Mahiru Reichi kinyújtott karján feküdt, közel az arcához, és nyitva tartotta a szemét. Sötét volt, mégis túl izgatottnak érezte magát, hogy elaludjon. Aggasztotta a másnap, hiába volt ugyanolyan munkanap számára, mintha az irodában töltötte volna. Maroknyi ismert ember helyett több tucat idegen bírálata várt rá, és Mahiru, aki általában utálta a figyelmet, nem tudta, hogy két év kimaradás után hogy tud egy nagy, zárt közösség részévé válni. A tanév javában tartott, hirtelen érkezett diákként biztosan feltűnést keltett. Mahiru a lehetséges fogadtatásokat vette sorra magában, amíg Reichi szuszogását hallgatta.

A régi iskolájában volt néhány kedves ismerőse, de senkit sem engedett igazán közel magához, Ainával pedig nem mélyült el annyira a viszonya, hogy magával kapcsolatban igazán jelentős dolgokba is beavassa. Okos, de csendes fiú volt, akiben csak az volt feltűnő, hogy mennyire próbál nem kitűnni. Ha felszólították, mindenre tudta a választ: a családja révén kiemelkedően jó volt angolból, saját érdeklődése miatt pedig japán történelemből, azonban sosem jelentkezett órán, és külön feladatokat sem vállalt magára.

Idősebb lett, de bátrabb nem. Mahirunak több nagy levegőt kellett vennie, amikor másnap reggel először lépte át egyedül az új iskolája kapuját a többi beszélgető között. A hagyományos egyenruha, amit már sok helyen kiváltott a nyugati stílusú ing és mellény, áldásosan eltakarta a nyakán hagyott foltokat, a magasan záródó kabát azonban szokatlan viselet volt.

Mahiru bizonytalannak érezte magát, amikor előző napi emlékeire hagyatkozva végül megtalálta a tanári szobát és belelesett a kezében tartott jegyzetbe, hogy az osztályfőnöke nevét felidézze. Vele együtt lépett az osztályba, a fiatal férfi pedig maga mellé állította, és bemutatta a vele szemközt álló, közel negyven új társának.

Mahiru nagyot nyelt. Alig tudott odafigyelni a tanár hangjára, amíg az osztálynak beszélt, és a nevét írta fel a táblára. Megrezzent, amikor megszólította, és Mahiru rájött, hogy most rajta a sor. Újra nagy levegőt vett, egyenesen előre nézett, elcsípve egy-egy őt fürkésző társa pillantását, és törekedve rá, hogy a hangja tisztán csengjen, ő is üdvözölte a többieket, majd a számára kijelölt üres padhoz indult a terem utolsó harmadába.

Amikor végre leülhetett, kifújta magát. Érezte, hogy remeg a lába. A gyomorgörcse oldódni kezdett, ahogy körülnézett, de sokáig nem tehette, mert zavarba jött, hogy némelyik új szomszédja is ezt csinálja, és a tekintetük találkozott. Ezután már egyenesen előre nézett, megpróbált odafigyelni a tanárra. Bezárkózott a kettejük köré felhúzott kis világba, amíg az osztályfőnöki óra véget ért, és meg nem kezdődött a rövid szünet és a várakozás a következő tanárra.

Mahiru érezte, hogy nézik, de ahhoz túl kevés idejük maradt, hogy bármelyik gyerek odamenjen hozzá, vagy megszólítsa. Ez így ment ebédig, amikor egészen sokáig magára maradt az osztállyal és még ki sem csomagolta a Reichi készítette finomságait, amikor megérezte, hogy közeledni kezdenek hozzá.

Felnézett és két lányt látott meg az asztala előtt: egy magas, vékony szemüveget viselő barna hajút, mellette egy mosolygós, alacsonyabbat, akinek rövid haja vidám hullámokban kunkorodott az arcába. A szemüveges, társánál halványabban rámosolygott és a kezét nyújtotta:

– Az osztály nevében üdvözöllek, Dazai-kun. Nanase Haruhi vagyok, az osztálytitkár. Remélem, jól fogod érezni magad nálunk.

– Én Tsurida Satsuri vagyok – üdvözölte a göndör hajú is, miután Mahiru az udvariasságnak eleget téve felállt a lányok előtt, és előbb Haruhival, majd vele is kezet fogott. Satsuri kis csomagot tartott a hóna alatt és miután elengedte a kezét, feltartotta Mahiru orra előtt. – Nem bánod, Mahi-kun, ha csatlakozunk hozzád?

Édes közvetlensége olyan váratlan volt, hogy Mahiru nem tudta visszautasítani, így a két lány odahúzott egy-egy széket, és leültek a dupla asztal másik oldalára. Több társuk is érdeklődve fordult a csoport felé, és még négyen csatlakoztak az ebédhez: Mahiru alig tudott az ételhez nyúlni, mert egyre jöttek, akik bemutatkoztak neki és megszólították, épp elég volt a gyerekek nevére és különböző mondandójára odafigyelni.

Egy idő múltán nem tudta összepárosítani a neveket az arcokkal, de ebben segített az osztály ültetési rendjét tartalmazó papír, amit az osztályelnök hagyott a padján. Mahiru legalább azt a tíz-tizenkét embert be tudta azonosítani a nap végére, aki ebédkor megszólította, de amikor az utolsó elfoglaltság végeztével egy újabb társa lépett hozzá, nehezen megszerzett tudása csődöt mondott, a fiút nem ismerte fel.

– Neked rokonod a dokkmaffiás Dazai? – kérdezte minden bevezető nélkül. Mahiru, aki elgondolkodott, mert a feladatával volt elfoglalva, megrezzent és üres tekintettel bámult a fiúra. – Hallottad, amit mondtam?

