A család visszatérte hamarosan az őszt is meghozta, de a jó idő szeptember közepéig kitartott. Mahiru még nem kezdte el az ősztől tavaszig viselt, feltűrt ujjú ingeit hordani a rövid ujjúak helyett, csak a kesztyűjét cserélte vastagabbra. A kevésbé fázós Reichi ellenben pólóban járt, dzsekit vagy bő pulóverei egyikét csak ritkán, estefelé terített a vállára.

Reichi fő tevékenysége fél éve nem változott: az egyre-másra feltűnő csavargó gyerekeket tömörítő csoportokat figyelte, és amelyiket túl erősnek vagy veszélyesnek ítélt, feloszlatta. Segített egyensúlyban tartani a yokohamai mikrokozmoszt, mielőtt a megerősödő bandák közt valódi háború dúlt volna, vagy szövetkezve egy nagyobb erő a Dokkmaffia ellen fordul, az elmúlt két évben ugyanis megnőtt az illegális bevándorlás, és ezek az emberek sok gyereket hoztak magukkal.

A rossz körülmények több árvát és elhanyagolt gyereket eredményeztek, és Chuuya, mint erre érzékeny vezető, nagy figyelmet fordított a belőlük alakult bandákra. A prostitúciót úgy-ahogy kiszorította a fennhatósága alól, de nem tudott mit kezdeni a gyerekmunkával, a fiatalkori bűnözéssel, a drogokkal és a csempészettel, ami igyekezett megkerülni a maffiózókat. Legegyszerűbb megoldásnak az tűnt, ha a bandákat felszámolja, az esetleges utánpótlást jelentő gyerekeket pedig kiveszi a rendszerből, mielőtt újabb gondot okozhatnának számára.

Reichi továbbra is megfigyeléseket végzett; független áldottak után kutatott, akik Chuuya hasznára válhattak volna. Már betéve tudta a nyomornegyed, a rakparthoz közeli városrészek és a központi utcák hálóját. Csukott szemmel is eligazodott Yokohamában, ha nem kellett kimennie a külvárosba, ahol ritkán volt dolga. Azonban, mivel a Dokkmaffia fennhatósága a külkerületekben, a szárazföld belseje felé fokozatosan gyengült, Reichinek mind távolabb kellett mennie a központtól, hogy az újonnan alakuló, és a már tevékeny bandákat kinyomozza.

Néha több napot töltött el anélkül, hogy betette volna a lábát a maffiatoronyba, az Ichiruval korábban szoros viszonya háttérbe került, amióta a végrehajtó mellett nem akadt dolga. Ichiru ellenben nem mondott le róla. Már megbizonyosodott a tehetségéről, és ezerszer próbára tette a türelmet az unalmas, nagy koncentrációt igénylő munkákkal. Kedvére való volt, hogy bár látta a nemtetszést Reichi arcán, ő ennek nem adott hangot, és a kapott feladatot ellenvetés nélkül végrehajtotta.

Ichiru, aki többnyire mindent egyedül csinált, örült a társaságának. Szemmel is tarthatta Reichit, mint az öccse udvarlóját, de így nézve sem talált semmi kifogásolhatót benne, a magánéletét egyébként sem szerette bevinni a maffiába.

Reichi terepmunkája az újabb és újabb célpontok miatt véget nem érőnek látszott, de Ichiru úgy döntött, amint Chuuya végez a maga dolgával, Reichit visszahívatja magához. Nem volt maffiózó és sem Chuuya, sem Ichiru nem akart szembehelyezkedni Ryuunosuke tilalmával, de ő olyan ritkán fordult meg a Dokkmaffia épületének alsó részében, hogy Reichi még a városban is nagyobb eséllyel találkozott volna vele. Úgy gondolta, ha maga mellett tartja, megóvja egy ilyen konfrontációtól.

Ichiru nem volt öreg és nem volt veszélyben, de tisztában volt vele, hogy bármikor meghalhat. Felelős vezetőként végrehajtósága első napjaitól kezdve, amint hozzászokott az új szerepkörhöz, a méltó örökösét kereste, akit maga mellé véve megtaníthat majd mind a diplomácia, mind a kemény eszközökkel járó információszerzés minden titkára. Ő ugyanilyen nevelésben részesült az évek alatt, amióta felvételt nyert a Dokkmaffiába. Bármennyire tiltakozott, hogy a valódi izgalmakat rejtő terepmunka helyett a torony mélyén, konferenciatermekben és éttermek különszobáiban tevékenykedjen, ennek is meglátta a szépségeit. Felismerte, mekkora súlya van a gesztusoknak és a szavaknak, sokszor hatásosabb fegyverek voltak a késnél és pisztolynál. Ichiru ezekkel jól bánt, mert a vércsoporton alapuló antiképességére harcban nem számíthatott. Az apja, majd később Ryuunosuke képezte, ezt ellensúlyozta a már idősödő Kouyou tanítása, aki Chuuya és Kyouka után Ichirut is magához fogadta.

