Miközben a főnök Mahiruval beszélt, a másik őr a hátsó ajtóhoz vitte Hibarit. Meggyőződve róla, hogy tiszta a terep, kirakta őt a keskeny sétányra és bezárta az ajtót. A felderítésre küldött két nyomozó alig pár perccel szalasztotta el Hibarit, de a fickó nem mulasztotta el értesíteni őket. Mint korábban a lent posztoló vezér, a ponyvák takarta ablaknyílásból kiordított a közelben veszteglő csapatnak:

– A gyerek az épület mögött van! Többé nincs rá szükségünk! Fogják és takarodjanak el innen!

Nem várt választ, az sem érdekelte, mit kezdenek a síró, reszkető Hibarival, de kötelessége volt szólni a hollétéről, különben a nyomozók estig se mozdultak volna.

Visszaindult az épület belsejébe, hogy szóljon a második emeleten lévő mesterlövésznek, hogy egyelőre visszavonulhat, a következő szűk negyedórában biztosan nem kell tartaniuk támadástól. Mivel Masamotón kívül mindenkinek a kislány épsége volt a tét, amint megtalálják, csak a biztonságos elszállításával és ellátásával foglalkoznak majd, az elrablókkal, mert többé nem kell tárgyalni velük Hibari életéről, ráérnek később törődni.

Nem ringatta magát hamis biztonságba: a társaikkal épp a legalkalmasabb perceket vesztegetik el, amikor megszökhetnének a nyomozóktól. Ehelyett bajlódhattak egy új tússzal odabent, de ez már legyen csak a főnök meg Shirokawa gondja.

A kintiek felbolydultak, miután hírt kaptak Hibariról, de Osami nem indult a csapattal, hogy összeszedje. A telefonja a legalkalmatlanabb időben kezdett rezegni a zsebében, és elővéve ismeretlen számot látott a kijelzőn.

Tétovázott, végül felvette, és visszahúzódott az árnyékba, pár lépéssel távolabb a rendelőtől. A társai már elmentek, ő egyedül volt a házak között, a távoli autók zaja mellett a saját heves szívverését is hallotta.

– Üdv – szólt egy ismeretlen férfihang a telefonból –, Nina Dostoyevskayához van szerencsém?

Osami megdermedt, a szemközti sötét ablakos épületre bámult. Egyre feszültebb lett, beljebb húzódott a házak közé, hogy a rendelőből ne látszódjon, de ő az épület felső harmadát, amit nem takart el a mellette lévő ház, végig szemmel tartotta.

– Ki maga? – szólt vissza halkan, igyekezve összeszedni magát.

– A fia egy barátja – mondta az ismeretlen. – Nem tévedek, hogy Mahirunak hívják?

– Igen – mondta Osami lassan, még mindig az épületet nézve. Összepréselte a száját, ökölbe szorította a kezét. Fogalma sem volt, mégis mi lehetett Mahiru célja ezzel.

Óvatos maradt, próbált információt szerezni a fogva tartótól. Ő nyilvánvalóan nem ismerte Mahiru anyját, de Osami könnyen tudta őt utánozni. Hasonló, egészen őszinte reakciói voltak, mint az asszonynak, ha egy idegen a fiáról faggatta volna.

– Beszélgessünk róla egy kicsit, asszonyom. – A férfi a vonalban vidámnak tűnt. – A fia egy ideig vendégeskedik nálam – krákogott, elfojtva egy rövid kuncogást az első hang után –, és azt mondta, ön hajlandó fizetni, hogy haza tudjon menni.

– Elmondaná, mégis miről beszél? Hol van a fiam? Beszélni akarok vele! – Osami csak kissé emelte fel a hangját, de dühe és felháborodása megtette a magáét, és a férfi elhallgatott, a nevetést is abbahagyta.

– Az nem fog menni, asszonyom – váltott komolyabb hangra. – A fiú jelenleg fogoly, és ha épségben vissza akarja kapni, félmilliárd yenbe kerül magának. Ez aprópénz egy hercegnőnek, ugye? A fiú ezt állítja, és szomorú lenne számára, ha hazugságnak bizonyulna.

– Mégis mit képzel? Zsarolni próbál engem? – Osami vicsorgott. – Azonnal beszélni akarok a fiammal!

– Még egy kis aprópénzért? – Mosolygósnak hangzott, Osami erre a fogát csikorgatta. – Na, nem bánom, egy percre, hogy elhiggye, nem tréfálok. – Osami zajt hallott és nemsokára, amint a recsegés megszűnt, halk lélegzetvételt hallott, majd Mahiru szólalt meg:

– Mama?

