Amikor Reichi legközelebb magához tért, kiáltásokat hallott, és a szemét kinyitva ismeretlen embereket fedezett fel maga körül. Nyöszörgött, amikor őt és Mahirut felemelték, hordágyra tették, és eltávolították egymástól.

A nyomozók csak sokára, a becsapódás után közel negyedórával találtak rájuk, mert a csapat nagy része a tetőn lévőkkel, egy kisebb egység pedig az épület és a környék második, utólagos felderítésével volt elfoglalva. Osamu Mahiru után sietett, amint Sorát biztonságba juttatta, mert a fia egyenesen ránézett az ugrás előtt, ami felzaklatta.

Tudta, hogy Mahiru őrültségre készül. Az addigi tervébe is nehezen törődött bele, de amikor lelépett a tetőről, szemernyi megbánás sem látszott az arcán. Megígérte Osamunak, hogy életben marad, és ő bármilyen józan volt általában, a fiával szembeni szerető féltés minden racionális gondolatát elsöpörte. Kétségbeesetten rohant le a lépcsőn, mintha bármi esélye lett volna rá, hogy Mahirut elkapja.

Futás közben, nyolc emelettel lejjebb hallotta meg a kiabálást és a síró nyöszörgést, így talált rá a két véres, összetört fiúra az üres szoba szélén, a betört ablak darabkái között.

Osamu először megdermedt, de felfogva, hogy élnek, segítséget hívott, és mellettük maradt, amíg két másik nyomozóval együtt a mentők érkezését várta. Nem érdekelte a tokióiak kis bosszúhadjárata, a fogoly Sora, vagy az egész, Barackvirágból kigyűrűző terror, ami helyette Mahirut érte. Bármilyen messzire vezetett az ügy, akkor nem számított.

A fiúk mellett volt a mentőautóban, de annyira megviselték a történtek, hogy a mentőorvos végül kénytelen volt nyugtatót adni neki. Nem engedték, hogy velük legyen az ellátás alatt. Osamu egy széken ült a folyosón, és a kezébe temette az arcát. A gyógyszer lecsillapította, megszüntette a keze remegését, de hiába tompult el, a bántó gondolatai megmaradtak. Magát hibáztatta Mahiru és Reichi sérülései miatt, és azért a fájdalomért is, amit majd Reichi szülei és a felesége éreznek, ha tudomást szereznek a gyerekek állapotáról.

Sem ideje, sem ereje nem volt értesíteni őket, a kórház kötelességből azonnal megtette, amint a fiúk megérkeztek, és az orvosok munkához láttak. Húsz perc múlva Nina, Fyodor és Ru is ott szorongott a váróban, és egy órán belül Ryuunosuke is befutott a Dokkmaffiából, de a helyzet változatlan volt, a fiúkat további egy órán át nem tolták ki a vizsgálóból.

Mahiru került elő hamarabb, bágyadtan pislogott a szüleire egy kerekes ágyról, tetőtől talpig gipszben és pólyában. A fájdalomcsillapító és érzéstelenítő keverék megtette a hatását. Mahiru tekintete fátyolos volt, még kisebbnek és elesettebbnek tűnt, ahogy leragasztott arccal rájuk pillantott a hatalmas, fehér párnán fekve.

Az ápoló megértő volt és egy percre lelassított, de Nina, aki addig idegesen, összepréselt szájjal járkált a folyosón, még egy száguldó hordágyat is megállított volna, hogy a fiát lássa. A begyógyszerezett Osamuból és egy arra járó ápolónőből ugyanolyan keveset tudott kiszedni, a férjénél különben Fyodor és Ru is hiába próbálkozott. Bűntudat gyötörte a gyerekek miatt, és egyre csak a bocsánatukat kérte, amiért az ügy miatt ide jutottak, végül Ryuunosuke tudta észhez téríteni. Pofon ütötte a sajnálomokat daráló Osamut, és az üres, lassan újra értelmessé való barna szempárba nézett.

