Hármasban uzsonnáztak a ház úrnőjével, és mindkét fiú igyekezett normálisan viselkedni, érzéseiket a szájuk elé emelt teáscsészék mögé rejtve. Az asszony csilingelő hangon beszélgetett a fiával és érdeklődött Reichi családjáról, de nem terhelte őket sokáig a társaságával, egy közelgő, régóta várt hívás a tea után rögtön elszólította.

Reichi megkönnyebbült, amikor az asszony halk cipőkopogással és ékszercsörgéssel távozott a teaszalonból, és ő magára maradt Mahiruval. Szerette Ninát, és ő is a gyermekeihez hasonló gyengédséggel tekintett rá, mert régi barátságban volt Reichi anyjával, de a képessége, hogy amióta csak Reichi ismerte, egy perccel sem tűnt többnek huszonháromnál, még mindig zavarba hozta. Akkor azonban nemcsak az asszony áldottsága miatt érezte magát feszélyezve, maga a beszélgetés terhelte. Semmire sem tudott odafigyelni, és hatalmas igyekezetébe került, hogy felfogja maga körül a külvilágot, mert a mellette ülő Mahiru legkisebb észlelt mozdulata is azonnal tönkretette a próbálkozását.

Otthonaként tekinthetett volna Mahiru családjának fényűző házára, de, mert olyan ritkán jöttek ki Mahiru szobájából, kényelmetlenül érezte magát minden tágas helyiségben. Reichi minél előbb ki akart szabadulni a drága bútorok és magas mozaiküveg ablakok csarnokából; egyre türelmetlenebbül mocorgott, várva, hogy Mahiru megegye az utolsó mandulás süteményét a teájához.

– Baj van? – Mahiru még nem nyelte le a falatot, de Reichi a tekintetéből is ki tudta olvasni, mire kíváncsi. A fiú mellette nem sokat törődött az udvariasság szigorú szabályaival és a tanult jómodorral.

– Kimehetünk majd egy kicsit? – kérdezett vissza, próbálva összeszedni a gondolatait. – Sétálni, vagy valami... Szép most az ég, Mahi. – Reichi minden erőfeszítése csődöt mondott, csak azok a nehezen megfogalmazható benyomások jutottak eszébe, amiket bámészkodás közben a színes ablakon kívül látott.

– Persze – mondta egészen vidáman Mahiru, ahogy a sütemény maradékát bekapva felállt az asztaltól. – Nincs kedvem sétálni, de mit szólnál, ha kimennénk a fenti erkélyre? Mami nem haragudna, csak nem szabad kimennünk egészen a széléig. Képmutatás – sziszegte harag nélkül, kezét Reichi csuklójára kulcsolva, ahogy a szalon ajtajához, majd a lépcsőn felfelé vezette –, ők ki szoktak ülni a legszélére, és lelógatják a lábukat a papával.

– Ha nem, hát nem – mondta Reichi, akinek nem volt pontos elképzelése, miről beszél, mert az emlegetett erkélyt még sosem látta. – Majd vigyázok rád, hogy ne legyen ideges. De miért is nem szabad kimenni?

– Mert nincs korlát.

Mahiru eközben a szülei akkor üres hálószobájába vezette a meglepett Reichit. Nem törődött a másik bizonytalanságával, egyszerűen átkelt a bolyhos, süppedős szőnyegen, és Reichit maga után húzva kinyitotta az egyik földig érő ablakot.

A hatalmas, elkeskenyedő, hosszan a mélység fölé nyúló erkély közepéig sétált, de egy lépéssel azelőtt állt meg, hogy Reichi ösztönös aggodalomtól hajtva visszahúzta volna. Mahiru még fogta a csuklóját, de a szorítása enyhült, ahogy hátradöntött fejjel, az arcán tükröződő elragadtatással a zöld és citromsárga égen úszó, színes hasú felhőkre nézett, és a keze végül Reichi tenyerébe csúszott. Nekidőlt Reichi oldalának, a fejét a vállára hajtotta, és a lassan leereszkedő alkonyat színeiben fürdő eget csodálta.

Reichi szerette a felhőket. Feltöltődött és megnyugodott a szabadban, de akkor hiába próbálta ezt a szépséget befogadni, a felhők után hamar a mellette álló, ragyogó tekintetű Mahirut kezdte figyelni. A naplemente fénye egyiküket sem kímélte. Megszínezte Mahiru barna haját és különleges ragyogást kölcsönzött a szemének. Reichi, ha csak egy pillanatig bír Mahiru áldottságával, és az ő szemével nézhette volna a világot, magát is ugyanilyennek, és ha az érzéseit is birtokolta volna, egészen elragadónak látta volna. Ezt azonban csak következtetni tudta, amikor Mahiru megérezte, hogy figyeli őt, és megfordult, a tekintetük pedig találkozott.

Egyiküknek sem kellett többé a meleg rózsaszínt és kéket viselő felhők látványa ahhoz, hogy valami szépet találjanak maguknak. Mahiru szája kiszáradt Reichi pillantásától, és lassan elpirult, de csak valamivel később hajtotta le a fejét, hogy az arcát újra Reichi vállához szorítsa. A kezét sem engedte el, mióta odakint voltak, és tétován összekulcsolta az ujjaikat.

Reichi szíve szaporábban kezdett verni, amikor megszorította, és megbizonyosodott, hogy Mahiru nem akar szabadulni. Feldúlt volt Mahiru miatt, de az érzés nem volt rossz, és nem is akarta, hogy véget érjen. A feszültség, ami egész nap uralkodott kettejük között, nem szűnt meg, még a szabad levegő sem csillapította, és Reichi újra valami különös türelmetlenséget érzett, hogy magára maradjon Mahiruval.

Hiába voltak magasan a föld felett, távol minden más embertől, az erkély nem volt valódi menedékhely, és akár Osamu, akár a felesége bármikor feltűnhetett a hátuk mögött. Reichi nem szégyellte, amit művelt, mégis rosszul érezte volna magát, ha ők, vagy a saját szülei rajtakapták volna Mahiruval. Nem tudta és nem is akarta volna a helyzetet megmagyarázni: megfogta a kezét, mert kellemes volt, magához húzta, mert szerette az illatát, és lehajtotta a fejét, mert szerette eltemetni az arcát Mahiru hajában.

Megpuszilta Mahiru fejét, de ő ezt nem vette észre. Átölelte Reichi derekát, a ruhájába fúrta az arcát, és már a legkevésbé sem érdekelte a fejük fölött beköszöntő alkony ezernyi szépsége.

– Hé, koala, minden rendben? Egész nap úgy kapaszkodsz belém, mintha egyébként eltűnnék mellőled. – Reichi halkan nevetett, de a hangja érdes és rekedt volt, ami kísértetiessé tette a kuncogását.

