Mahiru az apjával együtt ment el a palotából, a Nyomozóiroda helyett közvetlenül az iskolába. Osamu felmentést kapott az irodai munka alól. Aznapi fő feladata az apai kötelességei teljesítése volt, és megpróbált visszarázódni a rég nem gyakorolt szerepbe, amíg a fiát beíratta.

A saját nevén került az iskola nyilvántartásába, de mert Mahiru háttere kellemetlen kérdésekhez vezetett volna, megegyeztek, hogy egy kicsit elferdítik. Mahiru hálás volt, hogy Osamu a családjuk hosszas külföldi tartózkodását említette, amikor szóba került, miért nem járt az utóbbi két évben iskolába.

Mint sejtették, a tanulmányait nem folytathatta az életkorának megfelelő osztályban. Mahiru a második évfolyamra került, a Reichivel azonos korúakhoz, és a rövid körbevezetés során a termet is meglátta, ahol másnap csatlakoznia kellett a 2–2-es számú osztályhoz. Mindenhol tanítás folyt, így csendes és üres volt az épület, de Osamu és Mahiru is nyitva tartotta a szemét, amíg az igazgatóhelyettes nyomában jártak.

Az út végén Mahiru megkapta az egyenruháját, az órarendjét és a szükséges könyvek listáját; az is rájuk várt, hogy a nagy halom könyvet és néhány füzetet beszerezzék. Mégsem indultak azonnal az álca utolsó darabjai után. Osamu Mahiruhoz fordult az autóban, próbált olvasni a fia tekintetéből. Nehéz dolga volt: Mahiru uralkodott magán, és semmilyen érzelem nem látszott rajta, mióta kiléptek a palotából.

– Tudom, hogy komolyan veszed a nyomozást, de a következő egy-két napban nincs más dolgod, mint beilleszkedni. Könnyebben tudsz megfigyelést végezni, ha kiépítesz pár kapcsolatot és jóban vagy a társaiddal, a legfelszínesebb csevegés is hasznos dolgokat rejthet magában. Ezenkívül szeretném, hogy barátokat szerezz, Mahiru – sóhajtott Osamu. Olyan nehezen mondta ki, amit gondolt, mintha súly lett volna a mellkasán.

Mahiru nem jókedvéből járt újra iskolába, de Osamu reménykedett, hogy nem fogja annyira utálni, és talán komolyan vissza tud rázódni a közönséges diákéletbe. Úgy érezte, a fia hozzá hasonlóan túl hamar nőtt fel, pedig zavartalan, hosszú gyerekkort érdemelt volna. Vitathatatlanul tehetséges és okos volt, néhány év alatt zseniális nyomozóvá érett volna, de még túl korainak tartotta, hogy eltemesse magát az irodában, és állandóan kockáztassa az életét a város békéje miatt.

Osamu különös gyengédséget érzett a legkisebb, egyetlen megmaradt gyermeke iránt. Mahirut egy kicsit jobban óvta és féltette, mint a lányát vagy Ichirut, mert többé egyiküknek sem volt szüksége az oltalmára. Mahiru azonban annyira hasonló volt hozzá, hogy Osamu nem akarta, hogy ugyanazokat a hibákat kövesse el, és minden vesztesége úgy fájjon, mint egykor neki. Azt akarta, hogy legyen választási lehetősége, mielőtt leköti magát és valódi áldott nyomozó válik belőle. Mahiru eddig elutasító volt, de bízott benne, hogy ez változik. Reichi előző évi esete óta az iskola elcsendesedett, talán Mahiru is elkerülheti a konfliktusokat az ottléte alatt.

Osamu tisztában volt vele, hogy veszélyes helyre kerül, de egy szóval sem tiltakozott. Az irodában racionális, hűvös nyomozóesze tudta, hogy ez is ugyanolyan munka, mint a többi. A fia rosszabb helyzetekben is bizonyította a rátermettségét, azonban, mint apa, tudta, hogy bármi várja odabent, Mahiru magára lesz utalva, sem a társai, sem Reichi nem lesznek ott, hogy segítsenek megoldani.

Mahirunak bizonyítania kellett, hogy választott társa nélkül is megáll a lábán.

Az ügy, ami kezdetben helyi furcsaság volt, majd egy öngyilkossági kísérlet miatt a tanárok és a rendőrség figyelmét is felkeltette, véletlenül került az irodához az újságból, amit az egyik nyomozó olvasott kávészünetben az íróasztalánál. Mert gyerekei voltak, a közeli iskola egyik diákjával kapcsolatos hír érdekelte, és miután másodszor is átfutotta, megmutatta az asztalszomszédjának is. Osami már ezt a kétfős, összedugott fejű csoportot találta érdekesnek és lépett oda, hogy meglesse, mit csinálnak.

A cikk rövid volt. Közölte, hogy egy két napja kórházban ápolt diák öngyilkosságot kísérelt meg, amikor megpróbált leugrani a kórterem ablakából, és az ápolók csak nehezen tudták megfékezni. A tettét nem tudta értelmesen megmagyarázni, a megfigyelését szigorították. Még két diákot kezeltek ott ugyanabból az iskolából, az egyik egy héttel korábban, a másik három nappal azelőtt távozott, hasonló tüneteik ellenére ők nem tettek kárt magukban.

A fiú esete hasonló volt egy néhány hónappal korábbihoz, amikor egy másik középiskolás, immár sikeresen végzett magával. A cikk további része a Japánt sújtó fiatalkori öngyilkosságok emelkedését taglalta, kitérve rá, hogy a számok miképp ugrottak meg az utóbbi egy évben Yokohamában is, de a nyomozó nem ezt találta olyan érdekesnek.