A japán hagyományok mellett a Dokkmaffia saját hagyomány- és szabályrendszerét is elsajátította, és kifejlődött az érzéke, hogy az ilyen munkára alkalmas jelölteket meglássa a maffiózók közt. Reichi, bár forrófejű volt, jó érzéke volt az emberekhez. Épp olyan könnyen tudott könyörületes, mint rendíthetetlen lenni, már csak azt kellett megtanulnia, mikor melyik viselkedés célravezető, rossz döntés esetén sérülések és fájdalom volt a jutalma.

Mivel eszébe sem jutott, hogy lemondjon az álmáról, és keményen dolgozott, hogy tagja lehessen a Dokkmaffiának, Ichiru elképzelése sem volt alaptalan, hogy egy nap ráhagyhatja a vallatószobák és az irodája kulcsát. Nem akart visszavonulni, hosszabb időt töltött várakozással a maffiózlétre, mint amennyit ténylegesen eltöltött a szervezetnél, de már elkezdett készülni a jövőre, és mint a maffiafőnök partnere, az ő elsődleges érdeke is az volt, hogy a szervezet fejlődjön, erősödjön és az embereinek biztonságot nyújtva minél tovább fennmaradjon.

Reichi ezeket a nagyszabású terveket nem látta át, jobban lekötötte az aktuális feladata és a jelen minden problémája. Szerencséjére hosszú ideje minden rendben volt körülötte. Mahiru és az ő életében is rendszer állt be, és a közösen töltött óráik édesek voltak, vita vagy félreértés nem zavarta meg a viszonyukat.

Nagy könnyebbség volt, hogy a családjuk előtt nem kellett titkolózniuk, a szüleik hallgatólagosan már régen jóváhagyták a kapcsolatukat. Reichi akkor és ott fogta meg Mahiru kezét, amikor akarta, ha együtt voltak az Akutagawa házban, csak Mahirunál, a lányok előtt volt zavarban, mert érdeklődő, kíváncsi pillantásukat gyakran magán érezte, ha a barátját meglátogatta.

Az idősebb Yuuko nem jelentett gondot. Úgy mozgott, mint egy árnyék, ritkán találkozott össze a fiúkkal, és amióta újra iskolába járt, gyakran csak estére tért vissza a birtokra a tanítás utáni foglalkozásokról. Szorgalmasan tanult, igyekezett visszarázódni a középiskolai életbe, és az új közegben elfeledkezni arról a néhány borzasztó hónapról, amit fogságban töltött a Barackvirágban.

Otthon az illendőnél több időt ritkán töltött a családdal, inkább az ikrekkel foglalkozott, vagy a szobájában maradt, amíg a ház elcsendesedett. Yuukónak kínos volt találkoznia Osamuval, és ő sem mindig tudta a helyén kezelni a lány közelségét. A családból senki sem tudta, mi zajlott köztük, és Osamu már régen elfeledkezett róla, de Yuuko elkapott pillantásai gyakran eszébe juttatták.

A kellemetlenségeknek a lány úgy próbálta elejét venni, hogy Osamut is elkerülte, és Ninának is nehezen nézett a szemébe.

A gyámja nagyobb jót már nem tehetett volna vele: saját lányaként nevelte és gondoskodott minden szükségletéről. Yuuko borzasztóan érezte magát, amiért cserébe megmagyarázhatatlan érzései támadtak a férje iránt, és ezt bárhogy igyekezett, hónapok alatt sem tudta kiheverni.

Mivel Yuuko bujdosott a család elől, Reichi mindig meglepődött, ha meglátta őt a vacsoránál. Yuuko tőle nem tartott úgy, mint a felnőttektől, és Mahiruval is váltott néhány kedves szót, ha látta, de Reichi számára a lány rejtély volt, és ha eszébe jutott, el-eltűnődött, miért viselkedik ennyire furcsán.

Amíg a megfigyelések helyszínére utazott, gyakran töprengett Mahirun és a családján. Annyira mások voltak, mint ő, és néha elcsodálkozott, hogy képesek voltak szó nélkül befogadni.

Nem tudta, miért ennyire különleges, hogy a palotabeliek mind feltétlen bizalommal és szeretettel viseltetnek iránta. Még a tartózkodó és másokkal szemben hűvös Fyodor is barátságos volt hozzá, tekintettel a családjaik közti jó viszonyra.

Reichi és Mahiru anyja régóta közeli barátnők voltak, Nina sok, férjek által szerzett kapcsolatai mellett Rut az egyetlen valódi barátjának mondhatta. Fyodor amiatt, mert a felesége szerette őket, szintén közeledni kezdett az Akutagawa családhoz, ami immár nemcsak Osamu és Ryuunosuke közös múltja, és két gyermekük házassága révén kötődött egymáshoz. Az újabb románc végleg egymáshoz fűzte őket, bár Reichivel korábban is úgy bántak, mintha az édes gyermekük lett volna, és Mahirut az Akutagawa házban ugyanilyen szeretet várta.

A gyerekeknek jó dolguk volt. A szerelmüket otthon senki sem zavarta, de az utcán vagy hivatalos közegben odafigyeltek az álcájukra, ha pedig lehetetlen volt, a közömbös távolságtartásra. Ez utóbbi nehéz volt, de Reichi már lebukott az állítólagos barátnőjével a maffiában, és Mahirut a kapcsolatuk miatt semmilyen formában nem akarta támadásnak kitenni.