– Miért vagy rá kíváncsi?

– Csak úgy – vont vállat a másik. – Te nem tűntél maffiózónak.

– Mert nem is vagyok. Akkor nem járnék iskolába. – Mahiru megkerülte a bátyjára vonatkozó kérdést, és a fiútól is igyekezett megszabadulni. – Ha megbocsátasz...

Mert nem tudta a nevét, nem szólíthatta meg, de nem is akart rá több időt pazarolni. Tett egy lépést oldalra, hogy kitérjen az útjából, a fiú összehúzott szemmel követte a mozdulatot.

– Hizashi – vetette oda. – Hizashi Arata. Nem jössz velem, Dazai? – szólt már barátságosabban, de a szemét még mindig összeszűkítette, így véve Mahiru arcát fókuszba. – Edzésre megyek. Nem akarsz csatlakozni a baseball csapathoz?

– Nem vagyok jó benne – tért ki Mahiru. Szeretett volna körülnézni az épületben, de Arata ellehetetlenítette volna, ha kiviszi magával a baseball pályára. – Még nem választottam klubot magamnak.

– Ha meggondolod magad. – Arata függőben hagyta a mondatot, de fejével az udvar felé intett, aztán tovább a ment, de Mahiru, aki egyhelyben állt, látta, hogy kétszer visszanézett rá, mielőtt a folyosó végi kanyar elrejtette volna a szeme elől.

Mahiru kifújt egy mély lélegzetet. A pokolba kívánta a baseballt és az összes klubtevékenységet, hiszen tudta, hogy nem marad addig, hogy ilyen kötelezettségeket vállaljon magára, de ha máris ostromolni kezdték, további kemény harcokra számíthatott, hogy az ilyen felkéréseket mind elutasítsa. Azonban Arata nyílt kérdése jobban aggasztotta. Biztosan nem ő volt az egyetlen, aki a neve miatt összekapcsolta Ichiruval és a maffiával, vagy az apjukkal és a Nyomozóirodával. Megpróbálta kerülni a témát, és ha mégis erre terelődött a szó, minél jobban elbagatellizálni, de úgy érezte, később ennél is több kellemetlensége származik belőle.

Áldottiskolába járt, a gyerekek maguktól vagy a szüleik révén tudomást szerezhettek a Yokohama felszíne alatt húzódó világról, de mert így is közelebb voltak a napfényes, áldatlan világhoz, igazán fantasztikus elképzeléseik lehettek Mahiru valóságáról.

Nem szégyellte Ichirut, de a tevékenységét és a rokonságukat nem is hirdette. Nagyon jól tudta, Reichit mennyit piszkálták, amiért az apjának kötődése volt az alvilághoz.

Tovább ment, amerre tervezte, igyekezett minél távolabb kerülni az osztálytermétől és a különös találkozás színhelyétől. A tanítás után kiürült folyosókat rótta, be-belesett egy homályos ablakon, ha az ajtó mögül beszélgetést vagy nevetést hallott, és tűnődött, mit csinálhatnak a klubszobákban. Bármennyire tiltakozott ellene, belátta, hogy több időt kell töltenie a társaival, és muszáj minden lehetőséget megragadnia, hogy új embereket is megismerjen, hátha úgy hall valami pletykát az ott rejtőző áldottról és a támadásokról.

Ahogy a második emeletre, a saját osztálytermétől egészen messze került, azt hitte, néptelen folyosóra tévedt. Ám, mire a közepére ért, kinyílt az egyik ajtó, előbb Satsuri göndör haját, majd őt magát pillantotta meg, ahogy a kezében egy vízforralóval kilépett elé a folyosóra.

– Szia, Mahi–kun! – intett neki, leengedve a vízforralót. – Hogyhogy itt vagy? Eltévedtél? – Satsuri közelebb ment hozzá, a műanyag edényt eközben vidáman lóbálta.

– Én... Én... Sétáltam. Nézelődtem – sóhajtott Mahiru, belesülve a magyarázkodásba. – Te mit csinálsz, Tsurida-san? – Képtelen volt levenni a szemét a vízforralóról.

– A Satsuri-chan is elég lesz – mosolygott rá a lány. Megállt előtte, így kénytelen volt felnézni Mahirura, mert egy fejjel kisebb volt nála. – A klubomba jöttem – intett vissza egy távolabbi terem felé –, ebben meg vizet viszek a teához. – Satsuri elnevette magát Mahiru arca láttán. – Miért bámulod így, Mahi-kun? Valami szokatlan van rajta?

– Nem, csak nem értem – ingatta a fejét Mahiru, aki otthon sosem látott vízforralót, a palota személyzete mindig készen szolgálta fel a teáját. – Milyen klub ez?

– Irodalmi – mondta Satsuri –, ha elkísérsz a csapig, elmesélem.

Mahiru, mert nem tehetett mást, megfordult, és követte Satsurit az ellenkező irányba, ahol korábban mosdókat látott. Zsebre tette a kezét, mert nem tudott vele mit kezdeni: a magával vitt táska csak az egyiket foglalta le, és rosszul érezte magát, hogy a másik szabadon lóg maguk között.

– Rajtam kívül még három lány jár, kettő a párhuzamos osztályokból, Mine-chan meg az 1–3-ból. Verseket, kortárs és klasszikus irodalmat olvasunk együtt, és néha az írásainkat is felolvassuk egymásnak. Konan-chan nagyon szép verseket ír és olyan jól ad elő – lelkendezett –, egyszer muszáj meghallgatnod! Nincs kedved bejönni? – kérdezte a nyitott mosdóajtó mellett ácsorgó Mahirut, miután a teli kancsóval visszatért hozzá. – Ha tetszik, bármikor csatlakozhatsz hozzánk.

