A következő fejezettel együtt került feltöltésre, olvassátok el azt is~

*

Mahiru másnap reggel, ahogy ígérte, telefonált Ichirunak.

Nehezen aludt el és utána is éber volt az álma: Reichi legkisebb nyögésére is felriadt, hogy ellenőrizze. Fáradt, de annál elszántabb volt, mert aprólékosan kitalálta, mit tesz, amíg nem tudott újra elaludni.

Kibújt Reichi mellől, megigazította a takarót rajta, és kivette a párna alól a telefonját. Szerencséje volt, Reichi mindkét karját szabadon hagyta, így a szív alakú foltot könnyen le tudta fényképezni, mielőtt kiment, és halkan behúzta az ajtót.

Mahiru néhány szó után elosont a reggeli kávéját fogyasztó Ru mellett, és kabátot véve kiment a teraszra. A hideg csípte az arcát, a harmat eláztatta a lábát, de nem akart sokáig kint maradni, így kibírta a kellemetlenséget.

Ichiru sem volt frissebb nála, Mahiru hívása azonban nem érte meglepetésként.

– Mit szeretnél? – kerülte meg a felesleges köröket a végrehajtó. Mahiru örült, hogy a lényegre térhettek, mert minél hamarabb szerette volna elintézni.

– Vigyél be Chuuyához – kérte –, muszáj vele beszélnem.

– Tudod a számát.– mondta Ichiru –, hívd fel. – Mahiru erre felszusszant, a fejét rázta.

– Nem telefontéma, muszáj személyesen látnom. Nekem a Dokkmaffia vezetőjére van szükségem, te meg az első embere vagy, kérlek, juttass be hozzá.

– Elmondhatod, miért?

– Nem telefontéma – ismételte Mahiru –, és most nincs erre időnk, túl hosszú volna.

Ichiru komolyabb lett. Sejtette, hogy Reichiről van szó, de, mert Mahiru is hivatalos hangot ütött meg, a helyzet megváltozott. Mint mondta, neki nem csupán Chuuya, hanem a maffiafőnök kellett, ilyesmit nem lehetett maguk közt, testvérekként elintézni. Ichiru sem a bátyjaként, hanem elsősorban végrehajtóként mérlegelte a helyzetet, mielőtt beleegyezett.

– Mikor?

– Ma háromkor tudunk találkozni valahol? Kinkochóban leszek – mondta Mahiru, aki iskola után egyből be akart menni hozzájuk, de az út gyalog fél órába telt, és egy percet sem akart elpazarolni.

– Ha nem tudok menni, érted küldök valakit, add meg a címet.

Ichiru nem kérdezte meg, mit csinál az öccse abban a negyedben, és Mahiru sem tért ki rá, mióta és miért jár újra iskolába.

Nem akarta, hogy a társai lássák, amint beszáll egy fekete autóba, Arata kíváncsiskodása a maffiáról már épp elég bajt okozott. Egy, az iskolájától ötpercre lévő címet adott meg, az egyik, öblön átvezető rövid híd lábánál, ahol már biztos lehetett benne, hogy nem lesz feltűnő, Ichiru pedig leírta egy előtte lévő papírra.

– Szólok a főnöknek – mondta, mert még évek múltán sem szűnt meg a berögződés, hogy hivatalos helyzetben így beszéljen Chuuyáról.

– Köszönöm – mondta Mahiru, és bontotta a vonalat, Ichiru már nem tudta őt óvatosságra figyelmeztetni.

Mahiru nem sokkal ezután újra telefonált, ezúttal Osamunak. Reggeli közben csípte el, Osamu tele szájjal, de a falatot gyorsan lenyelve szólt a telefonba.

– Papa, légy szíves, ellenőrizzetek valamit az irodában – kérte köszönés helyett, nehogy Osamu kérdezősködése bármit is kiverjen a fejéből. – Utána tudtok járni, hogy a srácok, akikkel beszéltetek a kórházban, ismernek-e egy Shiori Tomoko nevű másodéves lányt? Ha igen, derítsetek ki mindent erről, ebédidőben jelentkezem.

Osamu félretette a tejeskávéját és figyelmesen hallgatta a fia utasításait.

– Várhattál volna egy órát, amíg beérek az irodába – mondta aztán –, de megteszem, amit tudok. Miért vagy kíváncsi erre a Shiori-sanra?

– Csak megérzés, de épp te mondtad, hogy minden lehetőséget meg kell vizsgálni egy nyomozásnál. – Osamu elismerően bólintott a tányérja fölött. Elfordult az asztaltól, hogy ne zavarja meg a reggeli látványa, és egészen odafigyelt Mahirura.

– Valami odaát köthető hozzá?

Mahiru, miután mindent átgondolt, és igyekezett lezárni az ügyet az addigi veszteglés után, már nem törődött azzal, milyen kevés bizonyítéka van. Bízott a következtetéseiben, ahogy Osamu is tette volna. Nem volt megoldása, de aznap, vagy a következő egy-két nap során igyekezett mindent kitalálni. Még a képességét is hajlandó volt használni az iskolában, a lelepleződését kockáztatva.

– Igen, a tegnapi sérülésem – mondta, ami elég volt, hogy Osamu elgondolkozzon, és ne kérdezzen vissza. – Nem tudom biztosan, csinált-e bármi rosszat, de ha igen, akkor talán épp megmentünk valakit, ha utánajártok, közben én is igyekszem az iskolai eseményeket átlátni. Köszönöm, papa, és sajnálom, hogy ezzel zavarlak – mondta Mahiru, már készülve, hogy letegye a telefont, de Osamu megállította.

– Nem zavarsz, jelentést tettél – mondta –, és továbbítani fogom a többieknek. Vigyázz magadra, Mahiru – adta át, amire Ichiru képtelen volt, és maga bontotta a vonalat.