Reichi próbált nyugodt maradni, de Mahiru célponttá válása gyakran ébresztett aggodalmat a szívében. Az ilyen gondolatoktól rosszkedve lett, még a cukorka is megkeseredett a szájában, amit szopogatott a Yokohama nyugati végébe vezető úton.

A metró irányába tartó forgatagban zsebre tette a kezét, igyekezett elkerülni az érintkezést a szembejövőkkel. Maga elé nézett, így az oldalának rohanó gyereket csak az ütközéskor vette észre. Lelassított és gondolkodás nélkül, két kézzel megfogta a vállát, mielőtt a gyerek hátraesett volna. Amint úgy érezte, talpon marad, eleresztette, és ment tovább, egy pillantásnál jobban meg se nézte magának.

A gyerek rábámult, mielőtt tovább ment, de Reichi nem emlékezett az arcára, a pillanatnyi kellemetlenséget hamar elfelejtette. Sem a karja, sem az oldala nem fájt, a gyengéd ütést követő sajgás megszűnt, mire a föld alá ért, és felszállt az érkező metróra.

A munka hasonló volt, mint korábban. Reichi belefáradt a hosszú, tétlen várakozásba, amíg az ismeretlen környék felderítése során az utcákat és tereket járta, a célpontjai után kutatva. Nemcsak egy szegénynegyede volt Yokohamának: a központtól messze, a város több pontján voltak elhanyagolt, rossz hírű utcák és háztömbök. Reichi az ezekhez közeli alsó- és felső-középiskolák diákjainak megfigyelésével töltötte az időt. A gyerekek nyomában, hol cigarettára gyújtva, hol cukorkát szopogatva ellátogatott egy árnyas parkba és egy régimódi játékterembe; a belvárosi gamer bárokkal ellentétben nem számítógépek és hatalmas monitorok, hanem századforduló előtti, szekrényméretű játékgépek sorakoztak odabent.

Reichi aznap semmi érdekeset nem talált, így kénytelen volt, mint már annyiszor, több napon keresztül ugyanoda visszatérni. A legtöbbször elfoglalta magát, a megfigyelés egyhangúsága nem viselte meg, de akkor már alig várta, hogy hazatérjen. Hiába történtek a legérdekesebb, és számára leghasznosabb dolgok naplemente után, Chuuya megtiltotta neki, hogy éjszaka dolgozzon.

Megnyugvást keresett Mahiru ölelésében, de a szerelmét magánál sokszor ingerültebbnek találta. Mahiru rég nem mutatott olyan féktelen dühöt, mint ahogy aznap este, a szobájába lépve találta.

Mahiru fel-alá járkált a futonja mögött, meg-megállt a szekrényénél, és néhány holmit találomra kirántott belőle, majd a takaróra dobta. A csukott ablakon kocogtató Reichit hallva letette a kezében tartott inget, és odament, hogy beeressze.

El tudta nyomni az érzéseit, mire a kedvese a szobába lépett, de villogó szeme nem tetszett Reichinek.

– Mi történt, koala? – próbálkozott, miután Mahiru becsukta az ablakot. Megfogta a kilincsen nyugvó kezét és merev ujjait a tenyerébe zárta.

Mahiru leejtette felhúzott vállát és a fejét rázta. Reichi érintése megnyugtatta, de úgy tűnt, ha beszél, újra felmérgesíti magát, ezért néhány másodpercig hallgatott, a lehetőségeit fontolgatta.

– Nyomozónak lenni szívás! – nyögött fel végül, szabad kezével megfogva Reichiét. – Nem is akarok beszélni róla! Gyere, ülj le – húzta a futonhoz, az általában rendben tartott, vasalt ingeit és egy nadrágját durván arrébb hajította.

Reichi csodálkozva nézett a ruhák után, mielőtt újra Mahiruhoz fordult. Már nyugodtabbnak tűnt, de Reichi túl régóta ismerte ahhoz, hogy a felszín megtévessze.

– Már azt hittem, nem is jössz – mondta Mahiru hasonló szemrehányással, ahogy egy fiatal feleség beszélt volna a férjével. Reichit a párhuzam nevetésre ingerelte, de küzdött, hogy elfojtsa. Sosem akart Mahiruból lányt csinálni, és tartott tőle, hogy a kuncogása csak tovább idegesítette volna.

– Midori közepén voltam, az a világ vége innen – sóhajtott, de látva Mahiru értetlen pillantását, pontosított. – Tőlünk messze nyugatra, majdnem a város szélén, de nem csodálom, hogy a kis herceg odáig sosem merészkedett a palotából.

– Nem volt ott semmi dolgom – mondta kitérően –, és nem tudom elképzelni, te mit kerestél arra. Chuuya küldött? – Reichi bólintott, Mahiru pedig érdeklődve, korábbi dühét feledve közelebb ült hozzá. A vállára döntötte a fejét, az ölébe húzta összekulcsolt kezüket, lassan, egy ujjal Reichi kézfejét simogatta. – A Dokkmaffiának még arra is van érdekeltsége?