- Szedd össze magad - mondta neki. - Élnek. Ne viselkedj úgy, mintha megölted volna őket, hallod? Van épp elég bajunk enélkül is.

Ryuunosuke ugyanolyan feszült volt, mint mindenki, de hamar átlátta a helyzetet, és nem haragudott Osamura. Sajnálta, hogy megütötte az egykori mentorát, de már egyenrangú felek voltak, ez felhatalmazta, hogy durva eszközökkel józanítsa ki. Ők voltak apák, nekik kellett tartaniuk magukat, ha valamelyikük felesége a látvány hatására összeomlott. Ryuunosuke hiába aggódott a fiáért, kényszerítette magát, hogy színleg nyugodt maradjon. Tombolással, pánikkal vagy idegeskedéssel sem a fiúk gyógyulását, sem a saját helyzetüket nem tette könnyebbé.

A jelenet kettejük közt hamar lezajlott, és Osamuval utána már könnyebb volt bánni. Átkarolta a feleségét, amikor néhány perce lerogyott mellé a székre és sírva az ingéhez szorította az arcát. Nina akkor jutott el addig, hogy a fia mellett a férjéért is aggódjon, és Fyodor, aki addig támogatta, csendben várta, hogy a zokogása csillapodjon.

Az asszony hamar letörölte a könnyeit, és a közelében lévő Akutagawa házaspárhoz ment, megszorítva a barátnője kezét. Ru próbált mosolyogni, de remegett az ajka, és elfogadta Nina gyűrött zsebkendőjét, amikor az asszony felé nyújtotta.

Mahiru felnézett a fölé hajoló anyjára és elmosolyodott. Lehunyta a szemét, amikor Nina megérintette bekötött, karcolásokkal teli arcát és megpróbálta felemelni épen maradt kezét, hogy megérinthesse, de a könyökhajlatába szúrt kanül megakadályozta.

- Ne sírj, mama - suttogta, megérezve az arcán Nina könnyeit. - Ez csak pár karcolás. Meg fogok gyógyulni. - Megpróbált ismét az asszonyra nézni, de a fáradtság és a gyógyszerek leragasztották a szemét, csak a fejét döntötte arra, amerről az izgatott hangokat hallotta.

Reichire még negyven percet vártak, végül az Akutagawa házaspárral kísérve őt is áttolták a kórterembe, ahol Mahiru addigra a lámpafény ellenére is elaludt. Lejárt a látogatásai idő, de a két családot csak valamivel később, a fiúk elhelyezése után tessékelték ki a gyerekosztályról, hogy válaszoljanak néhány kérdésre velük kapcsolatban, amire Osamu kezdetben nem tudott felelni.

Reichi és Mahiru magukra maradtak a kórteremben. Az éjszakás nővér egy órával később, az utolsó vizitkor leoltotta a villanyt, csak a függöny rései közt beszökő városi fények adtak egy kis színt az alvók arcának. Elég gyógyszert kaptak, hogy nyugton legyenek a következő hat órára, de amint szűnni kezdett a hatásuk, a fájdalom felébresztette Reichit, és gyötrődve várt a nővérek első reggeli látogatására.

Hogy elterelje a figyelmét a kínról, ami törött karjából és vállából sugárzott, oldalra fordult, és az ablak mellett fekvő Mahirut nézte. Neki is eltört az egyik keze, amikor zuhanás közben egymásba gabalyodtak, és a csuklója maga alá csavarodott, de ezt leszámítva nem voltak nagy sérülései. Néhány helyen megvágta a kitört üveg és belőle is több tucat kis szilánkot kellett kiszedni a nagy sebek ellátása után, de csak az enyhe agyrázkódása miatt fektették mellé, könnyebb sérülései révén ő Reichinél hamarabb szabadult volna.