– Én vagyok, szívem – suttogta Osami. Korábban is angolul beszélt, de ez Mahiruval szemben szokatlan volt. Lehunyta a szemét, nekidőlt a falnak. Sejtette, hogy a fogva tartó végighallgatja a beszélgetést, így sok mindent nem szedhetett ki belőle, de legalább arról megbizonyosodott, hogy Mahiru él, a színjátékot pedig be kellett fejezni. – Mi történt? Hol vagy?

– Nyomoztam és fogságba estem, mama – felelt Mahiru ugyanúgy. Halkan, erőtlenül ejtette a szavakat, de Osami tisztán értette, és odafigyelt, hátha valamit közölni akar vele. – A férfi igazat mond, de ne félj, nem esik bántódásom. Csak tedd, amit mondtam, akkor én sem félek – mondta, olyan könnyedén használva első személyű névmást az egyébként várható harmadik személyű helyett, hogy a fogva tartó, aki nem nagyon figyelt az idegennyelvű beszédre, nem vette észre. – Szeretlek és sajnálom – tette hozzá, de a másik elvette tőle a telefont, mielőtt Osami felelhetett volna.

– Meggyőztem, asszonyom? – Nem várt választ. – Nem érek rá sokáig, így éjfélig adok haladékot, hogy kifizesse a valóságdíjat. Hamarosan újra keresem a számlaszámmal, de csipkedje magát, hogy ne essen a fiúnak feleslegesen bántódása.

– Hány óra van Yokohamában? – kérdezte Osami, aki emlékezett, hogy Osamu és a családja Európába mentek, és próbált hiteles lenni.

– Délután fél három – jött a válasz. Osami kifújt egy mély lélegzetet, és úgy felelt, ahogy Nina tette volna:

– Nálam reggel fél nyolc, az én időm szerint számolunk. – Bontotta a vonalat, mielőtt a férfi felelt volna, éreztetve, hogy a helyzet ellenére is nála van az irányítás. Haladékot nyert Mahirunak, de szükségtelenül, a legrosszabb esetben is néhány órán belül újra maga mellett akarta tudni.

Megértette Mahiru kódját, ami felidegesítette. Emlékezett, mit mondott, mielőtt elvált a csapattól, és felfogta a szavai értelmét, de nehezen hitte vagy fogadta el. Mahiru egyszerűen várni akart, hogy Reichi megmentse őt, de Osami nem tudta, hogy neki elsősorban értesítenie kéne, vagy biztosítani, hogy a csapatuk ne gátolja meg ebben.

Mahiru valóban nem félt a haláltól, ezt izonyította az utolsó nagy ügyével is nyár közepén, amikor Osamu képében lelépett a tetőről, és végig hitt benne, hogy Reichi képes lesz elkapni. A Nyomozóirodában mindenki tudta, mi történt, de csak Osami értette meg, hogy Mahiru mire gondolt, mert közvetetten érintett volt benne. Reichi az ő testvére volt, és bár volt elképzelése róla, mit csinál a Dokkmaffiában, egy valódi fegyveres konfliktusba nem akarta belekeverni.

Reichi állandóan bajba került, de Mahiru számított rá, és úgy tűnt, valamilyen terve is volt rá alapozva, Osaminak így félre kellett tennie az ellevetéseit, és a terv részeseként Mahiru számításait elősegíteni.

Fogadkozott, hogy később mindkettejüket leteremteni ezért, különösen Mahirut, hogy ennyire felelőtlenül viselkedett, de erre akkor nem volt idő. A csapat felszedte Hibarit a rendelő mögül, biztonságba helyezték, és Kunikida próbálta ellátni a törött ujjait, amíg az érkező mentőkre vártak. Az egyik nyomozó a Masamoto villában lévő társaiknak telefonált, és beszámolt a kint zajló eseményekről, a harmadik Kunikidát és a gyereket fedezte.

Osami visszatért a társaihoz és leguggolt a fal mellé ültetett Hibarihoz. A lány a meleg ellenére is remegett, hideg verejték és könny keveredett a halántékán. Osami elővett egy zsebkendőt és megtörölte az arcát, majd a homlokát, mielőtt a széthajtott szövetet a képességével takaróvá nyújtotta és a reszkető Hibait előre döntve a vállára borította.

Az ellátásában segédkezett, amikor Reichi megjelent a rendelő melletti utcában, majd a nővérét észrevéve a nyomozókhoz közeledett. Mahiru mindezt az ő szemén át látta; előbb az utcát, majd a Hibari mellett lévő Kunikida és Osami hátát, mielőtt a nyomozók Reichihez fordultak.

Hangokat vagy érzéseket nem közvetített a képessége, de Mahirunak elég volt, hogy megbizonyosodott Reichi jelenlétéről, a többit már nyugodtan rájuk bízta.