Lelkesedése másképp volt tolakodó, mint Aratáé. Mahiru fontosnak tartotta a nyomozást, odáig mégsem merészkedett, hogy önszántából tornaruhát vegyen magára, az irodalmi klubot viszont elég ártalmatlannak tartotta ahhoz, hogy ellenérzéseit félretéve bemerészkedjen, és legalább néhány új ismeretséget kössön az iskolába járókkal.

Satsuri nagyon boldog volt, amikor beleegyezett, hogy részt vesz a foglalkozáson, és Mahirut, mint reménybeli új tagot mutatta be a lányoknak. Mahirunál mind a négyen fiatalabbak voltak, de, mert a klubelnök Satsurival és a két másik lánnyal egy évfolyamra került, csak az alsóbb éves Minét tekinthette valóban kisebbnek magánál.

Rajta és a költő Konanon kívül Mahiru egy Shiori Tomoko nevű lánynak is bemutatkozott. Nekik és Satsurinak is elmondta, hogy igazán ne zavartassák magukat miatta a tevékenységükben, akár el is feledkezhetnek róla, de a klubvezető tiltakozott. Mahiru végül helyet foglalt a széttolt asztalok helyén leszórt párnákon a lányok között, és együtt fogyasztotta velük a teát Konan kölcsönkapott mintás bögréjéből, mert nem hozott sajátot magának.

A bevezető, pihentető tíz perc után egy korábbi foglalkozás folytatása, felolvasás következett. Satsuri elmondta, hogy a klubfoglalkozás két fő részből áll. Az egyikben egy meghatározott művet; regényt vagy verseskötetet dolgoznak fel, a második órában a tagok saját alkotásaival foglalkoznak.

Akkor a huszadik századi japán irodalomból szemelgettek, és Mahiru, akinek nem volt meg a választott könyv egy példánya, a mellette ülő Satsuriéban követte figyelemmel a felolvasást, de rövidesen a sorok helyett már csak Tomokót nézte, aki átszellemült, tiszta hangon olvasott egy rövid novellát a kötetből.

Tomoko gyakorlott lehetett ebben, mert úgy tudta átadni az érzéseket, hogy a művet különben nem ismerő Mahiru is beleborzongott. Még akkor is a hatása alatt volt, amikor Tomoko végzett, becsukta a könyvet, és újra leereszkedett melléjük egy párnára.

Mahiru elfordult, amikor Tomoko elkapta a pillantását. Nem akarta, hogy félreértse, és később magyarázkodnia kelljen miatta, de Tomoko nem tett semmit, a másik három lány pedig nem vette észre, hogy elkalandozott.

Mahirut is megkérték a felolvasására, és hogy minél hamarabb szabaduljon a számára kellemetlen helyzetből, vita nélkül elfogadta a kijelölt részt, és úgy helyezkedett szemben a lányokkal, mintha egy üres teremben, közönség nélkül kellene beszélnie.

Csak ritkán nézett fel. A lányok rajta nyugvó tekintete először zavarba hozta, de egy-egy biztató mosolyt elcsípve megnyugodott, és mire végzett, nem érezte olyan rossznak. Mahiru szerette az irodalmat, és a foglalkozás végére sok olyan remekművet ismert meg, amit korábban halogatott egy-egy manga, a szórakoztatóirodalom, vagy a feltámadt depressziója miatt.

Satsuri a következő találkozóra is elhívta, de Mahiru nem mondott kereken igent. Kimentette magát azzal, hogy más klubokat is szeretne meglátogatni, mielőtt bármelyikhez csatlakozott volna, de ezzel sem szegte a klubvezető kedvét.

A foglalkozás végén elköszönt a lányoktól, hazafelé az új benyomásait rendezgette magában. Az iskola és az osztálya eddig kellemesebb volt, mint várta, bár a tanuláshoz, a kötelező tevékenységekhez és a barátkozáshoz továbbra sem volt kedve, nem feledhette el a nyomozását.

Nemcsak házi feladatok, az Irodának szánt összesítő jelentés is várt rá, és alig pár órája maradt lefekvésig, ha nem akart másnap kimerült lenni. Mahirut viszont egyik sem érdekelte annyira, mint Reichi, és mire megpillantotta őt a házuk konyhájában, megfeledkezett minden kötelezettségéről. Boldogan simult a hátához, hasa előtt összefonva a két kezét. Reichi a pultnál ténykedett, de megérezve őt, letette a bögréjét, és próbált megfordulni, hogy Mahiru arcát lássa.

– Minden rendben volt, kedves? – Reichi végre kiszabadult a pult és Mahiru közti szűk helyről, és megfordult az ölelésben. Mahiru derekát fogta meg és megpuszilta az orrát, de amikor hátrébb húzódott, és Mahiru a szemébe nézett, a pillantását nyugtalannak találta. – Sokáig voltál. Ki vett el téged tőlem?

Ugyanolyan szavakat használt, mint mindig, de a hangja szokatlanul keserű volt, és Reichi inkább elhallgatott, mielőtt a változást Mahiru is észlelte volna.

Megsimogatta a derekát és újra megcsókolta. Rövid időre a válaszról is le kellett mondania, mert Mahiru szenvedélyesen viszonozta a csókját, és addig nem tudott beszélni, amíg az ajkát elengedve lábujjhegyről a sarkára ereszkedett.

– Meglátogattam egy klubot az órák után, hátha hallok valami érdekeset. Ne haragudj, Rei – kérte békítően –, máskor nem fogok ilyen sokáig maradni.

– Melyiket? – Reichi elég sok csoportra emlékezett az iskolából, némelyiknek a tagjait is ismerte, így kíváncsi lett, vajon Mahiru kikkel futott össze.

