Osamu és Mahiru otthon is hallgattak. Nem vitték haza a munkát, és a családi béke érdekében nem beszéltek a várható, Osamu elleni támadásról. Nina nyugalma zavartalan volt, mert az asszony nem érzékelte a mélyben zajló, finom változásokat.

Mahiru hiába lépett szövetségre az apjával és közvetetten a Nyomozóirodával, mindent próbált egyedül intézni. Sokszor mutatkozott a városban, hogy célpont lehessen az ismeretlen ellenfél számára.

Igyekezetét siker koronázta, amikor egy folyóparti terepszemle után, alig négy nappal később egy emberrel találkozott az egyik szűk utcán, valamivel délebbre a Nyomozóirodától. Az ember hasonló magasságú volt, mint ő, de bő ruhája elfedte az alakját, a fejére borított széles kapucni és fehér maszk pedig az utolsó vonásait is felismerhetetlenné tette. Mahiruval szemközt várakozott és tett felé egy lépést, amikor Mahiru, két kezét mélyen az Osamutól kölcsönzött kabát zsebébe téve lassan el akart menni mellette.

– Na, nincs kedved beszélgetni? – Mahiru képes volt uralkodni magán, így nem hallatszott a hangja remegése. A zsebében lévő kés érintése megnyugtatta, de nem hitte, hogy szüksége lesz rá; a maszkos nem tűnt veszélyesnek.

Választ nem kapott, amiből leszűrte, hogy a másik a hangjával sem akarja leleplezni magát, így Mahiru folytatta:

– Mondd meg a főnöknek, hogy értettem a célzást, megfigyelés alatt állok. Nem szeretem a céltalanságot, szóval, ha mondandója van számomra, igyekezzen velem közölni. Találkozót ajánlok, és ha nem beszélsz – mosolyodott el kihívóan –, én diktálom a feltételeket. Két nap múlva a déli kikötő mellett, a régi rakpartfelügyeleti irodaházban? Alkonyatra érkezem, egyedül, hogy lásd, mennyi jóindulatom van a megbízód iránt, és ha nem hiszitek, felőlem bármiképp le lehet ellenőrizni. Üzenet? Parancs? Semmi? – Mahiru mosolya leolvadt, szúrós tekintettel nézte a másik maszkkal fedett arcát. – Ha nincs, megyek, és örülnék, ha a hozzád hasonlók békén hagynának a találkozóig.

Magabiztosabbnak és hanyagabbnak mutatkozott valódi természeténél, hogy az álruhás küldöttet provokálja, de nem tudta kihozni a sodrából. Remélte, hogy az üzenete célba ér, és szemtelen viselkedése kiugrasztja a rá vadászókat a rejtekhelyükről, mégsem haragítja őket magára. Mahiru nem kívánta a szükségesnél nagyobb veszélyt, és sem dühös áldottakkal, sem egyszerűen egy tucat fegyverrel nem akarta a társait szembeállítani. A balhét elvihette egyedül, de a következményei már nemcsak őt érték, és Mahiru kénytelen volt számításba venni a társai, Reichi és a mit sem sejtő családja jólétét is, amikor belemászott a kétes találkozóba.

Amíg elment a maszkos mellett, hátrahúzta a vállát, felemelte a fejét, és nagyokat lépett, minden mozdulatából erőt sugározva, és ezt egészen addig folytatta, amíg tíz perc séta után vissza nem tért a Nyomozóirodának is otthont adó épület oltalmába.

A szerepjáték elfárasztotta. Mahiru fizikailag és mentálisan is terhelt volt, mire az emeletre ért, és suttogva beszámolt Osamunak a késedelme okáról. Osamu a kelleténél tovább nem faggatta. A kulcsfontosságú információk birtokában felállt mellőle, hogy azt az ügyben résztvevő, támogató nyomozókkal és magával Kunikidával is megossza, Mahiru így magára maradt.

Lehunyta a szemét, a sötétben váltakozó színes foltokat nézte a szemhéja belsején, és Reichire gondolt. Sajnálta, hogy nincs vele, mert bármilyen kimerült volt, nem a pihenés nyugtatta volna meg, hanem, ha válthat vele pár szót, és selymes, rövid haját érezheti a markában.