– Egy kevés biztosan – tűnődött Reichi, aki nem sokat tudott erről, de nem is érdeklődött iránta. – Megfigyelést végeztem, unalmas volt – mondta –, alig vártam, hogy visszajöjjek hozzád.

– Élvezd ki, hogy látsz, Rei – mormolta Mahiru a nyakába –, mert nekem egy darabig sok lesz a dolgom. Utálom – fortyant fel újra, mire Reichi kihúzta a kezét az övé alól, hogy átkarolja, és néhány lassú simogatással megnyugtassa. Nem tetszett neki, amit mondott, de amíg Mahiru idegeskedett, értelmesen nem tudott volna vele beszélni, ezért először arra törekedett, hogy lecsillapítsa.

– Új munkád van? – próbálkozott. – Ez nem baj. Ha nem kell elmenned a városból, nem fog elválasztani tőlem.

Mahiru átölelte, összegyűrte a pólót Reichi hátán. Dühös helyett inkább nyűgösnek látszott, bármilyen epés volt a hangja.

– Elmennem nem kell, de még annak is jobban örülnék! Belefutottunk egy furcsa ügybe tegnap, és hogy kideríthessük, mi van, nem a papáék mennek a helyszínre, hanem nekem kell beépülni és iskolába járnom! – Mahiru úgy sziszegett, mintha csirkecombbal kínálták volna. Legalább annyira utálta, mint a középiskola gondolatát, mert minden részlete az Aina halála előtti korszakra emlékeztette.

Mahiru talán már nem lett volna rosszul, ha egy iskola közelébe megy, különösen, hogy a sajátját a baleset óta messzire elkerülte, de makacsul, megszokásból elutasította. Nem volt hajlandó tanulni sem: minden értelmét vesztette a depresszió rohamai alatt, és Mahiru ritka, tiszta percei során úgy érezte, felesleges éveket pazarolnia az iskolában, amikor az sem biztos, hogy másnapig életben fog maradni.

A jövője nem érdekelte, és azóta hiába szerzett új célokat, a középiskola elvégzése, a diploma, és egy jó nevű egyetem nem szerepelt köztük. Idegenkedett a diákoktól, az áldottaknak való létesítményeket pedig már Aina előtt sem szerette. Talán nehezebb volt egy áldottnak a közönséges emberek között, de mert az övé nem volt feltűnő, amíg nem használta gyakran, el tudta titkolni. Egy áldottiskolában azonban ritkaság volt, ha valakinek nem volt képessége, ezért bárhogy titkolózik, kíváncsi társai ízekre szedték volna.

A munka érdekesnek ígérkezett, de mert Mahiru magára maradt, és arra kényszerült, hogy beépített emberként, akár hetekig is helyszínen tartózkodva nyomozzon, felzaklatta. Már elfelejtette, hogy kell korabeli fiúként viselkedni. Nem érdekelte az, ami a többi gyereket, és mivel mindig zárkózott volt, az újbóli beilleszkedés rémálom volt számára.

Félt, szorongott, ezt alakította az agya dühödt elutasítássá, azonban az irodából más nem volt alkalmas a munkára. A nyomozók jelentős részének nem volt tanári kompetenciája, és még a leginkább alkalmas Kunikida sem mehetett: sosem szerzett tanári diplomát, és irodavezetőként volt épp elég dolga.

Bármilyen felnőtt ment volna a helyszínre, csak annyit ér el, mint a rendőrség, akik észlelték ugyan, hogy valami nincs rendben, de nem jutottak előbbre. A fenyegetést az iskolai falain belül, talán épp a dolgozók vagy a diákok közt kellett keresni, és nem lelték volna meg felülről, egy hagyományos vizsgálattal.

Mahiru még elég fiatal volt. Az utolsó évét töltötte volna a középiskolában, de, mert két évet kihagyott, a tanulmányait a fiatalabbakkal lett volna kénytelen folytatni. A helyzet hiába volt átmeneti, hevesen tiltakozott ellene. Még azután is forrongott, hogy megadta magát, és kérlelésre, majd nyomásra végül igent mondott a munkára.

Osamu a megállapodás szerint másnap délelőtt vitte el beíratni a fiát az új osztályába, Mahiru az alkalomhoz illő ruhákat továbbra is dühösen válogatta.

Reichit meglepte, amit hallott. Nem gondolta, hogy máris ekkora munkát bíznak az alig egyhónapos nyomozóra. Mahiru régóta volt gyakornok az irodánál, sokkal nagyobb rutinja volt, mint Reichinek, mégis azt képzelte, kímélik, amíg nem tölt el néhány hetet az új posztján.

Más, próbaidős alkalmazottakkal ellentétben Mahirunak a korábbi két év kiváltotta a tanulóidőszakot, és Kunikida, miután megbizonyosodott a talpraesettségéről, egyből mélyvízbe dobta. Az ügy különben testhezálló volt számára, de Reichi megértette az ellenszenvét. Ő sem szívesen ment volna vissza a régi iskolájába, vagy bárhová, mert a hátterének mindenhol gyorsan híre ment volna.