– Az irodalmit, Tsurida Satsuri-san a vezetője.

– Ő rendben van – bólintott Reichi, felidézve az egykori osztálytársa arcát. Ő és Satsuri talán ha pár szót beszéltek, mielőtt elment az iskolából, de soha ne vetett rá ellenséges pillantást, ami elég volt, hogy Reichi ne utálja. – Majd nézd meg a zeneklubot is, ha akarod, a tagjai kedvesek – mondta, mert az ottani társait igazán szerette.

Kellemetlen volt hosszú ideig együtt lenni a próbákon a lánnyal, aki a szerelmét visszautasította, de még azután sem távolodott el, hogy Reichi hátterét megismerve láthatóan tartott tőle; a korábbi viszonyukat nem tudta egészen lerombolni.

Reichi nem szeretett erre a kudarcra emlékezni. Nagyon fiatal volt, keveset tudott a szerelemről, mégis az a lány volt az első, aki iránt gyengéd érzések támadtak benne, és az elutasítása sebet ejtett rajta.

Reichi nehezen tudott volna dönteni, az rosszabb-e, hogy nem tetszett neki, vagy az, ha a lány kedvelte, de nem akart vele lenni, mert félt az Akutagawa családtól és a Dokkmaffiától. Az ő helyzetében mindkettő jellemző lett volna, ami elszomorította.

Reichi az ajkába harapott, hogy a kéretlen gondolatoktól szabaduljon, mert az egykori kudarc évek óta alig jutott eszébe. Szerencsésnek mondhatta magát, hogy Mahiru nem félt tőle, szerette őt, és mindig alig várta, hogy néhány óra távollét után nyugalmat keresve simulhasson a mellkasához.

Reichi szorosabban ölelte őt, a közelében támadt meleg érzés felvidította. Az előbbi szorongása elmúlt, és a légzés és könnyebbé vált számára, mintha kő gördült volna le a mellkasáról. Magához szorította Mahirut, nekidőlt vele a konyhapultnak és arcát Mahiru arcához nyomta. A derekát simogatta, Mahiru hajából lélegzett, beszívva az illatát, és mosolygott. Mahiru hazatérte megnyugtatta.

– Reichi, minden rendben? – Mahiru, aki a korábbi megjegyzésre felelt volna, meggondolta magát. Az iskola jelentéktelen eseményei nem számítottak Reichi mellett. A szoros ölelés, a simogatás, és az első, füle mellé kapott apró puszi meglepte, de amikor újabb csókokat kapott, már kevésbé aggódott.

Elnevette magát, amikor Reichi orra a nyakához ért és megcsikizte. Egyik karját Reichi nyaka köré fonta, másik kezével a hajába túrt, és próbálta elhúzni, de egy inggallérja alá kapott csók után megadta magát, és lehunyta szemmel, ellazult ujjakkal hagyta, hogy Reichi haja kicsússzon a kezéből.

– Soha jobban, csak hiányoztál – mormolta Reichi. Élvezettel csókolta meg újra Mahiru felkínált nyakát, közben fülelt, nem hallja-e a szüleit a folyosóról vagy a nappali felől.

Reichi nem mondott igazat, de a furcsa érzés kezdett eltűnni, amíg lefoglalta magát Mahiruval, és a szenvedély végül egészen elfeledtette vele a nehezen megnevezhető nyugtalanságot. Nem érdekelték a feladatai, és Mahiru, aki nem vette komolyan a középiskolád létet, nem ellenkezett, hogy előbb a szobájában, Reichi karjában töltsön egy órát, és ő szabadítsa meg az egyenruhától.

Késő éjszaka is úgy csókolóztak az ágyban, mint az első alkalmakkor, a kimerültség az izgalom miatt sokáig távol maradt tőlük. Éjfél után aludtak el, Mahiru a fejét Reichi mellkasán, egy lapos párnán nyugtatta. Reichi magához ölelte őt, a kezét Mahiru derekán, a pólója alatt tartotta. A bőre forró volt, de később csupán Mahiru teste melengette a kihűlt ujjait.

Jeges hideg és fáradság lepte meg másnap nemcsak a takaró alól kibújva, mezítláb a fürdőszobában, hanem, amíg készülődött, a mellkasában is. Reichinek semmi kedve sem volt kimenni, a sötét reggel, az első jelentősebb őszi hideg, a magányos felderítés, és a Mahirutól távol töltött idő is lehangolta.

Megállt az ágya mellett, amikor visszament hozzá, igyekezett kivenni az arcvonásait a kinti halvány fényben. Reichi a békességét látva elmosolyodott. Szerelem töltötte fel az addig olyan hideg szívét, száműzte a kétségbeesést, ami a szürke ég látványa és a csendes, üres ház miatt környékezte meg a fürdőszobában.

Felébresztette Mahirut és amíg együtt reggeliztek, jól érezte magát. Mahiru, mint egy álmos kis csillag, beragyogta a napját, és Reichi boldog volt, amikor megfogta a kezét az asztalnál, de elkedvetlenedett, amint közeledett a búcsú, és Mahiruval el kellett válniuk egymástól.

Reichi nem ismert magára: sosem volt olyan labilis, mint akkor, Mahiru távollétében, és korábban bármit csinált, nem volt annyira ideges miatta. Tudta, hogyha valakit szeret, előbb-utóbb hasonlítani kezd hozzá, és Mahiru tényleg élénkebb és kíváncsibb lett, amióta a magáénak tudhatta, de Reichi változása rémisztő volt, az egykori szomorú, elhagyatott Mahirut idézte.

