Az ügy látszólag állt, a Nyomozóiroda mégsem rendelte vissza Mahirut az iskolából. A kollégái beszéltek a kezelés alatt álló gyerekek szüleivel, és arra engedélyt kapva az egyik fiúval is, de nem lettek sokkal okosabbak. Kevés közös volt bennük azon kívül, hogy ugyanabba az iskolába jártak: nem ismerték azt, aki próbált öngyilkos lenni, és egymásról is csak futólag hallottak, mielőtt összekerültek a gyerekosztályon. Nem volt sok látogatójuk az iskolából, amit különösen az egyikük fájlalt, mert sokáig hiányzott neki a barátnője.

Mahiru az iskolában próbálta megtalálni ezeket a gyerekeket, de nehéz dolga volt, sok párhuzamos osztály közt nehezen fedezte fel azt a hármat, akiknek a képét és nevét megszerezte az Irodától.

Beszélni akart az egyikükkel, amikor egyedül találta ebédszünetben, és a kelleténél ingerültebb lett, amikor megzavarták benne. Egy kéz nehezedett a vállára, és amikor felé fordult, a szorítás erősödött.

Arata állt mögötte, akit az első találkozás óta nem tudott hová tenni: a furcsa kérdései, az egészen barátságos baseballozni hívása, majd a később elkapott, méricskélő tekintete kezdetben nyugtalanította, majd bosszantotta Mahirut. Arata magasabb, erősebb, jobb kiállású volt nála, és állandóan összevont szemöldöke alól bámulta, mintha valamit keresne rajta, mégsem beszélt vele, és nem is ment két méternél közelebb hozzá.

A lehető legalkalmatlanabb időt választotta egy újbóli barátkozási kísérletre: Mahiru nehezen megtalált célpontja fogta az ebédjét és elköszönt tőle, hogy visszatérjen a saját osztályába, ahonnan elszólította.

Mahiru sötéten villanó tekintete Arata összehúzott szemével találkozott, a fiú látszólag barátságos vállszorítása emiatt fájdalmassá erősödött.

– Szeretnél valamit tőlem? – Mahiru igyekezett anélkül lesöpörni a kezet magáról, hogy fájdalmat okozzon vele, pedig szívesen megropogtatta volna a csuklóját. Mérges volt az elszalasztott lehetőség miatt és semmi kedve sem volt nyomozás közben az osztálytársai apró gondjaihoz.

Kihúzta magát Aratával szemben és tett oldalra egy lépést, hogy távolságot tartson maguk közt. Nem tetszett neki az arca, de hiába pillantott szét, se más diákok, se egy tanár nem volt a közelben, hogyha valamire készül, legalább a szemtanúk léte megállítsa.

Arata észrevette a pillantását és felhorkant. Mahiru egymással ellentétes reakciói összezavarták és felidegesítették. Nem tudott mit kezdeni a bosszantóan nyugodt hangjával, és a sötét tekintet ellenére is menekülési utat kereső tekintetével.

Mahiru hangulata gyorsan változott, amint a helyzetet és Aratát is sikerült felmérnie. A fiú feszültnek látszott, rángott egy izom a szeme sarkában: úgy tűnt, uralkodik magán, de hatalmas indulat tombol benne.

– Naná, Dazai – sziszegte. Arata igyekezett Mahiruhoz hasonlóan higgadt maradni, de a hangja elárulta. Újra meg akarta szorítani a vállát, de Mahiru, aki nem szerette ezt a bizalmaskodást, látványosan kikerülte a mozdulatot. – Gyere ki, beszélni akarok veled!

Mivel Mahiru nem hagyta magát kiterelni a folyosóról, Arata felemelte a hangját, de nem tudta meggyőzni.

– Itt nem felel meg? Szeretnék visszamenni a terembe, és megebédelni – mondta, közben Arata arcát vizsgálgatta.

Mahiru nem akarta, de sikerült még jobban feldühítenie a közömbösségével. Arata összepréselte az ajkát, ám így is hallatszott a fogcsikorgatása.

– Cseszd meg az ebédet! Velem jössz, ha nem akarod, hogy erővel vigyelek ki!

Látszott, hogy csak egy hajszál választja el a fenyegetés beváltásától, így Mahiru vállat vont és Arata elködlő tekintetét elkapva azt mondta:

– Nincs más választásom, ugye? – A stílusa emlékeztetett az apjáéra, amivel Osamu is épp elég embert bosszantott fel a maga korában.

Mahiru lenyelte a korábbi mérgét: hamar felismerte, hogy a higgadtság előnyt jelent Aratával szemben. Megpróbált minél együttműködőbb lenni, közben hamar kiszedni belőle, mégis mit akar tőle, mert nem ért rá vele törődni.

Elképzelése sem volt, miért haragszik rá: az nem volt elég ok, hogy nem csatlakozott az iskolai baseball csapathoz. Csak jót tett vele, pocsék játékos volt; Mahiru mégis gyakran érezte, hogy nézi őt, és erre sem a viselkedése, sem a pedzegetett rokonsága nem volt adott okot.

Órákon meghúzta magát, rendesen odafigyelt és jegyzetelgetett, hol a tananyagot, hol egy-egy jelentéstöredékét, Ichiru és Osamu pedig nem volt téma az osztályban: eleinte nagyon figyelt, hogy a társai mit beszélnek róla szünetekben. Nem voltak valódi barátai, de Satsuri és barátnője, az osztályelnök gyakran ültek le az asztalához, és ha Mahiru nem kóborolt el a hosszú ebédszünetben, Satsuri olykor elhívta, hogy az irodalmi klub többi tagjával együtt a tetőn ebédeljen.

Mahiru eleinte furcsán érezte magát odafent: tudta, hogy Reichi ott küzdött meg az iskolára támadó, megzavarodott áldottal, és a baleset miatt arra számított, lezárták a tetőt a diákok elől. Kezdetben így is volt, de amióta a nyomozás véget ért Reichi ügyében, megnyitották, és egy új, magas védőrácsot is felhúztak, nehogy még valaki lezuhanhasson.

Mahiru szerette a magasságot, de kényelmetlen volt számára lenézni az udvarra a rácsok között. Ha a lányokkal tartott, mindig a korlátnak háttal foglalt helyet, és vagy az ebédjét, vagy az egyik társát figyelte, hogy elfeledkezzen a rabságot idéző látványról.

Amiatt, hogy egészen más társaságába jártak, Arata és ő alig érintkeztek egymással. Mivel Mahiru nem volt közeli barátja, azt sem tudta, van-e és ha van, milyen az áldottsága, ezt sok ottani gyerek előrelátóan titokban tartotta.

Mahiru sem beszélt a sajátjáról, és mert épp elég érdekesség volt benne, ez az első napokban nem is került szóba. Amikor megkérdezték, miért épp oda jelentkezett, Mahiru kivágta magát azzal, hogy ez volt legközelebb az otthonához.

Arata sem érdeklődött iránta személyesen, amióta a családi kapcsolatait felderítő szándéka kudarcba fulladt. Azonban hallott ezt-azt, és az így kialakult kép rosszabb lett a valóságál egy tizenhét éves fiú számára: Mahiru egy világlátott, jó családból jövő fiú volt, udvarias, szerény viselkedése tetszett a lányoknak. Okos volt, erőfeszítés nélkül tudott felelni a tanárok kérdéseire, de emellett valami gyanús is volt benne, mert túl tökéletesnek tűnt, és akármikor beszélt vele, rosszul érezte magát a közelében.