Mahiru lehunyta a szemét, leengedte a telefont a fülétől, és végignézett a szürke, nedves homokon a terasz alatt. Ugyanolyan hideg és sötét volt a bensője, mint az udvar, ha az előtte álló üres órákra gondolt, mielőtt cselekedhetett volna.

Megsimogatta és megcsókolta Reichit, mielőtt elment átöltözni, és reggelit készített oda mellé indulás előtt. Reichi aludt, Mahirunak pedig nem volt szíve felébreszteni, hogy elbúcsúzzon, bár fogalma sem volt, mikor fog hozzá a megbeszélés végeztével visszatérni.

Mahiru közömbösen fogadta a dorgálást az iskolában előző napi eltűnése miatt, de, mert az osztályfőnöke meggyőződhetett róla, hogy tényleg otthon járt és az anyja személyesen vitte haza, végül megúszta egy figyelmeztetéssel, hogy legközelebb ne menjen el anélkül, hogy az érte felelős felnőtteket értesítette volna.

Satsuri megtette, amit kért tőle, és mindent elpakolt utána; a táskáját és benne az összes padon maradt holmiját a szekrényében találta.

Satsuri aggodalmasan nézett rá. Látszott, hogy érdekli, mi van Mahiruval, de félt megkérdezni.

Mahiru, elejét véve a faggatózásnak, egy kis csomaggal a kezében fordult vissza a mellette ácsorgó Satsurihoz, miután letette a kabát helyett viselt pulóverét a szekrényben.

– Mi ez? – lepődött meg Satsuri, amikor a csomagot a kezébe nyomta.

– Egy ajándék, amiért segítettél – felelt egyszerűen –, remélem, örülni fogsz neki.

Satsuri elpirult, a csomag mögé rejtette az arcát, de amint rájött, milyen furcsa a viselkedése, leengedte a kezét és a fejét is lehajtotta. Mosolygott, a szeme ragyogott, de csak szégyenlősen lesett fel Mahirura:

– Köszönöm, Mahi-chan! Igazán nem kellett volna!

– Dehogynem – zárta le a hálálkodást Mahiru, ahogy a holmiját összeszedve a terembe indult. Célt ért a reggel sietve becsomagolt csokoládéval, a figyelmessége elfeledtette Satsurival a korábbi rossz állapotát.

Mahiru nem látta odabent Aratát, és később meghallotta, hogy beteget jelentett. Sejtette, hogy a szégyen nyomot hagyott rajta, de úgy, hogy nem látta, nem ellenőrizhette, kárt tett-e magában. Nem tűnt olyannak, de mielőtt megtámadta, Mahiru az erőszakot sem feltételezte róla, így nem tette boldoggá a távolléte. Az első, szemlélődő pillantások után azonban keveset törődött az osztálytársaival, és a kedves érdeklődéseket is elhárította azzal, hogy amint szünetre csengettek, azonnal eltűnt a teremből.

Nem bóklászott az épületben, így nem tudta, merre jár Tomoko, de nem is akart vele találkozni, csak a távoli megfigyelését tervezte. Bezárkózott egy fülkébe a legritkábban látogatott férfi mosdóban, leguggolt a fal mellé, hogy megtámassza, és Tomokóra koncentrálva aktiválta a képességét.

Minden szünetben ellenőrizte őt, így látta, hogy jegyzetelget egy pasztellszín füzetbe egy vékony tollal, hogy fésülködik a mosdóban, és mosolyog magára frizurákat próbálgatva a tükör előtt. Látta, hogy elővett egy angol nyelvű könyvet a táskájából, és azt olvasta a társaitól félrevonulva, ügyet sem fordítva a Mahiru számára nem hallható beszédre.

Ilyen érdektelen tevékenységek után váratlan volt, amikor Tomoko az ebédszünetben üres kézzel, étel nélkül sétált ki a teremből, és a kedvelt piknikezőhelyekkel átellenben, az épület belsejébe igyekezett. A tetőtérben, a legritkábban látogatott szakterem melletti takarítószertárhoz ment, és türelmetlenül kopogtatta a körmével a falat, mire megérkezett, akire várt, és az alsóbb évest magával húzta a szűk beugróba.

Tomoko megsimogatta a fiú arcát, de a szerelmes tekinteten és Tomoko arcán nyugvó ujjain kívül többet nem látott belőle, mert a fiú behúzta az ajtót, és kevés fény szűrődött be a szobába.

Tomoko lehunyta a szemét, Mahiru így csak sötétséget tapasztalt, de nem sokkal később, meggyőződve róla, hogy a fiút a mély csók teljesen lefoglalta, újra felnézett, Mahiru pedig első ízben látta, hogyan használja a képességét. Tompa fehér ragyogás látszott körülötte, hasonló egy neonlámpa fényéhez, de annyira halvány volt, hogy nem keltett feltűnést a homályos szobában.

Tomoko megfogta és a mellére tette a fiú kezét, elégedetten simult hozzá, amikor megmarkolta. Két kezébe fogta az arcát és még erősebben csókolta, amikor a fiú megpróbált lélegzethez jutni, és a falnak döntötte, amikor elgyengült a lába.

Tomoko hozzá simult, és megérezve az izgalmát, tenyerét a fiú hasára fektette. Mahiru örült, hogy nem lát jól, mert nem volt kíváncsi a légyottra, de feltűnt neki az alsóbb éves enyhe tiltakozása, és Tomoko kapkodása; épp úgy esett neki, ahogy előző nap Mahiruval is akarta.

Mahiru kitartott. Bármennyire szerette volna abbahagyni, akkor sem szüntette meg a képességét, amikor Tomoko eligazgatta a ruháját, és egy könnyű puszit nyomva a fiú orrára kisétált a szertárból.