Amint a vörös inges végzett a telefonnal, otthagyta a szobában és bezárta az ajtót. A hívás megnyugtatta: nem gondolt csalásra, ahhoz túl őszinte volt az asszony felháborodása. Keményebb volt, mint amilyennek egy hercegnőt képzelt, de nem zavarta. Mahiru figyelmeztette, hogy legyen udvarias és ne idegesítse fel az anyját, mert könnyen pórul járhat, és váltságdíj helyett egy ottmaradt szövetségesüktől golyót kaphat a fejébe, amiért kikezdett a családdal, és az asszony viselkedése egybevágott az intéssel. Mégsem félt, a helyzetet már-már szórakoztatónak találta. A hercegecske könnyű pénz volt, és olyan békésen ült az asztal tövében, mintha a fogolysága mindennapos elfoglaltság volna.

Bízott a családjában és a megmenekülésben, és mert nem zajongott vagy próbált szabadulni, a férfi végül magára hagyta. Nem kellett felügyelni rá, nem tudott volna kijutni egy bezárt szobából: az ablakot pedig korábban kipróbálták. Fényáteresztő, törhetetlen, minden oldalt rögzített plexifalnak bizonyult.

Mahiru így, amint magára maradt, zavartalanul használhatta a képességét, jelzést adva Reichinek, hogy azonnal jöjjön egy találkozóra. Ő nem tudta értesíteni a helyzetről, de bízott benne, hogy Reichi, mielőtt próbál behatolni az épületbe, összefut a nyomozókkal, és ők felvilágosítják. Egyedül bármelyiküknek öngyilkosságot lett volna, de most, hogy Hibari már nem volt ott, kisebb kockázattal mehettek be, nem kellett az életéért aggódni.

Mahiru tudta, hogy egyelőre neki sem esik baja, az emberrablókat leköti a tárgyalás az anyjával. Nem hallotta, mit mondott Osami a férfinak, de hálás volt, hogy megértette, mit kell tennie, és a vörös inges végül elégedetten távozott a helyiségből.

Mahiru az asztalnak dőlt, és ülve is tért magához, amint megszűnt a képessége. Feltűnést keltett volna, ha elnyúlik a padlón, de így csak az látszott, hogy a szemét pihentette. Sokáig azután sem nyitotta ki, hogy az Áldott vakság elmúltával nem látta többé Reichi valóságát. A hallására hagyatkozott, várva, mikor szűrődik be harc zaja a szobába.

Az ajtóval szemközt ült, így takarásban maradt, amíg a csuklóját összekötő szoros csomót lazítgatta. Kiszabadulni lassan és nehezen tudott volna, egyelőre megelégedett azzal, hogy annyira meglazítsa, hogy a kötél ne vájjon a bőrébe. A karja kezdett zsibbadni a kényelmetlen póztól és a túl erős csomótól, de az ujjait még érezte, így nem aggódott.

Nem tett nagy, feltűnő mozdulatokat, és az asztaltól sem mozdult el, ahová letérdeltették, csak a lábát nyújtotta ki, majd húzta fel, hogy az állát a térdére hajthassa. Lehunyta a szemét, elbújt előrehulló barna haja alatt, és újra a képességébe merült, hogy egyetlen, rövid pillantást vessen Reichire, azon az időn belül maradva, amíg nem válik számára zavaróvá a megfigyelése.

Kevés dolgot látott: Reichi szemét felszálló, sűrű füst homályosította el, mielőtt kikeveredett belőle, és gyorsaságának hála a kavarodást maga mögött hagyta.

Elkezdődött a mentés, de Mahiru lekapcsolódott Reichiről, mielőtt megállapíthatta volna, hol van. A környezet túl gyorsan változott, és Mahiru, aki nem volt hozzászokva a Fekete pillangóhoz, hamar émelyegni kezdett. Lehajtott fejjel pihent és fülelt, de egyetlen nesz sem hallatszott.

Reichi ezalatt az épület másik felében, a legfelső szinten volt, és mint az egyetlen, aki képességének hála gyorsan és észrevétlenül be tudott hatolni a rendelőbe, az elterelésként a hátsó ajtó közelében ledobott füstgránát takarásában feljutott a tetőre. Átrohant az épület túlsó sarkához és leereszkedett az egyik üres ablakkerethez, majd a ponyvát elhúzva bejutott a szobába. Nagyjából tudta, hol van Mahiru, de először meg kellett találnia a benti fegyvereseket, és ártalmatlanítani őket, hogy a nyomozók ellenállás nélkül juthassanak be utána.

Úgy számították, hogy a gránát és a szimulált támadás legalább két őrt a hátsó ajtóhoz csal. Nem tudták biztosan, hányan vannak odabent, kettő és öt fő közti védelemre gondoltak, amiből egy ember valószínűleg az épület belsejében marad, hogy a túszra vigyázzon. Reichi elsősorban őt kereste, de a felső szint egyik gyorsan ellenőrzött szobájában szinte belefutott a mesterlövészbe. A férfi nem mozdult a helyéről, egyedül azzal törődött, hogy biztosítsa a rendelőt, és a nyílt színen közeledőket elriassza.