Mahirunak enyhe, de érezhető fenyegető kisugárzása volt, ami néha csak a szeme egy-egy riasztó villanásában látszott. Olykor mögöttes tartalom rejlett a szavaiban, és finom, választékos modora más töltetet kapott: udvarias helyett számítónak, ravasznak, és mint akkor Arata tapasztalta, flegmának bizonyult. Arra ingerelte, hogyha sokáig folytatja, bemosson neki egyet, hogy azt az ezeréves istenre emlékeztető, mindentudó kifejezést lemossa az arcáról.

Mahiru valójában elképzelni sem tudta, hogy Arata mit akarhat tőle. Úgy lépdelt a nyomában, egyenruhája zsebébe tett kézzel, hogy nem tudhatta biztosan, nem támadja-e meg a következő sarkon, baráti beszélgetés címszó alatt. Mahiru meg tudta volna védeni magát, de nem akart harcolni. Nagyon régen nem volt egyszerű gyerekekkel dolga, így hiába töprengett, nem jött rá, mivel dühítette fel őt.

Arata láthatóan feszült volt. Kimentek az udvarra, a tornacsarnok és az épület hátsó fala közti beugróba. Mahiru a helyszínből érezte, hogy nem lesz jó vége a találkozónak, kellemetlen zsibbadás öntötte el a karját. Mégis a próbált nyugodt maradni, és hagyta, hogy Arata beljebb lépjen a sikátorba, míg ő a szájánál, az épület vetette árnyék ritkán szélén maradt. Előnyben volt. Ha Arata rá akart nézni, a nap a szemébe sütött; csupán figyelnie kellett rá, hogy a csevegés során végig ellenfényben maradjon.

– Nos, mit szeretnél? – kérdezte, hogy a hunyorgó Aratát szóra bírja. Amíg lépdeltek, hallgatott, de Mahiru látta, hogy a kezét többször ellazította, majd ökölbe szorította.

– Nem hiszem el, hogy még kérdezed! – Arata hangosan fújta ki a levegőt. Igyekezett uralkodni magán, de egyre hangosabban beszélt. Mahiru úgy gondolta, ha valaki épp a tetőn ebédel, hamarosan egészen tisztán hallhatja. – Mégis mit képzelsz magadról, Dazai? Nem elég neked, hogy Satsuri-chan egészen beléd van zúgva, az én csajomról sem tudsz leszállni?

– Tessék? – Mahiru a szája elé tette a kezét, hogy elfojtsa a nevetését. Összegörnyedt, néhány másodpercig is eltartott, amíg összeszedte magát, de ezalatt Arata vészesen közel került hozzá: megsértette Mahiru kacagása. – Kiről beszélsz? – Őszinte csodálkozással nézett a fölé tornyosult Aratára.

– Shiori Tomokóról a másik osztályból! Szeretem őt, amióta csak megláttam, de már rám sem hederít miattad! – Arata megragadta Mahiru zubbonyát és néhány centivel megemelte őt, kénytelen volt lábujjhegyre állni. – Mi a szart csináltál vele, Dazai? Hogy jutott eszedbe?

– Nyugodj meg, ember – fogta meg Arata csuklóját Mahiru, és olyan erősen nyomta a hüvelykujját a tenyértöve alatt egy idegbe, hogy Arata felszisszent és elengedte a ruháját. Mahiru hátrált egy lépést, a karját dörzsölő, összegörnyedt fiúra nézett. – Esküszöm, hogy semmit sem csináltam Shiori-sannal, és a klubtevékenységeken kívül nem is találkozom vele.

– És az ebédek? – hördült fel Arata. Kiegyenesedett, de még mindig az égő fájdalom helyet dörzsölgette. Mahiru nagy nyomást gyakorolt rá, utóhatásaként a karja egészen könyékig zsibbadt. – Legutóbb azért utasított el, mert azt mondta, veled megy ebédelni!

– Az irodalmi klubbal volt, nem velem – sóhajtott Mahiru.

Arata közbevágott:

– Te is a klub tagja vagy, szóval veled ment! A lányok miatt léptél be, ugye, Dazai?!

– Jézusom. – Mahiru nem bírta tovább. Már semmi nevetségeset nem talált a helyzetben, Arata egészen elborzasztotta. – Shiori-san tudja egyáltalán, hogy létezel, vagy csak te képzeled őt a barátnődnek?

Annyira felidegesítette Aratát a megjegyzéssel, hogy válasz nélkül rátámadt. Mahiru el tudott hajolni az ütés elől, csak az öklével felkavart levegő érte el az arcát, de ezzel tovább ingerelte az ellenfelét, aki nem tudta kiadni a dühét a rá mért csapásban.

– Te rohadék! Mit képzelsz magadról?! – Újra meg akarta ütni Mahirut, aki ellépett előle és felemelte mindkét kezét.

– Fejed be, Hizashi-san – próbált a helyzethez képest higgadt maradni –, nem akarok verekedni veled.

– Nem érdekel, mit akarsz! Szállj le Tomokóról, világos? – Arata megállt. A kezét ütésre készen maga elé tartotta, összeszűkült szemmel próbálta kivenni Mahiru arcát az erős ellenfényben.

Mahiru sem engedte le a kezét, a tenyerét kifelé fordította a megadás egyértelmű jeleként és újabb lépést tett oldalra, zaklatott ellenfelét méregette. Már legalább tudta, mi baja volt, amióta csak klubot választott magának, és kapcsolatépítés céljából gyakran lógott a lányok ismerőseivel is, hátha hall valamit az áldottról. Tomoko miatt azonban kár volt aggódnia: néha vetett egy-egy hosszú, érdeklődő pillantást Mahirura, olykor mosolygott is, de közvetlenül hozzá ritkán beszélt, és a foglalkozásokin is csendben maradt, ha nem került rá a sor, hogy felolvasson.

Csendes, zárkózott, és nagyon okos lánynak tűnt, akit nehéz megközelíteni, és Mahiru nem is törte magát, hogy a szívét meghódítsa. Nehezen tudta elképzelni a magas, rövid hajú lányt Arata mellett, de a fiú láthatóan fülig szerelmes volt belé, és a féltékenység annyira elvakította, hogy a tényekkel nem akart törődni.

– Nem szeretnék vele járni, de arról nem tehetek, ha Shiori-san sem szeretne veled, érted? Ha elutasított, az nem miattam volt, és kérlek, másokra se támadj rá így, érzéseket nem lehet kierőszakolni.

– Na ne okoskodj! Tomoko szeret engem! Nem tudom mit csináltál vele, Dazai, de megbánod, ha szórakozol Tomokóval! Mi az, hogy nem akarsz vele járni?! Nem elég jó az ízlésednek? Azért dobott, mert te megjelentél, szóval tűnj el a közeléből és soha meg se forduljon a fejedben!

Arata ökölbe szorította a kezét, majd nyitott tenyérrel készült pofon ütni Mahirut. Ő elhajolt, mégis szűrő fájdalmat érzett az arcán, ami maróvá erősödött. Mahiru odakapott, és vékony tüskéket tapintott a szája fölött, ahol a pofon csattant volna. Négy-öt darab, ceruzabélvastagságú, rövid, egyenetlen tű fúródott a bőrébe, az egyik félbetört, amikor megpróbálta kihúzni.

Porhanyós, fehér kristály volt, ami könnyen morzsolódott a kezében: Mahiru a szagáról és a szerkezetéről meglepetten állapította meg, hogy közönséges só, és a sebeit is a só marja.