Az első mosdóba ment, és miután ellenőrizte, hogy senki sincs bent, a szájába fogta a matrózblúza alját és kibújtatta a mellét a melltartóból. Tükör előtt vizsgálgatta a testét, mindkét mellét alaposan megnézte. Halvány, sötét folt volt az egyiken, ami a tegnapi sebéhez képest igazán enyhe volt, és lassan semmivé foszlott. Tomoko, a látvánnyal elégedetten újra megigazította a ruháját, felfrissítette a szájfényét, és visszament az osztálytermébe, egy perccel azelőtt, hogy a szünet végén becsengettek volna.

Mahiru kilépett a képességéből: a földön találta magát az alacsony vécé mellett. A harminc perc guggolás a kezdetekor soknak bizonyult, és ernyedt teste a padlóra csúszott, felhúzott térdét a csukott ajtó támasztotta.

Mahiru nem tudta, jól érti-e, amit látott, de a jelenet magyarázattal szolgált volna a lány tegnapi ronda sebének hirtelen eltűnésére, ha az érintéssel öngyógyító, különös képesség létét elfogadja.

Gyenge volt Tomoko csókja után, amit a korábbi küzdelemnek tudott be, de akkor átértékelte a helyzetet. Összevágott a látottakkal, hogy a képesség ereje, nem Arata fárasztotta ki, a csekély vérveszteség nem lett volna elég hozzá.

Nem tudta, hosszútávon milyen hatással lehetett ez az áldozatokra, mert minden képesség eltérő volt, de a sajátjából kiindulva lehet, hogy Tomokóé az arra érzékenyek fejét megzavarta. Tagadta a kapcsolatát Aratával, de a fiú nem lett volna olyan pokolian feldúlt, ha semmi sem lett volna köztük, amit érdemes féltenie Mahirutól.

Mahiru gondolatai gyorsabban cikáztak annál, hogy mindet egyenként megvizsgálja, de az egymásba mosódó észrevételek elvezették egy következtetéshez: ha a fiú, aki a kórházban öngyilkos próbált lenni, áldott volt, és szintén Tomoko volt a szeretője, az ügy nagyjából megoldódott. Ugyanúgy összezavarta őt, mint Aratát, és ugyanúgy legyengítette a gyerekeket, mint őt, vagy azt a kis elsőévest, ezért kerültek végül kórházba.

A miértje nem volt világos: nem tudta, mi okozza Tomoko testének gyors pusztulását, de a felvillanó gondolatok közt nem ért rá ezen tűnődni. Mahirut elkapta a lendület. Minden összeállt, de túl friss és nyers volt, hogy ezt a nyomozóknak is meg tudja magyarázni.

Öt percet késett az óráról, mert telefonálni akart az apjával, de a szerencse mellé szegődött: a tanár előtt érkezett be és ült le a helyére, mert a fiatal nő maga is késett, el volt foglalva a holmija közt elkeveredett dolgozatokkal.

Mahiru kifújta magát. Ha igaza volt, minden tény ismeretében az odáig vezető sugallatot is el tudta magyarázni, de az ügy befejezése az irodában maradottakra várt, neki nem volt elég információja az eset másik száláról, hogy arra hivatkozva Tomokót elvigye egy kihallgatásra.

Furcsa lett volna, ha az egyszerű diák előveszi a nyomozóigazolványát a tárcájából, de Mahirunak más okai is voltak a tétlenségre. Nem akarta tönkretenni az álcáját, nem ért rá erre Reichi és Chuuya miatt, és ami a legmeglepőbb volt: rájött, hogy fél még egyszer egyedül szembeszállni Tomokóval.

Mahiru ritkán ijedt meg igazán, de a Tomokóval kettesben töltött percek lassan kisarjadó félelmet ültettek el benne. Veszélyesebb volt, mint először látszott, és Mahirunak kétségei támadtak, korábban pedig gondolkodás nélkül bántott egy nőt is, ha épp ő volt az ellenfele. Azonban bármennyire utálta, hogy megszentségteleníti az anyját ezzel, Tomoko mindentudó, számító tekintete az övére emlékeztette, és Mahiru tétovázott, ha találkozott Tomoko ilyen pillantásával.

Nina nem volt számító, de ugyanolyan mindentudás volt kortalan arca sokat látott szemében. Ötven körül volt akkoriban, a teste hiába maradt üde és fiatal, és ennek a fél évszázadnak minden tapasztalata meglátszott rajta. Tomoko is ilyen volt, amikor ledobta az iskoláslány álcáját, és Mahiru egy pillanatnyi tétovázást sem engedhetett meg magának, az a vesztét jelentette volna.

A számítása különben bejött, és a nyomozók kiderítették, hogy volt kapcsolat a kórházba került gyerekek, és Tomoko között. A fiú, aki fájlalta, hogy nem látogatja a barátnője, Tomoko egyik utolsó választása volt, az pedig, aki öngyilkosságot kísérelt meg, áldottnak bizonyult.

Mahirunak meg kellett volna könnyebbülnie, hogy a feltételezése helyes volt, de ez sötét jövőt sejtetett, amit meg akart akadályozni. Pár szóban elmondta, mit szeretne tenni, és miben kéri az Iroda segítségét hozzá, aztán bontotta a vonalat, és próbált odafigyelni a számára különben felesleges angolórára. Mahiru tökéletesen beszélt angolul, még a tanárnőt is kijavíthatta volna, de nem érdekelte, mi zajlik körülötte, csak úgy tett, mint aki halad az anyaggal.

Amíg ő odabent rostokolt, három nyomozó indult útnak az iskolába. Egy azért, hogy Arata lakcímét kiderítve meglátogassa és ellenőrizze, nem esett-e neki vagy a körülötte lévőknek bántódása, kettő pedig, hogy a lehető legcsendsebben magával vigye Tomokót, és az iroda kihallgatószobájában megpróbáljon az ügy végére járni.