Gyakran hívta Mahirut koalának, mert ha igazán rossz napja volt, egy percre sem szakadt le róla, és egy alkalommal még akkor sem eresztette el Reichit, amikor ő próbaképpen felállt a futonjáról. Mahiru a józan észnek ellentmondva átölelte a nyakát, a lábát a derekára kulcsolta, Reichi pedig kénytelen volt elkapni, mielőtt a kiegyensúlyozatlansága vele együtt felborítja. Mahiru csüngött rajta, mint egy kisgyerek, és Reichi a pillanatnyi döbbenet után elnevette magát.

Ketten játszották ezt a játékot: Reichi figyelmeztette, de, mert továbbra sem eresztette el, rendesen is megfogta Mahiru túlságosan könnyű testét, és a karjában vitte át az egész palotán, hogy a konyhában egy pohár vizet szerezzen magának. Akkor kezdte csipkelődve koalabébinek hívni, de Mahiru nem sértődött meg, és a név rajta maradt.

Ott kint viszont a fejét sem emelte fel, csak a tekintete vándorolt rá néhány szemébe sodródott hajszál takarásából.

– Ne tűnj el – mormolta Reichi pólójába, ami elfojtott a hangját. Még közelebb bújt hozzá; Reichi látta a keskeny, libabőrös sávot a felkarján, ahol sem a rövid ujjú ing, sem a szokásos, fekete karvédő nem takarta.

– Nyugi, itt vagyok. – Reichi lehunyta a szemét és igyekezett szájon át lélegezni, hogy minél kevesebbet érezzen Mahiru hajának illatából. – Fázol? – Kétes fejmozdulat volt a válasz. – Gyere, menjünk be – sóhajtott, de Mahiru nem lazított a szorításán. – Nem akarhatod, hogy a kezemben vigyelek, mint egy bébit!

– Dehogynem! Tudsz, nem? – Reichi megkönnyebbült, amikor régóta először Mahiru nehezen titkolt kuncogását hallotta. Elvigyorodott, ez kiszorította a fejéből a kétes gondolatokat, és nehezen, de sikerült kiszabadítania a karját Mahiru karja alól.

– Úristen, Mahiru – sóhajtott újra, de a kérés nem volt ellenére. Elkapta Mahirut, amikor a nyakát átölelve felugrott rá és a lábával is megkapaszkodott, de észrevette, Mahiru mennyire kerüli a tekintetét, és akkor milyen óvatosan simult a mellkasához.

Reichi megkönnyebbült, hogy senkivel nem találkozott a fiú szobájáig tartó úton. Lassan mentek, hogy a csigalépcsőn lefelé meg ne botoljon, és itt, talán félelemből, végre megszűnt Mahiru távolságtartása. Egész testében hozzá simult, hevesebbé téve Reichi szívverését.

Lent megállt Mahiru futonjánál és várta, hogy eleressze, de a fiú csak lassan és sokára kászálódott le róla.

– Élvezted? – kérdezte Reichi, mert nem tudott olvasni Mahiruból: ő lehajtotta a fejét és elrejtőzött az arcát keretező hosszú hajtincsek közt.

– Mint mindig. – Mahiru leült, elkapta Reichi karját, és őt is magával húzta, de ismételt kiegyensúlyozatlansága miatt hátradőlt és Reichi fölé kerekedett.

Reichi meg tudott támaszkodni a válla mellett, mielőtt összenyomta volna magával, de Mahiru sok más ilyen esettel ellentétben akkor nem küzdött, hogy kiszabaduljon. Talán, mert nem játszottak: ezerszer fordult elő, hogy valamelyikük így tekintett le a másikra a kert rövid füvében fekve, vagy az ágyban, ezt azonban mindig könnyed harc előzte meg, ami a különben visszafogott Mahirut kiabálásra és hangos nevetésre sarkallta.

Mióta magához húzta Reichit, először nézett egyenesen rá, és ő összezavarodott attól a korábban nem látott fénytől a szemében. Mire Reichi magához tért, Mahiru egészen lassan kinyitotta a száját, de hogy mondani akart-e valamit, vagy csak nedves ajkait távolította egymástól, már nem derült ki számára. Mahiru összekulcsolta az ujjaikat Reichi rajta támaszkodó keze alatt és oldalra döntötte a fejét. Várakozó pillantást vetett rá, mielőtt lehunyta a szemét, de a szája ekkor is hívogatóan nyitva volt, és Reichi, aki már egyébként is nehezen lélegzett, tovább nem állt neki ellen. Lehajolt, orrával finoman megérintette Mahiru arcát, majd megcsókolta.

Mahiru megszorította a kezét, a hirtelen tett fejmozdulattól az arccsontjuk fájdalmasan összeütközött, de nem szakította meg a csókot és Reichinél kapkodóbban ért a másik ajkához. Mahiru felsóhajtott, amikor Reichi megnyalta a száját. Kiszabadította a nehezen összefont ujjaik közül a sajátját, hogy átölelhesse Reichi nyakát, és olyan közel húzta magához, hogy a fiú térde megremegett, és egyensúlyát vesztve a felsőtestük is egymáshoz simult, csak a csípője maradt a korábbi magasságban.

– Te ezt csináltad már korábban? – Mahiru szaggatottan, halkan suttogott, amikor egy pillanatra elváltak, majd választ sem várva újra megcsókolta Reichit, egyik őt ölelő kezével megsimogatta az arcát.

– Nem. – A felelet hasonlóan kapkodva jött, két gyors, forró puszi után folytatódott: – Csak úgy éreztem, hogy meg kell tennem.

Reichinek remegni kezdett a karja, amikor már közel egy perce csókolóztak anélkül, hogy ismét beszélni kezdtek volna. Ez nem a szavak ideje volt: Reichi minél többet tapasztalt ebből a szokatlan, új érzésből, annál jobban kívánta, és Mahiru jelzéseiből úgy tűnt, ő sem akarja abbahagyni.

Mahiru szorosan ölelte előbb Reichi nyakát, majd fél kézzel a hátát, kapaszkodót keresve a ruhájában. Reichinek forró volt mindene, ami az ő hideg bensőjét is átmelegítette, és a csókja néhány másodperc alatt tüzeket gyújtott benne.

A lélegzetelállító érzés, amitől görcs támadt a gyomrában, sokkal intenzívebb volt, mint amikor Reichi a nyakát csókolta meg. Mahiru már attól az egészen ártatlan puszitól is nehezen tudott lecsillapodni, és a nehezen elért nyugalma mögött is maradt egy kevés izgalom; várni kezdett Reichi következő hasonló mozdulatára.