Mire az első tövist kihúzhatta volna, Arata megtörölte a szemét, és egy rövid, színes villanással újabb sótűket formált a kezében. Először a tenyere izzadtságát, majd a dühtől kibuggyanó könnyeit használta, hogy aktiválja a képességét, és a folyadékban lévő sót formálva fegyvert csináljon, amivel rátámadhat Mahirura. Ahhoz mindkettő kevés volt, hogy akár kést, akár, mint szerette, rövid kardot készítsen belőle, de, mert Mahiru gyorsan mozgott, és addig minden ütését kivédte, az alattomos tű is hatásos volt. Fájt, mint egy pofon, marta és égette a nyílt sebet, és eltört, ha valaki megérintette, így nem is lehetett az általa okozott fájdalmat könnyen megszüntetni.

Arata azt akarta, hogy Mahirunak is úgy fájjon, mint neki, mert bármit mondott Mahiru, meggyőződése volt, hogy Tomoko miatta szakított meg vele minden kapcsolatot. Nem sokkal azután hanyagolta el, hogy Mahiru az első hetét töltötte az iskolában, és az irodalmi klubban őt is megismerte. Aratának fogalma sem volt, mi zajlott ott, de a féltékenység és kétségbeesés őrült képeket festett le Tomoko és Mahiru feltételezett viszonyáról.

Nem akarta valójában megsebesíteni Mahirut. Ha csak egyszer is igazán megütheti, a képességét nem használta volna, de az ügyessége arroganciának tűnt, és Arata elvesztette a fejét. Tisztában volt a következményekkel, mégsem várta meg a nap végét, hogy az iskola területén kívül számoljon le Mahiruval.

A második csapása is célt ért, Mahiru védekezésre emelt karját találta el. Az egyik vastagabb tű a zakó felett vékony kesztyűs kezébe fúródott, egy pedig a nyakát találta el egy fedetlen ponton, a többi eltört vagy lepattant a ruhájáról.

Mahiru sziszegett a fájdalomtól, a karjával több tűt tört félbe az orcáján, ahogy leengedte, és próbált Aratára nézni. Összeszorította a fogát, hevesebben vette a levegőt. Olyan ideges volt, mint Arata, aki képességhasználóként veszélyesebb ellenfélnek számított.

Mahiru próbálta kitalálni, hogyan és mikor tudja ismét használni az áldottságát. Gyorsan összerakta, hogy valamiképp koncentrálta a bőrén lévő sót, de nem sírt és nem izzadt többé, a salakos sikátorban pedig semmi sem akadt, amiből nyerhetett volna.

– Most elégedett vagy? – Mahiru felé fordította az arcát. A szúrt sebek vérrel teltek meg, a legmélyebből vékony csíkban folyt az állára. Jobban fájt, mint amilyen súlyos volt, só helyett mintha mérgezett tűk érték volna. – Bántani akartál, nem? Tessék, légy boldog. Azon viszont nem változtat, hogyha az lány nem szeret téged, ezzel sem tudod megszerezni. Még ha szeretne is, szerinted szüksége van egy emberre, aki nem tudja uralni az indulatait és gondolkodás nélkül rátámad másokra? Embereket bánt a saját képtelen meggyőződései miatt, a szerelem vagy hasonló ostobaságok nevében? Nőj fel, ha már felnőttet akarsz játszani egy szerelemmel! Ha szeretsz valakit, megvéded őt, és nem másokat gyötörsz miatta.

Mahiru ökölbe szorította a kezét, és kihúzta a kézfejébe fúródott sószilánkot. A hegyes vége véres volt, de hamar széttört a markában, fehér porral borítva a kesztyűjét és fényes cipőjét, amikor még egy lépést tett Arata felé.

A kristály hangos, csonttörésre emlékeztető roppanással esett szét, de Mahiru ezután sem lazította el az ujjait, körmét a fájdalom ellenére is a kesztyűjébe, végül a bőrébe vájta. Elege volt Aratából és az oktalan bosszújából, de a szavai épp csak tudata felszínéig hatoltak:

– Épp megvédem, Dazai! – kiáltotta. – Miről hadoválsz te?! Hagyjam életem szerelmét simán elsétálni, akkor is, ha sosem lenne boldog miattad?

– Tessék? – Mahiru megállt, Arata különös monológja elgondolkodtatta. A fiú szeme hevesen járt ide-oda, gyorsan, szakadozottan beszélt, a nyelve többször is belegabalyodott a szavakba.

– Te mondtad, hogy nem akarod őt, akkor meg hagyd békén! – kiáltott rá. – Nem érted, hogy nekem szükségem van Tomokóra?! Ne akard elvenni tőlem! Ott van Satsuri, ő meghalna érted, vedd el őt! Vegyél el bárkit, csak Tomokót hagyd meg nekem! – A hangja elcsuklott és sírva fakadt, de Arata nem használta arra a könnyeit, hogy újra fegyvert készítsen belőle.

Mahiru megdermedt, a torka összeszorult, egy pillanatra a lélegzetvétel is nehézzé vált. Arata szerencsétlen kifejezése Satsuriról eszébe juttatta Ainát, és az elmúlt három év egyetlen pillanat alatt pergett le előtte, a szerelme első lobbanásától a vallomástételén, randevúkon, meghitt beszélgetéseken át Aina haláláig, de jótékony felejtés, ami a gyász során jellemezte, akkor nem kísérte. Minden fájdalma, minden agyába égett kép éles volt, mint a durva tűk az orcáján. Mahiru tekintete elsötétedett, a hangja elfúlt. Úgy érezte, aki ott áll a síró fiúval szemben, valaki más, aki sötét, hideg és idegen tőle, ő pedig a saját testén kívül hallgatja.

– Máskor figyelj oda, mit beszélsz. Az én életem szerelme már meghalt miattam.

Annyira erősen szorította ökölbe a kezét, hogy az ízületei roppantak, és minden bütyke kifehéredett. Nem pazarolt több szót Aratára, otthagyta bőgni a sikátorban, és elment, de Mahiru maga sem tudta, hová viszi a lába.

Az agya kikapcsolt, csak ment, próbálva elkerülni minden embert, és elbújt az egyik második emeleti takarítószertárban, amíg be nem csengettek az első délutáni órára. Nem érdekelte a tanítás, és az sem, hogy később magyarázkodnia kell a távollétéért.

Aina ritkán jutott eszébe, de az az odavetett mondat felzaklatta. Mások, akiknek a gyönyörű élete veszteségektől mentes volt, fel sem fogták, mit jelent meghalni valaki miatt.

Mahiru egyszer megtette az apjáért, de az anyjáért, Fyodorért, bármelyik testvéréért és Reichiért is megismételte volna. Ő nem túlzott, kész lett volna az életet adni bármelyikük védelmében; össze sem lehetett hasonlítani azzal a szégyenlős vonzalommal, ahogy az osztálytársnője érzett iránta.

Mahirunak nem tűnt fel, mert Satsuri mindenkivel kedves volt, legfeljebb egy kicsit gyakrabban érintette meg a kelleténél. Furcsának találta, de nem szólt rá miatta, amíg nem volt túl intim és nem zavarta, Satsuri azonban nem ragadtatta el magát. Minden érintése szelíd és természetes volt, egy szerető gyengédségét meg sem közelíthette.

Utálta, hogy ezt a gyermeteg ragaszkodást Arata egy lapon merte említeni Ainával vagy a Reichi iránti szerelmével. Reichi és közte születésük óta eltéphetetlen kötelék volt, de ezt egy elvakult középiskolásnak hiába magyarázta volna. Feldühítette, megkeményítette és annyira hasonlatossá tette az egykori, rettegett Dazaihoz, hogy még a végrehajtó bátyja is megirigyelhette volna.

Mahiru nem tudta tovább játszani az aranyos tizenhét éves szerepét. Valódi, sokat látott nyomozóvá lényegült, és amíg nem szedte össze magát újra, képtelen volt a társaival találkozni.