Mahiru nem hitte, hogy győzött, de amíg ki nem derült, hogy tévedtek, úgy érezte, egy gonddal kevesebb nyomja a vállát. Tomokóról elfeledkezett, bízott a társaiban, különösen Osamuban, aki az ügy iskolán kívüli részét irányította.

Mahiru ezt a keveset már bátran hagyta az apjára, hogy a saját, sürgetőbb problémájával törődhessen. Végigszenvedett két további órát a kihagyott ebéd után, aztán, mielőtt Satsuri vagy bárki más megállíthatta volna, korgó gyomorral összeszedte a holmiját, és kifutott az épületből. Csak egy sarokkal később lassított, amikor a futás kimerítette, és lassan tette meg az út fennmaradó részét a találkozópontig.

Azt várta, Ichiru maga megy érte, de az ő kocsija helyett a Dokkmaffia egyik jellegzetes fekete autója és öltönyös alkalmazottja várta. Mahiru tétovázott, mert korábban felügyelet nélkül sosem érintkezett a maffiózókkal, de a férfi semmi rosszat sem tett, és mert Ichiru pontosan felvilágosította az öccse kilétéről, Mahirut nem faggatta, hogy kicsoda, amikor végül beszállt az autóba.

Megérkezve Ichirut már az előcsarnokban meglátta, így öltönyös kísérőjének nem kellett végigvezetnie az egész központi épületen. Mahiru ritkán járt ott, és mindig valaki más kísérte, egyedül nagyon hamar eltévedt volna, feszültsége miatt pedig ottléte okát sem tudta volna megmagyarázni.

Ichirut megpillantva fájdalmasan szorult össze a torka. Általában ugyanúgy nézett ki, de Mahiru, mióta utoljára találkoztak, elszokott a látványától. A bátyja tekintélyt parancsoló, elegáns megjelenése mellett magát az iskolai egyenruhában egy komolytalan gyereknek érezte.

– Még most sem mondod el, mit akarsz? – kérdezte Ichiru a liftben, amikor a torony felső részébe tartottak.

– Nem, mert nem a te asztalod – ingatta a fejét Mahiru. – Sajnálom, de te nem végzel terepmunkát, segíteni sem tudnál benne.

– Chuuya sem alkalmasabb – mondta komoran a végrehajtó. – Embereket bármelyikünk adhat, ha muszáj, de Mahi, semmire sem fogsz velük menni.

– Ha támogatás kellene, Osaminak szóltam volna – sóhajtott fel Mahiru. Többször végiggondolta, mire arra jutott, hogy nem szól az Irodának, Osamit, Osamut és az Akutagawa házaspárt pedig még nyomozói mivoltán kívül sem értesíti a szándékáról. Megpróbálták volna megállítani, feleslegesen sok kérdést tettek volna fel, az aggodalmaskodás és Mahiru féltése csak akadályozta volna.

Elpazarolt volna egy csomó időt, amíg próbálja őket meggyőzni, főleg, hogy a helyzet alakulására egyiküknek sem volt befolyása. Midori a hatáskörükön kívül állt, a konfliktus sem fűződött az Irodához, Osamit pedig egyszer már összetörte egy ilyen akcióval, nem akarta ismét Reichi állapotával terhelni. Árulás lett volna, mert Reichi igyekezett titkolni az állapotát a családja előtt, és mert ritkán találkozott otthon a nővérével, ő mit sem tudott a rajta működő áldottságról.

– Te bolond vagy. – Ichiru nem faggatta tovább, mert a liftből kiszállva alig húszlépésre voltak a maffiafőnök irodájától. Mahiru rásandított és megvonta a vállát, Ichirut ez savanyú mosolyra késztette. Megfogta a vállát és a folyosó közepén lévő kétszárnyas ajtóig terelte, majd bekopogott és hátrébb lépett. – Sok sikert – mondta neki, majd amikor Chuuya kiszólt, hozzátette: – Menj be. Majd visszajövök érted.

Mahiru nyelt egyet, mielőtt az engedélyt megkapva belépett a maffiafőnök világos, csupa üveg irodájába. Chuuya az ajtóval szemközt ült az asztalánál, mögötte a faltól falig tartó ablakon túl Yokohama egy nagy szelete látszott.

Chuuya érdeklődve nézett a belépő, félszeg Mahirura. Legkisebb, fogadott unokaöccsét már nagyon régen látta; amióta a gyerekek felnőttek, egyedül Ichiruval volt szoros és állandó kapcsolata. A többi gyerekkel csak akkor találkozott, ha meglátogatták Ichirut a lőtéren vagy a lakásában, de ez is ritkaság volt: a fiú Lyubovhoz állt a legközelebb a testvérei közül, ő azonban elment Yokohamából.

A fiatal mesterlövész Lyubov helyét Reichi és alkalmanként Mahiru vette át a lőtéren, de Mahiru be sem tette a lábát a Dokkmaffiába, amióta csatlakozott a Nyomozóirodához. Félszegen nézett körbe, mert sosem járt Chuuya irodájában, és hiába kérte, hogy maffiafőnöki minőségében tárgyalhasson vele, nem tudta, hogy kellene szólnia hozzá.

Chuuya leengedte a kezét, amin addig támaszkodott és hátradőlt. Ellágyult és kezdeményezett, hogy Mahiru feloldódjon, és ne álljon olyan elveszetten a nagy szobában.

– Gyere ide, Mahiru – mondta, a képességével az asztal másik oldalára penderítve egy széket, ami a sajátja mellett volt az ablak előtt.

Mahiru nem tudta, mire szolgál, mert Chuuyán kívül senki sem tartózkodott a szobában, Ichiru azonban megmondhatta volna. Ő szokott Chuuya mellett ülni, ha a maffiafőnök magához kérette, de ezt nem kötötték az embereik orrára. Chuuya a széket vendégfogadóhellyé minősítette vissza, és miután a szőnyegre állította Mahiru mellett, ő kénytelen volt leülni.

