valódi tettvágyból végzett el ez-azt, amikor a nyomozóknak sok volt a dolga, vagy, amikor egy csendes, eseménytelen napon már nagyon unatkozott az apja mellett ülve. Csak az asztal alatt olvasott mangát, mert a váratlan pillanatokban feltűnő Kunikida szigorú pillantásait nem szerette, és hamar fel is hagyott vele, mert a veszély keresése sosem vonzotta.

Amikor Osamu vagy Osami nyomozni vagy a betérő ügyfelek meghallgatására hívta, készségesen velük ment, és minden magyarázatukra odafigyelt, de lelkesedés vagy érdeklődés sosem látszott rajta. Osamit ez aggasztotta, és próbálta felvidítani. Érdekes dolgokat próbált ki vele, és önálló munkára biztatni, ha terepre vitte, de, mert Mahiru nem mutatott nagy örömöt közben, a lány nem erőltette, olykor megelégedett a száraz tanítással.

Osamu türelmesebb volt, de nem örült, hogy a saját gyermekkori arckifejezése és sivár érzelmi élete köszön vissza Mahirun. Az utóbbi napok változásának megörült, mégsem engedte el magát, és még jobban kezdett odafigyelni a fiára.

Tudta, milyen csalóka lehet ez az erő, lelkesedés és a néha felcsillanó boldogság Mahiru szemében, ezért fenntartásokkal fogadta. Kíváncsi volt, mi ragadta meg a fiát ebben a félretett, régi ügyben, és mi az, amiben a segítségére tudna lenni.

Mahiru szaporán elmondta az észrevételeit és a feltevését a furgon és a lányok eltűnése közti kapcsolatról. Osamu, aki ritkán foglalkozott ilyesmivel, bólintott. A módszerben a régi, saját szemével látott Dokkmaffia peremszervezeteinek tevékenységére ismert, azok az osztagok azonban elpusztultak egy meggondolatlan, a megbízójuk ellen fordított támadás miatt.

Kisstílű bűnbandákat viszont könnyű volt találni, nem kellett messzire menni hozzá a maffia fennhatóságától. Chuuya lányrablásokban sosem volt érdekelt, Osamu mindig is az utcagyerekek és a fiatal nők védőszentjének tartotta, de még az általa vezetett Dokkmaffia sem szorította ki a prostitúciót Yokohamából, egyszerűen csak ő maga nem támogatta.

Ez volt Osamu első, kapcsolt gondolta a Mahiru által vázolt eseményekhez. A lányok talán már nem voltak Yokohamában: mivel kikötőváros volt, sokféle sötét üzlet bonyolódott le a rakparton, és amilyen könnyen cserélt gazdát ott fegyver, gyógyszer vagy lopott nyugati áru, olyan könnyen lehetett egy-egy embert feltűnés nélkül Tokióba vagy még messzebb csempészni, hogy a megfelelő ipar áldozatává váljon.

Mahiru azonban olyan eltökélt volt, hogy nem törhette le a tényekkel, és azzal, hogy valószínűleg már nem tudnak segíteni Nanának. Ez a szöveg nem vallott volna a Nyomozóiroda veteránjára; a társai is ő rengeteg ügyet oldottak már meg, ami ennél is reménytelenebbnek látszott. Mahiru egyébként is messzebbre mutató dolgot talált, mint egy egyén eltűnése: szervezett bűnözés nyomát fedezte fel, aminek nem volt köze a Dokkmaffiához, Osamu túl jól ismerte Chuuyát ahhoz, hogy akár egy percet is vesztegessen a hozzá intézett, megerősítő telefonhívásra.

Nana három hete tűnt el, és az adatok utáni gyors becslést követően úgy látszott, hogy hamarosan újra elkapnak valakit az utcáról, amit meg kellett akadályozni. Osami, akinek máris megvolt a következő megbízása, nem tudott nekik sokat segíteni, de figyelmesen hallgatta Mahirut, és csendben adózott a tanítványa remek megfigyelőképességének és elszántságának, ami méltó volt az apja nevéhez.

Osamu megígérte a fiának, hogy holnap reggel együtt folytatják a nyomozást, de Mahirunak ideje volt hazamennie. A kelleténél így is többet volt már az irodában, és a terepről visszatért két nyomozó is szedelőzködni kezdett, hogy az aznapi munka fáradalmait kipihenje.

Együtt mentek ki a lépcsőházból, de az utcán Osami és a fiúk hamar elváltak egymástól. Ő a férjéhez, Osamu és Mahiru pedig Osamu autójához indultak, miután egy-két percig beszélgettek az Osamira váró Kolyával.