Az ő családjával ellentétben Mahirué csak bizonyos körökben volt ismert, Az anyjuk születési neve, amire a gyerekek inkognitóban hivatkozni szoktak, az egész városban ismeretlen volt, senki sem gondolkodott el mélyebben rajta.

Reichi sosem szégyellte a nevét, és nem akarta helyette az anyjáét viselni, de számára sok nehézséget okozott. Mahirunak a felmenőinél súlyosabb gondjai voltak, rosszkedvéért így nem tudott haragudni.

– Hová kell menned? – kérdezte, amikor Mahiru elcsendesedett és a ruháját sem szorította olyan erősen, csak a fejét pihentette a vállán.

– Oda, ahová te jártál, a nevét nem jegyeztem meg – mondta. Megpróbált Reichire nézni, de nem távolodott el, a haját így Reichi arcába sodorta.

Reichinek elakadt a lélegzete, Mahiru máskor annyira kellemesnek tartott samponillatát sem érezte. Az összes rossz eszébe jutott, amit ott tapasztalt, élén a Manipulátor utáni hajszában véletlenül elkövetett gyilkossággal, de ezt hamar sikerült elfelejtenie, Mahirura egészen másféle nehézségek vártak.

Amint megnyugodott, mélyen sóhajtott, megborzolva Mahiru rövid haját a tarkóján.

– Őszintén sajnálom, Mahi. Melyik osztályba?

– Szerintem a második évfolyamon valamelyikbe, de igazán nem tudom, ilyen apróságokra képtelen voltam odafigyelni. – Mahiru, bár mérgesen kezdte, a mondat végére elcsüggedt. Bántotta, hogy a személyes ellenérzései miatt nem jegyzete meg a nyomozás kimenetelére is hatással lévő információkat, és nem tudott az irodához méltóan profin viselkedni.

Az otthoni tombolás csak abban segített, hogy másnapig megnyugodjon, és normális képet tudjon vágni az apja mellett az iskolában, de Reichi előtt szégyenkezett.

Az eszébe sem jutott, hogy megvágja magát. A dühén nem segített volna, és Mahiru csak kellemetlen helyzetbe keveredett volna a friss sebei takargatásával az osztályban, épp elég volt a régi hegekre vigyázni.

Nem igyekezett már, hogy Reichire nézzen, korábban hiába akarta elkapni a pillantását. Elég volt neki, hogy átölelte, a közelében lehetett, és Reichi hagyta, hogy oldalt az ölébe üljön, olyan szorosan hozzá simulva, amennyire csak tudott anélkül, hogy lefektette volna.

– Holnapután lesz az első napom – mondta megadóan, Reichi hátát cirógatva –, mire számítsak?

– De akkor péntek – lepődött meg Reichi. Mahiru bólintott.

– Tudom, de minél hamarabb el kell kezdenem a nyomozást. Kunikida-san szerint már így is sok időt vesztegettünk.

– Az irodavezetőtök egy hajcsár – nyögött fel Reichi, de visszafogta magát, és ezután megválogatta a szavait. Mahiru nyugtatást várt tőle, de az emlékeire alapozva nehezen tudta megadni. Mégis igyekezett a legjobb színben lefesteni az osztálytársait, akiket, mióta magántanuló lett, csak félévente egyszer, a vizsgáikor látott. – Különben ne aggódj, Mahi, boldogulni fogsz. Csak legyél olyan, mint általában, meg mondj valami érdekeset magadról, ha faggatnak az első napokban, aztán mindenki békén fog hagyni. Túl kedves arcod van, hogy utáljanak – bökte meg a vállára boruló Mahiru arcát, majd kis nemtetszéssel folytatta: – A lányok biztos odáig lesznek érted.

– Mintha bármelyik érdekelne! Azt mondd inkább, mire figyeljek oda. – Mahiru Reichi még mindig az arcán nyugvó kezéhez fordult és bekapta az ujját. Reichinek elakadt a szava. Élesen szívta be a levegőt, amikor Mahiru megnyalta az ujját, mielőtt kiengedte az ajkai közül.

A gondolatai egészen összezavarodtak, még el is pirult, mert nem számított erre Mahirutól, ám várakozó tekintetét érezve magán kénytelen volt felelni.

– Volt egy pár balhés gyerek egy párhuzamos osztályban, meg kettő az enyémben, akik folyton verekedni akartak velem, ezeket próbáld elkerülni. Más nincs.

A plafonra nézett, amíg az emlékeiben kutatott, hogy a barátja játékos zöld szeme ne zavarja, de Mahirunak nem tetszett, hogy mellőzi, és a figyelmét újra magára vonta. Megcsókolta Reichi ujjait, majd megfogta és megfordította a kezét, hogy a tenyerén folytassa. Megnyugvást lelt az érintésben, Reichit viszont felizgatta és nehezen tudott a tárgynál maradni.

– Köszönöm, hasznos volt – mondta lágyan, csókot nyomva Reichi csuklójára. – Belőled, Rei, olyan könnyű információt nyerni. Szívesebben foglalkoznék veled, mint bárki mással.

– Mégis mit akarsz tudni? – Reichi megsimogatta Mahiru haját. Ő felnézett, de a fejét nem emelte fel, könnyedén Reichi csupasz karjához nyomta.