Amíg Osamu a nyomozókkal, ő a következő két napban főleg Reichivel beszélt az akcióról. Azt nem engedhette, hogy jelen legyen, de Mahirunak régóta az volt a meggyőződése, hogy nélküle képtelen lesz végigcsinálni. Reichi olyan volt számára, mint egy sikert és szerencsét biztosító talizmán, csak ahhoz volt túl nagy, hogy magával hordja a kabátzsebében vagy a táskájában.

Hiába kérte meg az apját, hogy maradjon mellette, figyelje meg a találkozót, és az alkalmas időben lépjen közbe, köztük a vér ellenére sem volt olyan kapcsolat, mint egykor Osamu és Chuuya közt, vagy épp Reichi és Mahiru párosában. Mahiru nem adhatott látható és hallható jelzéseket az őt támogató nyomozóknak, és a könnyen fedezhető helyszín ellenére sem volt biztos, hogy észrevétlenül egészen közel kerülhettek hozzá. A tető, ahová Mahiru az ellenfelét csalni akarta, nyílt terep volt, semmi sem garantálta, hogy az ismeretlen nem veszi körül már előre olyan arctalan megfigyelőkkel, mint aki felfedte magát Mahirunak a folyóparton.

A Dokkmaffiát nem akarta belekeverni ebbe a kétes ügybe, de szándékosan választott egy területükhöz közel eső találkozási pontot, csak részben azért, hogy minél távolabb legyen az egyszerű városi polgároktól. Reichinek gyakran volt arra, vagy a nem túl távoli Suribachiban dolga, és még a város belsejéhez közel fekvő maffiatornyokból is könnyen eljuthatott a kikötőbe a képességével: Mahiru épp erre alapozott.

Nem volt állandó társa a nyomozók közt, de Reichit a kezdetek óta legközelebbi és legbizalmasabb partnerének tartotta, ezért a tehetségét, mint őt kiegészítő másik felet, szintén beleszámította az akcióba. Nem volt kérdés, hogy számíthat rá. Mahiru sosem kételkedett ebben, hiába tartoztak két formálisan ellenséges szervezethez.

Mahirut nem érdekelte, hogy nem állnak egy oldalon a mindennapokban, mert Reichi a maffián kívül hozzá tartozott, és ezt még a hivatása sem tudta elfeledtetni. Hitte, hogy nincs félnivalója, mert a nyomozók elbánnak az ismeretlenekkel, Reichi pedig vigyáz rá, ha az irányítás kicsúszna a kezei közül.

Nem tudta pontosan, mire számítson, de félelem nélkül ment fel a tetőre, és állt meg a lenyugvó nap színeiben fürdő ég alatt. A felhők alacsonyan és gyorsan úsztak akkor este. Mahiru annyira közel érezte őket magához, mintha kinyújtott kézzel bármelyiket elérhette volna. A szél odafent még erősebb volt, mint a rakpart zömmel alacsony épültei közt, egy hűvös lökés egy lépéssel hátrébb sodorta.

Mahiru megvetette a lábát és hátat fordított a szélnek, hogy ne csapdosson a lába körül olyan vadul Osamu barna kabátja. A szemét, bár könnyezett a megpróbáltatástól, a tetőre vezető egyetlen feljárón tartotta.

Hiába nem félt, ideges volt, így Mahiru nemcsak egy árva könnycseppet, hanem verejtéket is letörölt az arcáról, mielőtt nedves, fáslis kezét újra a kabátzsebébe dugta. Teljessé tette a képet, és nemcsak az apja kabátját, saját kesztyűje helyett akkor az Osamu védjegyévé vált kötszert is viselte.

Erőt merített a hasonlóságból, mert tudta, hogy Osamu ennél szorultabb helyzetekből is kikerült már élve. Egyedül volt, mióta a csapata és ő a városban elváltak egymástól, ám Mahiru érezte az apja támogatását, elfeledtetve, hogy amióta vállalkozott az öngyilkos akcióra, csupán beletörődést és dühöt látott az arcán.

Végre ismét nyílt a feljáró fémajtaja, és Mahiru a heves széllel nem törődve az érkező felé fordult. Messze voltak egymástól. Mahiru a tető egyik sarkáig ment a közepén lévő fülkés ajtótól, hogy a terep egészét belássa, alig pár lépés távolságot tartott a tető térdig sem érő belső peremétől.