Reichi az ablaknyílásnál hasaló férfi mögé került, megragadta a ruháját, és a fejét a falba verte, mielőtt a mellette lévő pisztolyt felkapva megfordulhatott volna. Csak az volt fontos, hogy ne kellemetlenkedjen, így amikor mocorogni kezdett, még egyszer falhoz csapta, és a vérző homlokú mesterlövészt arrébb lökte, hogy kipattintsa a tárat a puskájából, és a töltényeket kiszórja az ablakon. Elvette a tartalék tárakat is, az előző után hajította és kivette a pisztolyt az ájult kezéből.

Mindez csak egy percet vett igénybe, de Reichi úgy érezte, rengeteg időt pazarolt el. Rohant tovább, egyre lejjebb, hogy a maradék két-három gazfickót is megtalálja. A harc addigra viszont a bejárat körül folyt. A vörös inges és a másik társa, aki korábban Hibarit őrizte, lőállást vett fel a barikád mögött, és vaktában lőtt a nyomozókra. A hátsó ajtó körüli füst feloszlott, de, mert az erőik onnan a főbejárathoz csoportosultak, Kunikida őket is füstbe borította, és az emberek elkezdtek előre nyomulni.

A küzdelem egyenlőtlen volt. A nyomozók, amint a két védő elvesztette a helyzeti előnyét, könnyedén bejutottak az épületbe, és míg ketten a visszavonuló fegyveresek után mentek, ketten szétváltak és az épületet kezdték felderíteni Mahiru után.

Reichi látta Kunikida hátát, ahogy az irodavezető a lépcső felé indult, lövésre készen tartva a pisztolyát. Osami eltűnt a harc során, de érte nem aggódott, és nem is ért rá megkeresni.

Reichi lekiáltott a tőle még négyméterre lévő Kunikidának:

– Irodavezető! Az emelet közepére!

Nem bocsátkozott részletekbe, es Kunikida sem kérdezett, mielőtt követni kezdte. Reichi emlékezett, merre jelezte Mahirut a telefonja, de minden ajtót kinyitottak a folyosón, mire az első bezárt szobára akadtak, és Kunikida betörte az ajtót.

Mahiru még mindig a földön ült, a fehéren világító lámpa fényköréből nézett rájuk. Amikor meglátta Kunikidát és Reichit, sápadt arcán szétáradt a nyugalom.

Reichi nem törődött Kunikidával. Az irodavezetőt megkerülve berohant, térdre vetette magát Mahiru előtt. Először megfogta és maga felé fordította a fejét, sérülések nyomát keresve, majd a háta mögött összekötött kezét kezdte kioldozni. Kunikida csendben káromkodott, de látva, hogy Mahirunak nem esett baja, kis késedelem után ő is belépett a szobába és Reichivel együtt talpra állította.

– Vidd ki, Akutagawa – mondta Reichinek. Mahiru szemébe nézett, aki állta a pillantását. Reichi vállára támaszkodott, ő félrenézett és összeszorította a száját. Kunikida, felmérve őket, majd a szobát, mielőtt a fiúkat az ajtó felé indította. – Később beszédem lesz veled – szólt Mahiru után, de nem bánta, hogy Reichi csak az első parancsnak engedelmeskedett, és nem lassított le, hogy Mahiru válaszolhasson.

Az ügy hamarabb zárult le, mint ahogy Reichi megállította Mahirut a rendelővel szemközti utcában. Bent véget ért a harc: a két menekülőt elfogták, és az épület átfésülésekor Osami a fent ájultan heverő mesterlövészt is csomóba kötötte a képességével. Kunikida átadta a bűnözőket a rendőrségnek, így a kihallgatás és a részletek összeállítsának terhe egyelőre lekerült a válláról, de ott volt még Hibari, akit azóta kórházba vittek, és maga Masamoto.

A Nyomozóiroda diszkrét munkát ígért, de ez túllépte a hatáskörüket, és bizonyossá vált, hogy Masamoto pályafutása véget ér a gyáva késlekedése miatt. A lánya életéért nem volt hajlandó fizetni, de bármit megtett, hogy az orvosokat, a rendőrséget és a sajtót elhallgattassa. A felesége besokallt, és a lányával együtt otthagyta őt, politikai ellenfeleinek épp elelég érdekes jelentett ennek a miértje. Ám a gengsztereket megbízó Shirokawa is elbukott. Yokohama vezetője hamarabb köszönt le, mint kellett volna, ezt a Hibari elleni, rosszul szervezett támadásnak köszönhette.