Ő nem úszta meg, a szerencsétlen ütközést. Az esést és Mahiru alélt testének védelmét megsínylette: megrepedt a kulcscsontja, több bordája, és eltört a karja, amivel Mahirut ölelte magához, a nemrég kificamodott bokáját is újra helyre kellett tenni. A vágásokról, horzsolásokról és zúzódásokról nem beszélve, amiket ütközéskor szerzett, pocsékul nézett ki, és nehezen mozgott a bordáit rögzítő kötéstől és a gipsztől.

Reichi sokszor esett el vagy zuhant le fáról gyerekkorában, de soha nem érezte magát ilyen szerencsétlennek. A jobb oldala merő fájdalom volt, bal keze pedig túl ügyetlen ahhoz, hogy bármire használja. Ki akarta nyújtani a közeli ágyban fekvő Mahiru felé, ekkor vette észre a könyökhajlatába bökött tűt és csövet, ami a sóoldatos tasakhoz kapcsolta.

Reichi ágyhoz volt kötve, és bánta, hogy még csak hozzá sem érhet Mahiruhoz; az érintése megnyugtatta volna. Azonban kora reggel volt, és Mahiru szerencsésen aludt a nővér érkezéséig, aki az állapotukat aznap először ellenőrizte.

Reichi megkérdezte, közelebb tolhatják-e őt és Mahirut egymáshoz, és amikor húsz perccel később beleegyező válasz jött az osztályvezetőtől, tompa sajgással nem törődve nyúlt át, és érintette meg Mahiru immár kartávolságban lévő takaróját.

Mahiru, aki a bal kezét törte, ép jobbjával megszorította az ujjait. Kába volt a gyógyszerektől, ez az étvágyát is elvette, és Reichi se igazán nyúlt a reggelijéhez.

Keveset beszéltek, inkább csak nézték egymást, vagy aludtak, ágyról lecsúszott kézzel, amikor már túl gyengék voltak, hogy egymás kezét fogják. Az ügyeletes nővér, az orvos, és később a gyerekek anyja is így találta meg őket: Ru és Nina nem beszélt össze, de egyszerre ment a maga fia ágyához, hogy a karját újra a takaróra rakja.

- Holnap hazajöhetsz, szívem - mondta Nina Mahirunak. Az ágya mellett ült egy támla nélküli széken, és halkan beszélgetett vele, hogy a két méterre lévő Rut és Reichit ne zavarja. Mahiru haját és arcát simogatta, a párnát igazgatta a háta mögött: Mahiru megkérte, hogy ültesse fel, mert nem akart az anyjával fekve beszélni.

- Nem akarom itt hagyni Reit - mondta bánatosan. - Őt még egy éjszakára bent tartják a lába miatt. Egyedül lenne mami, nem akarom - halkult el, de úgy tűnt, a saját egyedüllétét sajnálja.

Mahiru félt elválni Reichitől, különösen, hogy mindketten elesettek voltak. Sem magát, sem őt nem tartotta életképesnek ilyen sebekkel, ha sokáig külön kellett lenniük egymástól. Tudta, hogy a családja gondoskodik róluk, de ha elmennek a kórházból, hetekig otthoni ápolásra lesznek kárhoztatva, és rosszul volt, ha az előttük álló magányos idő jutott eszébe.

- Egyikőtöket sem akarom így látni - mondta Nina, aki, mióta nagy nehezen megnyugodott a kezdeti sokk után, egy lehetőséget forgatott a fejében. - Beszélek az orvosotokkal és Reichi szüleivel, és délután visszajövök - fogadkozott. - Nem ígérem, szívem, de szeretnélek titeket meggyógyítani.

Nina korábban is megtapasztalta, milyen veszélyes az emberi szervezet kényes részleteiben használni a képességét, amikor a saját terhessége megrövidítésére alkalmazta. Láthatóan nem volt káros, a mellékhatásai tizenkilenc eltelt év során már jelentkeztek volna, de Lyubov leánya mindig más volt, mint a testvérei, vagy bármelyik vele egyidős gyerek. Korához képest érett, komoly, riasztóan felnőttes viselkedését öröklött személyiségjegyek, de a képessége időgyorsító hatása is okozhatta.