A várt maszkos bérgyilkosok helyett két öltönyös férfi és utolsóként egy kötélen vonszolt, összekötött karú lány léptek ki a tetőre. Mahiru a férfiakat jellegtelennek találta, a szemüket, mint sok maffiózóét, sötét szemüveg takarta, de az alacsonyabb rövidesen megszabadult tőle, és hanyagul a zakója zsebébe dugta. Hideg tekintetű, középkorú fickó volt két mély ránccal a szája sarkában, de a másik, hátrébb álló férfin nem voltak ilyen ismertetőjegyek. Nagydarab volt, a maga után vonszolt lányt erős kézzel tartotta; Mahiru hamar felismerte benne azt, akivel még ő találkozott az irodában.

A büszke kifejezés eltűnt az arcáról. A megbízói rosszabbat tettek vele, mint Mahiru a rövid vallatás alatt, és ő hiába sejtette ezt, akkor nem tudta volna figyelmeztetni. Közömbös volt a lány sorsa iránt, ha a családjáéhoz kellett mérnie, de duzzadt szeme és piros arca látványa, amit kicsípett a szél és az elsírt könnyek, megmozgatott valamit benne. Neki nem volt ott keresnivalója, és Mahiru a feltűnése okozta meglepetést nem tudta idejében leplezni.

A ráncos képű vezér összetette két kezét a háta mögött. Újabb lépést tett Mahiru felé, kikerülve az ajtót fedő kis épület takarásából. A lány és testőre oldalt volt tőle, Mahiru a küldöttség mindhárom tagját jól látta. Kényszerítette magát, hogy inkább a férfiakat, mint a síró lányt nézze, de ő elkapta a pillantását és felcsuklott, amint felismerte.

A csoport vezetője elégedettnek tűnt, ami csak az arcán látszott. Mahiru őszinte érzést nehezen fedezett fel a hangjában:

– Örülök, hogy végre látom, Dazai-san. – Szívélyesen beszélt, mintha egy partin találkozó régi ismerősök lettek volna, de a szeme eközben összeszűkült, igyekezett felmérni Mahirut magának. – Mit gondol az ajándékunkról? Szeretettel hoztam el magának.

– Magának csupán velem van dolga, az ifjú hölgynek semmi keresnivalója köztünk. – Mahiru épp csak sziszegett, nehezen fojtotta vissza a haragját. Az Irodával együtt azon dolgoztak, hogy civilek ne keveredjenek a konfliktusokba, erre tessék! A tolvajlány lett az események fő elszenvedője.

– Bátor szóhasználat – mosolyodott el az öltönyös férfi, tovább mélyítve a vágásszerű barázdákat az arcán –, hiszen maga sem idősebb Sora-channál. – A mellette álló megkötözött lányra sandított, aki a neve hallatán összerezzent. – Talán feleslegesen udvariaskodom, ha csak egy kölyökkel van dolgom.

– Lehet, de még így is én diktálok. – Mahiru próbálta kitalálni, mégis mi történik. Muszáj volt beszéltetnie ellenfelét és valahogy eltávolítani őket Sorától. – Mondja, miért fáradtak annyira a megtalálásommal és mit óhajtanak tőlem? A kisasszonynak igazán felesleges mindezt végighallgatni.

– Tudom, hogy a lányok a gyengéid – váltott sértően bizalmas hangra a másik –, így elhoztam, hátha a második találkozótok szerencsésebb lesz majd. Ha nem tetszik a viselkedésed, ő látja kárát – mondta egyszerűen.

A kísérőnek nem kellett szemléltetnie, mire gondol. Mahiru sejtette, hogy fegyvert rejteget a zakója alatt, de csupán két keze elég lett volna, hogy bárkinek fájdalmat okozzon.

A vezér eközben még egy lépést tett előre, és Mahiru ösztönösen hátrált, hogy megtartsa a távolságot. A megingásáért megfizetett: az ellenfele fölénybe került, ő pedig közel járt a tető széléhez.

Mahiru viselt egy apró adó-vevőt a fülében, de az időjárás és a távolság miatt Osamu csak az ő meg-megszakadó hangját hallotta, a beszélgetés másik fele nem ért el a mikrofonig. A kapcsolat egyirányú volt, és hívószóban sem egyeztek meg, Osamunak a megérzései alapján kellett döntenie a megfelelő pillanatról.

Mahiru remélte, hogy a csapat egyelőre kivár, mert el akarta vonni az öltönyösöket a feljáró közeléből. Mialatt kiment a tetőre, megfigyelte a lépcsőt és az odavezető szűk folyosót; amíg az ajtó közelében voltak, a nyomozók érkezését azonnal észrevették volna.