Nem örült, amikor végre kimerészkedett a szűk fülkéből, és pont a vita kirobbantóját, Tomokót látta meg a lépcsőfordulóban. Mahiru hátat fordított neki és az ellenkező irányba akart menni, de Tomoko észrevette őt és utána szólt:

– Mahiru-kun! Hol voltál? Satsuri-san a földszinten keres. – Nesztelen léptekkel közeledett felé, és mire elhallgatott, közvetlenül Mahiru mögött állt, két kezét keresztezve a melle alatt. Érdeklődve nézte őt, Mahiru üres tekintete sem riasztotta meg.

– Nem érdekel – mondta Mahiru. Sem Satsuri, sem Tomoko társaságára nem vágyott, azon viszont eltűnődött, miért pont Satsuri kezdte keresni. Valószínűleg önként vállalta, hogy felkutatja, amikor a tanáruknak vagy az osztályelnöknek feltűnt a hiánya, kézenfekvő volt, hogy a földszinti gyengélkedőben kezdje. Mahiru próbálta elkerülni, de Tomoko elzárta az ellenkező irányba vezető útját, és a rideg válasz ellenére elmosolyodott, a tartását is ellazította.

– Nahát, egy közös pont. Én sem vagyok kíváncsi a kis mitugrászra. Téged is idegesít, Mahiru-kun? – mosolygott rá Tomoko olyan kedvesen, ahogy Mahiru a legvidámabb pillanatban sem látta. A nevét is lágyan, de furcsán ejtette, mintha cukorka lett volna a szájában, de amikor megnedvesítette kiszáradt ajkát, Mahiru látta, hogy semmi sincs a nyelvén.

Tomoko furcsa volt. Egy óra közepén voltak, nem volt magyarázat arra, miért mászkált az üres folyosón. A viselkedése nem emlékeztetett a foglalkozáson tapasztaltra, csak fürkésző, éhes tekintete maradt ugyanolyan, ahogy Mahiru zöld szemét kereste.

– Satsuri-sanról beszélsz? – kérdezte Mahiru. Megállt, a másik lábára nehezedett, és félig Tomoko felé fordult, mert addig csak a válla felett pillantott rá.

Próbálta megérteni, mit eszik Arata rajta, mert akkor semmi finom vagy szép nem volt benne. Tomoko, akit mindig fenséges, hűvös aura lengett körül, és királynőként vett részt minden felolvasáson, közönségesnek látszott, szeme villanása, ajka kis rándulása Mahirut egy számító, felnőtt nőre emlékeztette. Azonban a pillanat elmúlt, és Tomokót a következő mozdulat megszelídítette. Gyengéden megrázta a fejét, rövid haja a kulcscsontját verte, mielőtt új keretbe rendeződött az arca körül.

– Fontosabb most ennél, hogy segíthetek-e neked – mondta gyengéden, két ujjal megérintve a véres sebeket Mahiru arcán. – Mi történt veled, Mahiru-kun? Ezeket a sebeket be kellene kötni. – Elővett egy zsebkendőt és megpróbálta ledörzsölni a vért Mahiru arcáról, de ő megfogta a kezét és megállította. Tomoko elnézően mosolygott és leengedte a karját. – Ha nem, hát nem. Gondolom, most nem akarsz lemenni a gyengélkedőre.

– Nincs szükségem ellátásra – mondta Mahiru, de hiteltelen volt: lyukas kesztyűje is elázott, és alvadt vér pergett le a jobb kezéről. – Köszönöm, Shiori-san, de nem kell aggódnod miattam.

– Jaj, Mahiru, mikor fogod végre ezt abbahagyni? Elég a Shiori-sanból, hívj a keresztnevemen, mint mindenki mást az irodalmi klubban! – Tomoko mosolya nem volt olyan őszinte, mint kezdetben, de ő jobban uralkodott a vonásain Aratánál. – Tomoko vagyok, de a Tomo vagy a Momo is megteszi – mondta halkan –, vagy esetleg más név jutott eszedbe, amikor olyan elmélyülten néztél az utolsó felolvasáson?

– Sajnálom, ha bámultalak, a gondolataimba feledkeztem – mondta Mahiru, mert ő nem tudta ezt felidézni.

Tomoko megjegyzése többletjelentéssel bírt, ami a Barackvirágban tett látogatását juttatta eszébe. Az ottani személyzet hasonlóan burkolt utalásokat tett Mahirunak, amit, ha akart, egyszerű kedvességnek, ha akart, ajánlattételnek vehetett, és a különös párhuzam Tomokónál összezavarta.

A kezdeti figyelme újból feltámadt, és nem diákként, hanem a Fegyveres Nyomozóiroda egyik alkalmazottjaként kezdte szemlélni az eseményeket, hátha magyarázatot kap Tomoko viselkedésére.

– Ne sajnáld, sőt – mosolygott rá Tomoko, ahogy leengedte mindkét kezét és kihúzta magát előtte. – Nincs kedved most alaposan és büntetlenül megnézni?

Mivel nem volt hideg, Tomoko áttetsző harisnyával hordta az egyenruháját, és hosszú, téli szoknyáját is a megengedett legrövidebb méretűre szabatta. Nem volt fázós, a sötét matrózblúzt kiegészítő kardigán nem volt rajta, így hasonlóan vonzó volt, mint bármelyik lány a nyári egyenruhájában, ahogy Mahiru az osztálytársait alig egy hétig látta.

Tomoko Mahiru zavara láttán elnevette magát és a hajába túrt: egy tincset a füle mögé túrt, amitől a kinézete tovább szelídült.

– Jaj, csak vicceltem, ne vedd magadra! De tudod, Mahiru, nem lenne ellenemre, ha néha a klubfoglalkozásokon kívül is látnálak.

Tomoko leült az egyik lépcsőfokra és megütögette maga mellett a követ, hogy Mahiru leereszkedjen mellé, de ő tétovázott, végül fél méterre megállt tőle.

– Másik osztályba járunk, szóval esélyem sem volt eddig megismerni – mondta Tomoko –, nem akarsz változtatni rajta? A sorsunk rendeltek, hogy Satsuri helyett én találtam rád, pedig nem is kerestelek – mosolygott, újra, oda sem figyelve megkocogtatta közben a padlót, hogy Mahiru telepedjen mellé a lépcsőre.

– Nem hiszem, hogy a barátod boldog lenne – mondta Mahiru. Gyanakodva nézte Tomoko sima arcát, akinek nagyra nyílt a szeme a meglepetéstől ezt hallva.

– A kim? – Oldalra biccentette a fejét, a haja alól nézett Mahirura, közben csücsörítette a száját.

– Hizashi Arata-san, az osztálytársam – mondta Mahiru halkan, a reakciókat figyelve. Tomoko újra a fejét rázta, közben mosolygott, de nem volt megnyugtató a látványa.

– Nem vagyok biztos benne, hogy ismerem. Magas, barna hajú és játszik valamelyik sportcsapatban?

– Baseball – bólintott Mahiru. Tomoko összevonta a szemöldökét, de a bosszúság apró jele sem volt kellemesebb Mahirunak.

– Nem a barátom – mondta –, de sokáig üldözött a szerelmével. Mit gondolsz, mikor fogja végre megérteni, hogy nem érdekel engem? – Kérlelőn, egyszerre várakozással nézett Mahirura, amitől elszorult a torka. – Vajon, Mahiru, mit kellene tennünk, végre lekopjon rólam?

Olyan természetesen használt többesszámot, mint ahogy a vért törölgette le Mahiru arcáról. Gyorsan emelkedett fel a lépcsőről, Mahirunak nem jutott ideje hátrálni.