Nina ezt egy élő szervezet különálló részein csak magán, hatalmas odafigyeléssel tudta használni, máson addig csak egyszer próbálta. Akkor sikerrel járt, és a több tíz év rutinnak hála önmagában is gond nélkül szabályozta a különböző folyamatokat. A teste egésze friss és fiatal maradt, de az esze nem rekedt meg egy huszonéves fruska szintjén, és a gyermekeit is kihordhatta úgy, hogy a méhében a megállított öregedést újra beindította.

A két fiúnak a sejtanyagcseréjét és a csontok gyógyulását akarta meggyorsítani, hogy a testük az elszenvedett károk után hat-hét hét helyett azonnal rendbe jöjjön, de, mert nem értett az orvosláshoz, a képessége használata előtt szakértő beleegyezésére volt szüksége, mielőtt Rut és Ryuunosukét is megkérdezte volna. Azonban ők akármit tanácsoltak, a végső döntés Reichin és Mahirun múlott. Nina senkire sem kényszerítette rá a képességét, és maga is félt, lesz-e káros hatása, ha a fiúk egy-két csontja hét héttel idősebbé válik. Valódi jelentősége nem volt, de ezek a testen belüli eltérések fokozatosan összeadódnak, és félő volt, hogy ahogy öregszenek, ezek a részek, idősebbek lévén, később hamarabb fognak elhasználódni.

Ninát, aki nem öregedett, ilyen veszély nem fenyegette, de Reichi és Mahiru is gyerek volt még, és fel akart nőni. Csábító volt, hogy elvegye a fájdalmukat, beforrassza a törött csontokat, és a gyerekek egészségesen, a saját lábukon távozhassanak a kórházból, de Ninának nem állt hatalmában egyedül dönteni erről.

Hosszú beszélgetés várt rá előbb a gyermekosztály vezetőjével, majd az őt váró Ruval egy kávézóban. Alig nyúltak a rendelésükhöz, az elmúlt napban mindketten túl idegesek voltak az evéshez, de a helyzet biztató volt. Az orvos nem volt áldott, a Relatív idő hatását sem tudta pontosan felmérni, de úgy ítélte meg, hogy a gyorsított gyógyulás nem hat károsan sem a szövetekre, sem a gyerekek későbbi fejlődésére, a kórház belső szabályzata miatt azt azonban megtiltotta, hogy Nina a képességét odabent alkalmazza.

Mahiru nem akart elmenni, és végül Reichivel együtt vitték a kórházból a palotába. Nina egyszerre akart foglalkozni a fiúkkal, és egyikük szomorú arcát sem akarta látni, ha a gyógyulás alatt külön vannak egymástól: Reichi szülei végül beleegyeztek, hogy sérült fiuk a palotacsaládnál maradjon, amíg az asszony mindkettejüket talpra állítja.

A gyógyításra másnap délelőtt került sor. Nina parancsba adta, hogy amíg ő ki nem lép az ajtón, senki se zavarja meg őket, majd bezárkózott az egyik nagy vendégszobába, ahol a fiúkat együtt, párnázott ágyban elszállásolta. Mahiru akkor gyenge volt ahhoz, hogy a nyugati ágy és az alatta lakó szörny ellen tiltakozzon. A futonja kettejüknek túl szűkös lett volna, de még gipsszel együtt is kényelmesen elférnek a ritkán használt szobában lévő nagy ágyban, és Nina is fel tudott ülni a matrac szélére Mahiru térdénél, hogy mindkét fiú karját elérje.

Megfogta gipszből kilógó ujjaikat, lehunyta a szemét, lelassította a lélegzetét, és aktiválta a képességét: a Relatív idő izzó, fekete homokórát festett Reichi és Mahiru nyakára, közvetlenül a hajuk alatt. Nina a képességébe merülve azokra a részekre összpontosított, amikhez hozzá ért, és amik korát egy leheletnyivel meg akarta növelni. A hét hét, amennyivel a karcsontok regenerációját gyorsította, egyetlen homokszem volt a képességét szimbolizáló homokórában, és amint lepergett, a jel eltűnt a fiúk nyakáról.