Mindhárom kórházi beteg oda járt, ahová Mahiru beiratkozott, és minden előjel nélkül kerültek kórházba a gyengeségtől, amit egyik esetben sem lehetett stresszre vagy valódi betegségre fogni. Erős, egészséges, egymáshoz igen hasonló fiúk voltak, az egyikük áldott volt. Közös vonásuk a gyengeség mellett abban rejlett, hogy néhány hét alatt kifordultak magukból, hajlamossá válva a zárkózottságra, depresszióra, vagy épp agresszióra.

Ilyesmit nem közölt a cikk, de az érdeklődő nyomozó a lánya révén már korábban kiderítette: a fiú, aki megpróbált öngyilkos lenni, udvarolt a lányának, mielőtt magyarázat nélkül faképnél hagyta volna. A nyomozó, aki napokig hallgatta a gyermeke hüppögését, kíváncsi volt, mi lehetett az oka, és először csak érdeklődésből, majd ösztönből fordította arra a szabadidejét, hogy a cikkben taglalthoz hasonló eseteknek utánanézzen.

A középiskolák kényesek voltak a hírnevükre, de négy másikban találkozott ilyesmivel az elmúlt egy évben, Yokohama északi felétől egészen a központjáig, azzal bezárólag, ahová az iroda végül Mahirut irányította. Keveset tudott meg a sajtóból, de mert minden érintett iskola áldottiskola volt, arra gyanakodott, hogy egy képességhasználónak is köze lehet hozzá. A feltevés nem volt megalapozott, sokéves érzék diktálta, viszont az iroda akkor nem bővelkedett megbízásokban, és Kunikida úgy döntött, foglalkozhatnak a dologgal.

A tanári kar mindenhol változatlan volt, és az iskolák közt nem voltak átfedések, ezért úgy tűnt, az áldottat a diákok közt kellett keresni. Átiratkozási jegyzékekre vártak, miközben Mahiru beépítése zajlott. Egyikük sem tudta pontosan, mit keresnek, Osamu azonban féltette őt, mert a teóriát elfogadva egyértelműen volt, hogy főleg fiúk az ismeretlen képesség elszenvedői.

Bízott benne, hogy Mahiru anélkül akad nyomra, hogy baja esne, de azt sem bánta volna, ha egy-két hét alatt kiderül, hogy nincs szó semmilyen áldottról, hiába tudta, hogy ekkora véletlen egybeesésben kár reménykedni.

Mivel az érthetetlen betegség dél felé terjedt, igyekeztek a jelenlegi helyén elcsípni, ezzel együtt megpróbálták a nyomát visszakövetni. Tokió legdélebbi pontján egy és negyed éve számoltak be hasonló esetről, de nem keltett nagy figyelmet, és mert csorbította az iskola megbecsülését, a nyomozóknak nehéz volt a helyi vezetőséggel kapcsolatba lépni.

Mahirura hosszas megfigyelés várt, kénytelen volt felkészülni akár több hetes ott-tartózkodásra. Reichi tompította az első dühét, de egészen nem felejtette el, és rengeteg erejét felemésztette, amíg próbált a helyzetbe beletörődni.

A saját dolgát nehezítette a makacskodással, mégsem örült, amíg az apját hallgatta. Osamu reménykedett, és ő utálta elkeseríteni, de túlságosan kimerült egy újabb hazugsághoz.

– Ne kérj lehetetlent, oké? Megteszem, amit tudok, de nem azért vagyok itt, mert tényleg tanulni akarok, vagy meg akarnék próbálni beilleszkedni. Az egész csak nyűg – sóhajtott. – Írhatom a hülye házi feladatokat meg készülhetek értelmetlen dolgozatokra, amikor pontosan tudom, hogy három hét múlva nem fogok ide járni! Így ne várd, hogy barátkozzam velük, papa, felesleges. Ezeket a gyerekeket többé nem fogom látni.

– Nem biztos – felelte Osamu. Fél kezét az ölében, a másikat a kormányon nyugtatta, de csak támaszkodott, amíg a szélvédőn át a parkolóba nézett. – Nekem se kötődik minden kapcsolatom az irodához.

– De neked Chuuya-san az egyetlen barátod. – Mahiru lehajtotta a fejét, hogy halvány, akaratlan mosolyát Osamu ne lássa. Osamu halkan nevetett, de Mahiru nem mert ránézni, így sejtelme sem volt, milyen érzelmek látszódnak eközben az arcán.

– Ne légy szemtelen – szólt rá feddés nélkül. – De látod, ő például soha be se tette a lábát az irodába, és nem szűnt meg a kapcsolatunk. Te se gondold a sajátjaidat már előre reménytelennek.

Mahiru nem akart ellenkezni, a beszélgetés sehova sem vezetett volna. Hiába magyarázta volna Osamunak, hogy neki nincs szüksége senkire Reichin kívül, úgy érezte, bármit mond, valójában nem értette volna meg.

Osamu felszínesen bárkivel kedves tudott lenni. Ey naivabb ember ezt őszinte érdeklődésnek, flörtnek, barátságnak gondolta volna, de nehezen bízott másokban, és figyelt arra, hogy a lehető legkevesebbet osszon meg magáról. Az eltelt évtizedek ellenére is Chuuya maradt az egyetlen bizalmasa. Osamu még akkor is számíthatott rá, amikor Chuuya meg akarta őt ölni: pusztán a bosszúvágya elég biztosíték volt, hogy Chuuya életben tartja őt, amíg ő maga elégtételt nem vehet rajta.