Mahiru otthon már ritkán látta a testvérét, gyakrabban futott össze vele az iroda előtt, Osamira várva. Kolya Fyodor fia volt, de Osamut a saját apjához illő lelkesedéssel ölelte meg és Mahirut is melegen üdvözölte. Valódi orosz csókokat nyomott mindkettejük arcára, mielőtt a felesége tépett ruháját és megperzselt haját észrevett volna. A szeme ijesztően villant, de egy szót sem szólt, amíg el nem köszönt a családja másik felétől, és Osami meg ő be nem szálltak az autóban ülő harmadik mellé, aki akkor nem sietett Osamu és Mahiru üdvözlésére. Közömbös arccal piszkálta hosszú, fekete körmét a hátsó ülésen és mondott valamit a hozzá visszatérő Kolyának, de ezt Mahiru már nem hallotta.

Mahiru ismerte a férfit még gyerekkorából, amikor a bátyja is otthon élt a palotában: a képessége legerősebb, szemmel látható megtestesítője volt, akit Shibusawa Tatsuhikónak hívtak. Állandóan Kolya mellett volt, mert ha tizenöt-húsz méternél messzebb került tőle, a teste veszített a szilárdságából, és képtelen volt érintkezni a fizikai valósággal.

Tatsuhiko egy rég halott ember kísértete volt, és Mahiru nem tudta, hogy került az otthonába, végül pedig miért csatolódott a lelke a bátyjához. Kolya ezt a szellemek fölött uralmat biztosító képességével magyarázta, de az eredetére nem emlékezett, mert Tatsuhiko nem sokkal a születése után társult hozzá. Mást sem kérdezhetett róla, mert az apja és Fyodor is rémisztően sötét tekintettel nézett a szellemre, és Mahiru jobbnak látta ezt a titkot nem bolygatni.

Mahiru akkor keveset gondolt a bátyjára és a szellem kísérőjére, az eltelt nap eseményei mindezt kiszorították a fejéből. A nyomozás izgatottá tette, de az érzés csillapodott, ahogy távolabb kerültek az irodától: mire az apjával együtt hazatértek, Mahirunak már szinte hihetetlen volt, hogy aznap délelőtt egyedül megfordult a távoli Kanazawában.

Mahiru, feledve a munkát, visszazökkent a nyomozás előtti, ingatag lelkiállapotba. Reichit várta, de amikor kapott egy üzenetet tőle, hogy csak estefelé tud elmenni hozzá, csalódott lett, és vacsoráig elő sem bújt a szobájából. Hiányolta Reichit. Beszélgetni akart vele, szerette volna érezni a kezét a kezében, vagy csak lenni vele, mint olyan gyakran, komoly tevékenységek nélkül, elveszni a tekintetében, csókolózni vele az ágyban...

Mahiru megrázta a fejét, amikor elkalandozott és tovább kanalazta a levest, igyekezve senkire sem nézni a kivilágított ebédlőben. Egymással beszélgető anyját és apját átverhette, de Fyodornak a szokottnál hosszabban időzött rajta a tekintete, egészen addig, míg Mahiru megköszönte az ételt, és felállt az asztaltól.

– Szívem, kérsz teát? – Nina élénk kérdése már a terem közepén, az ajtó felé érte utol. Mahiru megdermedt. Egészen máshol járt, az asszony szavait néhány másodpercig nem is értette.

– Nem, majd később, Reichivel. – Mahiru újra, már szaporábban igyekezett az ajtó felé, mert megérezte, amit Reichi olyan gyakran emlegetett a képességével kapcsolatban: rászegeződő tekintet súlyát érezte, és furcsa, égő viszketés támadt a lapockáján, amíg el nem tűnt Fyodor szeme elől.

Reichi egészen későn jött. Mahiru, hogy várakozás közben valamivel lefoglalja magát, megfürdött, és leült ritkán használt, alacsony íróasztalához, hogy az ébren maradást könnyítve néhány oldalt ülve olvasson. A figyelme el-elkalandozott, így amikor Reichi belökte az ablakot és belépett a szobájába, Mahiru felkiáltott, rémületében a nyitott könyvet is lesodorta az asztalról.

– Megint azt az ijesztő izét olvastad? Nem való az ilyen kis bébiknek, mint te. – Reichi próbált könnyed lenni és rámosolyogni Mahirura, amikor békítően felé nyújtotta a karját, de leragasztott arca megakadályozta. Az ajka alig mozdult, a bal orcáját fedő, átvérzett gézpárna meggátolta, emiatt a mosoly inkább fenyegetőnek tűnt.