– Nyugodj meg, nem foglak megölni – sóhajtott Chuuya, látva, milyen hatalmas szemeket mereszt rá Mahiru. – Vagy elfelejtettél engem?

Bosszankodva fújt ki egy vörös hajszálat a két szeme közül, amitől az arca vicces kifejezést öltött, és az idegkimerültség szélén álló Mahirut kuncogásra sarkallta.

– Máris jobb – mondta Chuuya, meghallva a nevetését. – Az a hülye makréla nem tudott volna káröröm nélkül nevetni. De mondd, mit akarsz – komolyodott meg a tekintete. A vicces nagybácsi arc egy pillanat alatt eltűnt, a helyét várakozó kifejezés foglalta el.

Mahiru, aki végre rátalált a megfelelő hangra vele szemben, az ajkába harapott, hogy abbahagyja a kuncogást, és elővette a telefonját a zsebéből.

– Chuuya-san – szólt, miközben hol rá, hogy a kijelzőre pillantott –, tudnál nekem mondani valamit egy ilyen szimbólumról?

Csupán az előbb ült le, mégis felállt, és engedélyt nem várva a maffiafőnök asztalához ment, hogy a telefonját Chuuya elé tehesse. A Reichi karjából készült kép volt a kijelzőn, a fekete szív kevésbé erősen, de még mindig jól látszott.

– Nahát, új tetoválás? – vonta fel a szemöldökét Chuuya. – A tiéd? A szimbólum elég egyértelmű, hadd ne kezdjem neked magyarázni.

– Nem, áldottság nyoma – mondta Mahiru. – Reichi karján van közel egy hónapja, a tegnapi küldetése után halványodott el ennyire. Nem tudjuk, hogy pontosan mi ez, de Reichi összeesett odakint, és szerintem ez a dolog csinált vele valamit, vagy a képesség gazdája volt a közelében. Nem tudsz róla mondani valamit?

Chuuya maga elé húzta a mobilt, hosszabban is megnézte a képet a szívről, majd megrázta a fejét.

– Soha még csak hasonlót sem láttam. Te viszont magyarázd el, miért hiszed, hogy köze van a Reichi kudarcához – mondta sokkal szigorúbban a kezdeti pár üdvözlő szónál.

Nem akarta, hogy Mahirut elragadják az érzései és elkalandozzon: nem volt olyan tökéletes pókerarca, mint Osamunak, és a zaklatottság azonnal meglátszott rajta.

– A képesség valamit csinál a lelkével – mondta. Újra az ajkába harapott, hogy a fájdalom kijózanítsa, és rövid, tömör mondatokra szorítkozzon. – Amióta látszik rajta ez a jel, valami kiszívja belőle az erőt, a jó érzéseket és a boldogságot, és Reichi elmondása szerint idegen érzelmeket és gondolatokat hagy ott helyette. Amikor tegnap elváltunk, ez a jel még fekete volt, de elhalványult, mire este hazajött innen. Valami történt a küldetésen Reichivel, és szerintem azért, mert a bandában ott volt a képességhasználó is, aki ezt a dolgot egyszer rárakta. Mivel teljesen elgyengült a közelében, Reichi még egyszer nem mehet oda vissza. Szeretném, hogy átvehessem az ügyet, és meg akarom találni ezt az áldottat – mondta ökölbe szorított kézzel, Chuuya válla fölött a yokohamai öblöt nézve odalent.

Nem indokolta meg, mert az érzelmi érvek feleslegesek voltak. Halkan, hevesen lélegzett, Chuuya ítéletét várva.

A maffiafőnök visszatolta elé az elsötétült kijelzőjű telefont és összekulcsolta az ujjait maga előtt.

– Miért hozzám jöttél ezzel? – kérdezte. – Mehettél volna az apádhoz és az egész Nyomozóirodához. – Chuuyának volt elképzelése, de Mahirutól akarta hallani: tudni akarta, elég erős-e, hogy az elhatározását szavakba foglalja.

– Ez nem az Iroda hatásköre. A munka a tiétek, Reichi meg a te embered, így téged kérlek, hogy engedd meg, hadd nézzek utána. A Nyomozóirodát ki akarom hagyni ebből. Ha a terület a Dokkmaffia fennhatósága alatt áll, főleg – nézett akkor először Chuuyára, de az arcát látva Mahiru újra az öböl felé fordult, hogy megnyugodjon. – Tudom jól, hogy egyedül nem mehetek oda, és nem képzelem, hogy elvégezhetem a munkát, amire ő képtelen volt, de engedd meg, hogy megpróbáljam, és kérlek, tégy róla, hogy az enyéim ne értesüljenek erről. Szükségem van a beleegyezésedre, és az ígéretedre, hogyha Reichi felépült, nem küldöd vissza, hogy a feladatát befejezze. Nem képes rá az áldott miatt, és én... Nem akarom, hogy újra baja essen.

Mahiru nagyot nyelt, de többé az ajka rágása sem segített, hogy lecsillapodjon. Ökölbe szorított keze megfeszült és remegett, a hangja elcsuklott, így képtelen volt folytatni.

– Mit számít neked az emberem élete? – húzta össze a szemét Chuuya. Fürkésző pillantást vetett a sápadt, remegő ajkú Mahirura, aki még mindig Yokohama látképét bámulta.

– Ő olyan nekem, mint neked a papa – mondta Mahiru csendesen, amivel letaglózta a maffiafőnököt. Az asztalra csapott, felállt, és füstölögve szólt oda Mahirunak:

– Ha drága neked, azt mondd, de ne hasonlítgasd még egyszer az apádhoz!