– Hogy mit kell tennem, amíg az első sóhaj elhagyja a szádat. – Mahiru ritkán állta meg, hogy lesüsse a szemét, amikor ilyeneket mondott Reichinek, de akkor különös bátorságot érzett magában, és végig az arcát fürkészte.

Elégedett volt, amikor Reichi elpirult, még a szája is nyitva maradt; felelni akart valamit, de képtelen volt rá. Mahiru hirtelen váltása összezavarta, de nem tiltakozott, amikor a kezére adott könnyű puszik után szájon csókolta.

Még mindig furcsán kezelte a stresszt és a haragot, de Reichi ezt sokkal jobbnak találta, mint amikor megvágta magát, hogy megnyugodjon. Szívesen lett a partnere benne, és viszonozta a csókját. Rövidesen átvette tőle az irányítást, mert Mahiru elgyengült és remegni kezdett a lába.

– Miféle vallatás ez, nyomozó? Ugye, csak velem szoktál ilyesmit csinálni? – Reichi kirakta az öléből és lefektetett Mahirut, majd ő is mellé ereszkedett és megcsókolta a nyakát. Mahiru hátradöntötte a fejét, az ajkába harapott, és hagyta, hogy a fülétől a válláig apró puszikkal lepje el, mielőtt megharapta mélyen az inggallérja alatt. Mahiru akkor pólót viselt, de Reichi körülbelül emlékezett, meddig ér az egyenruhája, és ott harapta meg, ahol a ruha biztosan eltakarja.

– Igen, ezt csak neked tartogattam – mondta szakadozottan Mahiru, aki még képes volt folytatni a megkezdett játékot. – Engedd, hogy befejezzem, vagy kénytelen leszek megkötözni.

Továbbra is oldalra döntötte a fejét, a szemét is lehunyta, amikor Reichi újra megszívta a nyakát a kulcscsontja fölött, de megfogta a csuklóját, amint megtámadott mellette, hogy megcsókolja.

Mahiru felnézett, egészen közelről látta Reichi izzó szürkés szemét és elcsigázott arcát. Vágy sugárzott belőle, és az ígéret, hogy nemsokára lehúzza a ruháját, hogy az egész testét kis harapásokkal borítsa. Erre várakozni őrjítő volt, Mahiru borzongott attól a ritkán tapasztalt, lenyűgöző pillantástól. Reichi úgy nézett rá, mint a zsákmányára, ettől hevesebben vert a szíve, és félt, hogy még ő is meghallja. Mahiru mellkasa látványosan emelkedett, ahogy kapkodta a levegőt, és mocorogni kezdett alatta. Reichi karjába kapaszkodva felült, a párnára nyomta és a csípőjére ült, két kezét fél kézzel lazán összefogta a feje fölött.

– Jaj nekem – suttogta Reichi mosolyogva –, megfogtál. Mit fogsz velem csinálni? – Megemelte a csípőjét, Mahiruhoz simult, mielőtt kibillentette az egyensúlyából. Mahiru előre dőlt, gyengéden megharapta Reichi ajkát, és eltávolodott, mielőtt csókot kezdett volna.

– Ha nyugton maradsz, megjutalmazlak a segítségedért. Ha nem – suttogta a füléhez közel, mielőtt ott is finoman megharapta, az első hangot kicsalva Reichiből –, majd menet közben kitalálom.

Lassan haladt lejjebb, csókot adva Reichi nyakára, kulcscsontjára, majd amikor a póló akadályozta, a ruhát felgyűrve Reichi lapos hasára. Mahiru az öléből a combjára ült, Reichi oldalát simogatta. Ő próbált csendben maradni, de a lélegzetvétele hangosabb lett, és felnyögött, amikor Mahiru megszorította a csípőjét, közeledve a nadrágjához.

Mahiru lejjebb csúszott, feltérdelt Reichi lábai közt, és amikor nem csupán puszikat, hanem egy kis piros foltot is hagyott a testén, elengedte Reichit, hogy csípője helyett a combjára markoljon, amíg fejét rövid időre az ölébe hajtotta.

Mahiru próbált lassítani, de a megnyugvásra s legrosszabb helyet választotta. Izgatott lett Reichihez bújva, és hamar elkezdte a nadrágját bontogatni. Reichi megemelte magát, hogy segítsen neki, így megszabadította a ruhától, de Mahiru nem ért hozzá azonnal. Csak nézte az alatta fekvőt, ahogy fordított helyzetben ő tette annyiszor, és tétlensége, valamint gyönyörrel telt tekintete a rápillantó Reichit zavarba hozta.

– Ne nézz így – kérlelte. Megpróbálta megérinteni Mahirut, de ő megfogta a kezét és az ujjaikat összekulcsolva a takaróra nyomta.

– Mi mást kéne tennem, ha egyszer tetszel és szép vagy? – Mahiru meglepődött a saját hangjától. Ugyanolyan halkan és mélyen beszélt, ahogy Reichit gyakran hallotta; a helyzet hozta ki belőle, és egészen természetesnek találta.