Az akció felforgatta a városi politikai életet, de ez a nyomozókat nem érdekelte. A vihar hamar elcsitult, és az előrehozott választásokon egyik mocskos versenyző sem vett részt: Shirokawát és Masamotót is börtön fenyegette.

Mindez azonban távoli következmény volt, az épületből kiérve senkinek sem jutott eszébe. Kunikida telefonált, közben szemmel tartotta az embereit: az összeterelt bűnözőkre felügyelő nyomozókat és a nem messze lévő két fiút, akikhez Osami hamar csatlakozott.

Reichi szorosan Mahiru mellett állt, de nem ért hozzá, amióta kisegítette őt az utcára. Zavarban volt, nem tudta, hogy viselkedjen a nyomozók előtt. Ha tehette, kerülte őket. Hamar ráállt a csapatmunkára, de a baj elmúltával különös volt együtt lenni a másik szervezettel, hiába volt mellette két szeretett nyomozója.

Meg kellett őriznie a látszatot, hogy Mahirunak és neki nincs köze egymáshoz. Gyerekkori barátságuk csak a családjukban volt ismert, és amióta szerették egymást, Reichi különösen titkolta. Akkor se nézett Mahirura, pedig alig győződhetett meg róla, hogy nem esett bántódása. Lopva felé fordult, de aztán újra félrenézett, mintha Osami cipője annyival érdekesebb lett volna.

– Kösz a mentést – mondta Mahiru, aki szintén felvette a közömbösség álcáját mások előtt. Reichi vállat vont.

– A nővéremnek köszönd, Dazai – biccentett Osami felé. – Megyek. Este találkozunk.

Úgy tűnhetett, Osamihoz beszél, de Mahirunak címezte, és ő aprót bólintott, amíg Reichi hátát bámulta.

Mahiru nem akarta, hogy elmenjen, de nem tartóztathatta, és Reichi is akármilyen szívesen maradt volna vele, értette, hogy a helyzet nem engedi. Hirtelen jött hívásnak engedelmeskedett. Szó nélkül hagyta ott a megfigyelőállását a város másik felében, és tudta, hogyha kiderül, ezért felelnie kell Chuuyának, de nem számítottak a következmények, ha Mahiruról volt szó. Ok nélkül sosem használta a képessége teremtette vészhelyzeti csatornájukat, elmúlt az az idő, amikor Mahiru unalomból vagy kíváncsiságból leskelődött utána. Az Áldott vakság a tokióiak ügye óta kettejük egyezményes jelévé vált, és a telefonjaik egymás helyét bemérő kis programjával kiegészítve arra figyelmeztetett, hogy Mahirunak szüksége van rá.

Osami az akció előtt csak felszínesen világította fel az eseményekről, Reichi így nem tudta, Mahiru hogyan és miért esett fogságba. Sokkal jobb állapotban találta, mint amire számított. A nővére hiába nyugtatta meg, hogy semmi baja, Reichi füstölgött és addig nem hitte el. amíg el nem ért hozzá, és biztonságban nem tudta.

Mahiru összesen egy óriáig sem volt fogságban, de mindenki nagy ügyet csinált belőle, és amikor a telefonálást befejező, a kiérkező rendőrautó helyett egyenesen feléjük tartó Kunikidát látta, elfeledkezett a távolodó barátjáról.

– Ha nyomozó lennél, ezért leszedném a fejed, Dazai – sziszegte Kunikida bevezetés nélkül. A szeme úgy villant a szemüvege mögül, hogy Osaminak is összeszorult a torka, pedig nem először hallotta Kunikida tombolását. – Hogy jutott eszedbe?! Amíg itt vagy, felelős vagyok érted, és nem engedem, hogy bármelyik emberem meggondolatlanul kezdjen akcióba!

Osamihoz hasonlóan Mahiru is nagyot nyelt. Állta Kunikida tekintetét, pedig legszívesebben lehajtotta volna a fejét, amíg a szidást hallgatta. Tudta, hogy megérdemli, mégsem értett vele egyet. Hibari veszélyben volt, ő viszont legrosszabb esetben is pár karcolással megúszta volna, mégsem volt képes elmondani Kunikidának.

Az irodavezetőt nem hagyta ellenkezni, leintette Mahirut, amikor kinyitotta a száját. Sóhajtott, majd a mozdulat befejezéseként levette és törölgetni kezdte a szemüvegét.

– Le kelleme szednem a fejed – ismételte –, de egyelőre megúszod ennyivel, csak később ne találj ki szó nélkül ilyen ostobaságot. Értem a motivációdat, de értékes emberemet veszteném el, ha egyszer tévedsz, és megöleted magad, mert hiába bízol a társaidban, ha velük a terveidet elfelejted közölni. Önzetlenségből jeles, Dazai – mondta. Visszavette a szemüvegét és barátságosabb pillantást vetett az összezavarodott Mahirura. – Átmentél a vizsgán. Üdvözöllek a Fegyveres Nyomozóirodában. Próbálj meg a következő küldetésen is életben maradni.