Chuuya a méregtől olyan vörös lett, mint a haja. Mahiru az elevenébe talált, mert akármit mondott az egykori társáról, az eltelt évek alatt nemcsak megbocsátott neki, őszintén megszerette őt, mert Osamut az apaság előnyére változtatta. Fontos volt Chuuyának; érte vagy a családjáért bármikor harcba szállt volna. Mahiru tudta, kettejük kapcsolata milyen szoros és sérthetetlen, épp ezért hivatkozott a maffiafőnök előtt Osamura.

Chuuyának a családja gyenge pont volt, és mert Osamuval nőtt fel, utálta vagy sem, a családtagjának számított. Mahiru jól látta, fontos volt neki, és hiába háborodott fel, az érzés nem tűnt el a szívéből.

Megkerülte az asztalt, megállt a tőle magasabb Mahiru előtt, és megfogta a karját, hogy maga felé fordítsa, és az öböl kékje helyett végre a szemébe nézzen.

– Azt akarod, hogy segítsek megtalálni? – kérdezte. Mahiru bólintott. – Cserébe kérek valamit, és jól figyelj, hogy emlékezz rá. – Chuuya enyhe nyomást gyakorolt a felkarjára, amikor Mahiru megtört és próbált félrenézni. – Hozd el nekem ezt az áldottat. Élve – nyomatékosította, szerencsére újabb szorítás nélkül. Nem akarta bántani Mahirut, és óvatosan bánt vele, mert tisztában volt a saját erejével. – Bármilyen dühös vagy Reichi miatt, nem akarom, hogy több áldozat legyen a kelleténél. Azok ott Midoriban hadat üzentek a Dokkmaffiának – mondta sötét tekintettel –, amikor így elbántak az egyik emberemmel, és hagyták az út szélén heverni. Tudják, hogy ezért csapást fogunk mérni rájuk, fel lesznek készülve egy támadásra, ezért nem engedlek téged egyedül odamenni. Nem kellene érdekelnie, mi történik egy másik szervezet tagjaival, de te a családom része vagy, szóval más szabályok érvényesek rád. Ha megsérülsz vagy meghalsz, nemcsak az eddigi minden, Reichi megmentésére tett erőfeszítésed válik értelmetlenné, hanem egy tucat embernek okozol oktalan fájdalmat. Meg kellene köszönnöm az információkat, majd leküldeni a bátyádhoz, hogy helyben tartson, amíg csapást mérek azokra a nyugati kutyákra, de látom a szemedben, hogy ezt sosem tudnád megbocsátani.

Chuuya féloldalasan elmosolyodott és elengedte a karját.

– Ha annyira menni akarsz, menj. A területen nincs erős befolyásom, nem fogok az utadba állni. Azonban ragaszkodom hozzá, hogy teljesítsd, amit kérek, és minden eszközt a rendelkezésedre bocsátok, hogy sikerrel járj. Az embereim elkísérnek, és egy vezetőt is kapsz, aki a parancsaimat közvetíti. A bátyád és te sem vagy terepre való – mondta –, de ő a legjobb kíséret számodra, és ajánlom, hogyha egy számodra drágát készülsz megmenteni, közben vigyázz valami számomra drágára.

Chuuya nagy levegőt vett és már nem erőltette, hogy a szemébe nézzen. Tudta, hogy feleslegesen félti a férjét, mert Ichiru ugyanazt a harci kiképzést kapta gyerekkorától fogva, mint a többi testvére a palotában, és mire felvételt nyert a Dokkmaffiába, jobban bánt a fegyverekkel, mint némelyik gyakorlott maffiózó, mégis tiszteletben tartotta a szülei akaratát, és Ichirut, ha csak nem volt elkerülhetetlen, a biztonsága érdekében nem küldte ki az épületből.

Az áldottságára nem támaszkodhatott, mert sosem tudhatta, semlegesítheti-e az ellenfele képességét egy érintéssel, vagy csak veszélyesen közel kerül hozzá, így Ichiru gyakorlatilag meg is feledkezett róla. Mivel a vércsoportja megegyezett Chuuyáéval, vele szemben működött: meg tudta szüntetni a Megszállottságát, ezért Osamuhoz hasonlóan tökéletes pár volt számára.

Chuuya tudta, hogy ilyen állapotban ő maga nagyobb fenyegetés Ichirunak, mint bármilyen fegyveres vagy áldott, mégis, ha volt más lehetősége, őt nem rendelte ki a vallatószobákból. Mahirut azonban csak ő tudta kordában tartani: a többi embere szinte nem is ismerte, és Chuuya felelősnek érezte magát iránta, amiért hozzá, és nem az apjához ment segítségért.

Azt akarta, hogy a testvérek vigyázzanak egymásra, és a másik jelenléte ne engedje, hogy meggondolatlanul cselekedjenek. Bízott a férje képességeiben. Elég felnőtt volt már, hogy se az anyja, se az apja ne készüljön ki, ha tudomást szerez az akcióról, és mert szerette Mahirut, gondoskodott volna róla, hogy ne essen bántódása.

Chuuya látta, hogy Mahiru mennyire eltántoríthatatlan, így nem próbálta meg tartóztatni. A felvázolt lehetőség megfordult a fejében, mert tényleg ezt kellett volna tennie, de bölcsebb és előrelátóan lett a Mori és Kouyou mellett töltött évek alatt. Olyan vezetővé vált, aki megértette, milyen fontos, hogy jó kapcsolatot ápoljon másokkal, és felismerve Mahiru későbbi jelentőségét, nem akarta egy ilyen húzással magára haragítani.

Mahiru végighallgatta és újra bólintott. Túl ideges volt a beszédhez, de Chuuyának ez az apró beleegyezés is elég volt. Sejtette, hogy amint lecsillapodik, egészen megérti, hogy mit vár tőle, és tartani is fogja magát hozzá.