Osamu mindig számolt vele, ahogy Mahiru Reichivel, és hagyatkozhatott az egykori társára. Chuuya megenyhült iránta, és az első gyermeke születése után meg is bocsátott neki. Ehhez köze volt Hana nyugtató kisugárzásának, de később áldottság sem kellett, hogy kettejüket összehozza. A viszonyuk továbbra is csipkelődő, ám ezzel együtt tisztelet- és szeretetteljes volt, és Osamunak egy ilyen ember mellett nem volt szüksége más bizalmasra.

Mégsem akarta, hogy Mahiru ugyanazon menjen át, mint ő, és az életét egyetlen ember kezébe helyezze. Reichi jó társa volt, Mahirunak azonban jót tett volna a hétköznapi gyerekek közelsége. Aina halála óta kivonult a társadalomból. Egészen elfejeltette, hogy kell korabeliként viselkedni, annyira hasonlóvá akart válni hozzá.

Reichivel elengedte magát, mert együtt nőttek fel, és mellette felvillant egy-egy részlet a gondtalan tizenéves gyerekből, de Mahiru az elmúlt nyáron megkeményedett és hideg lett. Rémisztően könnyen vált az egykori ifjú végrehajtóhoz hasonlóvá, ha a helyzet úgy kívánta.

Osamu nem ilyen jövőt szánt neki, ezért igyekezett, hogy mindent megkapjon, amire egy tinédzser vágyhat, de ez nehéz volt, ha Mahiru minden kísérletét elutasította. Meglepte, amikor Mahiru felnézett rá, és még mindig mosoly játszott az ajkán. Összekulcsolt ujjait szorította az ölében, körmét egyre mélyebbre vájva a kesztyűjébe.

– A mami miatt csinálod, ugye? Tudom, hogy boldoggá tenné, ha visszamennék az iskolába. Nem akarom, hogy megint szomorú legyen miattam – mondta Osamu barna szeme helyette az orrára nézve –, szóval megpróbálok normális lenni.

– Épp elég normális vagy. – Osamu hamar túllépett a döbbeneten és visszamosolygott a fiára. – A mami szeret téged, és máris büszke rád, tudod? Nem kell se neki, se nekem bizonygatni, hogy érdemes vagy rá.

– Akkor Kunikida-sannak mutatom meg, hogy képes vagyok egyedül boldogulni. – Mahiru hátradőlt, a biztonságiövet kezdte keresni. – Hová megyünk most?

– Vásárolni, az igazgató egy egész halom könyvet kért tőlünk. – Osamu is az övért nyúlt, mielőtt a motort beindította volna. – Ha akarod, később elviszlek Rei-kunhoz – mondta vidáman –, úgyis beszélni szeretnék az anyjával.

– Mégis miről? – Mahiru elsápadt, hiába tudta, hogy nem tett semmit, amiért aggódnia kellett volna.

– Csak csevegünk, fiam. Ru-san a barátom.

Osamu igazat mondott, hiába nem volt olyan bensőséges a viszonya az asszonnyal, mint Chuuyával. Rut, akárcsak Chuuyát, még a Dokkmaffiában töltött fiatalkorából ismerte. Az asszony mindig barátságos volt hozzá, így a viszonyuk később sem szakadt meg, és Osamu egyik utolsó tetteként kisegítette őt, mielőtt egy hónapon belül elment a maffiából.

Ryuunosukét és Rut a közbenjárása ismertette össze, amikor Mori egy hasonló belső vizsgálatot rendelt el, mint amire Chuuya is kényszerült a fegyvertolvajok miatt. Mindenki gyanú alá került, akinek bejárása volt az irodákba, és az akkoriban ott takarító fiatal lány sem volt kivétel, a maffiafőnök, mint gyanús alakot, több hétig megfigyeltette.

Osamunak nem volt kedve ezzel törődni, de, mert tudta, hogy ártatlan, a megfigyelését a szolgálatában álló Ryuunosukére bízta. Ő el sem mozdult a lány mellől, az őrizet idejére beköltözött a lakásába, Ru pedig, hogy a kéretlen társaság meg ne bolondítsa, előbb nem vett róla tudomást, majd az első együtt töltött nap végén beszélni kezdett hozzá.

Ryuunosuke végül megtört, és röviden felelgetni kezdett, ami a hétköznapi tevékenységek végzése közben, gőzölgő teáscsészék felett valódi társalgássá alakult. Az első hét végére kevésbé volt kényszerű az együttlétük, és mire a megfigyelések véget ért, a viszony Ryuunosuke részéről sem volt köztük ellenséges.

Ru, aki nagyon türelmes volt, szimpátiát érzett iránta, és nem hagyta, hogy a nehezen kialakult kapcsolatuk a munka végeztével megszűnjön. Kitartó volt, Ryuunosuke pedig nem utasította el, és kierőszakolt együttlétük végül önkéntessé vált, a fiú maga hívta el Rut egy hónap múlva az első randevúra.

A találkozásukról Mori tehetett, de a kapcsolatuk Osamunak volt köszönhető. Ru nem bánta meg, hogy a barátja akkoriban az öngyilkossága tervezgetése mellett abban lelte a legnagyobb örömét, hogy a magánéletét befolyásolhatta.