Mahirut kevés inger érte, mert az Irodában is békés, magányos tevékenységeket folytatott, hogy a valódi nyomozókat ne zavarja. Főleg csak figyelt, mit művel az apja, vagy Reichi náluk dolgozó nővére. A legapróbb, őt érintő változásra is hevesen reagált, ami fokozottan igaz volt az érintésekre és az intimitásra. Mahirunak ez régóta hiányzott, és megölelni az anyját vagy Osamut nem ért fel a szükségleteihez, és az őt mind gyakrabban meglepő, többnyire alkalmatlan időpontokban jelentkező nemi vágyhoz.

Az időszak, amikor a depressziója, minden ilyesmit háttérbe szorított, véget ért, de hogy mikor, Mahiru nem tudta volna pontosan meghatározni. Mindig szerette volna megcsókolni a barátnőjét, megsimogatni az arcát, édes, pihegő lélegzetét hallani közel magához, de Aina meghalt, mielőtt Mahiru egyetlen ilyen késztetése tetté formálódott volna.

Sosem szorította úgy magához, mint Reichit. Sosem váltottak olyan csókot, ami tetőtől talpig felgyújtotta, és Mahiru egy idő után már nem is gondolt erre, mert nem fantáziálhatott a soha be nem teljesült jövőjéről tovább Ainával.

Korábban megpróbálta használni a képességét rajta, de hiába. Aina meghalt, a szeme többé semmit sem látott a külvilágból és Mahiru megtapasztalta a tökéletes vakságot. Akkor először próbálta ki a képességét valakin, aki már nem volt az élők sorában: reménykedett benne, hogy lát valamit, akármit, esetleg a képessége, engedelmeskedve megbomlott elméje akaratának, valamiféle víziót tár elé a lányról.

Aina szemével nézve a világ sötétségbe borult. Mahiru, akit magatehetetlenné tett a képesség, és semmit sem érzékelt a külvilágból, a tökéletes csend és feketeség miatt úgy érezte, a föld alatt van, teljesen megszűnt létezni, és az állapot annyira rémisztő volt, hogy kétségbeesett próbált belőle kiszabadulni.

Minél keservesebben igyekezett kapcsolatot találni Ainához, annál riasztóbb dolgokat tapasztalt, és végül, ijedten és összetörten felhagyott a kereséssel. Nem volt jövője vele, ám Mahiru egy darabig nélküle sem tudta elfogadni az életét. Ő volt az egyetlen, akit valaha maga mellé képzelt, és biztosra vette, tökéletesen illett volna a karjába; ő volt az első, aki eszébe jutott, ha nem tudott éjjel elaludni, és vele kapcsolatos volt minden korai erotikus fantáziája. Ezekből semmi sem vált valóra. Mahiru a valóságban túl félénk és tisztelettudó volt a tőle két évvel idősebb Ainával; sokáig azt sem tudta elhinni, hogy egy olyan csodálatos istennő miért ereszkedett le egy hozzá hasonló elsős középiskoláshoz.

Mahirunak állandóan tele volt a feje Ainával, de addigra már csak a szerelem keltette vágy maradt, a lány arca többé nem kapcsolódott vele össze. Az érzések, amikről Mahiru azt hitte, jó időre mélyre temette magában, Reichi mellett elkezdtek a felszínre törni. Mahiru többé nem küzdött olyan hevesen ellene, mint amikor hajlandó volt megvágni magát, csak hogy a testi fájdalomtól zavaros feje kitisztuljon.

Az előző napi, friss sebe már csak akkor fájt, ha megérintette, de a tompa sajgást elnyomta a minden porcikájában szétáradt forróság, amit a csók ébresztett benne. Mahiru újra Reichi ajkához ért, miután egészen lehúzta, és ő kapkodva mellé feküdt a takarón. Átölelni nem tudták egymást, így Mahiru fél kézzel Reichi pólóját markolta a mellkasán, a gyűrött anyagot részben kiszabadítva a nadrágjából, Reichi pedig a derekát karolta át, de sokkal szorosabban és birtoklóbban, mint amikor csak alváshoz készülődtek lámpaoltás után.

Az egész testük egymáshoz ért, zsibbadást keltve Mahiruban, kellemességétől Reichi szájába sóhajtott. Sok apró, éles hangot csalt már ki belőle, és egyszer, töredékesen a neve is kiszaladt a száján, mire Reichi megszorította a derekát és elkezdte csókolni Mahiru arcát.

Mahiru oldalra döntötte a fejét, odanyújtotta a nyakát Reichi szapora, éhes csókjainak, keze eközben Reichi mellkasáról a hasáig csúszott.

– Rei – sóhajtott, először tapintva Reichi lapos hasat az összegyűrt pólója alatt; Reichi ezzel egyidőben gyengéden megharapta. Mahiru újra, egészen hangosan felsóhajtott, mire Reichi ismét, valamivel erősebben és izgatóbban megharapta, és folytatta, amíg Mahiru kulcscsontjához érve az inggomb megállította.

Mahiru kipirult és nehezen jutott lélegzethez. Reichi csókja, bizsergető harapásai és felhevült bőre érintése elvette az eszét, és csak többet és többet akart ebből a sosem tapasztaltam jóból. Reichi keze teljesen más volt, mint a sajátja, és Mahiru egész testében megfeszült, amikor Reichi kihúzta az ingét a nadrágjából, és végigsimított a hátán a ruha alatt.

Akarta őt, az addig ismeretlen részeire volt kíváncsi, és Mahiru nem sokat gondolkozott, amikor tenyerét Reichi csupasz hasára, majd lejjebb, a combtövére simította. A kesztyű, ami a fél tenyerét is elfedte, meggátolta, hogy pontosan érezhesse a bőre minden részletét, de amit ezenkívül, Reichi nadrágján át tapasztalt, még ilyen korlátozott értékeléssel is egyértelmű volt, és pillanatnyi zavarba hozta. Mahiru végül leküzdötte, mert amint hozzáért, Reichi mély hangon felnyögött, ami tetszett neki, és folytatásra sarkallta. Szeretett volna még egyszer ilyen hangot kicsalni Reichiből, így az ölébe fektette a kezét, miközben akkor először ő is nyakon csókolta, de a gyengéd kísérlet hamar harapássá változott, mikor Reichi a hajába kapott és felnyögött alatta.

Mahiru közelebb simult hozzá, Reichi pedig a hátán találta magát. Az arca visszatükröződött a félig fölötte lévő Mahiru izzó zöld szemében, aki csak azért távolodott el a nyakától, hogy a heves harapások után újra megcsókolja. Nem tudott vele betelni, és Reichi is küzdött, hogy gátat szabjon magának. Mindenhol meg akarta érinteni őt, a karjában tartani Mahirut, szorosan a testéhez préselni a sajátját, és olyan vörösre festeni az arcát, mint amilyen az egyre bátrabb, ölében lévő keze miatt a sajátja.