– Tessék? – Mahiru értetlenül pislogott Kunikidára.

– Hallottad, nyomozó. Nincs több magánakció – szólt rá Kunikida, összecsapva a kezét a döbbent Mahiru és Osami orra előtt. – Most előre! Visszatérünk az irodába, estére szeretnék egy vázlatos jelentést kapni az esetről.

Kunikida terelni kezdte őket a másik két nyomozóhoz, akiket lefoglaltak a rendőrök, és őket is a központba irányította. Együtt, az Iroda terepjárójával mentek vissza, Mahiru útközben is hitetlenkedve bámulta a volánnál ülő Kunikidát. Osami megszorította a kezét a hátsó ülésen, és bármilyen feldúlt volt, őszintén tudott mosolyogni.

– Gratulálok, Mahi – mondta, kizökkentve Mahirut a bámészkodásból. – Ha végeztünk ezzel, ígérem, meg fogjuk ünnepelni!

– Hogy mondom meg otthon? – kesergett Mahiru, aki végre kezdte felfogni, hogy hivatalos tagja lett a Nyomozóirodának. – Úristen, mit fognak szólni a szüleim?

– Ha van egy kis eszük, büszkék lesznek rád – szólt hátra Kunikida. Közel harmincéves ismeretségük során rengeteget veszekedett Osamuval, de a képességeit és az intelligenciáját nem tudta vitatni. Mahiru emlékeztette rá a saját szélsőséges megnyilvánulásaival, de több volt benne a precizitás, és ha valami érdekelte, éjjel-nappal azzal törődött; Kunikida úgy gondolta, idővel legalább olyan jó nyomozó lesz, mint az apja.

Mahiru hol sápadt, hol elvörösödött. Még az irodában sem lett jobban, így Kunikida végül elbocsátotta. Fontos szerepe volt az akció sikerében, de, mert a lényeges dolgokat hamar elmondta, úgy döntött, enged neki egy nap pihenőt, a részleteket másnap is ráért a hivatalos jelentésben közölni.

Mahiru visszautasította, hogy Osami hazavigye, gyalog indult az Akutagawa házba. Az út elég hosszú volt, hogy kiszellőztesse a fejét es megnyugodjon, mégis annyira sápadtan lépett be, hogy amikor Ru kinézetét a folyosóra az üdvözlő hangját hallva, azonnal karon fogta és leültette.

– Semmi baj, Mom, csak fáradt vagyok – szabadkozott Mahiru. Elfogadta a teát, amivel az asszony kínálta, és tűrte, hogy gyakorlott kézzel megérintse az arcát, majd a homlokát, ellenőrizve, nem hűlt-e ki, esetleg nem volt-e láza. Ru mindent rendben talált, csak az arckifejezésével nem tudott mit kezdeni. – Véletlenül nyomozó lettem – bökte ki, amit egy órája forgatott a fejében. Hangosan ostobaságnak tűnt, nem csodálkozott, hogy a megfogalmazás az asszonyt is nevetésre sarkallta.

– Hogy tudtál véletlenül az lenni? Mit műveltél? – Leült mellé és figyelmesen hallgatta, de Mahiru pont akkor kortyolt a teából, és a fejét ingatta. Ru első meglepetését öröm váltotta fel, és megsimogatta Mahiru haját, megmentve egy tincset attól, hogy a csészében landoljon. – Gratulálok, szívem! Anyukádék büszkék lesznek, ha megtudják, és én is az vagyok. Olyan ügyes fiú vagy, Mahiru – mondta Ru. Újra az ölébe tette a kezét, hogy az érintéssel ne zavarja, de Mahirura mosolygott, és Osami gyengédsége után ez végre elég volt, hogy az állapotát helyrehozza.

– Igyekezni fogok, hogy egyikőtök se csalódjon bennem – mondta megkerülve a kérdést, és tőle telhetően visszamosolygott az asszonyra. Ru öröme ragadós volt, amíg mellette maradt, és Mahiru régóta először nem köszönt el néhány udvarias szó után az asszonytól, hogy egyedül várja Reichi hazatértét.

Ő kevéssel vacsora előtt érkezett, de nem tudta kifaggatni Mahirut, mert az anyja leültette őket az asztalhoz. Reichi rendesen evett, de Mahiru mellett gyakran feledkezett el az étkezésről, és Ru azt akarta, hogy mindkét fiú megvacsorázzon, mielőtt reggelig eltűntek a ház végében, Reichi hálószobájában.

Az étkezés után az asszony már nem zavarta őket. Amint magukra maradtak a szobában, Mahiru szorosan átölelte Reichit és többször szaporán nyakon, majd arcon csókolta.