Mahiru, amint meglátta Reichit az asztalán égő lámpa fénykörén belül, újabb, fojtott hangot adott. Két nagy lépéssel mellette termett, Reichit a karjánál fogva húzta közelebb magához.

– Mi a franc történt veled?! – Mahiru olyan erősen szorította Reichi csuklóját, hogy ő kénytelen volt lazítani rajta. Mahiru egyre az arcát borító véres kötést, másik, zúzódásos orcáját és Reichi összehúzott szemét nézte, mielőtt további sérülések után kutatva az egész testét felmérte volna.

A hajának friss illata volt és nem azt a ruhát viselte, amit reggel, mielőtt elváltak egymástól, de a sebei hasonlóan frissek voltak, és Mahiru hiába volt hozzászokva a vér látványához, akkor először találkozott Reichivel sérülten, ami felkavarta.

– Összeakadtam egy problémás kölyökkel, aki mindenáron harcolni akart velem a hülye kaszájával. – Reichi eleinte még nyugalmat kényszerített magára, hamar a még élénk harag hatása alá került. – Nagyon idegesítő volt, túl jól bánt azzal a nyomorult kaszával!

Reichinek sikerült lefejtenie magáról Mahiru fájdalmasan szorító ujjait és gyengéden megcsókolta a kezét. Megnyugtatta magát az érintéssel, és elvágva a további szitkozódást.

– Sikerült bevinni, de sokáig tartott, és utána még haza is mennem. Nagyon sokáig tartott meggyőzni Momot, hogy elengedjen, szó nélkül meg nem akartam otthagyni. – Reichi fogta még Mahiru kezét, de oldalra nézett, hogy a dühöt felváltó, szégyenkező érzékenységet ne vegye észre az arcán. Az anyjáról beszélt, akit egy régi, családi hagyomány miatt mindenki a külföldi ragadványnéven szólított, és olykor Mahirunak is kiszaladt a száján, mert az asszony úgy bánt vele, mintha neki is az anyja volna.

– Ő látott el? – kérdezte Mahiru halkan, fél kezét kiszabadítva, hogy megérintsen egy kis, sötét zúzódást Reichi szeme alatt.

– Nem, még a bátyád odabent – utalt a Dokkmaffia központjára. – Ha kezeletlenül megyek haza, Mom biztos sehova sem engedett volna ma este, és megígértem, hogy eljövök hozzád.

– Csak aggódik érted – motyogta Mahiru, aki könnyen el tudta képzelni a maffiafeleség összes érzelmét, amikor a férje vagy a fia sérülten ment haza egy küldetésről. Nem bírta megállni, és kibökte: – Én is aggódtam volna.

– Ezért vagyok itt. – Reichi elengedte, hogy két kezébe foghassa Mahiru arcát, és lehajolt hozzá, összeérintve a homlokukat. – Ő már látott, most már a tiéd vagyok, Mahi. Rendben?

Mahiru nagyra nyílt szemmel nézett fel rá, de olyan közelről csak bizonytalan foltokat látott Reichi világos szeméből.

– Rendben – mondta halkan. Lábujjhegyre állt és pár centit felemelkedett, hogy kényelmesen átölelhesse Reichi nyakát, ezzel még közelebb húzva magához.

Mahiru elcsigázott és zaklatott volt, és amikor Reichi magához ölelte, a szokottnál kevesebb erő volt a mozdulatában. Mahiru szájon csókolta, Reichi pedig egészen gyengéden viszonozta, üdvözlés- és megnyugtatásképp egy hosszú nap után.

– Vigyázz magadra, Rei – suttogta Mahiru, kis lépésekkel hátrálva az ablaktól a fekhelye felé.

– Fogok, de te is. – Reichi hagyta, hogy lehúzza, és amikor már ültek, az ölébe vette Mahiru lábát. Újra megcsókolta, de a korábbi sürgető szenvedély nélkül, csupán a közelségét és rég hiányolt érintését élvezve.

Reichi Mahiruhoz hasonlóan gyakran feledkezett bele abba, ami az elmúlt néhány napban köztük történt. Mahiru csókja, alakja, vagy mellkasán nyugvó fejének kellemes emléke többször lepte meg megfigyelés közben, összezavarva egyébként nyugodt gondolatait.

Nehezen viselte a jelentéstételeket a maffiában. Az apjával ritkán találkozott, így nem kellett félnie az ottlétét helytelenítő pillantásától, de Mahiru annyira átitatta az agyát, hogy még két egymás mellett heverő cukrozott zsemléről is ő, pontosabban a feneke jutott eszébe, amivel Chuuya egy rövid, délelőtti találkozó alkalmával megkínálta.