Osamu nem akart nekik rosszat. Volt egy sejtése, hogyha ők ketten nem is jó, mindenképp tanulságos hatást gyakorolnak majd egymásra, arról nem is álmodott, hogy a játéknak egy hosszú házasság és két gyerek lesz a vége. Nina is általa ismerkedett meg Ruval, és lett az elválaszthatatlan barátnője, de a történet olyan régi volt, hogy Mahiru csak nagyon keveset tudott róla.

Nem először fordult elő, hogy Osamu benézett az asszonyhoz, amikor Mahirut Reichihez kísérte, de akkor a fiúk kisebbek voltak. Természetesnek tűnt, hogy a szüleik elkávézgattak a nappaliban, amíg ők játszottak, később pedig annyira lefoglalta őt Reichi, hogy az apja jelenlétéről gyakran megfeledkezett.

Nem firtatta, mert a két család jó viszonyt ápolt egymással, de amióta Reichi és ő egy pár voltak, másképp hatott rá, has szüleiket együtt, beszélgetni látta. Mindig úgy érezte, róluk folyik szó, ami idegesítette. Nem szeretett zavarba jönni, de amikor elcsípett egy-két mondatot, a felnőttek csevegésének sosem volt köze hozzájuk.

Mahiru korábbi sápadtsága múlóban volt, Osamu válasza visszacsempészte a színt az arcára.

– Jó – egyezett bele, mintha befolyásolhatta volna az apja szándékát az esetleges elutasítással. – Köszönöm, papa – tette hozzá, de többet nem szólt, bármilyen sok minden jutott eszébe.

Az ügyről nem volt érdemes tovább beszélni. Az iskolában tett egyórás látogatás alatt semmi gyanúsat nem tapasztaltak. Az útjuk onnan egy tankönyvboltba, a közeli plázába, ott pedig végül Mahiru kérésére egy rendes könyvesboltba vezetett. Osamu arra hivatkozva, hogy megérdemli a fáradalmaiért, elengedte, hogy válasszon valamit magának, és Mahiru korábbi morcosságát feledve, lelkesen csillogó szemmel, a kezében két könyvvel tért vissza hozzá. Olyan várakozón nézett az apjára, amikor választásra kérte, hogy Osamu végül mindkettőt megvette neki, a verseskötet és az újabb Ito Junji manga is a csomagok közt végezte.

Mahirunak megvolt a legtöbb holmija iskoláskorából, de kapott néhány új dolgot is, amire szüksége lehetett, mintha nemcsak a nyomozás várható tíz-húsz napjára, hanem egészen hosszú időre készültek volna.

Mahiru általában nem szerette a vásárlást, de a szokatlan időpont miatt kevesen voltak a bevásárlóközpontban és minden üzletben nyugodtan tudtak válogatni.

Mahiru, amikor már mindennel végeztek, lefékezett az egyik kirakat előtt és berohant a boltba. Osamu a csomagjaival meg sem kísérelt utána menni, de Mahiru öt percen belül megjelent mellette egy kis szatyorral, aminek tartalmáért hajlandó volt minden készpénzétől megválni.

– Ez meg..? – Osamu kíváncsi volt, mi keltette fel az érdeklődését, de Mahiru nem felelt egyenesen.

– Ajándék Reichinek – rázta a fejét mosolyogva.

Gondolkodóba ejtette Osamut, mert egy olyan stílusú ruhaüzlet előtt álltak, ahová inkább a kislányait, mint Mahirut vitte volna, de végül vállat vont és nyugtázta a fia választását.

Mivel sok időt töltöttek vásárlással és az üzletek közti utazással, a városban ebédeltek hazatérés előtt, otthon csak teát és néhány kekszet ettek uzsonnára a család két megmaradt tagjával. A lányok iskolában voltak még, mire megérkeztek.

Először Ninával találkoztak az előcsarnok végén, aki mindkettejüket puszikkal üdvözölte, miközben elvette a csomagokat tőlük, és a későn érkező cselédlány kezébe nyomta.

A ház személyzete szinte láthatatlan volt az ott élőknek, megmutatva, mindegyikük milyen jól érti a dolgát. A gyermekek nevelőnőjét, Nina első szobalányát és a házvezetésért tulajdonképpen felelős szakácsukat leszámítva mind úgy dolgoztak, hogy sosem találkoztak közben a palotacsaláddal, a takarítást, mosást és rendrakást mintha szorgalmas manók végezték volna. Azonban a személyzet minden tagjának szigorú vizsgán kellett átesnie, mielőtt munkát kapott a palotában. Fő oka az volt, hogy az alkalmazottak a folyton otthon lévő Fyodort ne zavarják a munkában, és hogy a féltékenykedő Nina is megnyugodjon.

Amióta egyszer, a Yokohamában töltött első években egy új szobalány került a palotába, és szemtelenül kikezdett Fyodorral, Nina nagyon szigorú volt az alkalmazottakkal, és a vele szemben mutatott legkisebb tiszteletlenség vagy a két férfi iránti túlzott figyelem is súlyos következményekkel járt rájuk nézve.

Az évek során a ház személyzete kipróbált, megbízható emberekből állt, akikre a végső igent Fyodor mondta ki, miután a képességeiket Osamu és Nina minden szempontból megvizsgálta. Egy gondolatot sem kellett vesztegetniük arra, vajon jól végzik-e a munkájukat, így Nina úgy bízta a szatyrokat a cselédlányra, hogy tudta, anélkül is a megfelelő helyre kerülnek, hogy utasítást adna rá, mintha ő maga cselekedett volna.