– Jobban megérdemellek, mint az a hülye kis Satsuri, szóval segíts, élvezni fogod – súgta, és mindkét kezét a Mahiru nyaka köré fonta, kockaztatva, hogy lecsúszik a lépcsőről.

Igyekezett megcsókolni Mahirut. Megérintette az ajkát, de arra nem tudta rábírni, hogy a száját is kinyissa.

Mahiru megpróbált elfordulni, de Tomoko megragadta az arcát, és sebekkel nem törődve, meglepően erősen visszafordította. Megcsókolta őt, a nyelvét összeszorított ajkai közé préselte, de kénytelen volt sziszegve visszahúzni, amikor Mahiru megharapta

– Mi a francot csinálsz?! – Mahiru megfogta Tomoko karját és próbálta lefejteni magáról. – Eressz el!

– Miért? A buta kislány talán jobban csinálná? – Tomoko újra maga felé fordította, kihasználva az előnyt, hogy Mahiru még mindig nem kezdett keményen tiltakozni. – Tetszel nekem – suttogta –, nem akarsz helyettük inkább velem lenni?

– Nem! – Mahiru küzdött, hogy kiszabaduljon, de Tomoko olyan erősen fogta, hogy kénytelen volt letépni a hajával játszó ujjait magáról.

– Kérlek, Mahiru! Senkinek sem kell tudnia róla!

– Nem! – ismételte és mielőtt Tomoko újra belekapaszkodhatott volna, oldalra taszította.

Tomoko leesett a lépcső alsó fokáról és a fal tövében kötött ki. A szoknyája mélyen felcsúszott, combközépig tartó nejlonharisnyája fölött is nagy darabot megmutatva a lábából.

Tomoko szeme szikrát szórt, de ezt hamar rémület váltotta fel. Azonnal lehúzta a szoknyáját, mielőtt Mahiru a fehérneműjét is meglátta volna.

Mahirut viszont sokkal jobban érdekelte a bugyijánál egy tenyérnyi sötét folt Tomoko combján. Kékeszöld, halott hús volt, teljesen elütött a bőrétől; Tomoko valójában ezt próbálta olyan kétségbeesetten eltakarni a ruhájával.

Végig Mahiru szemébe nézve felállt, lesimította a szoknyáját és felszegte a fejét.

– Ez durva volt. Fájdalmat okoztál nekem, látod? – Tomoko felmutatta kipirosodott tenyerét, amivel az ütést tompította. – De, mert kedvellek, egy pusziért hajlandó vagyok elfelejteni.– Angyalian mosolygott, és Mahiru felé nyújtotta a tenyerét, de neki eszébe sem volt engedelmeskedni.

– Te megvesztél – sziszegte Mahiru –, hagyj békén!

Tomoko leeresztette a kezét, és halkan, gyöngyözőn felnevetett, de édes hangja csak borzongást keltett Mahiruban.

– Kérlek, ne haragudj rám – mondta –, azt hiszem, félreértettelek. Meg tudnánk feledkezni róla? Nem akarok veled összeveszni.

– Persze, csak soha többé ne nyúlj hozzám – vetette oda Mahiru nyugtalanul. Tomoko hirtelen változásai éberré tették, de most, hogy a lány olyan volt, mint lenni szokott, még furcsábbnak találta.

Tomoko összekulcsolta az ujjait a háta mögött, a mellkasa kidomborodott, de úgy tűnt, nem csábítani akarta Mahirut a mozdulattal, csak a gerincét egyenesítette ki az esés után.

– Olyan durva vagy, Mahiru – sóhajtott Tomoko bánatosan –, de megértelek, más lányok aranyosabbak nálam. – Lebiggyesztette az ajkát, lesütötte a szemét, az ajkát is vonallá préselte, amikor felfelé rándult a szája sarka. – Bocsáss meg az előbbiért, és kérlek, felejtsd el, jó? Jó embernek tűntél, szóval... Nem akarok bajba kerülni miatta. – Tomoko, aki még egyenruhában is annyira fenséges volt, mint egy császári udvarhölgy a régmúlt történelméből, akkor röviden, egyszerűen meghajolt Mahiru előtt és hátat fordított neki. – Satsurinak nem szólok – mondta az első lépés után –, szívesség.

Nem tett hozzá semmit, de úgy tűnt, ezzel akarja megerősíteni Mahiru hallgatását.

– Várj! – kapta el a csuklóját Mahiru, hiába küzdött azelőtt, hogy az érintésétől megszabaduljon. Tomoko összerezzent, de mire szembefordult vele, az arca sima és nyugodt volt, csak a tekintete volt fürkésző, nehezen nyugodott Mahiru arcának egyetlen pontján.

– Meggondoltad magad? – mondta lágyan Tomoko. Szembefordult vele, de, mert az első lépcsőfokon állt, valamivel magasabb volt nála, Mahiru kénytelen volt rá felnézni.

– Ne fárassz már! Csak mondd meg, megsérült-e a lábad.

Mahiru kockázatosnak tartotta a nyílt kérdést, végül mégis feltette, mert természetellenes volt a seb látványa. Fájdalmasnak tűnt, és nyilvánvaló volt, hogy nem Mahiru lökése okozta: Tomoko fenékre esett, a sérülés pedig túl réginek tűnt, és nem is ütődésre hasonlított.

Mivel több ezer hasonló képet látott már a kedvenc mangakája műveiből, aki a rémálomba illő testi torzulások és a szörnyeteggé válás horrorával keltett félelmet, felismerte a hullafoltra hasonlító, sötét elváltozást. Aina óta megedződött és nem fordult fel a gyomra, Tomoko a sebet egyébként is szinte azonnal eltakarta, de Mahiru kíváncsi volt, mi az oka, és hogy tud vele gond nélkül együtt élni. Súlyosnak tűnt, kezeletlenül az életét, de legalábbis a lába épségér fenyegette volna.

Ez volt az emberi oldal, de a fiatal nyomozó figyelmét megragadó részlet egészen más volt: a félelem és igyekezet, amivel Tomoko rejteni próbálta előle, és a szelíd, de érezhető nyomás, hogy Mahiru mindenről hallgasson, ami ott történt köztük, valószínűleg a látványt is beleértve.

Tomoko nagy levegőt vett. Félelem helyett tkéletes értetlenség csillant a szemében, és szelíden visszakérdezett:

– Hol? Mire gondolsz?

– A bal combodra – mondta Mahiru Tomoko szemébe nézve, hazugság után kutatva. – Megütötted magad?

– Nem, ott nem – rázta a fejét Tomoko.

– Mutasd meg – szólt Mahiru ellentmondást nem tűrően, mintha kihallgatószobában lett volna.

Tomoko tekintete megvillant. Újra az az érett, sokat látott lélek lesett ki a szeméből, ami Mahirut a Barackvirágban korán megöregedett lányokra emlékeztette és a gyomrát kellemetlen görcsbe szorította. Tomoko elmosolyodott, megnyalta az ajkát, és még egy lépést tett felfelé, hogy legyen egy kis hely kettejük között.

– Olyan huncut vagy, Mahiru – susogta, kezével eltakarva a száját. – Legalább egy üres termet kereshettünk volna. – Oldalra nyújtotta a bal lábát és lassan elkezdte feljebb emelni a szoknyáját, a harisnyája szegélyéig. – Hol van a seb? – kérdezte édesen. – Megmutatod?

– Feljebb – mondta Mahiru, figyelmen kívül hagyva Tomoko hangját. – Húzd fel.

– Jaj, mi lesz, ha valaki meglát? – tette fel az álkérdést játékosan, ahogy lassan tovább emelte a szoknyája szegélyét. – Bajba fogunk kerülni, hogy levetkőztetsz engem.