Nem csupán azért kérte az áldottat élve, mert érdekelte a képessége, hanem, hogy Mahiru ne lovallja bele magát a bosszúba, és kezdjen vérengzésbe. A lelke nem bírta volna el a gyilkosság terhét, és Mahiru egyébként is túl jó ember volt; Chuuya nem akarta, hogy a volt partnere még egy gyermekét mocskolja be a Dokkmaffia, amikor ő maga olyan nagy igyekezettel próbálta a háta mögött hagyni.

– Ülj le, Mahiru – szólt rá, közelebb húzva még egy vendégváró széket a szoba oldaláról. Mellé ült, átvetette a térdén a lábát, és felkönyökölt. Elmúlt fenyegető maffiafőnök kisugárzása, csak Mahiru nagybátyja volt, aki érdeklődve nézte, hogy egyenesedik ki fokozatosan a fiú görnyedt válla.

Chuuya, mielőtt visszament hozzá, megnyomott egy gombot az asztalán, így nem sokkal később, a jelzésnek engedelmeskedve két csésze tea és néhány szem sütemény érkezett tálcán, az egyik titkárnője jóvoltából. Chuuya jobban örült volna kávénak, de ha beszél a belső hálózaton pár szót a kisasszonnyal, kizökkentette volna.

Ichirunak is csak egy üzenetet küldött, hogy jöjjön a szobájába, miután megkínálta Mahirut teával. A titkárnő Chuuya kérésére visszatért egy harmadik csészével, épp egyszerre a belépő Ichiruval. Ő egy furcsálló pillantást leszámítva nem nézett kettejükre, amíg a nő ki nem ment az irodából.

– Ülj le – intett Chuuya hanyagul a saját főnöki székére. Ichiru elsápadt, de Chuuya egy rövid pillantással beléfojtotta az ellenkezést, így kénytelen volt megtenni.

Ichiru nem volt hajlandó az aszal mögött maradni, azzal a főnöke iránti tisztelete odalett volna, így kitolta a széket, és Chuuya másik oldalán telepedett le, Mahiruval együtt laza félkövér formálva a teáscsészék körül.

Chuuyának akkor nem sokat számítottak ezek a státuszszimbólumok. Nem a szék vagy az iroda tette a vezetőt, hiába volt minden ízlésesen kiválasztott darab méltó kiegészítője, és amikor csak maguk voltak, rengetegszer ültette Ichirut az ölébe vagy magával szemben az asztalára. Számára ezeknek a bútoroknak nem volt többé szentsége. Sokkal fontosabb volt, hogy a Midoribeli konfliktust elfojtsák, mielőtt valódi háborúba torkollik, ebben csak akadályozta Ichiru kezdeti vonakodása, hogy a legendás vezetői székben helyet foglaljon.

Ichiru elvette a harmadik csészét, a tea fölött pillantott most már leplezetlen kíváncsisággal Chuuyára.

– Mahiru elmondta neked, hogy mit akar tőlünk?

– Nem – mondta a végrehajtó. Mahiru lesütötte a szemét, amiért megsajnálta. Ichiru már megszokta Chuuya modorát, de másoknak riasztó volt az a kemény, céltudatos hang és a tényekre szorítkozás, ami akkor jellemezte, ha valamit komolyan vett, és épp nem hozták ki a sodrából.

– A gyerekeken felül egy képességhasználót is keresünk a nyugati söpredék közt – utalt hallható megvetéssel a távoli kerületben lévő bandára –, állítása szerint az ereje okozta Reichi magatehetetlenségét. Az ismertetőjele egy fekete szív – foglalta össze a hallottakat –, nem tudjuk, hogy működik, de veszélyes, a képesség miatt kezeljétek óvatosan. Élve kérem, és a gyerekeket is kíméljétek, a többit takarítsátok el a szemem elől. Nem akarok felesleges áldozatokat, de győződj meg róla, hogy a szervezetből nem marad túlélő – mondta, még egyértelműbbé téve, hogy hozzá, és nem a kívülálló Mahiruhoz beszél az ügy részleteiről.

Ichiru, bár meglepődött, rezzenéstelen arccal figyelte. Csak akkor szólalt meg, amikor Chuuya befejezte:

– A Hüllők vagy Akutagawa-san felelős az akcióért?

– Egyikük sem – mosolyodott el Chuuya halványan –, hanem te. Válassz, akit akarsz, de a saját osztagod mellé javaslom, hogy Fukumi embereit is vidd magaddal. Intézzétek el a szarosokat, vigyétek biztonságba a kölyköket, és hozzátok el nekem az áldottat – mondta Chuuya, alulról nézve a testvérekre a csészéje fölött –, majd gondoskodom róla, hogy megszüntesse a képességét. Ryuunak nem szólunk – tette hozzá, a megjegyzés nem követelt magyarázatot.

Mahiru, aki csendben hallgatta a maffiafőnök utasításait, Ichirura pillantott. Amikor reggel felkelt, úgy érezte, mindent alaposan átgondolt, de a dolgok egy pillanat alatt kicsúsztak a kezéből. Olyasmibe keveredett, ami túlnőtt rajta, és tényleg szüksége volt Ichiru segítségére, hogy megoldhassa.

Chuuya átadta nekik azt a kutatási anyagot, amit a hírszerzők tegnap este óta újabb oldallal kiegészítettek. Reichi töredékes beszámolója használhatatlan volt, de az észlelt túlerő miatt alaposan utánajártak a bandának, és felleltek egy főleg tizenhét és huszonnyolc év körüli, fiatal felnőttekből álló szervezetet, ami Családként hivatkozott magára, és a tagjaik úgy védték egymást vélt vagy valós ellenségeikkel szemben, mintha valódi testvérek lettek volna.