Csak töredékszavakkal kommunikáltak, de Mahiru olyan sok különböző tónusban ejtette a nevét, hol pihegve, hol kapkodva súgva Reichi fülébe, hogy ez alapján is jól tájékozódott; Mahiru egyszeri, heves még kérése és rövid hajába markoló keze felgyújtotta.

Reichi nem emlékezett, hogyan és mennyi idő múltán kezdte lecibálni Mahiru combjáról a nadrágot. A villanásnyi pillanatok összekeveredtek azzal, amikor Mahiru szakított meg egy csókot, hogy lerántsa róla a pólóját. Mahiru fél keze az ölében volt, a másikkal a takarót markolta, és túl hevesen szedte a levegőt ahhoz, hogy Reichi újra megcsókolja. Mellette feküdt, Mahiru lecsupaszított combjához ért a karja, közben az ajkát harapdálta, mert félig zárt szemmel is eleget látott belőle, hogy az élmény kikészítse.

Hevesen, gondolkodás nélkül estek egymásnak, alig adva közben az óvatosságra, de Reichi Mahiru egy-egy töredezett mozdulatát látva észbe kapott, és vigyázott, hogy ne érjen a karján lévő friss sérüléshez.

Esélye sem volt megmozdulni, és nem tudta, ő mégis hogy művelhetett eközben bármit is Mahiruval, de amikor a fiú feje oldalra billent és az arcát a vállához nyomta, biztos lehetett benne, hogy jót tett vele, hamarosan pedig osztozott is a jó érzésben, véresre harapva az alsó ajkát, hogy a hangját visszafojtsa.

Reichi megtörölte a kezét, mielőtt átölelte Mahirut és anélkül, hogy ránézett volna, adott neki néhány zsebkendő a karnyújtásnyira lévő gyűrött csomagból. Mahiru a vállához bújt, lassú, forró lélegzete Reichi bőrét cirógatta.

Reichi finoman megérintette az arcát és a haját, simogatta Mahiru rövid barna tincseit a tarkóján, majd megcsókolta a fejét, egészen szelíden, mint amikor az ölében ringatta és nyugtatgatta. Mahiru akkor nem volt szomorú vagy ijedt, egyszerűen pihent Reichi vállán, és neki jólesett a rajta nyugvó feje súlya.

Mahiru lazán fogta Reichi felkarját, elhasznált, fél pár kesztyűjét a futon másik felére dobta. Reichi átnyúlt rajta, és betakarta magukat Mahiru tartalék takarójával, amit éjszaka valahogy sikerült lelopnia róla. Mahiru ki sem nyitotta a szemét, csak halk, elégedett sóhajjal Reichi nyakához nyomta az arcát; meg mindig az utolsó pár perc hatása alatt volt, az élvezet kései hullámai még nem tűntek el egészen a testéből.

– Rei – szólt halkan röviddel később, mielőtt Reichi elszunnyadt volna az őket körülvevő békés csendben.

– Hm? – Reichi felé döntötte a fejét, de túl közel voltak egymáshoz, így semmit sem látott Mahiruból.

– Megcsókolhatlak? – Mahiru kissé felemelkedett a mellkasán, a takaró lecsúszott meztelen válláról.

– Persze. – Reichi nagyot nyelt, a látvány miatt kiszáradt a szája. – Olyan szép vagy–

Nem tudta befejezni, az elragadtatott sóhaj vége elhalt, amikor Mahiru puhán, minden korábbi követelőzéstől mentesen megcsókolta. A csók gyengesége még néhány másodpercig kitartott, de amikor Reichi finoman megnyalta az ajkát, ismét olyan heves lett, mint amikor először estek egymásnak.

– Rei– Mi... Megcsókolsz máskor is? – Mahiru remegő kézzel támaszkodott mellette, homlokát Reichi homlokához döntötte, összekeverve saját haját Reichi fekete frufrujával. Az apró bólintás lejjebb, ajkát az ajkára sodorta, és Mahiru érzéssel, röviden újra megcsókolta őt. – Meg fogjuk ismételni?

– Ha akarod. – Reichi nehezen talált a hangjára. Halkan tette hozzá: – Én szeretném.

Reichi figyelmét felkeltette a fölé hajoló Mahiru nyaka, rajta két nagyobb folttal; egy az álla alatt volt, közel a füléhez, egy pedig ott piroslott a kulcscsontja fölött. Reichi óvatosan megérintette, majd megsimogatta, zavartan kapva oldalra a pillantását a Mahiru fehér bőrén sötétlő új sebekről.

– Véletlenül kiszívtam a nyakad – motyogta. Mahiru előbb szaporán pislogott, majd elmosolyodott, olyan szerényen, amit Reichi igazán ritkán látott rajta.

– Véletlenül én is a tiédet. Kérsz egy inget?

– Inkább te kérj tőlem egy garbót! – Reichi, amint elmúlt a pillanatnyi zavara, elvigyorodott. A helyzet mélységén, komolyságán és a további kimenetelére ráért később tűnődni. Pillanatnyilag csak az érdekelte, hogy Mahiru épségben, biztonságban, és látszólag jókedvűen volt mellette, csupasz, vágásokkal szabdalt jobb kezét pedig még mindig nem vette le a mellkasáról.

Mahiru nagyon érzékeny volt ezekre a nyomokra, és amint magához tért, minden mozdulatot óvatosan tett, nehogy Reichi akár csak az egyiket is lássa. Otthon, a családja elől képes volt titkolni, mert az anyja, gyermekei gyakran szokatlan ízlését ismerve a hosszú kesztyűt mindig Mahiru védjegyének tartotta, Osamu pedig, aki tetőtől talpig második bőrként viselt kötszert, egyszerűen nem kérdezett. Felismerte, hogy Mahiru lelki alkata mennyire hasonlít az övére, és hiába tette boldogtalanná a tudat, ő lett volna az utolsó, aki Mahiru sebei miatt veszekedni akart volna. Csak az számított, hogy még élt, azt viszont nem tudta, hogy Mahiru ritkán próbált tényleg öngyilkos lenni.

Tisztában volt vele, hogy nem veszíthet elég vért a halálhoz néhány keresztirányú vágással, arra azonban sosem vetemedett, hogy a karját csuklótól könyékig, hosszában is felhasítsa. Fájdalmas és ronda véget ígért, és Mahiru hiába nem bánta a fájdalmat, a halála után következő kínt nem kívánta sem az anyjának, sem az apjának. Az első gyermeküket már elvesztették, a következő felszívódott a Dokkmaffiában, és az anyja hiába szült még három másik gyereket rajtuk kívül, Mahiru szeretett féltestvérei is rég elmentek a palotából.