– Köszönöm, hogy jöttél – suttogta a délutáninál őszintébben, miközben Reichi arcát simogatta. Reichi szorosan fogta a derekát, magához húzta Mahiru túlságosan vékony testét, és megcsókolta, belefojtva a további hálálkodást.

– Mindig számíthatsz rám – felelte szenvedéllyel. Az sem nyugtatta meg, hogy végre a karjában tartotta, és Mahiruval láthatóan minden rendben: amíg befejezte a munkáját, egyre azon töprengett, mi lehet vele, és fájlalta, hogy olyan ridegen búcsúztak egymástól a jelenlévők miatt.

A hangjától eltérő lágysággal csókolta meg Mahirut és próbált a szemébe nézni, amikor elváltak egymástól. Rengetegszer látta ilyen közelről, de még mindig elragadónak tartotta, és nem tudott betelni Mahiru ragyogó zöld szeme szépségével. Az élénk fény, ami az utóbbi hetekben mind gyakrabban tűnt fel a szemében, akkor is megvolt. Mahirut, miután megnyugodott, erő és eltökéltség lengte körül, amit Reichi mindig csak a feladatai közepette tapasztalt tőle.

– Hé, nyomozó – szólította meg –, máskor is benne vagy a közös munkában?

– Bármikor – felelt Mahiru, megérezve a játékosságát –, de nem akarlak magammal bajba sodorni.

– Ez az én szövegem! Találj ki sajátot! – Reichi átölelte Mahiru derekát és apró lépésekkel az ágya felé vezette. Mahiru engedelmesen hátrált, és amikor a lábszára a matrachoz ért, leült, Reichit is húzva magával.

– Jó, drága veszélyes maffiózó – mondta, a mellé huppanó Reichi ölébe téve mindkét lábát. Átölelte a nyakát, fejét az álla alá nyomta és megcsókolta. Reichi felsóhajtott, Mahirut lehunyt szemmel megismételte a könnyű puszit, mielőtt beszélt: – El fogok rajta gondolkodni.

– Ne sokáig – hajolt Reichi utána, amikor elváltak –, terveim vannak veled. – Megsimogatta Mahiru lábát, előbb a térdén, majd feljebb, a combján. – Kárpótolnod kell valamivel, hogy mindent otthagytam miattad.

Mahiru belement a játékba, de alulmaradt. Reichi halk, elmélyült hangja elszédítette, és hamar hanyatt fekve találta magát, csak arra maradt ereje, hogy Reichit, mint egy perccel azelőtt, magához húzza.

Könnyebb volt megcsókolni és elfeledkezni a világról az érintéseivel, mint komolyan beszélni a délutánról. Az ügy szerencsésen végződött, egyiküknek sem esett baja, és Reichi, aki forrófejűsége ellenére is megfontoltabb volt kettejük közül, úgy ítélte, hogy felesleges lenne sokáig ezen rágódni. A párosuk nem volt kipróbált; alig háromszor dolgoztak együtt, de minden eset a körülményekhez képest jól végződött, ezért, amíg nem kerültek valódi bajba, nem aggódott a kimenetele miatt.

Mahiru meglepően nyugodt volt, a saját fogsága nem rázta meg. Jobban érdekelte a sikeres, bár nem tervezett felvételi vizsgája, de Reichi hálószobájában ez is háttérbe szorult, és csak két nappal később, egy Osamuval folytatott rövid beszélgetés során került szóba.

Mahiru végül nem várt a hír közlésével addig, amíg a szülei visszatértek Yokohamába, könnyebb volt úgy beszélnie, hogy fizikailag nem voltak egy helyen és a videohívás során nem kényszerült a szemükben nézni. Olyan örömmel fogadták, amit a szíve mélyén sejtett, mégsem akart elhinni. Osamu, Nina, de még a fél füllel odafigyelő Fyodor is gratulált neki, az asszony rengeteg kedves szóval halmozta el; a fia régóta kisimult és vidám arca láttán elfeledkezett a rá váró fenyegetésekről és véres harcokról.

Mahiru előbbre mozdult az életben, és úgy tűnt, örül az új állomásnak. Egyik felnőtt sem bánta már, hogy nem fejezte be a középiskolát és nem készül szorgalmasan az egyetemi felvételire, mert Mahirunak más lett a hivatása. Sokáig céltalan volt, nem érdekelte a holnap, de ahogy mesélt, lelkesedése a szüleire is átragadt.

Osamu nem gondolta, hogy egy nap tényleg csatlakozni fog hozzá, de büszke volt a fiára. Jobb helyet nem is választhatott volna magának, miután a hétköznapi életre alkalmatlan volt. Mahiru fejlett igazságérzettel bírt, és az általa szentnek tartott célért olykor az erőszaktól sem riadt vissza, de a nyomozók mellett féken tartotta magát, és heves kitörései is kezdtek csillapodni.