Nina megszüntette a képességét, de a kezüket még nem engedte el. Próbálta elvenni a gyerekek fájdalmát, ami a hirtelen gyógyulás közben az arcukon látszott, és nem oldódott fel, hiába voltak törött csontjaik újra egy darabban. Nina már megszokta a Relatíve időt, de annak, aki először tapasztalta, a legkisebb találkozás is kimerítő volt.

Az asszony megszorította a csukott szemű Reichi kezét, megsimogatta Mahiru verejtékes arcát, aztán óvatosan leszállt az ágyról. A dolog tíz percet sem vett igénybe, de az aznap reggel már jobb színben lévő fiúk újra olyan elesettnek tűntek, mint amikor először kihozták őket a vizsgálóból.

A család saját orvosa és egy maffiából küldött doktor is megvizsgálta őket ebéd után, mielőtt a gipszet levágták a karjukról. Mahirun néhány kötés, Reichin a mély sebek szélét összehúzó ragtapaszok és a bokáját rögzítő fásli maradt; repedt bordája fájt még, de a képesség hatásának hála épnek bizonyult, és csupán a fáradtság akadályozta őket, hogy felkeljenek az ágyból.

Mahiru Reichi nyakához nyomta az arcát, amint magukra maradtak. Reichi tétován megérintette a derekát a takaró alatt. Érezte ugyan, hogy könnyedén mozog a karja, de alig hitte el a gyógyulását.

- Soha többé ne csinálj ilyet, hallod? - mormolta Mahirunak már sokadszor az elmúlt napokban. - Azt hittem, meghalsz!

- Tudtam, hogy nem fogok - mondta Mahiru, olyan közel bújva Reichihez, hogy az orra a nyakát érintette. - Tudtam, hogy a társam megment, Rei. Senki másban nem bíztam volna.

- A társad, mi? - Reichi Mahiru fejére támasztotta az állát. Úgy ölelte magához, ahogy napok óta nem volt lehetősége, és kiélvezte Mahiru minden kis részét, kócos hajától a friss, otthoni pizsamája jázminillatáig.

Mahiru félreértette a hangját, és kíváncsi lett az arcára. Addig mocorgott, amíg félszemmel rá tudott nézni.

- Miért, én mi vagyok neked?

- A mindenem. Szerelmem. Hercegem. Koalabébim - suttogta, az utolsó két szó után nehézkesen csókot adva Mahiru homlokára.

Mahiru kiszabadította magát a takaróból, hogy frissen gyógyult bal kezével átölelje Reichit, és szájon csókolta, mielőtt a felsorolást folytathatta volna. Elérzékenyült, de nem akart sírni. Megijesztette volna vele Reichit, hiába adódott másfél hete először alkalom rá, hogy a felgyűlt érzéseit kiadja és megpróbálja feldolgozni.

Kimerült, kiürült, de ott, Reichit ölelve kezdett újra szerelemmel feltöltődni. Most, hogy mindenkit biztonságban tudott, akit szeretett, nem érdekelte, min kellett keresztülmennie, hogy elérje.

Megcsókolta Reichit, elmerült a pillanatban, és régóta először a jövőre is tudott gondolni. Hevesen lélegzett, amikor rövid időre elváltak egymástól, de mielőtt beszélni kezdett, szaporán többször is szájon puszilta.

- Mondd, Rei, drágám - suttogta két rövid csók közt -, ha kiengednek a betegszobából, legközelebb mit akarsz csinálni?

- Gyere el velem, bárhová - felelte Reichi hasonló szenvedéllyel, közben megsimogatta Mahiru derekát. Jól illett a tenyerébe, és élvezte, hogy hozzá simul, mielőtt a folytatást félbeszakította.