Mahiru tisztában volt vele, hogy beavatkozás esetén megpróbálják őt megölni. Valószínűleg értékes volt az ellenfelei számára, de nem tudta, mennyire, és mikor tesz olyat, amivel elhomályosítja.

Tovább kellett beszéltetnie a ráncos képűt, és rávenni, hogy Sorát elengedje. Mahiru még mindig nem érzett szimpátiát iránta, nem tudta megbocsátani, hogy miatta kerültek ilyen helyzetbe, de a lányhoz fűződő személyes érzéseit igyekezett félretenni. Arra összpontosított, hogy ő ugyanolyan civil, mint bárki más, akit meg akar védeni Yokohamában.

A büszke fiatal nő, aki Mahirut azelőtt szidta és pofon ütötte volna, összeomlott. Sora esdeklőn nézett az egykori kínzójára, mert ő a három férfi közt valódi angyalnak számított. Sora azt hitte, több megaláztatást és fájdalmat sehol sem szenvedhet el, de a Mahiruval töltött óra kényeztetésnek tűnt az újbóli találkozót megelőző napokhoz képest.

Nemcsak fennhéjázó stílusáért és a küldetése sikertelenségéért kapott büntetést a munkáért ígért pénz és kapcsolatok helyett, hanem a szépsége is bajba sodorta, ami miatt már korábban megtetszett a megbízóknak. Nem az a két férfi ragadta el a találkozópontról, akik akkor Mahiruhoz vitték: Sorának fogalma sem volt róla, hogy egy dél-tokiói lánykereskedő-hálózat vezére és testőre van a társaságában.

Neki minden férfi ugyanolyan volt, akit odabent, egy rosszul megvilágított helyiségben látott, csak némelyik jobb öltönyt viselt a másiknál. Egyiket sem hatotta meg a sírása és káromkodása; a könnyei bosszantónak bizonyultak, és mint azelőtt Mahiru, egyszerűen arcon ütötték, ha nem fogta be a száját.

Sora annyi pofont kapott, hogy érzéketlenné vált az arca, a sírása viszont állandósult, Mahirut is alig látta a könnyektől. Bizonytalan alakú barna folttá mosódott a szeme előtt, amíg nem pislogott, hogy újra kiélesedjen a látása.

Már nem akart szitkokat vágni a fejéhez, az első éjszakára elmúlt, hogy a Nyomozóirodát hibáztassa a sorsáért. Azt kívánta, hogy segítsen rajta, de a szája hiába nem volt betömve, egy szót sem tudott kinyögni. Rövid, de intenzív tokiói nevelése megtette a hatását, és képtelen volt beszélni az öltönyösök előtt.

– Beszéljen érthetően – mondta Mahiru, mély lélegzettel nyugtatva magát. – Mit tettem, amiért ennyire érdekes lettem magának?

Mahiru továbbra is a zsebében, az öltönyös fickó a háta mögött tartotta a kezét, egyiküknek sem akaródzott megmutatni, mit rejt a markában. A férfi keze üres volt. A testőre és Sora kíséretében nem volt szüksége fegyverre, Mahiru érzéseire alapozott.

Mahiru a kését és a másik zsebébe dugott pisztolyt szorította, de a markolat nem illett a kezébe, nem adott neki biztonságot az érintése. Eleresztette, mielőtt a testőr észreveszi, és a főnök ígéretéhez hűen árt Sorának.

Mahiru utálta, hogy a túsz fölénybe juttatta őket, megpróbálta a helyzetüket a saját javára fordítani.

– Azt hiszem, valaki nem végezte el elég alaposan a nyomozását – nevette el magát fanyarul a vezér. A szeme eközben is komoly maradt, Mahiru arcát fürkészte. – Megnyugtató, hogy a kotnyelességed csak a városhatárig terjed, Dazai, és eszedbe sem jutott elmenni Tokióba! Mi már többet tudunk rólad, és minden részleteddel csak egyre jobban megharagítasz. Nem bírom a képed – biggyesztette le az ajkát úgy, mintha köpni akarna, de az utolsó pillanatban a státusza megakadályozta volna benne –, és nehéz elhinnem, hogy egy ilyen taknyos miatt kellett lemondanom a Barackvirágról. Biztosan te vagy Dazai Osamu? – jött még közelebb, de Mahiru nem hátrált, így a távolság három méterre csökkent köztük.