Miután a kezük szabad volt, átölelte Mahirut, és valamivel hosszabban maradt Osamu karjában. Kézen fogta a férjét és Mahirut is kérte, hogy kövesse, közben egyre vidám, érdeklődő pillantásokat vetett a fiára.

Nina tudta, hogy Mahirut egy darabig ritkán fogja látni. Ez alig különbözött az addigi, Reichi és a saját szobája közt ingázó életétől, de az új iskola miatt hétköznap többé nem tért haza, és az asszonynak a távollét biztos tudatában hiányozni kezdett. Összecsomagolta Mahiru néhány holmiját, amivel kihúzhatta négy-öt napig az Akutagawa házban, éppen olvasott, a futonja mellett hagyott könyvéről, és egy plüssállatról sem feledkezett el. Mahiru nem szerette, ha a tudta nélkül bementek a szobájába, de nem volt titkolnivalója, és az anyja elég jól ismerte ahhoz, hogy minden szükségeset összeszedjen neki egy táskába.

Négyesben voltak Fyodorral a szobájához közeli, ritkán használt teázószobában, és olyan könnyed semmiségekről beszélgettek, amik egy közönséges családban fordulhattak elő az ebédlőasztalál. Úgy tűnt, az a sok megrázó esemény, Osamu munkája, Fyodor békés, de kimerítő élete, és még Nina összes külföldi kapcsolata is messze van tőlük, a család szentségét nem tudta megtörni a palotában.

A gyerekekkel töltött uzsonnákon munka és megoldandó problémák nem kerültek szóba. A ház urának és úrnőjének saját teaszalonja volt ilyen megbeszélésekre, ahol Nina nem egyszer Chuuyát és Morit, Fyodor pedig komoly ügyekben Osamut fogadta. Sok fontos döntést hoztak meg odabent, ami befolyásolta a családjuk, Ryuunosukéék, vagy épp a Dokkmaffia sorsát, ilyesmire azonban nem készültek Mahiruval, az asszony egyszerűen örült, hogy hosszú távolléte előtt még utoljára látta.

Nagyobb ügyet csinált belőle, mint kellett volna, de az utolsó gyermeke kezdett eltávolodni az otthonától, és az örökké fiatal asszony erre nem volt felkészülve.

A képessége miatt az képzelte, a világ összes ideje rendelkezésére áll, de Mahiru felett nem volt hatalma, és az ösztönös függetlenedési kísérleteit sem tudta megfékezni. Japánban még messze volt a nagykorúságtól, de Mahirunak közeledett a tizennyolcadik születésnapja, és Nina európai gyökerei miatt úgy érezte, a fia a felnőtté válás küszöbén van, nem sok kell, hogy valamilyen okból őt is elveszítse.

A gyermekeik felnövése és elköltözése természetes volt. Nina addigra igazán megszokhatta volna, mégsem nyugtatta meg, hogy egyre hamarabb távoztak a szülői házból, mehettek akár a szomszéd kerületbe, vagy egy másik országba.

Szorosan megölelte és megsimogatta Mahirut az ajtóban, amikor délután búcsúzkodtak indulás előtt. Mahiru egyik lábáról a másikra állt, összepréselte az ajkát, fejét az asszony vállára hajtotta. Az érintése, az illata, még az ékszercsörgése is ismerős és megnyugtató volt, de amikor elengedték egymást, felfedezett valami szokatlant a mosolyában.

– Sok sikert, szívem – szorította meg a kezét az asszony. – Rut üdvözlöm – fordult Osamuhoz még mindig Mahiru kezét fogva –, mondd neki, hogy hétvégén várom! Titeket is, Mahiru – mondta a fiának.

Eleresztette, tett egy lépést hátra, és alaposan megnézte az inget, pulóvert és vasalt nadrágot viselő Mahirut, aki Osamuhoz hasonlóan annyira megszokta ezt az öltözéket, hogy hazaérkezve sem volt kedve azonnal kényelmesebbre cserélni.

– Megnőttél – mosolygott a váratlan észrevételen. Mahiru beleegyezést mormolt, a változást magán nem vette észre.

Régóta nem figyelt oda a teste változásaira, korábbi mélypontjain legkevésbé a kinézete érdekelte. Nőtt néhány centit tavasz óta és a válla is kiszélesedett, de az alkata változatlanul törékeny volt, és Reichi magasságát sem tudta utolérni.

Reichi továbbra is fel tudta venni őt, és Mahiru élvezte, hogy a karjában hordozza. Akkor azonban sokáig kellett várnia az érkezésére. Már a Ruval beszélgető Osamu is hazament, és egészen rájuk esteledett, de Reichi nem érkezett meg, és Mahiru kezdett nyugtalankodni.

Szerencsére azelőtt kapott tőle üzenetet, hogy a képességét használta volna. Az Áldott vakság kettejük közt vészhívóként működött, és ha túl sokáig leselkedett volna utána, Reichit csak megijesztette volna.

– Rei még egy darabig nem jön – mondta Mahiru Runak, miután válaszolt az üzenetre. Az asszony abbahagyta a hajszárítást, hogy a zúgás ne tompítsa Mahiru hangját és a nyitott fürdőszobaajtó felé fordult a nagy fali tükörtől.

– Megsérült? – Ru, mert maffiafeleség volt, a helyzetet gyakorlatiasan kezelte. Aggódott és haragudott a fia kimaradásai miatt, de ezt háttérbe szorította, amíg az állapotáról tájékozódott, és csak azután zúdította a nyakába, hogy Reichi megérkezett, és ő az esetleges könnyű sérüléseit ellátta.