Reichi mégis sikerrel hívta randevúra, és két nappal később, amikor már semmilyen szülői féltés és a legkisebb karcolás sem indokolta, hogy tovább tétlenkedjenek a házban, a friss levegőre és szabadságra vágyó Reichi előbb a házuk kertjében, majd a birtok végével szomszédos tengerpartra ment Mahiruval, egyre távolabb kerülve Rutól, aki szombat lévén otthon volt, és néha még utánuk nézett a konyhaablakból. Az ő felügyelete alatt töltötték az elmúlt rövid időt az Akutagawa házban, mert a következő hétnél hamarabb egyik fiút sem engedték vissza a munkájához. A szülők úgy gondolták, hogy a testi gyógyulás mellett a mentális felépülést is meg kell várni, így Reichire és Mahirura gondtalan, unalomba fordult napok vártak. Reichi már a tankönyveit olvasgatta, amikor sokadszori kérésére sem kapott kimenőt a városba.

Mahiru jobban bírta a csendes semmittevést. Jól érezte magát Reichinek dőlve, vagy az ölében fekve, miközben Reichi a haját simogatta. Szerette ezt a nyugodt időt az addigi állandó feszültség és a rengeteg tevékenység után, mégis jólesett neki a szabadság ígérete, ezért lelkesen igent mondott, amikor Reichi a tengerpartra hívta.

Mahiru általában kerülte a partot. Nem tudott úszni, a víznek csak a partmenti nedvesföldillatát szerette, de Reichivel játszottak ott néhányszor gyerekként, és kedves élmény kapcsolódott hozzá, a jó emlékek sorát várhatóan az akkori séta is gyarapította.

Mahiru azért sem szerette a vízpartot, mert a társasága gyakran fürdőzni vágyott, ő viszont nem szeretett levetkőzni a szemük láttára. Reichi kivétel volt, de a sebeit mások előtt nem szívesen mutogatta, így kényelmetlenül érezte magát, amíg készülődtek a tengerhez, és felpróbálta a Reichitől kölcsönvett könnyű anyagú bő felsőt. Viselt egy szintén kölcsönvett trikót is a haori alatt, de az alkarját semmi sem takarta, és Mahiru keresni kezdte a kesztyűjét, amit még előző este tett le valahová a szobában.

- Senki nem fog látni - mondta Reichi nyugtatóan. Odaadta Mahirunak a kesztyűt, mert ő hamarabb találta meg egy halom fekete ruha közt. Megpróbált komoly képet vágni, de mosolyognia kellett, ha Mahirura nézett. Ha a ruháit viselte, melegség öntötte el a szívét, hogy Mahiru ennyire ragaszkodik hozzá.

- Ígéred? - Mahiru tétovázott. Legalább harminc fok volt odakint, a tenger mellett is csak kevéssel lehetett hidegebb, és az egész parton nem találtak volna árnyékot. Reichi tudta ezt, így várt délutánig, hogy a legerősebb napsugarak ne ártsanak nekik, de mire eljött az alkalmas idő, mindketten izgatottan vártak az indulásra.

- Persze, Mom nem fog ellenőrizni. Én sem szoktalak bámulni - mondta Reichi az égre emelve a tekintetét, hogy leplezze a zavarát.

Mahiru halkan nevetett. A kesztyűjét ledobta az ágyra és két kézzel Reichibe karolt, szorosan fogva a napokkal korábban még két helyen törött jobb karját.

- A kezemet nem is, de láttam, hogy néztél öltözködés közben - szólt vissza huncut vigyorral, amit csak azért engedett meg magának, mert Reichi nem látta, és arcon is csókolta őt, amikor megpróbált felé fordulni.

Mahiru többnyire nyugodt és passzív volt, de Reichi mellett, a Nyomozóiroda gondjai nélkül hamar játékossá vált. Átragadt rá Reichi tettrekészsége, és szívesen csipkelődött vele úgy, mint mielőtt a kapcsolatuk szerelmessé vált volna. Ugyanúgy megvívták a kis harcaikat maguk közt, csak megváltoztak a szabályok, és nem ér megcsókolni!, Ne nézz így rám!, Miért vagy aranyos? mondatok szakították meg a kiabálást és nevetést, amikor minden látható ok nélkül, gyakran unalomból estek egymásnak.