– Csináld már! – sziszegte Mahiru, akinek kezdett elfogyni a türelme. Tomoko engedelmesen, de ugyanolyan lassan felhúzta a szoknyáját, egészen keskeny bugyija széléig, és Mahiru felé fordította a lábát. Diadalmas fény égett a szemében, ami annyira elütött az arcától és mesterkélt hangjától.

– Így jó, kedvesem? Milyen sérülést akartál látni?

Mahiru nem tudott felelni, mert Tomoko combja fehér és érintetlen volt a harisnya fölött. A tenyérnyi feketébe hajló folt nem volt ott, és amikor Tomoko egészen felé fordult, áttetsző csipkebugyija egy kis részét leszámítva semmi figyelemfelkeltőt nem talált rajta. Nagyra nyílt szemmel, sűrűn pislogva bámulta Tomoko csupasz lábát, aki halkan nevetve eleresztette a szoknyáját, elfedve magát Mahiru elől.

– Valld be, hogy csak kifogás volt, nem haragszom. Sokkal közönségesebben is próbáltak már rávenni, hogy levetkőzzem, lenyűgözött a találékonyságod. De ne itt ismételjük meg, rendben? Szeretem ezt az iskolát, Mahiru – mondta csendesen –, sajnálnám, ha eltanácsolnának egy folyosói affér miatt.

Mahiru akart, de nem tudott felelni, Tomoko kacérkodása elszállt a füle mellett. Tudta, hogy egyik alkalommal sem képzelődött, a lába másodszor mégis sima, fehér és a lány minden részéhez hasonlóan vonzó volt, a seb legfeljebb két perc alatt nyomtalanul eltűnt róla.

Tomoko a szemébe nézett, de Mahiru már nem vágyat, hanem kihívást látott a szemében. A tekintete azt sugallta, győztem, Mahiru azonban nem hagyta magát bolonddá tenni. Valami történt Tomokóval, és mivel dolgozott, minden furcsaságot számba kellett vennie, mint a futó ugye egyik lehetséges megoldását. Talán hibát követett el azzal, hogy elárulta magát, de Mahiru nem félt, hogy baja származik belőle, egyedül a nyomozás kimenetele aggasztotta. Tomoko, tudva, hogy érdeklődik iránta, megnehezíthette a dolgát.

Újra tudatosítania kellett magában, hogy a látszat ellenére egy tucatnyi ismeretlen erővel bíró áldott van körülötte, és épp elég példa bizonyította, hogy egy képességét hányféleképpen lehet rosszra használni. Csupán gyerekek voltak, de a legváltozatosabb okokból lehetett bármelyikük Mahiru ellenfele, mint ahogy azt el is mondták neki az Irodában, a nyomozás kezdete előtt.

Résen volt és odafigyelt a megérzéseire, mert hiába nem adott választ, az emberekkel kapcsolatban elég pontosnak bizonyult. Mahiru úgy érezte, jobb, ha komolyan veszi Tomokót. Aratánál nagyobb fenyegetést látott benne, pedig nem intézett nyílt támadást ellene, a szeme, az arca, az egész lénye gyors változásai mégis nyugtalanították, mintha Tomoko egy gondosan felépített álca mögül a valódi lényét is megmutatta volna.

Mahiru nem akart megbízni a társaiban, de Satsurit vagy egy-két más, kedves osztálytársát sokkal közelebb érezte magához, mint Tomokót, az előbbiek ártatlan kisugárzása miatt. A szavaik hazudhattak, de a szemük nem tudott, és egyikük sem nézett rá úgy, mint Tomoko akkor, ahogy az egyenruháját igazgatta.

– Ne nézz már ilyen rémülten – mosolygott rá –, nem harapok. Igazából – tűnődött el, amitől a beszéde lassult és mélyült –, kettőnk közül te tűnsz olyannak. Tetszik a szemed – mondta Tomoko, meglátva Mahiru elégedetlenségét. – Annyi heves érzés van benne, és kicsit büszke vagyok, hogy nekem sikerült kihozni.

– Ne akard tudni, mit érzek irántad – suttogta Mahiru. A keze ökölbe szorult, a fájdalom sem érdekelte, amit a sebes kézfején megfeszülő bőr okozott.

– Nem kell elmondanod, látom a szemedben. Olyan könnyű olvasni benned – mosolygott tovább –, mintha egy valódi könyv volnál. Ha így lenne, szívesen látnálak a gyűjteményemben, de tudom, te ember vagy, emberekkel és könyvekkel pedig másképp kell bánnom. Kérlek, vigyázz magadra, és tüntesd el ezt a vért – mondta már komolyan –, nem szeretnék több sérülést látni rajtad. Kellemetlen lenne magyarázkodni – hagyta függőben a mondatot, mert a folyosó csendjét megtörte Mahiru ujjainak ropogása.

– Nem jókedvemből sérültem meg, hanem miattad!

– Miattam? Ugyan már – legyintett Tomoko. – Egy ujjal sem értem hozzád, kérlek, ne próbáld ezt a sok szúrást rám fogni.

– Ha nem tudod, miről beszélek, kérdezd meg a barátod, szívesen felvilágosítana – mondta Mahiru, és nem törődve a figyelmeztetéssel, hogy Satsuri a földszinten van, korábbi szándékával ellentétben lefelé indult, hogy eltűnjön Tomoko közeléből.

Miután elment, Tomoko arca egészen megváltozott. Játékos mosolya eltűnt, a tekintete elfeketült, a szemöldökét is összevonta. Felidegesítette Mahiru utolsó megjegyzése, amit csak az ő bosszantása miatt tett: a kapcsolata Aratával tévedés volt, és mert beteggé tette őt, szeretett volna a fiútól és az együtt töltött néhány hét emlékétől is megszabadulni.

Nem tartott sokáig, amíg becserkészte: Arata azóta vonzódott hozzá, hogy Tomoko a tanévkezdés után két héttel megjelent az iskolában, és a két osztály egy délutáni eseményen először töltött hosszabb időt egymással.

Tomoko feltűnő jelenség volt, és az emberek mind más, de jól meghatározható dolgokat szerettek benne. Egyesek az esze, mások a modora, a szépsége, a műveltsége miatt vonzódnak hozzá, és mert tartózkodása ellenére is kedves volt másokkal, még a lányok nagy része sem riválist, hanem barátot látott benne.

Tomoko fogadta és viszonozta a közeledésüket, de az utolsó lány, akivel viszonya volt, megölte magát, amikor a féltékenység az eszét vette. Azóta távol tartotta magát az ilyen kapcsolatoktól, és jobban megválogatta, kivel kezd járni, a viszonyait pedig mindig titokban tartotta.

Tomoko feddhetetlen volt, csak a szerencsés kiválasztottak tudták, milyen szenvedélyes, gyengéd, és felszabadult valójában, és akárcsak az iskolán kívüli viselt, divatos ruháit, a párkapcsolatait is gyakran váltogatta.

Arata túláradóan boldog volt, amikor Tomoko egyszer hosszasan szóba elegyedett vele, és nem sokkal később igent mondott egy randevúra. Az egyetlen kívánsága az volt, hogy Arata, bármilyen boldog és büszke, hallgasson a kapcsolatról, ezt azonban a fiú nem tudta sokáig betartani. Tomoko bosszankodott, de az első szóbeszéd után nagy levegőt vett, felszegte a fejét, és ugyanúgy átnézett Aratán, mint korábban, amíg a pletyka elhallgatott, és ők szemtanúk nélkül, szertárakban, üres termekben és használaton kívüli klubszobákban estek egymásnak.