Reichi oldalra fordult, összeszorította a száját, mire Mahiru halkan kuncogott és megsimogatta a kezét, miközben a fejét az ölébe hajtotta.

– Nézz rám, Rei – suttogta, meleg levegőt lehelve Reichi libabőrös combjára. – Ne fordulj el tőlem.

Mahiru nem beszélt többet, a kezét is elengedte, csak a combját simította meg néhányszor, amíg Reichivel volt elfoglalva. Mindenét szerette, és mert korábbi csókja érzékennyé tette, szívesen érezte az ajkai között.

Csupán egyszer lesett fel Reichire, de ő engedelmes volt, és nem fordult el tőle, a szemét viszont nem tudta nyitva tartani, a lábai közt térdelő Mahiru látványa kikészítette. A szájára szorított karját harapta, hogy csendben maradjon, másik keze, amit Mahiru korábban leszorított, a takarót markolta. Enyhén remegett és egyre forróbb lett a teste, Mahiru ezeket az apró változásokat is érezte, és halkan felsóhajtott, amikor Reichi első visszafojthatatlan nyögését hallotta.

Nem engedte neki, hogy felhúzza, így akkor már nem először melegség öntötte el a száját. Lassan eresztette el és fel-felnézve Reichire nyalta végig, mielőtt az erőtlen húzásnak engedve végül kimászott az öléből.

Megtörölte a száját, mielőtt átölelte Reichit és megsimogatta a haját. Tiltakozni akart, de Reichi, amint lélegzethez jutott, előbb puszit adott neki, majd megcsókolta és a hátára fordította. Újra fölötte támaszkodott, és a felhevült Mahiru végre nem küzdött ellene, izgatottan várta, hol fogja először megérinteni.

Reichi elvesztette a türelmét. Ahelyett, hogy mit először tervezte, lassan szabadítja meg Mahirut a ruháktól, hogy egy óra alatt minden idegességet elfeledtessen vele, lerántotta a pólóját, majd levette a nadrágját is és ismét a takaróra nyomta.

Mahiru eltakarta az arcát, amikor Reichi simogatni kezdte, de a keze egy perc alatt a szájára csúszott, hogy a hangját elnyomja, egy-egy lágyan ejtett becenév mégis eljutott Reichi füléig.

– Igen? – suttogta Reichi ártatlan arccal, Mahiru lábai közt. – Szerelmem, mit szeretnél?

Elmosolyodott, finoman megszorította, mire élesebb nyögést nyert Mahirutól. Abbahagyták a játszadozást. Reichi sietett, de még mindig visszafogta magát, hogy ne okozzon Mahirunak fájdalmat, hiába akart olyan közel lenni hozzá, hogy a lábát a derekára kulcsolja.

Reichi boldog volt és Mahirut is hasonlóan boldoggá akarta tenni. Nem szívesen eresztette el, később is csak egy percre tette, hogy engedelmeskedjen az akaratának és a saját vágyának, és folytatni tudják az aktust, miután Mahirut egyszer kielégítette.

Mahiru csillagokat látott. Eleinte Reichi nyakába kapaszkodott, de amikor a keze elgyengült és csúszni kezdett, rövid karmolásokat hagyott Reichi hátán, mielőtt a takaróra hullott, és azt kezdte gyűrögetni. Reichi arca közel volt az övéhez, forró lélegzetük összekeveredett, amikor felé fordult, hogy megcsókolja.

Nem érdekelte, Mahiru mit művelt vele korábban, az ajkát, mint a teste minden részét, imádta, és birtokba akarta venni. Mahiru reszketett alatta és csak akkor kezdett magához térni, amikor Reichi újra mellette feküdt és magához vonta. A teste forró volt, az arcuk egymáshoz tapadt, és sokáig maradtak úgy, összebújva, amíg a szoba hűvösétől Mahiru nem kezdett fázni, és simult szorosabban Reichi oldalához.

Elég késő volt, hogy megkockáztassák a közös utat a fürdőszobába. Mahiru egy szinten lakott a négy lánnyal, hogy az anyjuk könnyebben szemmel tarthassa az összes gyereket, de az ikrek már lefeküdtek, és valószínűnek tűnt, hogy Yuuko tud várni, ha szüksége van a fürdőszobára. Nem az volt az egyetlen a házban, de Mahiru a nagy kád miatt a legjobban azt szerette. Hiába vettek mindketten csupán egy gyors zuhanyt, Mahirut megnyugtatta, hogy Reichi ott ült mellette, és végül ő burkolta törölközőbe is, épp olyan könnyen, ahogy korábban megfosztotta a ruhától.

Átölelte magát Reichi kezével, mielőtt eltávolodott volna, hogy felöltözzön. Reichi a hátához simult, Mahiru vállára hajtotta a fejét és megsimogatta a hasát, majd összekulcsolta az ujjaikat. Egyikük érintse sem volt birtokló, szeretetet és biztonságot árasztott, amire Mahirunak akkor nagy szüksége volt, és Reichi is örült, hogy részesül benne.