Mahiru nagyot nyelt, felszegte a fejét, és minden érzést kisöpört a fejéből, nehogy egyetlen rezdülés is elárulja. A Barackvirág említése sok mindent a helyére tett, és Mahiru megértette, mibe keveredett: a bár, amit felszámoltak, egy hálózat tagja volt, és a szervezet vezetője mostanra akadt a veszteség okozóinak nyomára.

Nem tudta, az apja mit tett volna a helyében, így csak magára támaszkodhatott. Vetett egy pillantást a lépcső felé, az erősítést várva, ügyesen úgy téve, mintha az őr mellett lévő Sorát, és nem a nyitott ajtót figyelné.

– Sértő lehet, de én vagyok – mondta Mahiru, újra a vele szemközti vezérre tekintve. – Hogy óhajtja a tettemet megtorolni?

– Előreszaladtál – mondta a férfi, két kezét végre előszedve a háta mögül, hogy lassan, gunyorosan megtapsolja. – Azért nem ölettelek meg, mert kérdezni akarok tőled egy pár dolgot, majd utána beszélgetünk a kárpótlásomról. Jól sejtem, hogy szövetségre léptél a yokohamai maffiával? – A férfi tűnődő arcot vágott, de a szemén látszott, hogy pontosan tisztában van a válasszal. Mahiru hallgatott, és ő nem is várta, hogy feleljen. Fél kezét az állára tette, két ujjával töprengve kopogtatta simára borotvált arcát, ahogy a gondolatait fejtegette. – Van egy ajánlatom, és ha elég okos voltál, hogy belerondíts az üzletembe, ahhoz is okos leszel, hogy elfogadd a magad javára. Használd fel a kapcsolataidat itt-ott, és megbocsátom a Barackvirágot. Előnyös, nem? Gondolkozz, és jól dönts, mielőtt a kisasszony halálra unná magát köztünk – mondta édeskésen, elérve, hogy Mahiru arca halványabbá váljon.

– Őt hagyják ki ebből! Semmit sem teszek, amíg veszélyben van!

– Nem vagy olyan helyzetben, hogy követelőzz – mosolygott a vezér, hátra sem pillantva az őrre, akinek a kezébe került egy hangtompítóval ellátott pisztoly. A combja mellett tartotta és a földre irányította a csövét, de az öreg egyetlen intésébe került volna, hogy Sorára fogja, és lelője, amint Mahiru ellenállni próbál.

Sora értékes árucikk volt, de túl sokat beszélt, amiért a teste sem jelentett kárpótlást. A főnök már döntött, és miután az emberei pár napos kezelésbe vették, Sorát mindent egybevetve feláldozhatónak találta.

Azért épp őt vitte magával a birtokában lévő lányok közül, mert egyedül neki volt kapcsolata a nyomozóval, és felszínes ismeretei alapján lehetett az érzéseire hatni. Mahiru azonban bátrabbnak bizonyult, mint várta, a fegyver nem zaklatta fel, amíg nem irányították Sorára.

– Amíg nem eresztik el, nem tárgyalunk. Az életemet adom az övéért – mondta Mahiru, a vezér helyett újra Sora felé sandítva –, és nyilvánvaló, hogy az enyém értékesebb magának.

Mahiru egy pillanatra lehunyta a szemét, leejtette addig feszesen tartott vállát, de újra rendíthetetlen elhatározás égett a szemében, amint a ráncos képűhöz fordult. A férfi széttárta a karját és visszataszító mosolyát Mahirura villantotta.

– Ezt jól látod, kölyök. Örülj, valódi ajándékként nem esik bántódása. Esküszöm – mosolygott még szélesebben, arra ingerelve Mahirut, hogy az undortól a lába elé köpjön, nagyon nehezen tudta visszafojtani.

A férfi eközben intett és az őr egy késsel elvágta a Sorát fogva tartó kötelet, majd oldalra taszította, hogy kikerüljön a tűzvonalból. Továbbra sem vett célba senkit, de a fegyver ott volt a kezében, és mivel többé nem kellett a tússzal törődnie, a főnökére és Mahirura összpontosult a figyelme.

Sora alig fogta fel, hogy mi történik. Az ajtótól balra tántorodott, nekidőlt a kis építmény falának, és lehajtott fejjel, csendesen sírva fakadt. A vezér összeráncolta a homlokát, de nem fordult felé, Mahiru apró, oldalazó mozdulata minden figyelmét magára vonta.