Tomoko sosem engedte, hogy hazakísérje, és ő sem látogatott el Aratához, de találtak módot a randevúkra. A kapcsolat azonban bő hat hét múltán teherré vált, és Tomoko, amikor nem talált más módszert, hirtelen minden köteléket eltépett maguk közt, hogy a megkímélje magát a pusztulástól.

Arata mellett is meg-megnézett más fiúkat, akikről tudta, hogy titokban vonzalmat táplálnak iránta, de Mahiru volt az egyetlen köztük, aki őszintén tetszett neki. Nemcsak egy-egy külső jegye ragadta meg, hanem, ahogy az irodalmi klubban kitűnt, intellektuálisan is méltó párja lehetett volna. Mindketten vonzódtak az irodalomhoz, szerették a szépet, és amikor Mahiru csendes, megfontolt szavait hallgatta, megsejtette, milyen intelligens, képzett, és sokrétű az érdeklődése, amit nem lehetett elmondani az akkori párjáról.

Tomoko különös ízléssel bírt: Aratában az erő, a jó kiállás, az odaadás és a szenvedély vonzotta, Mahirunak inkább a finomságát kedvelte. Ezenkívül kihívásnak tűnt elszeretni egy fiút a klubvezetőtől, mert Tomoko őt ki nem állhatta.

Mindig kedves és udvarias volt Satsurival, de titokban bosszantotta a naivitása, az állandó jókedve, csicsergő, vidám hangja és a tájékozatlansága. Nem volt olyan művelt és olvasott, ahogy az egy irodalmi klub vezetőjétől elvárható lett volna. Nem tudta összeegyeztetni a történelmi-, művészeti- és irodalmi korszakokat, ezáltal átfogó képet alkotni egy mű születési körülményeiről és a szerzőt befolyásoló viszonyokról. Keveset tudott magukról a művészekről, és még verseket is pocsékul írt. Kis novellái egy része Tomokót elaltatta, a másik a maga egyszerűségével nevetésre sarkallta, és nehéz volt klubtársai előtt komolynak maradni.

Mindhárom gyereket gyűlölte: Konant, akit ajnároztak a gyermeteg versei miatt, Minét, aki csak egy pisis volt, de arról álmodott, hogy egyszer nemzetközileg elismert írónő válik belőle, és Satsurit is, aki úgy fontoskodott klubelnökként, mintha lett volna bármilyen fogalma is a vezetésről. Tomoko sokkal alkalmasabbnak érezte magát, mert érettebb, okosabb és tapasztaltabb volt bármelyiküknél. Az irodalmi klubban eltöltött idő ahelyett, hogy kikapcsolta volna, az elmúlt hónapokban csak felidegesítette.

Azt gondolta, a klubszoba lesz a menedéke, ahol majd értőn beszélgethet másokkal az életről és a művészetről, de helyette egy csapat nagyravágyó kölyök közé került, akik nevetségesen komolynak és felnőttesnek próbáltak látszani, miközben elhitték magukról, hogy írok lesznek, ha heti kétszer pár száz szót leírnak egy jegyzettömbbe.

A pisisek után Mahirut csendes érdeklődéssel fogadta. Nem ismerte, de felkeltette a figyelmét a kezdeti félszegség után megcsillanó magabiztossága, és ha akarta, sem tudta volna figyelmen kívül hagyni, mert Satsuri bosszantóan sokat forgolódott körülötte. Mahiru nem viszonozta a közeledését, de nem is utasította el, mintha arra sem venné a fáradtságot, hogy közömbösségét megmondja Satsurinak, ami Tomokót minden foglalkozáson egyre jobban szórakoztatta.

Ekkoriban kezdődtek a gondok Aratával, amin az sem segített, hogy Tomoko gyakoribbá tette a találkozókat. A teste nem bírta el, amit tőle kaphatott, és sürgetővé vált, hogy másik szeretőt találjon, így vetett szemet komolyan Mahirura, és próbálkozott be olyan erőszakosan nála. Találhatott volna mást is, de belefáradt az érdekkapcsolatokba. Legalább egy időre olyan embert akart, akinek odafigyelhet a szavára, és az arcát sem akarja valaki máséval felcserélni.

Szüksége volt egy szeretőre, mert szerette a testet, amit ellopott magának. A lányé volt, aki meghalt miatta, Tomoko őt akkoriban magánál is gyönyörűbbnek találta. A haját persze le kellett vágni és a keresztnevét is eldobta, hogy helyette a sajátját viselje, így már Shiori Tomokóként érkezett ebbe a középiskolába.

Tomoko korábban csak kétszer kényszerült arra, hogy testet lopjon, és mindkét választás különbözött tőle, az egykori Shiori Hatsu viszont nagyon hasonló volt hozzá. Talán ezért volt olyan könnyű viszonozni Hatsu bátortalan szerelmét. A tőle két évvel fiatalabb lány rajongásig odavolt érte, a szeretett nővérének hívta, és sosem tiltakozott, amikor Tomoko az arcát vagy a karját simogatta.

Tomoko a maga módján igazán szerette őt. Egy egész évet töltött vele anélkül, hogy másokra kacsintgatott volna, de középszerű szépsége elég volt, hogy mások udvarolni kezdjenek a látszólag független Tomokónak, ami a barátnőjét az őrületbe kergette.

Tomoko nem csinált nagy ügyet a kapcsolatukból, amit művelt, a lélegzetvételhez hasonlóan természetes volt számára. Megérintette, megcsókolta Hatsut, megízleltette vele a testi szerelmet, mert ez volt a leggyorsabb és legkönnyebb módja, hogy erőt és fiatalságot nyerjen tőle; a szenvedély hevében Hatsu észre sem vette, hogy Tomoko egy képességet használ rajta.

Akár évekig boldog lett volna Hatsuval, amíg ő fel nem nő, Tomoko fiatalsága pedig túl feltűnővé válik, és muszáj lesz elválniuk egymástól. Tomoko sosem szeretett magyarázkodni, és nem is került olyan helyzetbe, hogy az állapotát kérdőre vonhatták volna. Amikor kiöregedett a rá szabott középiskolás szerepből, továbbállt, és egy új helyen még néhány évet nyert magának.

Fiatal arca és kortalan megjelenése lehetővé tette, hogy tizenöt és húsz év közötti bármennyinek hazudhassa magát, de ő legjobban az édes, friss tizenhat éves kort szerette. Nem volt még felnőtt, de annyira gyermek sem, hogy egy-egy alkalmas ember meg ne kívánja, és Tomoko a képességét használva életerőt lopott ezekből a rövid kapcsolatokból.

Volt, hogy több szeretőt is tartott egyszerre, ezért ragaszkodott annyira, hogy a viszony titokban maradjon: így nem kényszerült rá, hogy sokat vegyen el, az áldozaton nem is maradt több nyoma a szex utáni, kellemes fáradtságnál, de épen és fiatalon tartotta őt, a teste pedig nem indult idő előtt romlásnak.

Tomoko, mióta rendszeresen használta az áldottságát, az árnyoldalát is megtapasztalta. A lopott életek felemésztették a testét, és a képesség hiába tartotta fiatalon, elmúltával a valódi életkora és állapota ütközött ki rajta.

Tomoko az első világháború előtt született, a képességét először arra használta, hogy a világát összeroppantó zavaros időkben életben maradjon. Azóta közel százötven év telt el. A teste rég a sírban rothadt volna, de ő nemcsak meghalni, felnőni sem akart, hogy a szépsége örökre megmaradjon, és kiélvezhesse azt a sosem volt, virágzó ifjúkort, amit a világháború kitörése elvett tőle.