Belefáradt, hogy veszekedjen vele, és már több tíz éve nem sírt, ha vérző sebeket látott. Osamu és Ryuunosuke mellett nőtt fel, a házasságban pedig megtanulta, hogyha ilyen életet választott, értelmetlen örökké aggódnia a férjéért.

Csak az számított neki, hogy a Ryuunosukét lassan sorvasztó betegséget megállíthassa, ebben nyújtott segítséget Nina képessége. Ryuunosuke állapota nem romlott tovább, minden más sérülése pedig kezelhető volt, saját képességei és a felesége szorgos ápolásának köszönhetően ritkán esett egy napnál tovább ágynak.

Reichi más volt. Forrófejűsége miatt a kelleténél gyakrabban került bajba, de amióta komolyabb összetűzések fenyegették egy középiskolai verekedésnél, több más mellett harcművészetet is tanulni kezdett, hogy talpon maradjon. Az idősebb bátyja, Chuuya foglalkozott vele, ha ráért néhány órára, de amíg Reichi ezekről az edzésekről is zúzódásokkal és fájdalmakkal tért haza, Ru nem sokat várhatott tőle.

Azt hitte, a fia egy idő után ráun a hóbortjára, de a maffia iránti érdeklődése valódi megszállottsággá változott, aminek továbbra is a gyermekkori támadás volt a mozgatója. A Manipulátor képessége maradandó nyomot hagyott Reichin, és minden igyekezet hiábavaló volt, hogy ezt visszafordítsa.

Ru tűrt, és kevesebb szitkot zúdított a fiára, mint amennyit érdemelt volna. Képmutató lett volna, ha bántja azért, amit a férje is tett, főleg, hogy tudta, Reichi sokkal nagyobb biztonságban volt nála.

– Azt mondta, nem, csak egyelőre nem tud hazajönni – idézte Mahiru az üzenet szövegét Runak. – Valami gyerekkel van bent, de igyekszik – tette hozzá, miközben a telefonjára sandított, de Reichi nem adott ismét hírt magáról.

– Megőrjít – sóhajtott Ru. Kézbe vette a hajszárítót, amit jelzéskértékű volt Mahirunak, hogy véget ért a beszélgetésük. – Mondd meg neki, hogy vacsorázzon – kérte, mire Mahiru bólogatni kezdett. Ő és az asszony már megvacsoráztak, hiába vártak volna a család két távollevő tagjára.

Ryuunosuke dolgozott, és jóval éjfél után tért haza a feleségéhez, de Reichi szerencsére ennél hamarabb érkezett. Látszólag sértetlen, de kimerült volt, az érkezésére előbújt Mahirut is csak gyengén ölelte meg, miközben kilépett a cipőjéből az előszobában.

– Mi történt, Rei?

Ru égve hagyta a nappaliban a villanyt, Mahiru így oda, és nem egyenesen a szobájába vezette. Leült Reichi mellé az alacsony kanapéra és a fényben újra, alaposan is megnézte őt. Kis, mélyvörös folt volt az arccsontján, ami másnapra szilvalilává sötétült, de ezt leszámítva épségben volt, és úgy tűnt, a zúzódás sem zavarja.

Reichi hátradőlt, kinyújtotta a lábát és lehunyta a szemét. Mahiru megfogta a kezét, ő megszorította és összefűzte az ujjaikat, biztosítva róla, hogy figyel rá, bár a szemét továbbra is csukva tartotta.

– Összeszedtem egy fiút, de nagyon csúnyán megsérült, és bent voltam vele a kórházban, mielőtt a bátyád hazaküldött és átvette tőlem.

Reichi felsóhajtott. Nem szerette a problémás munkákat. Mivel a gyerek egy keresett áldott volt a város keleti sarkában, nagy ellenállásra számított: nem volt oka harc nélkül vele tartani a Dokkmaffiába.

Több kis banda próbálta megkaparintani őt a ritka képessége miatt, de egy darabig mindegyik elől meg tudott szökni. Reichi is hosszas kutatás után találta meg alkonyat után, amikor a parancs szerint vissza kellett térnie a külvárosból.

Nehezen azonosította be, mert az odakint Árnyéknak becézett gyerek személyleírása rengeteg alsó-középiskolásra illett volna, végül mégis meggyőzött róla, hogy a célpontját látja, és az alacsony fiú nyomába szegődött.

Reichi nem tapasztalt olyan ellenállást, mint amit a megjelenése ki szokott váltani másokból. A fiú zsebre tett kézzel, egyik cipőjével egy kavicsot görgetve végighallgatta, és egészen könnyen ráállt, hogy vele tartson a Dokkmaffiába, Chuuya fennhatósága alatt ugyanis védve volt az őt megkörnyékező bandáktól.

Meglepően barátságosak és közlékenynek bizonyult, nem egyezett azzal, ahogy Reichi őt képzelte. Elmondta, hogy Kiyónak hívják, és a képessége hiába érdekes, ő nem akar vele harcolni, és szeretne kimaradni minden kerületi konfliktusból.

Szerény, érdeklődő arccal nézett fel Reichire, és tényleg nem tűnt egy gyerekbanda jövőbeli tagjának. A szeme tiszta és kedves volt, a hangja őszintén csengett, és Reichi hasonló fáradtságot érzett belőle, mint ami őt szokta meglepni időnként. Kiyónak tényleg elege volt, hogy különböző durva, idősebb gyerekek folyton a nyomában jártak iskola után. Árnyékmanipuláló erejének hála néhányszor meglépett előlük, de ez még inkább feltüzelte a bandákat, jó lehetőséget láttak benne.