Reichi küzdött, mert nem tudta, miért érez kétséget a legnagyobb boldogság közepette. Minden tökéletes volt: a családja támogatta, és még a maffiának tett apró szolgálatait sem akadályozta, Mahiru vele volt és szerette őt, az élete kezdett egyenesbe jönni, és sikereket ért el, hiába feneklett meg a Manipulátor után folytatott kutatása. Elégedett volt, sokszor tervezgette, mit csináljon legközelebb Mahiruval, és a várható randevúk munka közben is megmosolyogtatták. Az öröme azonban illékony volt, és gyorsan alábbhagyott, amint egyedül maradt Yokohamában.

Több ezer ember vette körül az utcán, de valójában mindegyik érdektelen volt Reichi számára. A nap végtelenül hosszúnak látszott, mert csak arra vágyott, hogy az unalmas megfigyelésen végre történjen valami, mielőtt állva elaludt volna.

Később lejjebb adta az igényeit, és már csak azt kívánta, hogy otthon lehessen, és Mahirut a karjába zárja. Azonban, mióta Mahiru iskolába járt, Reichi gyakran ért haza hamarabb nála, és egy-két órát egyedül töltött a szobájában, amíg az érkezését várta.

Nehezebb volt, mint teljesíteni Chuuya megbízásait, mert ott legalább kényszeríthette magát, hogy állandóan figyelje a környezetét, veszélyre, a célpont feltűnésére, bármilyen változásra várva, de a szobájában töltött minden délután egyhangú volt, Reichinek még attól is elment a kedve, hogy a telefonját nyomkodja. Felesleges volt, Mahirun kívül nem akadt más, akivel szívesen beszélt volna. Volt néhány jó ismerőse a Dokkmaffiából, ott volt a nővére, és a külföldön tartózkodó Lyubov is, akivel még gyerekként barátkoztak össze, de vagy érzelmileg, vagy fizikailag voltak túlságosan távol egymástól, így nem tudott velük hosszú vagy értelmes beszélgetést folytatni.

Mahiru az iskolában nem nézegette a telefonját. Ez nem volt újdonság, a szokványos nyomozómunka során sem ért rá vele beszélgetni, Reichi mégis rosszkedvű volt, amikor látta, milyen régóta nem volt elérhető.

Ágyba bújt, céltalanul tekergetett egy közösségi oldalon, de alig figyelt oda a kijelzőre. Így maradt, amíg a gyorsan leszálló alkony utolsó színes sugarai eltűnésével ráesteledett. Meglepte, hogy a telefonról felnézve a fekete szoba és az ablak széthúzott függönyei közt a sötét ég fogadta.

Reichi feloltotta a villanyt, és amikor az anyja hívta, kiment vacsorázni. Nem volt valójában éhes, de mindent megevett, amivel Ru kínálta, aztán gyorsan felállt az asztaltól, mert nem volt kedve a beszédhez.

Akkor érezte meg először, milyen fáradt valójában, és a jókedv színlelése az anyja előtt túl nagy feladatnak ígérkezett. Inkább visszavonult, mielőtt Ru kérdésekkel kellemetlenkedett volna. Mire Mahiru megérkezett, összeszedte magát, és olyan volt, mint általában, de bármennyire várta, viszontlátáskor szenvedélyes csókok helyett csak egy rövid puszit és ölelést adott neki, mielőtt Mahirut a karjába vonta.

Mahiru csak néhány nap elteltével vette észre, hogy valami nincs rendben. Addigra megszokta az iskolát, a gyerekek is megbarátkoztak a jelenlétével, és mivel már nem figyeltek rá állandóan, végre elkezdhette a valódi munkáját. Amíg a beilleszkedéssel bajlódott, és újra hozzászokott a kihagyott évek miatt rászakadt rengeteg tanulnivalóhoz, alig volt egy szusszanásnyi ideje, valami mindig lefoglalta.

Amikor Reichivel lehetett, egyszerűen élvezte a társaságát. Nem jutott eszébe a furcsaságaival törődni, de Reichi passzivitása feltűnő volt, így Mahiru, amikor egy szombat délután összebújva feküdtek a kanapén az Akutagawa házban, alaposan megnézte magának.

Reichi békésnek látszott. Félig egy párnán, félig a kanapé karfáján feküdt, Mahirut átölelte és a vállára húzta. A feje fölött nézte a filmet, amit elkezdtek fél órával korábban, de a tekintete gyakran elkalandozott a tévéképernyőről.

Mahiru nem figyelt oda annyira, a film csak kellemes ürügy volt az együttlétre. Reichi sem tett megjegyzést, amikor a tévének hátat fordítva az oldalára hengeredett, és előbb az arcát, majd a haját kezdte simogatni.

– Nahát, most úgy néznél ki, mint Osami. – Mahiru felkönyökölt és alaposan megnézte a kezében tartott, fehér végű hajtincset. – Megtartod? – Visszaejtette a füle mellé és Reichi hajába túrt a halántékán, hátha még egyet felfedez a festett fekete tincsek között.

– Miről beszélsz? – Reichi is megtámaszkodott és felemelkedett a párnáról. Mahiru tovább piszkálta, de nem talált újabb fehér foltot, így abbahagyta. Huncut tekintete Reichi kék szemével találkozva megkomolyodott és tényszerűen közölte:

– Kopni kezdett a festék. De most szép helyen van benne fehér, jól áll. Tartsd meg – bíztatta, puszit nyomva Reichi arcára, hogy kibékítse.

Reichi, a nővéréhez hasonlóan az apjuk haját örökölte, de ő nem volt hozzájuk hasonlóan szerencsés: a legváratlanabb helyeken, egyenetlenül fehéredett ki a haja, amit évek óta festetett, később pedig magának festett, hogy eltakarja.

A haja akkor nemcsak kopott, hanem a szokottnál hosszabb is volt. Gyorsan nőtt, és Reichi nem ment el a három-négyhetente esedékes hajvágására.