A komolytalan harcok vége többé nem néhány karcolás és kék folt, hanem csókok lettek, de akkor Reichi nem hagyta, hogy Mahiru belerántsa. Minden igyekezete ellenére, hogy távol tartsa magától, Reichi felé fordult és megcsókolta az orrát, majd röviden a száját is, hamar elvéve Mahiru korábbi magabiztosságát.

- Büszke lehetnél, hogy csak néztelek, Mahi, és úriemberként hagytam, hogy befejezd. Le is dönthettelek volna, amint kibújtál a pizsamádból.

- Nem tiltakoztam volna - szorította az arcát Reichi vállához Mahiru, mert érezte, hogy forrósodik a bőre. - Szeretem.

- Tudom - szusszant Reichi, átölelve a derekát a haori alatt -, de végre volt kedved kimenni a házból, és ez olyan ritka alkalom, hogy kár lenne elszalasztani.

- Hé, veled nem utálok - mormolta Mahiru. - És tudd meg, egyedül is el szoktam menni sétálni.

- Megtisztelsz azzal, ó, herceg, hogy most eljönnél velem?

Reichi nehezen tudott komoly maradni, Mahiru bizonyos megnyilvánulásai mindig erre késztették. Annyira természetes volt számára az a közönséges emberre nem jellemző, finom viselkedés, ami csak vérbeli nyomozóként tűnt el belőle, hogy a szépségre fogékony Reichi gyakran feledkezett bele Mahiru csodálásába.

Tudta, hogy nem idegesíti vele, inkább zavarba hozza, és hiába tartott régóta, Mahiru még mindig nem tudott az ilyen megjegyzésekre felelni.

Tetszett neki, ha zavarba jött, és meglepte, hogy akkor a nyűglődés helyett belement a játékba. Megérintette Reichi arcát, fél kezébe fogta az állát és határozottan maga felé fordította, a tekintetük találkozott, amikor Mahiru végül felemelte a fejét a mellkasáról.

- Parancsolom, hogy kísérj el és érezd jól magad velem - mondta halkan. Nem volt valódi parancsoló él a hangjában, de a ritkán hallott erő borzongatta Reichit, a meleg ellenére is libabőrös lett a karja.

- Megfoghatom a kezed? - suttogta. Mahiru, aki addig a karjába kapaszkodott, eleresztette és összekulcsolta az ujjaikat. Így mentek át a csendes, nagy házon, előbb az árnyas kertbe, majd a tulajdonképpeni tengerpartra, ami az utolsó kerti díszkövek után kezdődött.

A levegő hűvösebb lett, az alig érezhető szellő az óceán sós illatát hordozta. A hullámok ritmikus morajlása először felizgatta, majd pár perc után megnyugtatta Mahirut, amint hozzászokott a hangjához. Mindig így reagált az óceán közelségére, mert csendhez szokott maga körül, és a sok új inger felpezsdítette.

Lassan poroszkáltak a homokban. A cipőjüket otthagyták a kert végében, a napernyővel együtt, amit Ru adott a fiúknak.

Mahiru feltűrte a nadrágját és megállt a víz szélén, hagyta, hogy bokáig elnyeljék a hullámok. Reichi mögötte állt, átölelte a hasát, állát a vállára támasztotta, és a horizontot nézte, ahol a fakókék ég és az áttetsző, ragyogó víz összeért.

Távol voltak a várostól, az emberektől és az addigi életük minden gondjától. Kettedben voltak, fiatalon, boldogan, és hasonló dolgokat éreztek, bár egyikük sem fáradt azzal, hogy kimondja.

Mahiru Reichi kezére tette a kezét, összekulcsolta az ujjaikat, és még egy lépéssel előrébb ment, a lábfeje elmerült a hullámok közt. Egész délután szívesen maradt volna odakint Reichivel, mert biztonságos volt, és nem kellett félnie, hogy pillanatnyi boldogságuknak vége szakad.