Kiyo nem szerette, hogy állandóan bujkálnia kell előlük, és ideiglenes otthonától, egy midori kerületben lévő árvaháztól is szívesen megszabadult volna. Naivan és könnyen bízott meg Reichiben a jó kisugárzása és nyugtató szavai miatt, és elindult vele a kikötő felé, amikor egy másik gyerek toppant elé az utcán, és szó nélkül úgy megütötte, hogy a falnak tántorodott.

Két másik, sötétből előbukkanó társa elkapta Kiyót két oldalról és elvonszolta Reichi közeléből, miközben a harmadik tovább ütötte és szitkokat zúdított a fejére. Kiyo nem tudott védekezni, mert szorosan fogták, és mivel besötétedett, a fiúk nem vetettek árnyékot, amibe belelépve a képességét aktiválva kiszabadulhatott volna.

Jó pár ütést elszenvedett, mire Reichi elintézte a támadóit, és a földön fekvő, szitkozódó kis gengszterek közül a felrepedt szájú Kiyót felhúzta. Alig vérzett, de nehezen állt lábra és az oldalát fájdalmas sziszegéssel szorította, amikor Reichi megpróbálta elvezetni. Reichi végül a karjába vette és úgy vitte egy sarokkal távolabb a helyszíntől, hogy egy autót hívjon a maffiából maguknak.

Az ellenséges szervezet tagjaival nem ért rá törődni, de Kiyót kifaggatva megtudta, hogy az őt megtámadó fiú többször küzdött vele, hogy meghunyászkodásra kényszerítse, és egy kis bandába vigye, a rajtaütés pedig azért sikerült, mert egy sötét, árnyékok nélküli helyen kapták el őt.

Kiyo, ha belelépett valaki árnyékába, uralma alá tudta hajtani a testét, és mert egyszerre akárhány embernél képes volt rá, könnyen megvédte magát a támadóktól, ellenfeli viszont rájöttek a gyengédségére és kihasználták. Ha Reichi nem zavarja össze a tervüket, Kiyót félholtra verve magukkal vitték volna.

Reichi gondoskodott róla, és kórházba vitette, mert valami belső sérülést szenvedett, és az út vége felé közel volt az ájuláshoz. Sokáig maradt a maffia épületében, amíg jelentést tett az esetről, és a Kiyo feletti további ítéletet várta.

Chuuya megnyugtatta azzal, hogy biztonságba helyezi, és a gyermekfelügyelet terhét levette a válláról. Szigorúan hazaküldte Reichit, utasítást adott Ichirunak, hogy amint a fiú szállítható állapotban lesz, vigye át a fiatalabb Osamu lakásába, aztán visszavonult az irodájába, és becsukta az ajtót.

Chuuya lerogyott a főnök székébe, könyökével félresodorta az asztalon hagyott kalapját és halkan káromkodott, amiért a valódi maffiafőnök elment és magára hagyta. Chuuya az a fiatalabb, másik világból érkezett Chuuya volt, aki a szökött Osamuval együtt nevelkedett az Akutagawa családban.

Ő nem tudott boldogan élni a Dokkmaffia nélkül, így a sikertelen kísérletek után idősebb Chuuyához fordult, és tanácsot kért tőle, mégis mihez kezdjen. Ekkoriban Mori volt a Dokkmaffia vezetője, szóba sem jöhetett, hogy tudomást szerezzen az ottlétéről, és mert hatalmas külső- és életkorbeli eltérés volt a két fiú közt, kis Chuuya nem tudta helyettesíteni az idősebbet, ha épp harcolni támadt kedve, neki meg városon kívül volt dolga. Azonban megegyeztek, hogy foglalkozik vele, később pedig alkalom adódott, hogy visszajuttatása őt a maffiához.

Egy, a Dokkmaffiát ért támadás ellen Mori kénytelen volt magát és az embereit Nina képességével megvédetni, nehogy az ellenséges áldott semmivé fiatalítsa őket, ha behatol a központba. Gondosan szervezett közös munkával végül csapdába csalták és ártalmatlanították, Nina pedig leszedte a képességét a maffiózókról, de amikor Chuuyára került a sor, ő nevetve elutasította.

Nina többször felajánlotta neki, hogy megállítja az öregedését, de Chuuya addig az ügyig, huszonnyolc éves koráig nem élt ezzel. Az egy hét kísérleti örök fiatalság viszont nem rémítette meg, és a Relatív idő pecsétje rajta maradt.

Amikor a fiatalabb mása utolérte őt, a kisebb Osamuval együtt szintén Ninához folyamodott az öregedést megállító Relatív időért, a két Chuuya így képes volt rá, hogy egymást helyettesítse, ha a maffiafőnöknek túl sok volt a dolga.

A kisebb Chuuya azóta maffiózó volt, hogy a másik felváltotta Morit a vezetői székben, de elfedte a kilétét és sosem kapott nagy megbízásokat, nehogy véletlenül kiderüljön, kicsoda valójában, két Chuuya egy helyen rengeteg gondot okozott volna.

Reichi sem tudta, hogy tulajdonképpen a bátyjával tárgyalt a valódi maffiafőnök helyett, és Chuuyának is meg kellett keményítenie magát, hogy elég közömbösnek hasson. A gyereket csak jobb híján küldette a saját lakásába, mert tudta, hogy az Okasannak nevezett végrehajtó teljesen le van foglalva az árvákkal, a Kiyóval kapcsolatos további teendőket majd később, Chuuyával akarta megbeszélni. Az azonban egyértelmű volt számára, hogy Kiyo nem olyan gyerek, aki bármilyen szervezetben boldog lett volna; nem erőltette, hogy a kelleténél tovább a maffiában maradjon.