A magját fiatal férfiak és iskolakerülő fiúk alkották, akik rosszul fizető, nehéz munkájuk mellett vagy helyett, megélhetési bűnözőként kezdve kerültek az utcára. A rengeteg gyerek a fiúk fiatalabb testvére, a nagyobbak gyermeke, vagy egyszerű csellengő volt, akik otthoni védelem híján, törődés és szeretet reményében ragaszkodtak idősebb testvéreikhez, és segédkeztek nekik, hogy a társaság életben maradjon.

Szegény, elhanyagolt gyerekek voltak, akik a társadalom egy furcsa részét alkották. Volt otthonuk, voltak szüleik, de ezek a szülők bántották vagy elhanyagolták őket, sokuk pedig arra is alkalmatlan volt, hogy magáról gondoskodjon. Generációk rossz körülményei, torz neveltetése, ostobaság és erőszak termelte ki ezeket a fiatalokat, akik a távoli Midori legrosszabb környékeit járva végül egymásra találtak.

Egyszerű ösztönök vezették őket: a valahova tartozni akarás érzése, az, hogy bármi áron gondoskodhassanak kisebb testvéreikről, a valódi családjuk utolsó néhány megmaradt tagjáról, és a vágy, hogy a nyomorból kitörve könnyen, gyorsan felemelkedjenek, és gazdag emberként örökre elmehessenek Nyugat-Yokohamából.

A bűnözés kecsegtető volt, és miután egy ravasz, karizmatikus idősebb vezető állt a Midoriban vándorló, testvérkéiket hurcoló fiatalok élére, a szervezet gyorsan radikalizálódott. A vezető arra készült, hogy a kikötőtől messze, a Dokkmaffia mintájára kiépítse a maga alvilági birodalmát.

Betörések miatt néhány tagot már köröztek, de, mert jól szervezett volt, és négy-öt idősebb kölyöknél több egy helyen szinte sosem gyűlt össze, lehetetlen volt a rendőrség számára az egész szervezetet feltérképezni.

A Dokkmaffia hírszerzői jobb munkát végeztek. Kiderült, hogy a vezető tartott Chuuyától, mert három kis csapatot is Reichi fogadására rendelt, hogy a maffia előőrsén erőt demonstráljon.

Hadat üzent, így számíthattak rá, hogy felkészült egy támadásra. Becslések szerint ötven, legfejlettebb száz ember lehetett a gyerekekkel együtt a keze alatt néhány képességhasználóval együtt, Ichirunak és Mahirunak köztük kellett a szíves áldottat megtalálni.

Mahiru próbálta felidézni, mit mondott Reichi, és elkezdte kizárni a jelölteket. Amikor megérkezett, gyerekek voltak körülötte, többségében fiúk, legfeljebb három kislánnyal. A gyerekek közelében lett rosszul, de apránként mind elfutottak és elrejtőztek a közeléből: Reichi ekkoriban esett össze, és a banda idősebb tagjai is ezután vették kezelésbe.

Mahiru a felnőtteket és a fiúk nagy részét egyből kizárta: az idősebbek nem voltak ott, a kisfiúk pedig ugyanúgy elbújtak, amikor a verés elkezdődött, csak félelmükben vagy kíváncsiságból szorongtak a sikátor végén, a harcba nem akartak belekeveredni.

A néhány kislány köztük már érdekesebb volt. Azt megértette, hogy egynek, aki csaliként szolgált, muszáj volt ott lennie, de a Reichire várakozók közt nem kellett volna maradniuk. Minden utcai bandában, amit látott, a lányokat a háttérben tartották, hogy ne essen bajuk, sok harcot épp az ő védelmük okozott.

Kíváncsiskodhattak, Mahirut mégis jobban foglalkoztatta ez a szokatlan érdeklődés, mint a leskelődő kisfiúk jelenléte. Úgy érezte, ha Ichiru nem is, ő mindenképpen a lányokra fog koncentrálni, hátha köztük lesz az istenverte áldott, arról azonban fogalma sem volt, hogy fogja megtalálni. Végső megoldásként az összeset begyűjthették és egyenként kivallathatták; ha nincs köztük, a kisfiúkat, majd akár az idősebbeket is sorra vehették volna.

Chuuya kérte és figyelmeztette, hogy mutasson könyörületet, és az áldottját ne sodorja életveszélybe, de Mahiru nehezen tudott ennek engedelmeskedni. A szart is ki akarta verni a képességhasználóból, aki ennyi fájdalmat okozott Reichinek.

Megvitattak még néhány dolgot, de mert ez főleg Chuuyára és Ichirura tartozott, Mahiru kivonhatta magát belőle, és próbálta elképzelni, milyen lesz az áldott, akit az összecsapás helyszínén talál majd.

Biztosra vette, hogy ott lesz, pedig ezerszer tévedhetett, mire eljutott ehhez a következtetéshez. Terveket szőtt, hogy kutatja fel a kavarodásban, ebből zökkentette ki élesen ejtett neve, mire összerezzent és azonnal Ichiruhoz fordult.

– Haza akarsz menni? – kérdezte Ichiru, aki felé dőlt és az arcát vizsgálgatta.

– Minek?

– Átöltözni. Nem jöhetsz velünk iskolai egyenruhában. Ha nem akarsz, itt is adunk valamit – mondta békülékenyen –, talán jobban járnál vele.

– Mire figyeltél eddig? – kapcsolódott be Chuuya is a beszélgetésbe. – Napszállta után bármikor indulhattok, amint Ichiru összeszedi az embereinket.

– De... máris? – Mahiru torka kiszáradt. Chuuya elnéző pillantást vetett rá. Rettentően fiatal volt még.

– Eddig te siettél – mondta, letéve kiürült teáscsészéjét az asztalra –, a terv pedig készen áll. Mondd, mégis mire kéne várnunk?