Mahiru szépnek találta a fehér végű tincset, ami különlegességet adott a barátjának, de Reichi általában panaszkodott miatta, és mert érzékeny volt a kinézetére, azt sem tűrte sokáig, hogy a szokottnál hosszabb maradjon. Egyszer próbálta növeszteni, de amikor a nővére meglátta a meleg miatt a feje tetejére fogott frufruját, kinevette, Reichi pedig megsértődött, és elment fodrászhoz.

Azóta ez volt az első alkalom, hogy Mahiru az egész homlokát eltakaró hajjal látta, és a fehér folt is különös volt, mert akárcsak ő a vágásait, Reichi is rejtegette előle.

– Majd megnézem – mondta, bizonytalan mozdulat téve arra, ahol Mahiru korábban piszkálta. Nem mutatott nagy érdeklődést, és mert Mahiru félig rajta feküdt, nem próbált felkelni, hogy a foltot ellenőrizze.

A haja csak egy újabb fárasztó külsőség volt, amivel hiába törődött, mert a hideg és a kiléte elfedése miatt, ha kiment a házból, mindig kapucni takarta. Reichi már nem volt gyerek, sokkal fontosabb problémái is akadtak a kinézeténél, és nagyobb örömei is: ha a póz lehetővé teszi, vállat von, így viszont csak visszafeküdt a párnára és Mahirut is magához húzta.

– Te most érdekesebb vagy – mosolyodott el, amint Mahiru engedelmesen a vállára feküdt, és abbahagyta a játékot a hajával. – Semmi mással nem akarok foglalkozni – tette hozzá, ami később igaznak bizonyult: Reichi világát egyedül ő töltötte ki, és Mahiru társaságán kívül nem maradt más boldogsága.

Mahiru terhelt volt, mert a saját iskolai ügye mellett ott volt Reichi érthetetlen lehangoltsága. Őt is megviselte, hogy ilyen sok időt töltenek távol egymástól, hiába éltek ugyanabban a házban, de Reichin ez még látványosabb volt, és amint nem csupán rosszkedv, hanem depresszió tünetei mutatkoztak rajta, a változás a családja figyelmét sem kerülte el.

Reichi állapotromlása rémisztő volt, mert hetek alatt történt, és sosem volt jellemző rá. Korábban is fogyott, az arca elszürkült, de akkor semmilyen trauma nem indokolta. Kezdetben szélsőséges hangulatingadozása tompa közönnyé vált, és az anyja törődése csak bosszantotta.

Reichi félt, mert sejtette, hogy valami baj van vele, de ezt nem tudta volna megmagyarázni. Az a váratlan, egyre hosszabb ideig tartó szomorúság idegen volt, kétségbeesésbe taszította, de menekült az anyjától és az őt szemmel tartó apjától, mert a kérdezősködés és a figyelem kifárasztotta, és ettől, úgy érezte, még védtelenebbé válik a mindent elsöprő fájdalommal szemben.

Nem tudta, miféle pokolba tévedt, de szabadulni próbált, és ösztönösen vonzódott azokhoz a dolgokhoz, amikről úgy hitte, segíthetnek benne. Befordult, a szülei előtt próbálta titkolni, hogy rosszul van, de Mahiruhoz még jobban ragaszkodni kezdett. Képes volt órákat csendben, az ölében fekve tölteni, épp úgy, ahogy korábban ő simogatta Mahirut, amikor a fejét a combján nyugtatta.

Szerepet cseréltek. Reichi sokkal kisebbnek érezte magát Mahirunál, de már nem szégyellte, hogy ennyire védtelen maradt a közelében.

Mahiru bűntudatot érzett, amiért a nyomozással járó kötelezettségek miatt elhanyagolta őt. Kész volt minden szabad percét a dédelgetésével tölteni, csak hogy újra boldognak lássa. Nem erőltette a beszédet, mert Reichi gyakran túl fáradt volt hozzá, de csendben, szavak nélkül is értette, mire van szüksége: amikor ő volt mélyponton, ugyanezt kívánta. Nem akarta, hogy bárki faggassa, de egy gyengéd, vigasztaló kéz érintése felvidította volna.

Átölelte Reichit az ágyban, hosszúra nőtt haját, hátát, majd a karját simogatta. Sok mindent mondhatott volna neki, de Mahiru hallgatott, és Reichi is elmerült a lelkében: félig hunyt szemmel meredt maga elé, egyik karját az ágy széle felé nyújtotta. Mahiru erre fektette a kezét, többször végigsimította hűvös bőrét, amíg egy forró pontot nem talált rajta. Vissza-visszatért rá cirógatás közben, de amikor többszöri érintés után sem szűnt meg, felkönyökölt, hogy megnézze, nincs-e valamilyen sérülés rajta.

Könnyű zúzódást várt, de Reichi csupasz karja érintetlen volt. Mahiru újra végigfuttatta rajta az ujjait hőt keresve, és végül kitapintotta a karja külső felén, a könyöke alatt.

A Reichi bőrét pettyező anyajegyek nagy részét ismerte, mert gyerekkoruk óta gyakran látta, de az ott látott kis folt nem hasonlított hozzájuk. Egészen fekete volt, apró, szabályos szívet formázott, amit távolabbról közönséges pöttynek nézett volna, és körülötte egy érmenagyságú körben egészen forró volt Reichi bőre, mintha gyulladásban lett volna.

– Hé, Rei, mi ez? – Mahiru megfogadta, hogy nem zavarja a pihenését, a gyanús folt miatt mégis kivételt tett. Felült, a kezét nyújtotta Reichinek, hogy felhúzza. Amikor már egymással szemben voltak az ágyon, megfogta a karját, és amennyire tudta, felé fordította. – Nem fáj? – Reich a fejét ingatta. Próbálta kitalálni, mit akar neki mutatni Mahiru, de amíg oda nem bökött, a szívecskét nem vette észre. – Mióta van rajtad?