Mivel mindenki meghalt, akit szeretett, érzéketlenné vált, és sosem nyitotta meg igazán a szívét, látszólag bármennyit kínált magából. Alkalmazkodott minden változáshoz, rengeteget tanult, és mert az élete nagy részét középiskolásként töltötte, a tanárainál is több fogalma volt mindenről, amit el akartak neki magyarázni.

Azt mégis csak sokára, és a saját kárán tanulta meg, hogy milyen veszélyes rá mások áldottsága. Két testet is elvesztett, mire rájött, hogy mi gyorsította fel saját képessége elmúltát és a sejtjei öregedését: nem működött jól más áldottak ellen, és a közönséges emberekkel ellentétben minden használat után feleződött a hatóideje.

Más áldottak lelke erősebb volt a sajátjánál, és amikor életerőt lopott tőlük, néhány hét tökéletes biztonság helyett napjai, majd csak órái maradtak, mielőtt előbb a ráncok, majd később, első halála ideje közeledtével elpusztult szövetcsomók is megjelentek rajta.

Ha a károsodás túl nagy volt, a testet még a képesség sem tudta megmenteni: Tomoko ilyenkor csak annyit tehetett, hogy megszállt vele egy még ki nem hűlt halottat. Nehéz volt ilyet találni: először a kétségbeesés és a véletlen összjátéka miatt sikerült, amikor közel járt a pusztuláshoz.

Tomoko berontott egy szeretője házába, hogy egy kis erőt szerezzen tőle, de amikor egy másik nővel találta, a düh és a pánik eluralkodott rajta. Letépte róla a nőt, aki látszólag fiatalabb volt nála, és a haragtól megkétszerezett erővel, gondolkodás nélkül fojtogatni kezdte.

Az agyát elborította a köd, a férfi sem tudta kitépni a szeretőjét a markából, és Tomoko zihálva, sápadtan csak akkor engedett a szorításon, amikor a lány többé nem mozdult a karjában. A képesség ekkor megmentette az életét, mert tudtán és akaratán kívül működésbe lépett. Az épp elszálló lelket nem tudta elragadni, de a testét megkaparintotta, és amikor Tomoko kinyitotta a szemét, saját gyenge, elszürkült kezű testét látta a halvány fényben a férfi ágya mellett heverni, míg ő a szerető két karjával ölelte át meztelen testét, és próbált minél távolabb kerülni a halottól.

Nemcsak ő, a férfi is rettenetesen megijedt, mert a képességtől eltekintve is hatalmas bajban volt: egy halott lány volt a hálószobájában.

Tomoko, amint magához tért, és kezdte felfogni, mi történt, meggyőzte a férfit, hogy az ő régi testét néhány kilométerrel lejjebb dobják a folyóba, neki pedig, mert egy hivatalban dolgozott, állítson ki új, érvényes okmányokat, és hogy többé ne háborgassa, elmegy a városból. A megfélemlített hivatalnok mindenbe beleegyezett, és mire magához tért a sokkból, már nyakig voltak a hulla eltüntetésében, nem léphetett vissza.

Tomoko, aki ekkor már a valódi negyvenes éveiben járt, sokáig jó ismerőseként gondolt erre a hivatalnokra abban az eldugott, északi kis hegyi városban. Nem tartotta be az ígéretét, és néhányszor még felkereste őt levélben, majd telefonon, hogy segítséget kérjen tőle: új okmányokat kapott, hogy ne tegyenek fel kérdéseket a születési idejével és fiatal külsejével kapcsolatban, majd később, amikor a férfi megöregedett, új, fiatalabb kollégái együttműködését sajtolta ki belőle, cserébe azért, hogy a régi a gyilkosságról örökre hallgasson.

Mivel Tomoko élete biztosítva volt, nem aggódott többé, csak arra kellett figyelnie, hogy a teste, mint egy érzékeny gyümölcs, mindig friss és ápolt maradjon.

A második testvesztése is áldottság miatt történt, de ekkor már rájött, hogy a nem megfelelő partner okozta. Ahogy Tomoko lassan leereszkedett a hegyekből, és Japán déli része felé tartva egyre több áldottal találkozott, megértette, hogy ők nem olyan alkalmasak számára. Ha tehette, a képességhasználókkal folytatott viszonyt kerülte, vagy mellettük más, áldatlan szeretőt is választott magának.

Yokohamában már a harmadik iskolába járt, és annak ellenére is, hogy áldottakkal volt tele, a környéken lévők közül mégis ezt találta a legjobbnak. Arra számított, hogy mint mindig, most is talál megfelelő szeretőt magának, és ha áldott, nem baj, mindig épp elég fiú és lány ácsingózott utána.

Kezdetben minden jól ment Párhuzamosan fenntartott kapcsolatai rejtve maradtak, de végül muszáj volt szakítania, mert túl sokat vett el a fiúkról, és Tomoko nem akart újabb városból azért elmenni azért, mert egy halálesetet a nevéhez kapcsolhattak volna.

Szerette Yokohamát, és bosszankodott, hogy a város északi része kezdett aknamezővé válni. Miután Hatsu öngyilkosságát nem tudta megállítani és elvette a testét, a halál körülményeit úgy állította be, hogy ne találhassák meg, mintha a folyóba ugrott volna. Persze keresték egy darabig, Tomoko ezalatt meghúzta magát, már-már fontolgatta, hogy elmegy Yokohamából.

Egy ideig újra Dél-Tokióban élt, de nem bírta sokáig. Az ott töltött időben a kikötővárost is megszerette, és elváltoztatott külsővel, más személyazonossággal visszatért Yokohamába, bár Hatsu családnevét az iránta érzett tiszteletből azóta is viselte.

Olyan közel állt hozzá, mintha tényleg egy rokona lett volna. Tomoko még azt is megkockáztatta, hogy szerette őt, de az érzést csak nehezen lehetett volna szerelemnek nevezni. Tomokót sosem zavarta, hogy a szeretői apránként generációkkal lettek fiatalabbak nála, de Hatsu ehhez képest is olyan tiszta, kicsi és jó volt, hogy először támadt bűntudata, amiért a saját életben maradása érdekében előbb féltékeny őrületbe, majd halálba hajszolta.

Azonban ez régen volt, és neki eszében sem volt Hatsu példáját követve meghalni. Nem azért bírt ilyen képességgel, hogy ne használja, és vágott virág módjára megállíthatatlanul elfonnyadjon.

Arata még előtte is titkolta az áldottságát. Ezzel és a féltékenységével egyaránt ártott neki, és Tomokónak nem maradt sok ideje, hogy helyrehozza. A Mahirutól lopott csók elég volt, hogy a terjedő nekrózis eltűnjön a lábáról, de nem tudta, meddig tart ki, ha a teste halála ilyen látványos jelet adott magáról.

Szüksége van volt Mahirura, mint az oxigénre, hiába adta meg magát, és választott még aznap, iskola után egy új áldozatot magának. Az alsóbb éves úgy érezte, a mennyekben jár, amikor Tomoko odalépett hozzá, és a korábbi vallomástételét kedvező szavakkal viszonozta.

Megnyugodhatott, de fel kellett pörgetnie az eseményeket. Csókokra, ölelésekre volt szüksége, hogy életben maradjon, és ezt hiába csikarhatta ki a ragyogó szemű kis tizenévesből. Amíg Tomoko a halántékát simogatta alkonyatkor, az egyik melléképület falának dőlve, Mahirut képzelte a helyébe. A fiú bizonytalan érintését is az ő erős keze váltotta fel a csípőjén, mint amikor a lépcsőn állva a karját megragadta.

.

.

.

.

.

Még most sincs vége, folytatás szerdán. Egyetlen és legkedvesebb olvasómnak, parkimchinek~ ♥