Mahiru nem akart fürdeni, de Reichi kérésére még a házban felvett egy fürdőnadrágot. Később, felesleges ruháikat ledobva megmártóztak a derékig érő vízben, és egy kibontakozó vízi csata során mindkettejüknek sikerült az utolsó hajszálig átázni.

Mahiru nem merészkedett beljebb, nehogy elsodorják a hullámok, és Reichi is vigyázott, hogy a sekély részen maradjon. Mahiru épsége akkor az ő felelőssége volt, és ezt mindennél komolyabban vette.

Vidám volt, és még boldogabbá tette, hogy Mahirut gyakran hallotta nevetni. Reichi a délután minden percét élvezte, amíg játszottak a parton, és bármilyen fáradtan értek haza röviddel naplemente után, úgy érezte, ezeket a gondtalan, gyönyörű napokat életük végéig sokszor meg akarja ismételni.

A nappaliban vacsoráztak, és Mahiru beszélgetés közben elaludt a vállán. Sóillata volt a bőrének és a hajának, a bőre színt kapott odakint, és Reichi békés arcát az utolsó, halvány nyári szeplőig gyönyörűnek találta.

Sokáig nézte, mielőtt végül őt is elnyomta az álom, Runak pedig, aki később így találta meg őket a kanapén, nem volt szíve a fiúkat felébreszteni, csak rájuk terített egy takarót Reichi ágyáról.

.

.

.

.

.

Sokféle esemény és érzelem keveredett ebben a részben, de a végére minden a helyére került, megnyugodhattok ♥

Ennek a fejezetnek a közepén, ott, ahol Rei és Mahi gyógyultan fekszenek a Relatív idő után, abba akartam hagyni a történetet, de megembereltem magam, hogy oké, még legalább egy szép jelenetet (ez lett a tengerpartos), aztán brownhairedboi meg a lelkiismeretem nyomására ráhúztam még kilenc fejezetet, mert zokogott, hogy itt és így nem hagyhatom abba, és én is éreztem, hogy ez kevés, hiába írtam le azt, amit eredetileg akartam, amikor ebbe a történetbe kezdtem (az az előző fejezet volt, a Mahiru lezuhan a tetőről a naplementében volt az egyetlen jelenet a fejemben, amikor írni kezdtem, és végül sikerült odáig eljutnom). Még ott is lehetne folytatni a történetet, ahol végül, kilenc fejezettel később lezártam, de remélem, elégedettek lesztek vele, és ezzel a fejezettel is elégedettek voltatok ♥

Mostani irodalmi ajánlóm csak Nyina személyében kapcsolódik ide: végre a birtokomban van Fjodor Dosztojevszkij Félkegyelmű című műve Makai Imre fordításában (korábban a Szabó Endre-féle, a 1903-as (?) kiadást olvastam, élmény volt) (valószínűleg nem következetesen írtam le Fyodor nevét a részek során, és hol angol, hol magyar átiratban szerepel, sebaj).
A mű egyik fontosabb mellékszereplője szintén Nyina, és amióta először a kezembe fogtam ezt a csodálatos könyvet, melegség tölti el a szívemet, ha arra gondolok, hányszor ejtette ki a nevemet élete során (mivel ezt a művet már diktálva készítette) és hányszor írta le a saját kezével a jegyzeteiben (megszállottan szeretem, imádom, tisztelem F. D.-t, bocsánat), és ilyenkor sírni tudnék a boldogságtól és a meghatottságtól.
Kérlek, olvassátok el a Félkegyelműt nyitottan, tiszta szívvel és befogadóan, csodálatos élmény! Próbáljátok átérezni, mit akart megmutatni F. D. ebben az írásban, mert (Nyina lelövi magát, mielőtt ír egy második Dosztojevszkij-élet- és életműelemzést).

Folytatás jövő szerdán, legyetek jók addig is~

Ja, és közben írok egy Chuuya x OC történetet, valamikor az is érkezik majd.