– Fogalmam sincs. – Reichi tekergette a karját, hogy alaposabban meg tudja nézni a foltot, majd meg is dörzsölte, mintha tintapaca lett volna. Nem tűnt el, ami gondolkodóba ejtette, de újra a fejét rázta. – Nem tudom, mi ez – ismételte –, de meleg. Furcsa.

– Megmutassuk valakinek? – Mahirut látszólag jobban aggasztotta a folt, mint Reichit, aki továbbra is a gondolataiba mélyedt. – Nem akarom, hogy bajod essen miatta.

– Felesleges, nem fog – mondta Reichi, de nem nézett közben Mahirura. – A papáék úgysem tudnak mit kezdeni vele.

– Akkor mégis ki tud? – Mahiru újra megfogta a karját és maga felé fordította. – Nem tetszik, olyan, mint egy tetoválás.

– Pedig hidd el, koala, nem voltam tetováltatni mostanában. – Reichi halkan felnevetett, karcos hangja Mahiruba fojtotta a szót. – Megnyugtat, hogy látod, és nem kezdtem el hallucinálni – mondta –, mert valami hasonlót egy hete én is láttam, de aztán eltűnt, mire közelebbről megnézhettem volna.

– Hol? – Mahiru kíváncsian közelebb húzódott hozzá, Reichi kezét az ölébe ejtette.

– Valahol ott, ahol ez van, de nem foglalkoztam vele – mondta –, most viszont köszönöm, hogy emiatt is kezdhetek idegeskedni.

– Ha a nyomozás miatt aggódsz – kezdte Mahiru, de Reichi közbevágott és nem hagyta befejezni.

– Nem erről van szó! Alig érdekel most a hülye iskola és a nyomozásod! Az érzéseimmel van baj, Mahiru, de hiába próbálnám megmagyarázni! Esküszöm, a legboldogabb ember vagyok a világon, és éppen te teszel azzá – markolta meg Mahiru combját, a szavainak nyomatékot adva –, de állandóan annyira csalódott és szomorú vagyok..! És üres, mintha a jó élmények egyszerűen kifolynának a szívemből. Nem tudom, hogy mondjam érthetőbben, mert káosz van a fejemben, ha gondolkodni próbálok. Tudom, hogy boldoggá teszel, hogy szeretlek, hogy boldognak kellene lennem, de közben elmúlik, olyan hamar, mintha sosem tapasztaltam volna. Elvesztem az örömömet, a lelkesedésem, nem tudok nevetni, és nélküled még az életkedvem sincs meg, és Mahiru, nem akarom ezt érezni! Szerinted érdekel akkor, hogy kivel töltöd az idődet az iskolában? Mert tényleg érdekel – szontyolodott el –, hogy ezek az emberek miért értékesebbek nálam.

– Nem azok! – Mahiru megfogta Reichi mindkét kezét. – Utálom ezt a nyomozást, utálom, hogy haragszik rám az egyik fiú a baseball csapatból, és elegem van a lányokból, akik rajtam lógnak az irodalmi klubban! Nem akarom, hogy még valaki megsérüljön, de akkor legalább lenne egy nyom, amin elindulhatnék, és nem kéne tovább az időmet vesztegetni erre, és távol lenni tőled! Hidd el, hogy aggódom, és azért a szarért most már én is ideges lettem! Nem csináltál semmit, Rei? Nem találkoztál senkivel, aki valamilyen képességet használhatott rajtad?

– Szerinted képesség okozza a nyomorult kedvem? – Reichi lapos pillantást vetett rád. – Ha van egy áldott Yokohamában, akinek a depresszió a képessége, megölném, hogy téged ne lássalak többé boldogtalannak.

– Nem leszek szomorú, ha te sem – Mahiru tudta, hogy igazságtalan, mégsem volt képes magában tartani. Megszorította Reichi kezét és a szemebe nézett: nem várhatta, hogy megmásítsa az érzéseit miatta, de az állapota természetellenes volt, és szerette volna biztosítani, hogy nem hagyja magára. – Együtt vagyunk ebben, oké? Bármi történik veled, Rei, számíthatsz rám, hogy segítek kimászni belőle. Boldoggá foglak tenni.

– Tudom, édes – sóhajtott Reichi, akit zavarba hozott a Mahiru szemében támadt szikra –, de én nem tudok segíteni. Rengeteg emberrel találkoztam csupán a maffiában, és ha el is hiszem, hogy valami képesség működik rajtam, nem lehet meghatározni a forrását. Amúgy elég olcsó kifogás lenne, nem? – Reichi a fejét rázta, miközben összekulcsolta az ujjaikat. – Megérintett Melankólia Apó, és most le tudnám kaparni a bőrt az arcomról, hogy legalább valamit érezzek, hiába tudjuk mindketten, hogy sose tenném magamtól? Ez nevetséges. – Reichi válla remegett az erőlködéstől, hogy a tompaságát átszakító dühöt visszafojtsa. Hatásos volt és a pillanat elmúlt, de amikor leejtette a vállát, Mahiru még erősebben fogta, hogy megnyugtassa.

– Van más magyarázat? Épp próbálok rájönni, mit tehetünk érted! Nem akarom nézni, hogy szenvedsz, bármi is az oka! És ha megtudom, hogy ki tehet róla–

Reichi elengedte Mahiru fél kezét, hogy megfoghassa az állát, és a fejét maga felé fordította. Mahiru a fogát csikorgatta, mire Reichi az ajkára fektette egy ujját, hogy elnémítsa.