Mahiru sok kisebb ünnepségen vett részt a következő napokban, mintha a yokohamai nyári fesztivál részeként ő is egy egész eseménysorozatot kapott volna. Az iroda alkalmazottai is üdvözlőpartit adtak az új nyomozónak és az Akutagawa család is megünnepelte a felvételét. Mahirunak mindez olyan érzés volt, mintha a középiskola végi sikeres eredményeiért köszöntené a családja, holott, ha iskolába jár, ez még fél évvel odébb lett volna.

Kezdett elfeledkezett a felvételi vizsgája körüli felhajtásról, de a szeptember elején hazatérő szülei újra eszébe juttatták. Apró ajándékokkal, ölelésekkel és forró puszikkal lepték meg Mahirut a palotában, aki csak akkor ébredt rá, mennyire hiányzott neki a családja, amikor négy hét után visszatért a birtokra, és a felnőttek mellett az ottmaradt négy lánnyal is találkozott.

A gyerekek ugyanolyan lelkesen üdvözölték, mint az anyja, a Mahiru iránt legjobban érdeklődő Tsukiko meg is ölelte az előcsarnokban. Mahiru, akit zavarba hozott, majd meghatott a lelkesedése, fél kézzel átkarolta, a másikkal a mellette lévő legkisebb lányt ölelte magához.

Ugyanúgy üdvözölte a szüleit, amikor az anyja cipőkopogását hallva felállt a gyerekek mellől. Mindenki sokat változott az eltelt hónapban, de a különbség csak akkor volt szembetűnő, amikor találkoztak: Ninát a sápadt, épp csak felgyógyult gyermeke helyett egy erős, magabiztos, és legfőképpen egészséges fiú fogadta, aki nemcsak tűrte, hogy átölelje, a karjába simult, és önként tartotta az arcát az asszonynak néhány üdvözlő puszira.

Reichi nem tartott Mahiruval az első este, nem akarta a család egyesülését megzavarni.

Régóta az első alkalom volt, hogy külön ágyban tértek nyugovóra, de az élményekkel színültig telt Mahiru nem ért rá emiatt bánkódni. Boldog volt, mosollyal az ajkán aludt el, a kezét maga mellé nyújtva a takaró alól. Máskor Reichi ujjai ott voltak a markában, ezt az érzést kereste, és Reichi hasonlóképp tett a saját szobájában, lámpaoltás után.

.

.

.

.

.

Akik arra vártak, hogy Nyinuska milyen reakciókat mutat a hívás után, remélem, Osami pótmamában sem csalódtak, személyiségük nagyon hasonló ;) Egyébként egy eseménydús, de békés kimenetelű részen vagyunk túl, a végén lévő nyugodt bekezdések, remélem, titeket is lecsillapítottak. Folytatás szerdán ♥ Addig is más írásokon gondolkozom, valamit majd biztosan hozok nektek a közeljövőben a Pillangón kívül is (vagy írást, vagy rajzot, nem tudom, mindenesetre nagyon ihltetett vagyok az alkotói munkára).
Köszönöm, hogy olvassátok ezt a történetet! Már közeledünk a végéhez, de nagyon sokat jelent nekem minden kedves visszajelzés ♥ És köszönöm, hogy mire ezt írom, a történet átlépte az ezer megtekintést! Csodálatosak vagytok, csak így tovább ♥ ♥ ♥ Remélem, a végjáték is elnyeri majd a tetszéseteket! 

Mostani irodalmi ajánlóm szintén orosz (sajnálom, nagyon elfogult vagyok), és azért jutott eszembe, mert épp beszéltem róla Azami-chan09 -nal. Mihail Bulgakov: Mester és Margarita című műve, amihez nagyon vegyes érzések fűznek, de úgy érzem, mindenkinek érdemes legalább egyszer, egy arra alkalmas időpontban elolvasni, amikor nyitottan tud hozzáállni, és képes átélni a benne rejlő szépségeket. Nekem ez volt az első művem orosz szerzőtől, amit végigolvastam.
(A legelső, amit elkezdtem, Fyodor Feljegyzések az egérlyukból című, a következő Tolsztoj Anna Karenyinája volt; mindkettőt félbehagytam, mert túl fiatal és túl depressziós voltam hozzájuk akkoriban. A Mester és Margarita is csak másodszorra sikerült, és nem is ez szerettette meg velem az orosz irodalmat, de csodálatos volt és megérte elolvasni!)

Mellékesen, megfordult a fejemben, hogy Bulgakov úr felbukkan a Palotaverzumban a jövőben, de ez még igazán képlékeny.

Legyetek jók a következő találkozóig ♥