Ritka volt, hogy ilyen hosszan és békésen tarthatta Mahirut a karjában. Kihasználta a percet és újra megsimogatta a hasát a törölköző fölött, húsz perccel azelőtthöz képest szemernyi vágy sem volt a mozdulatban. Reichi elégedett volt, hogy Mahiru vele van, és a kezdeti ingerültségnek nyomát sem látja rajta.

Mahiru, mint az együttléteik után általában, édesen tompa volt. Kérdés nélkül engedelmeskedett Reichi finom irányításának és jólesett neki a gondoskodása. Lassan pislogott, amikor Reichi az arcát az övéhez nyomta.

– Gyere, mielőtt elalszol állva.

– Holnap is eljössz? – kérdezte Mahiru később, amikor egymás mellett feküdtek a sötétben, és felvette a szokásos pózát az alváshoz. Reichi oldalához bújt, ő lazán átkarolta a derekát, csak azért engedte el, hogy lejjebb nyomja Mahiru aznap esti választott plüssállatát, amikor hozzáért az állához.

– Nem, megígértem Momnak, hogy otthon leszek.

Reichi mindig bajban volt, mert szeretett volna Mahiruval lenni, de az anyját sem akarta elszomorítani, és bármelyiküknek is mondott igent néhány éjszakára, bűntudata lett a másikuk miatt. Azonban régóta nem aludt a saját ágyában, így érthető volt az anyja panasza, és Reichi igyekeztek őt megbékíteni. Megígérte, hogy hétvégéig otthon marad, és többnyire nem volt akadálya, hogy Mahirut is hazavigye magával.

Mahiru egészen sokáig nem válaszolt, így kezdte azt hinni, hogy elaludt, a hangja meglepetésként érte.

– Szerinted a szüleid megengednék, hogy egy darabig nálatok lakjak?

– Félig máris nálunk laksz. – Reichi szorosabban ölelte át a takaró alatt. Közel volt az álomhoz, de a kérdés éberebbé tette. – Miért akarod ezt hirtelen?

– Az iskolád rettentően messze van itthonról, de tőletek nem annyira – mondta magyarázatképp, álomittas hangja ellenére is összeszedetten. – Nem akarok minden nap egy órát sétálni reggelente és azt sem, hogy a sofőrünk hordjon.

Mahirunál a tömegközlekedés nem jöhetett szóba, a kérdést maga is úgy kezelte, mintha a gyalogláson és az autón kívül más lehetőség nem akadt volna. Csukott szemmel, Reichi mellkasához közel beszélt, a bőre friss illata eltompította.

– Holnap megkérdezem Momot – mondta Reichi –, de szerintem bele fog egyezni. A te anyukádban nem vagyok biztos.

– Hagyd őt – szusszant Mahiru –, ha munkáról van szó, elég megértő tud lenni.

Annyiban maradt, és reggel sem vesztegettek több szót az esetről. A búcsúzásra jutó szűk egy órát kedves beszélgetésre és reggelire fordították, mielőtt Reichinek el kellett indulnia, hogy az előző napi sikertelen megfigyelést folytassa.

Mahiru az ajtóig kísérte, ott még egyszer, az udvariasság keretei közt búcsút vettek egymástól, és Reichi elment, de kellemetlen szorítás támadt a mellkasában, amint Mahiru eltűnt a szeme elől.

Mahiru csak valamivel később, a pizsamáját levéve kezdett idegeskedni. Minden ing, amit előző este kidobált a szekrényből, gyűrött volt, kénytelen volt egy újat választani, hogy illedelmes külsőt teremtsen magának, és a szenvedélyes együttlét nyomait is eltakarja.

.

.

.

.

.

Sziasztok~ ♥ Üdv az új fejezet végén. Valami készül, bár ez a fejezet inkább háttérinfókat tartalmazott. Remélem, azért nem untátok magatokat, és a következő rész is tetszik majd~

Irodalmi ajánlóm egyáltalán nem kapcsolódik ide (Fyodortól bármit bármikor hozok, de már egy életre telítettem vele az olvasók lelkét, azt hiszem), de, mert tegnap szóba került a klasszikus irodalom, eszembe jutott Emily Brontë Üvöltő szelek című, egyetlen regénye, amit nagyon szerettem olvasni, legyen most ez.
Bántóan kevéssé vagyok olvasott, pontosabban érdeklődésem csak bizonyos dolgokra terjed ki, de azokra elmélyülten, így egyre kevésbé tudnék olyat könyveket ajánlani, amit szívesen olvasna a közönségem, vagy tényleg arra érdemes, szépirodalmi alkotás volna.
Hiszem, hogy szórakoztatóirodalmat mindenki találhat magának, így ezeket mellőzni szoktam, de ha valakit ilyen ajánló érdekel, jelezze, és körülnézek itthon ;) 

Írással kapcsolatban: töredékes ötleteim vannak, valamikor megvalósítom őket. (Jelenleg inkább rajzolok, a Palotaverzummal, tehát BSD-vel kapcsolatban, akit érdekel, a ninushka.ykhm insta fiókon eléri őket~) Nemsokára egy pár haikut fogok feltölteni, akit érdekel, nézzen bele, de nem vagyok költő, ezeket főleg saját szórakoztatásomra írom. 

Folytatás szombaton, legyetek jók addig~ ♥