– Felejtsd el. Nincs szükségem a bosszúdra. Nincs szükségem semmi másra a szerelmeden kívül, mert az életben tart. Borzasztóan hangzik, de ha törődsz velem, nem olyan rossz, ami történik. Nem tudom, hogy magyarázzam meg, de így van. Szóval kérlek, ne légy mérges, csak szeress – sóhajtott, elvéve a kezét Mahiru szája elől, hogy az ajkát a saját ajkával érintse, amikor közelebb csúszott hozzá. – Én is szeretlek, Mahiru, és megpróbálom rendesen kimutatni.

Reichi összeszedte minden erejét, és régóta először úgy csókolta meg, hogy Mahirunak az egész teste felforrósodott. Hiányzott belőle a szenvedély, minden jó érzésével együtt elpárolgott az utóbbi nehéz napokban, de Reichi bizonytalansága hamar feloldódott a csókban. Átölelte Mahirut, hátradőlt és magára húzta, miközben tovább csókolta, és visszahúzta a fejét minden alkalommal, amikor Mahiru megpróbált beszélni.

Nem szavakra volt szüksége, és Mahiru hamar megértette ezt. Felhagyott a beszédre tett kísérletekkel, és csókolta Reichit, ahol érte: a száját, az arcát, kapkodva a nyakát és a ruha alól kibukkanó vállát.

A lábai közt térdelt, az oldalán támaszkodott, Reichi őt ölelő kezét szorította, ami addigra lecsúszott a derekáról. A folt akkor nem látszott, könnyebb volt megfeledkezni a jelenlétéről, Mahirunak épp elég dolog kavargott a fejében. Nem tudta, mit tegyen, nem voltak távoli tervei, így az érzéseire és Reichi gesztusaira hagyatkozott, amikor a hasát vagy a combját simogatta.

Tudta, hogy a szex nem gyógyítja a depressziót, de Reichi azt kérte, törődjön vele, és ő mindent kész volt neki megadni, hogy érthetetlen rosszkedve alábbhagyjon.

Vele töltötte az estét, még a családi vacsora alatt is Reichi combját fogta az asztal alatt, mert megmagyarázhatatlanul hitte, hogy az érintése jót tesz Reichinek; a kezét az ágyban fekve sem engedte el. A tenyerébe zárta az ujjait, többször megcsókolta őket, így aludtak el, de az álom egyiküknek sem volt pihentető.

Reichi nem könnyebbült meg attól, hogy beszélt Mahiruval az állapotáról, mert tehetetlenek voltak mindketten, a szüleinek vagy a nővérének pedig hiába magyarázta volna. Nem támaszkodhatott arra, hogy az állapota egy képességhasználó műve: egyetlen közvetett bizonyítéka a karján lévő jel volt, de Mahiru ezt és az áldottságot számára érthetetlen gondolatmenettel kapcsolta össze.

Reichi nem hitte el egészen, de gondolkodott, történt-e bármi, amikor áldozatául eshetett egy ismeretlen képességnek. Nem jutott semmire, de a bosszúság akkor kedves volt számára: régóta az első intenzív érzés volt, amit a magáénak tudhatott, amellett, amit Mahiru gyengédsége váltott ki belőle. A szerelem, vágy, elégedettség, öröm pillanatnyi, de annál édesebb volt, Reichi pedig a túlélés érdekében berendezkedett ezeknek a pillanatoknak a maradéktalan kiélvezésére, mielőtt a gyorsan múló érzés egészen elhagyta volna.

Nem tudta érzékletesen kifejezni, mi zajlik benne, de amikor próbálta meghatározni, egy törött vödröt látott maga előtt. Folyamatosan töltötték bele a vizet, ami a lyukon át azonnal elfolyt belőle, a képet néha egy törött homokórából elfolyt homok váltotta fel; a költészetkedvelő apja az ilyesmit nagyra értékelte volna.

Reichi nem beszélt erről, de a látvány nyugtalanította. Nem akart egy haszontalan, törött edény lenni, és nem hagyhatta, hogy az érzései kicsússzanak a kezéből. Küzdött, hogy szinten maradjon, hajszolta a boldogságát, és minden percét igyekezett kitölteni valamivel, hogy ne a szobája sötétjében kucorogjon, és hagyja, hogy a depresszió eluralkodjon rajta.

A Dokkmaffiába menekült, mert amikor az otthona üres volt, második otthont nyújtott számára, és egyre újabb feladatokat kért, hogy lefoglalja magát, de a fekete szívvel kapcsolatos gondolatok így is az agyába furakodtak.

Mahiru mindent megtett, hogy segítsen neki, de a randevúk, a csókok, az apró ajándékok csak átmeneti megoldásnak bizonyultak. Hiába vitte el Reichit vidámparkba, fogta a kezét a forgatagban, álruhában, amikor egy ismerősük sem látta, és látta ragyogó szemét, a mosolyát, és hallotta egész nap olyan gyakran nevetni, másnapra az érzés semmivé vált, elmúlt a szerelme boldogsága.

Nem adta fel. Megpróbálta annyi jó élménnyel feltölteni, amennyiben még neki sem volt része egész addigi életében, és kevés szabadidejét arra fordította, hogy minél több kedvességet tegyen Reichivel. Eközben nemcsak azon töprengett, ki, mikor és hogyan tehetett kárt benne, és mi köze van a karján látható, most már állandóan ott lévő szívhez, hanem a saját, veszteglő nyomozását is folytatta, pedig amióta a gyerekek kikerültek a kórházból, úgy tűnt, mindenki elfeledkezett a furcsa esetről.

.

.

.

.

.

Kezdek lemondani az olvasóimról, szóval nem erőltetem meg magam ezekkel a fejezet végi textekkel. Folytatás szombaton.