Ő volt az utolsó, ő, aki annyira hasonlított Osamura, és szeretett volna az imádott apjához még hasonlóbbá válni. A megszámlálhatatlan seb, a megnyomorodott lélek, a gyermekkori elhagyatottság érzése több mint elég volt, hogy a nyomdokaiba lépjen, pedig sosem ölt embert, és nem keveredett bele fiatalon a yokohamai áldott alvilágba. Mahiru ennek ellenére valamiben túltett az apján; ez a fájdalomhoz való viszonya volt. Osamu nem bírta elviselni, Mahiru viszont hajszolta és kívánta, mert minden seb, amit a testén ejtett, pillanatnyi gyógyír volt a lelkének, manapság viszont csak még nagyobb szomorúság és szégyen támadt benne miatta.

Nagyon fiatal volt még, amikor valaki rajtakapta, és nevetséges módon nem is a családja, aki figyelt és gondot viselt rá, hanem Reichi, amikor együtt játszottak, és egy terjedő vérfoltot vett észre Mahiru ruhaujján. Tízévesek voltak, de Mahiru az erre vonatkozó emlékeket, mint valami figyelmeztetést, nem tudta kitörölni az agyából: úgy érezte, a föld alá akart süllyedni a szégyentől, végül tehetetlenségében sírva fakadt.

Reichi, aki ügyetlenül, de annál nagyobb igyekezettel bekötözte a sebét és visszahúzta Mahiru vastagon bepólyált csuklójára a ruhaujját, átölelte, és addig csitította, amíg a sírása hüppögéssé szelídült, és újra képes volt beszélni. Mahiru úgy érezte, feleslegesen csinált ekkora ügyet ebből, mert amint elmondta, mi nyomta a lelkét, nem érezte a kimondott szavakat olyan súlyosnak.

Másnak az idősebb testvére különköltözése nem lett volna hatalmas tragédia, és Mahiru nem is először tapasztalta, de amikor legidősebb és legjobban szeretett nővére, akit a külföldi tanulmányai miatt egyébként is ritkán látott, bejelentette, hogy örökre távoznia kell a palotából, Mahiru, akinek ugyan próbálták elmagyarázni, hogy ez mit jelent, képtelen volt feldolgozni. A nővére nem egyszerűen elment, biztos volt benne, hogy soha többé nem látja, és az elvezetése hatalmas tiltakozást váltott ki belőle. Mahiru a szülei után őt szerette a világon a legjobban, és a történtekből csak annyit értett meg, hogy nincs többé. Kitörlődött az életéből.

Úgy siratta őt, mintha meghalt volna, és a családja nem tudta megvigasztalni. Miután kifogytak az érzelmi- és észérvekből, csak remélni tudták, hogy Mahiru, mint korábban, megnyugszik majd, de ő csak azért hagyta abba a sírást, mert tudta, hogy ezt várják tőle.

Hiába színlelt vidámságot, az érzelmek kettőssége minden nappal egyre erősebb lett benne, végül a stressz eluralkodott rajta. Sírással többé nem tudott megszabadulni, így más módját kereste a felesleges érzelmek lecsapolásának. Heves, zaklatott szakaszokban minden addig meg sem fogalmazott érzés kiszakadt belőle. Mahirunak hiányzott a nővére, hiányzott a két évvel korábban a Dokkmaffiához csatlakozott bátyja, hiányzott neki az édesanya ölelése és kedves szavai, hiányzott neki a Nyomozóirodába visszatért apja, és azok a napok, amikor még játszhatott vele iskola után. Mindent hiányolt, ami addig az övé volt, mert hiába voltak még ott más testvérkéi a palotában, velük nem tudott olyan szoros kapcsolatot ápolni, mint akiket hozzá hasonlóan Dazainak hívtak.

Nemcsak a nyelv, a vér is akadályozta, hogy igazán közel kerüljenek egymáshoz. Mahiru nem hasonlított rájuk, talán csak a legkisebb nővérére, Lyubovra, és úgy érezte, akármilyen erősen próbálkozik, kudarcba fullad minden igyekezete. Szerették, persze, de látszólag jobban kijöttek egymással, így Mahiru rettentően egyedül érezte magát az otthonában. Senkinek sem tudta elmondani, mit érez, mert már igazán türelmetlennek hitte őket ezzel kapcsolatban, így elkezdett bezárkózni, előbb csak a szobájába, majd a képessége teremtette új világba, hogy megnyugvást találjon.

Egész napokat tudott eltölteni azzal, hogy néhány pillanatra belelesett a nővére életébe. Csupa olyan dolgot látott a szemével, amit nem értett vagy nem tudott mire vélni, de örült, amikor a blézerét gomboló finom, rövid körmű kezét, vagy hosszú haja egy-egy mellére hulló tincsét látta.

A bátyja és a Dokkmaffia kevésbé érdekelte, mert ha eleget kérleli az apját, biztosan engedte volna, hogy meglátogassa, de ezek a lopott pillanatok nem adhatták vissza Mahiru szeretteit, és az anyját sem hozták közelebb hozzá, mert abban az időben rengeteget probléma volt a családja körül, és ő azokat akarta elsimítani. Ha csak egyszer is kérte volna, Nina megáll, és többet törődik a fiával, de mert az asszony koncentrációjában sosem törődött a külvilággal, egyszerűen elfeledkezett a saját anyaságáról, később hiába hibáztatta magát érte.

Mahiru magára maradt, mert a csókok és ölelések, amiket kapott, nem bizonyultak elégnek, és a saját elhagyatott, felesleges létére vonatkozó bizonytalan gondolatokat késsel próbálta kiűzni a fejéből.

Reichi nem értette meg egészen, mi zajlott benne, de nem akarta, hogy Mahirunak baja essen, és újra olyan összetörtnek lássa. Nem kérhette, hogy fejezze be, és végül, Mahiru kérlelésére nem szólt a szüleiknek, de megígértette vele, hogyha bármi bántja, elmondja neki, hogy legalább megpróbálhasson segíteni rajta, és ha még egyszer sérülést okoz magának, nem titkolja el előle, hogy megfelelően elláthassa.

A sérülések egy idő után ritkábbá váltak, de Mahiru, bárhogy igyekezett tartani magát legalább a barátja előtt, sokkal többet és látványosabban szenvedett, különösen, ha a szenvedély eluralkodott rajta, és Reichi egy új sebet fedezett fel a karján. Látnia sem kellett a vágást, mert Mahiru bizonytalan, nehézkes mozdulatai, a feltámadó fájdalmat és szúrást nehezen titkoló arca, a fáradtsága és duzzadt, piros szeme árulkodó volt.