Reichi kezdett hozzászokni a zavarhoz, de amikor széttett lábbal ült az egyik pincehelyiségben Ichiru íróasztalán, és tűrte, hogy a Mahirura úgy hasonlító idősebb férfi a lába közt állva a sebeit kezelje, a tekintete hol a falra, hol a távoli ajtóra vándorolt, csak hogy Ichiru látványát elkerülje.

A férfi hamar végzett, de rövid érintései és drága, enyhe illatú parfümje még sokáig kísértették Reichit, miután távozott a végrehajtó birodalmából. Mahiru és ő inkább gesztusokban, mint külsőségekben lévő hasonlósága még nyilvánvalóbb lett Reichinek, mihelyst tizenöt percig kettesben maradtak.

Érzelmileg terhelten, harctól és sebektől kimerülten ment haza, hogy rendbe szedje magát, és az anyjával is szembenézzen. Napok óta nem járt otthon, és az asszony hiába tudta, hogy a barátnője házában van, és Nina mindig gondot visel a fiára, nem szerette Reichi eltűnéseit, mert a gyermeke volt, és érthető aggodalmat érzett iránta.

Ő volt a legkisebb és egyben utolsó gyermeke, miután a két idősebb, fogadott fia és egy évvel korábban a lánya, Osami is elköltözött az Akutagawa birtokról. A ház riasztóan nagynak bizonyult úgy, hogy Reichi is egyre ritkábban maradt ott éjszakára. Az anyja, aki fiatal korától egyedül élt, maffiafeleségként is helytállt. Kibírta, amikor Ryuunosuke hosszabb időre magára hagyta egy-egy munka miatt, de az anyaság megváltoztatta, és miután három gyermeke búcsút mondott neki, már jobban ragaszkodott a mind közül legveszélyesebb és legkevésbé kontrollálható életet élő kisebbik fiához.

Akárcsak Ryuunosuke, ő sem akarta, hogy Reichiből maffiózó váljon, de sem érvek, sem könyörgés nem hatotta meg, az pedig már kiderült, hogy a tiltás és a szigor sem vezet sokra. Az asszony szerette volna, ha Reichi legalább addig szem előtt van, míg az egyébként jelentéktelen sebei egészen meggyógyulnak, de, mert már találkozót ígért Mahirunak, semmiképp sem tudta otthon tartani éjszakára.

Reichi kínosan ügyelt rá, hogy az adott szavát mindig betartsa, így az anyja végül kénytelen volt neki engedni. Azt azért megmondta neki, hogy örülne, ha néha a saját otthonában is eltöltene pár napot, mert még mindig ők, és nem Osamuék a valódi családja. Reichi erre nem mondott semmit, de amikor az anyja Mahirut is meghívta magukhoz, felderült, és egy halvány mosoly nyomán megrándult sérült arca.

Reichi homlokon csókolta, megölelte, és megígérte, hogy haza fog jönni, Mahirut is ehhez hasonló gyengédséggel tartotta akkor a karjában.

Fáradt volt, Mahiru szintén kimerültnek tűnt, és Reichi már csak később, a sötétben fekve kérdezte meg, mit csinált, amikor néhány perce vége szakadt a gyengéd csókoknak. Mahiru rövid, lassú mondatokban beszélt a nyomozásról, amibe belevágott, de elaludt, mielőtt bármi fontosat elmondott volna, és Reichi ezután már nem zargatta. Ő, aki általában nyugtalan volt, aznap szinte zavartalanul aludta végig az éjszakát, és amikor rövid időre felriadt, csak a távolabb sodródott, összegömbölyödött Mahirut ölelte újra magához.

.

.

.

.

.

Sziasztok! Rövid, de érzelemdús fejezeten vagyunk túl, ahol megismerhettétek Osamit és a fiúk lelki világát. Átkötés volt a következő, már eseménydúsabb rész előtt, de remélem, tetszett nektek, és várjátok a folytatást ♥ 

Köszönöm az eddigi kétszáznál is több megtekintést és negyvennél is több szavazatot! Minden visszajelzés, a kedves szavaitok, a fiúk iránti nagy szeretet melengeti a szívem, és motivál, hogy minél tovább folytassam ezt a történetet ♥ Érdekesség: jelenleg a nyers szöveg 108 ezer szó felett jár~ Folytatás jövő pénteken lesz, mert szombaton házasodom. *feleségül vesz a fandom legtehetségesebb írója, oh my*

Legyetek jók és amíg várakoztok, olvassatok minél több szépirodalmat: a mai ajánlatom Megalázottak és megszomorítottak Fyodor Dostoyevskytől ♥ Talán bevezetem a heti könyvajánlót, hátha valaki kedvet kap hozzá.