Chuuya egészen hajnalig maradt odabent, reggel pedig észrevétlenül távozott, hogy a valódi vezető felválthassa. Ki akarta aludni magát, mielőtt bármit tett vagy mondott volna, mert fárasztó volt egész nap az embereinek, de még a saját testvérének is hazudni. Tudva viszont, hogyha Reichi rájön a csalásra, az újabb bonyodalmakat teremtett volna.

Mivel rá tudta venni, hogy hazamenjen, érte nem aggódott. Reichi észre sem vette a sérülését, amíg meg nem kérdezte, hogy már megint mi történt az arcával, és akkor is csak káromkodni kezdett, hogy a hülyegyerek, aki Kiyót megtámadta, őt is hogy elcsúfította.

Reichi elégedetlen képet vágott, amíg beszámolt Mahirunak, de a vonásai kisimultak, amint először ránézett.

– Ne aggódj, Mahi, én megvagyok – mondta, miközben a kezét simogatta –, csak éhes vagyok, és szeretnék veled aludni.

Közelebb ült Mahiruhoz, aki, miután alaposan megnézte őt, és a szavait igaznak találta, a vállának dőlt és arcon csókolta.

– Neked milyen napod volt? – sóhajtott újra Reichi. Kellemes meleg öntötte el, feloldódva a fizikai fáradtságban. A kezét Mahiru combján nyugtatta, kitapintva a lábát a vékony pizsamaalsón át.

– Mom csinált vacsorát, hozzak neked? – Mahiru készült felállni, de Reichi visszanyomta maga mellé és a fejét rázta.

– Hagyd, majd mindjárt elintézem. Inkább mesélj, koala – adott egy puszit az arcára békítően. – Mit csináltatok a papáddal?

– Főleg vásároltunk, az iskolában nem volt semmi érdekes – kerülte meg a kérdést Mahiru, akit a másnap közeledte kezdett nyugtalanná tenni. Ideje lett volna aludni, de a reggeli fáradtsága sem számított, mindenképp meg akarta várni Reichi érkezését. – Vettem neked valamit, Rei – mondta, mert Reichi annyira kimerült volt, hogy hiába nézett rá, szembetűnő ajándékát nem vette észre.

– Nahát, mit? – Reichi felélénkült, Mahiru erre kihúzta magát, hogy az új pizsamafelsője mintáját lássa.

Fehér pólót viselt, rajta egy eukaliptuszfán kapaszkodó koalával. Ezt meglátva hagyta faképnél Osamut az üzlet előtt, mert a sokat emlegetett koaláról Reichi jutott eszébe.

Tudta, hogy ő feketén kívül szinte semmi mást nem visel, de úgy gondolta, rajta is szívesen látná. Megkönnyebbült, amikor először érdeklődés, majd a felismerést követő lelkes mosoly terült szét az arcán.

– Ó, te bébi koala, hát nem tudtad a valódi formádat tovább titkolni? Nagyon aranyos – simogatta meg Mahiru combját. – Szeretem rajtad.

– Nem vagyok aranyos! – vágott vissza Mahiru. Felfújta az arcát, mire Reichi megbökte, és a pukkanást hallva nevetni kezdett.

– Dehogynem, még jobban! – Egész napos fáradtságát és rosszkedvét feledve magához ölelte Mahirut és nyomott pár csókot az arcára és a szájára, amivel hamar sikerült kibékítenie. – Gyere, bébi – ismételte –, vacsora után összeállítom a holnapi ebéded.

– Lesz benne tojástekercs? – Mahiru felállt és követte a konyhába. A korábbi dédelgetés okozta jókedve kitartott, és az iskolára emlékeztető ebéd sem tette tönkre.

– Virslipolip is, ha akarod – mondta Reichi, aki ezalatt előpakolt a vacsorához.

Egészen késő volt, mire mindennel végeztek, és visszavonultak Reichi szobájába.

.

.

.

.

.

Sziasztok~ Mivel az előző részt sem olvasták sokan, feltételezem, ezt sem fogják. Ez most egy nagyon elfoglalt időszak mindenkinek; iskolakezdés, stb., de remélem, hogyha visszanéztek, akkor ez a pár kihagyott rész örömet okoz majd.

Most csak három dolog: kiderült, miért és hogyan jött Mahiru koalasága; irodalmi ajánló, illetve, hogy el ne felejtsem, a következő heti ajánló témája, ami Fyodor Kamasz című írása lesz.

A mostani ajánlóm Fyodor Dostoyevsky első regénye, a Szegény emberek. Nekem az 1965-ös kiadás van meg, remek olvasmány! Nem ez volt az első mű, amit ismertem tőle (valószínűleg közületek senkinek sem; mindenki a Bűn és bűnhődéssel kezdi), de nagyon szerettem, még ha haragudtam is a szereplőkre egész végig. Könyörgöm, egyszer mindenképpen olvassátok el! Fyodor zseniális levélregény műfajban, nem ez az egyetlen műve, ahol bebizonyítja (pl. Regény kilenc levélben, az is nagyszerű!). Egy életre elég irodalmi ajánlót írtam csak ide, na mindegy.

Folytatás szerdán, legyetek jók~~~

*visszavonul olvasni*