Mahiru hiába mosta meg hideg vízzel az arcát és mosolygott, akárhányszor volt együtt a családjával, ez a színlelés nem tartott ki délutánig, és mire Reichivel találkozott, általában belefáradt. Így nőttek fel, de mert Mahiru utálta azt a sokféle érzelmet hordozó, súlyos tekintetet, amit Reichi vetett rá ekkoriban, összeszedte magát, és megpróbált rendes életet élni, örömet keresve minden őt körülvevő apróságban.

Ekkoriban állandóan lefoglalta magát, ha épp nem Reichivel játszott vagy tanult, és egy percet sem hagyott felesleges gondolatokra. Mangát olvasott és a kedvenc alkotója stílusát tanulmányozva megjött a kedve, hogy a saját vázlatfüzetébe a kert látképe és a felhős egek sora után néhány embert is lerajzoljon. Valaha, amikor igazán kicsi volt, az anyja sokat rajzolt vele, és büszke volt rá, amikor Mahiru új munkáit látta. Amikor a fia vázlatfüzettel a kezében megrángatta a karját, hogy Nina rá figyeljen, a szemében izgalom és várakozás csillogott, és hosszú idő után először lelkesen beszélt, amíg az asszony a rajzait nézte.

Mahiru ekkor boldog volt. Reichi mellett is sok időt töltött csendes koncentrációval, a vázlataiba merülve, a barátja első önálló zenei kísérleteit hallgatva. Reichi gitározni tanult, és amikor Mahiru érdeklődést mutatott iránta, megígérte, hogy mindent eljátszik neki hétvégente, amit a hét során tanult az iskolában.

Szép időszak volt, de nem tartott örökké, és végül elpárolgott Mahiru boldogsága. Amikor ráébredt, hogy több figyelmet kap Reichi szüleitől, mint otthon a sajátjaitól, nem volt kedve többé a vidám, színes felhők tanulmányozásához. Mahiru egy szót sem szólt, de üres tekintette és minden friss sebe azt ordította, figyelj rám.

Később megbánta ezt az önzést, mert szentül hitte, hogy fájdalmat okoz vele az anyjának, és csalódást az apjának, arról pedig, hogy az egyetlen barátja vagy a testvérei mit szólnának hozzá, nem is akart gondolkodni.

Mahiru keserűen nyugtázta, hogy nincsenek testvérei többé. Senki sem szidja le vagy nyújt neki vigaszt Reichin kívül, ezért nagyon érzékeny volt rá, hogy a saját gyengesége minden nyomát ruhával takarja előle.

Akkor, ahogy egymást ölelve feküdtek, és a karja ott nyugodott Reichi mellkasán, mégsem aggasztotta őt, hogy a csupasz bőrét látja. Már nem volt gyerek, Reichi pedig nem várt magyarázatot tőle: rá sem nézett Mahiru karjára, hogy ne hozza zavarba. A vállára hajtott feje, az arcát csiklandozó jó illatú haja és a fokozatosan keskenyedő meztelen felsőteste amúgy is jobban lefoglalta.

Ahogy jobban megnézte, halvány harapást vett észre Mahiru bal vállán. Reichi már szelídebben, zavartan mosolygott, a látványától több különböző érzés öntötte el. Mahiru az övé volt, ezt bizonyította az a néhány vörös folt és a hozzá simuló, vékony teste, de amint a vágya lecsillapodott, józanabbul is felmérte a helyzetüket.

– Mahiru – szólította meg halkan, próbálgatva kásássá vált hangját. – Lehetne, hogy ezt most ne mondjuk el senkinek? Mármint, ha a szüleid kérdezik, ne hazudj... Csak nem lenne jó, ha mások is tudnák.

Reichi félt, hogy Mahiru nem teljesen azt érti, amit mondani akart neki. Nehezen tudta volna meghatározni az akkori érzéseit, de biztosan tudta, hogy szégyen nem volt köztük. Remélte, hogy Mahiru nem ennek tulajdonítja a kérést, ám az aggodalma felesleges volt. Mahiru okos volt, a látszat ellenére gyorsan következtetett, és helyeslőn bólintott, mielőtt tényleg felelt volna.

– Nem mondom senkinek, Reichi. Nem akarlak bajba keverni és a gyenge pontoddá válni.

Reichi összerezzent. Örült, hogy Mahiru színleg fázásnak értelmezte, és megsimogatta a karját, esélyt adva neki, hogy összeszedje magát. Mahiru előbb mondta ki a fő problémát, mint ahogy pontosan megfogalmazódott benne, és Reichi hálás volt, hogy nem kell magyarázkodnia, de zavarba is hozta, hogy Mahiru ennyire átlát rajta.

Olyan éles eszű kölyök volt, amit el lehetett várni a palotabeli család egyik tagjától. Egy igazán különös felállású, erős és keresett áldottakból álló életközösségben nevelkedett, és mert egészen kiskorától kezdve állandóan fenyegette valami őket, természetessé vált, hogy minden eshetőségre kész legyen, és felismerje, mi jelenthet később veszélyt számára.

Ami a családjával kapcsolatban neki egyértelmű volt, gyakran összezavaró vagy érthetetlen volt másnak, így Mahiru törekedett rá, hogy csupa álmatlanságot mondjon, és sose szoruljon további magyarázatra. Hétköznapiság álcáját viselve a legfeltűnőbb jelenség Mahiru életében az anyja volt, aki ugyanolyan fiatal és szép maradt, mint közel huszonöt évvel korábban, amikor úgy döntött, felhagy az öregedéssel. Inkább Mahiru nővérének nézett ki, mint kétszeres feleségnek és hatgyermekes anyának, ami az embereket gyakran zavarba hozta, Mahiru ezután már feleslegesnek tartotta, hogy szót ejtsen a további részletekről.

Az anyja két férfival élt együtt: az első, törvényes férjével, Fyodor Dostoyevskyvel, akivel majdnem harminc évvel azelőtt érkezett Yokohamába, és az ő apjával, Dazai Osamuval, aki abban az időben megmentette az asszony életét, és azután sem mondott le róla, hogy visszajuttatta őt Fyodornak. Osamu a másik férfi örökké tartó háláját bírta, Fyodor még az sem bántotta, hogy előbb találta meg a feleségét nála: mindent, ami akkoriban történt, az asszony életben maradása miatt képes volt megbocsátani, csak az őt elrablóknak nem kegyelmezett meg. Eleinte csak az asszony felgyógyulása miatt maradtak Yokohamában, de Osamu, aki erős vonzalmat táplált iránta, végül újabb okot jelentett a maradásra.

Együttélésük körülményeit Mahiru sosem kérdőjelezte meg, mert magától értetődő volt számára, akárcsak a szülein és Fyodoron megállt idő, vele együtt arcuk, mozdulataik és szellemük fiatalsága. Mahiru, amióta csak az eszét tudta, ezzel a három legendás áldottal élt, és beleszületett a veszélybe, amit hol az egyikük, hol másikuk ellensége jelentett a palotára.

Fyodor nem folyt bele a yokohamai áldottvilágba, de otthon, Oroszországban még mindig volt tekintélye és hatalma, és olykor előbukkantak régi ismerősök az első, valódi fiatalkorából, akiknek vagy vele, vagy a feleségével volt valami elszámolni valója. Ott volt aztán az anyja: a német születésű asszony igyekezett meghúzni magát, de sok ismeretséget kötött Yokohamában, és a temperamentuma miatt ezek némelyike végül rossz viszonnyá változott.

A képessége is keresett volt, mert ritkaságnak számított a világon: Nina ereje, hogy felgyorsítsa, lelassítsa, vagy, mint ahogy magával és még néhány emberrel, köztük Reichi szüleivel is tette, megállítsa az időt, sokoldalúvá tette, azonban egy felszínes szemlélőnek nem volt más, mint az örök élet és szépség kiapadhatatlan forrása. Épp emiatt esett egykor fogságba és szövődött össze a jövője Osamuval, aki akkor még kezdő nyomozó volt, de mostanra az egyik első embere lett a Nyomozóirodának.

Neki mindig megvoltak a maga sötét ügyei és ellenségei, amiket magával hozott a Dokkmaffiából, és annyi nyomozóként eltöltött év után, ezernyi esettel a háta mögött hatalmas hírnévre tett szert, különleges antiképessége miatt nemcsak Japánban, hanem a tengerentúlon is, Osamunak azonban Yokohamában is épp elég dolga akadt.

Három ilyen hírhedt, erős és különlegesen veszélyes áldott épp elég lett volna, hogy Mahiru is mindenhol figyelemfelkeltővé váljon, de az idősebb testvérei is elég bajt kevertek már, hogyha valaki meghallotta a Dazai nevet, összerezzenjen, vagy megvillanjon a szeme, hol félelemmel, hol beteges kíváncsisággal.

Mahiru, ahogy már hamar megtanulta, igyekezett minél hétköznapibbnak tűnni, és lehetőleg semmit sem felfedni az áldottságából. Mivel a használata látványos tünetekkel járt, Mahiru, ha csak nem egyedül volt, ritkán gyakorolta. Közönséges iskolába járt, elvegyült a képességnélküli gyerekek közt, és ha a vezetéknevét hallva nem látott meg semmi szokatlant a társai arcán, ő sem csinált nagy ügyet belőle. Azonban, ahogy idősebb lett, a neve egyre kényelmetlenebb érzést keltett másokban, és Mahiru ezt nem tudta figyelmen kívül hagyni.

Talán nem az apjához volt köze, hanem a Dokkmaffiához csatlakozott bátyjához, a másik Dazaihoz, de Mahiru óvatosabb lett, és igyekezett még kevésbé magára vonni a figyelmet, hogy neki se essen baja, de ami jobban érdekelte, hogy ne nyisson utat a támadóknak a családjához.

A képessége alkalmatlan volt önvédelemre vagy harcra, mert amíg használta, átmenetileg megvakult, és a teste is lebénult, nem engedelmeskedve az akaratának. Nem támaszkodhatott rá, így Mahiru, akárcsak minden testvére, hamar intenzív önvédelmi és alapvető közelharci kiképzést kapott otthon, és az anyja szerint ijesztően korán megtanult bánni a késsel és pisztollyal.

Mahiru közömbös volt a nagyobb kaliberű lőfegyverek iránt, és általában a küzdelmet sem szerette, de jól célzott, pontosan lőtt, és jól bánt a késsel, bár azt sokáig csak maga ellen fordította. Sosem lett olyan tehetséges, mint az idősebb bátyja, Ichiru, aki addigra igen felelősségteljes munkát végzett a Dokkmaffiában.

Miután a harminc évvel korábbi emberek eltűntek és megfogyatkoztak, és bizonyos kényszerítő körülmények között Mori is lemondott a szervezet vezetéséről, a helyét az anyja képességének köszönhetően akkor már régóta csupán huszonnyolc éves Chuuya vette át, és sikerült a korábbinál is erősebb alapokat biztosítania a szervezetnek azzal, hogy hozzá hasonló embereket vett magához. Ichiru akkor már nyolc éve volt a szervezetben, Mahiru részleges értesülései szerint, mint a kihallgatásokért felelős osztag parancsnoka; átvéve egy korábbi végrehajtó pozícióját, aki még magát Chuuyát tanította. Ichiru ebben a szerepben, a Dokkmaffia földalatti vallatószobáiban tökéletesítette az otthon szerzett tudását, önvédelmi ismereteit Osamu gondosan titkolt, válogatott kínzási- és vallatási módszereihez hasonlóvá formálva. Mahirunak mégsem nem ezt, hanem inkább a terepen szerzett gyakorlatát adta át, így Mahiru higgadt maradt, ha bajba került, hiába fogott volna rá fegyvert a támadója.

Mindez azonban csak feltételezés volt: Mahiru nem tett olyat, amiért vérre menő konfliktusba keveredett volna. Magáért nem aggódott, az életét sosem tekintette nagy értéknek. Inkább csak arra törekedett, hogy a hiánya másoknak ne okozzon fájdalmat, arra viszont nagyon érzékeny volt, hogy a szeretteinek, különösen a számára olyan sokat jelentő Reichinek ne essen bántódása.

Nem volt nehéz kikövetkeztetnie, mi lett volna, ha nem megfelelő körökben hallanak kettejük szoros viszonyáról. Reichi, aki a Chuuyának teljesített szolgálat miatt egészen sötét alakokkal is érintkezett, támadhatóvá vált volna.

Korábban nem lehetett megfogni őt a családjával. A rokonsága kicsi volt, és védte őket az apja rossz híre és a maffiabeli befolyása: sem áldatlan anyjára, sem a nővérével kettejükre nem leselkedett veszély, mert Ryuunosuke ellenségei nem éltek addig, hogy ilyesmit a fejükbe vehettek volna. A megtorlás azonnali és halálos volt, de Reichi, akárcsak Mahiru, nem volt elveszett, és még a képessége használata nélkül is könnyedén meg tudta védeni magát, ha harcolnia kellett. Ilyesmi mind gyakrabban fordult elő, de az edzések és az áldottsága is megtette a magáét: a Fekete pillangó segítségével Reichi a környezete számára felfoghatatlan sebességgel mozgott, hatalmas meglepetést okozva ezzel az ellenfelének.

A képessége belülről nézve nem volt különleges Reichi számára: minden mozdulatát a szokott sebességgel tette, csak a világ látszott állni körülötte. Hatalmas távolságokat vagy magasságokat tudott áthidalni egyetlen lélegzetvétel alatt, de a hatás megszűnt, amint egy élő szervezettel találkozott. Reichi hosszantartó gyakorlással képes volt az áldottságát ilyenkor szinte azonnal újra aktiválni, de ez kifárasztotta: gyakran alig állt a lábán, mire hazatért egy elhúzódó, nehéz küldetésről.

Már le tudta küzdeni a kényszert, hogy az anyját vagy a nővérét akarja védelmezni, mert a lány már azelőtt veszélyes volt, hogy munkába állt a Nyomozóirodában, az anyja pedig mindig számíthatott arra, hogy mint az ismeretségük kezdetén, Ryuunosuke állandóan szemmel tartja, Reichi azonban arról nem mondott le, hogy Mahirura próbáljon meg vigyázni.

A legnagyobb fenyegetést még mindig a hangulatingadozások és az egyedüllét jelentették rá, de Reichi félt, hogy ez megváltozik majd. Mahiru nyakán rikítottak a szenvedélyes, óvatlan harapások, és tudta, hogy előbb-utóbb valamelyikük kénytelen lesz magyarázkodni miatta.

Ahogy nem sokkal korábban Mahiru ragyogó, elvarázsolt szemébe nézett, ez egészen közelinek tűnt, de Mahiru tekintete azóta megváltozott. Háttérbe szorultak a gyengéd érzései, a helyüket ritkán tapasztalt, riasztóan mély értelem vette át.

Reichi nagyot nyelt. Nem egyszerűen meztelennek, ösztönökig lecsupaszítottnak érezte magát Mahiru pillantásától, és örült, hogy még mindig a vállán nyugtatja a fejét, így az egész arcát nem látja. Ez a fiú tényleg lehetett volna a gyenge pontja, ha nem volt az máris: Reichit megijesztette a lehetőség, és az is, hogy az eshetőséget nem utasította vissza.

– Nem lesz semmi baj – mondta nehezen, inkább magát, mint Mahirut nyugtatva, közben szorosabbra fonta a karját a derekán. – Begombolod az inged, én felveszek egy pulcsit, és elfeledkezhetünk róla.

– Nem akarok. – Mahiru keményen felelt, miközben lehengeredett Reichi mellkasáról, és felkönyökölt, hogy a szemébe tudjon nézni. Reichi torka kiszáradt, de nem azt az éles, kérlelhetetlen pillantást kapta, amire számított, hanem valamivel enyhébbet, ami ellentétben állt a szavaival. Előbbi kérlelt, az utóbbi parancsolt, és Reichi nem tudta, melyiknek engedelmeskedjen. – Reichi – mondta halkan, éllel –, meg akarom ismételni.

– Én is. – Reichi oldalra fordult és lehunyta a szemét, amikor forró hullám öntötte el és kezdett elvörösödni az arca. Összerezzent, amikor Mahiru megbökte az orrával, mielőtt gyengéden, gyorsan többször arcon csókolta, végül megállapodott az ajkán. – A frászt hozod rám, Mahi – bukott ki belőle a visszatartott lélegzettel együtt, de Mahiru válasz helyett megcsókolta.

Óvatos, tapogatózó érintés volt, miután az első szenvedély elmúlt, és Mahiru ismét a határaikat próbálgatta. Reichi két kézzel átölelte a derekát, és a félig fölé emelkedett fiút magára húzta a takaró alatt.

Reichi még vörösebb lett, amikor a hasuk és a combjuk is egymáshoz ért, mielőtt Mahiru helyet talált a lábai között, de az érzés rá még nagyobb hatással volt, és hamar elvesztette a kezdeményezést a csókban. Reichi finoman megharapta az ajkát, rövid, éles hangot kicsalva Mahiruból, akinek megremegett a karja, és a csók folytatása közben a mellkasára zuhant, teljes testével Reichihez simult.

Értelmetlen és lehetetlen volt a megkezdett beszélgetést folytatni, újabb tíz percig csak halk, szapora sóhajokkal és egymás elsuttogott nevével kommunikáltak, amíg csókolóztak. Mahiru búcsút mondott a korábbi összeszedettségének, de a váltás szerencsére a fel-feltörő kétségeit is magával sodorta. Reichi nem utasította el, és olyan erősen szorította, hogy valószerűtlennek tűnt az eltűnése.

Mahirut egyébként is riasztotta a jövő: bármilyen fontos lett volna, akkor nem akart törődni a következményekkel, amíg nem kényszerültek kimenni a szobából, és amikor később Reichi nyakára nézett, a sebeit valahogy megnyugtatónak találta. Bizonyíték volt, hogy Reichi az övé, és nincs olyan hatalom, ami elszakíthatná tőle.

Amikor erre gondolt, a halál nem jutott eszébe. Mahiru vele kapcsolatban sosem gondolt a halálra, ehhez túlságosan fájt volna az elvesztése. Azt azonban nem engedhette, hogy bántódása essen miatta, így, miután Reichi felöltözött, gondosan eligazgatta rajta a ruhát, és a saját nyakát is igyekezett az egyébként ritkán végiggombolt inggallérjával eltakarni.

Ennél árulkodóbb volt viszont az a gyengéd, lelkes tekintet, amivel Reichi minden mozdulatát kísérte, az arcán szétterült szégyenlős öröm, a gyakori ábrándozás, a sóhajtozás, és az az újkeletű, nem depresszióból fakadó figyelmetlenség, amiért semmire sem tudott koncentrálni, és azt sem hallotta meg, ha valaki már többször is megszólította.

.

.

.

.

.

Huhú, ez is eljött. Erős kezdés után valami más lesz a következő részben, de ne aggódjatok, izgalmas események veszik kezdetét, és a fiúk romantikus szála is tovább épül. Azt hiszem, minden alapvető információ elhangzott ebben a fejezetben, de később bővül majd, nem akartam mindent egyszerre az olvasó nyakába zúdítani. 

Aki olvasta más írásaimat, főleg a Virágot Chuuyának címűt (az a történet ez előtt játszódik), észrevehet átfedéseket. Muszáj volt annak az eseményeiről is beszéltem, de csak érintőlegesen, nem mesélhettem el egy egész könyvet itt, és nem is volt szükség rá :D 

Remélem, tetszett a rész! Jövőhéten folytatjuk, tartsatok ki, és addig is olvassatok minél több szépirodalmat ♥♥♥