– Ne foglalkozz vele most, amúgy sem értem, mihez akarsz kezdeni egy ilyen kis síró kurvával. Különös ízlésed van, majd még beszélünk róla. Most az alku rád eső része jön, én teljesítettem a magamét.

A vezér kezdte elveszteni a türelmét, és közelebb ment Mahiruhoz, de megállt és nagyra nyílt szemmel bámult rá, amikor Mahiru fél lábbal a tetőperemre lépett.

– Meggondoltam magam – mondta, közben elmosolyodott, mert a látvány sötét örömöt élesztett benne. – Az életem az enyém. Én döntöm el, hogy válok meg tőle.

– Hé! – kiáltott rá a vezér, de Mahiru akkor már két lábbal állt a peremen. Nem érdekelte, hogy az őr tehetetlenségében fegyvert fog rá, nem hatotta meg az összezavarodott főnök arca. Meglátta, amire várt, és tudta, hogy minden véget ér, mielőtt az első, neki szánt lövés csendesen eldördült volna.

Az emlékezetébe véste a látványt, ahogy a két elbizakodott, támogatás nélkül érkező tokiói gengsztert elkapják az Iroda alkalmazottai, és ketten kisegítik Sorát a harc sűrűjéből, de Mahiru már döntött. Anélkül lépett a semmibe, hogy felfogta volna, épp megmenti magát, mert az őr rálőtt, mielőtt a nyomozók ártalmatlanná tehették volna.

Mahiru zuhant. Látta a tetőn zajló harcot, az eget, és a színes felhőket, amik szédítő sebességgel távolodtak tőle, hiába nyújtotta a karját, hogy utánuk kapjon. A levegőt markolta, és azelőtt sem érzett semmit, hogy a képességébe csúszott, és a világ összemosódott a szeme előtt.

Az utolsó töredékes gondolatai közt volt, hogy csak el ne ejtse a telefonját, ami ott volt szűkre szabott alkalmi nadrágja farzsebében, és Reichi egyetlen támpontja volt az akkori pozíciójáról. A helyzete másodpercenként változott, a pontos időzítés mellett egy jó adag szerencse is kellett hozzá, hogy Reichi a húszemelet magas zuhanás első harmadában elkapja.

Az Áldott vakság használata volt a jel. Amint Reichi a képesség szúrását érezte, Mahiru után indult, hogy megmentse. Nem tudta, milyen állapotban találja, így amikor meglátta a ballonkabátba tekeredett, kibomlott kötszert magával húzó testet zuhanni az épület oldalán, nem sokat gondolkozhatott, ösztönösen cselekedett. A szomszédos, alacsonyabb épület tetején lendületet véve rohant felé, majd elugrott, a karjába kapta, és a találkozástól némileg lassulva a falnak csapódott.

Reichi próbálta óvni Mahirut. A vállával ütközött az ablaknak, ami szilánkosra tört, és ők berobbantak a régóta üres szobába. Reichi az oldalára esett, Mahiruval együtt kettőt bukfencezett, mielőtt az üveg és törmelék közepén megállt a fal tövében és arccal előre a piszkos földre bukott. Mahiru szerencsére nem szorult alá, félig rajta landolt, de a teste még mindig a képesség hatása alatt állt, különös szögben kicsavarodott karját nem tudta maga alól kihúzni.

Reichi nem tudott mozdulni a holtsúly alatt, és amikor Mahiru magához tért, hiába próbált oldalra fordulni, a fájdalom meggátolta. Üvegszilánkok vagdosták össze az arcát és csupasz karját, de a véres sebeket alig érezte a vállát és karját elöntő forró fájdalom mellett.

Reichi sziszegett, és felordított, amikor Mahiru megpróbált lemászni róla. Hangja hasonló, fájdalmas szipogással keveredett, amikor Mahiru végre lecsúszott róla, és rémisztően lekonyult bal karját szorította a mellkasához.

Egymás mellett feküdtek zihálva, véresen, nyilvánvalóan törött csontokkal. Ép kezükkel egymás fejét tapogatták, Mahiru egy nagyobb üvegdarabot húzott ki Reichi arcából.

– Sajnálom – suttogta sírva, egyre Reichi arcát simogatva, hogy megfeledkezzen a fájdalomról.

Reichi összeszorította a száját, hogy ne kiáltson fel újra a lüktető válla miatt, és ahogy tudta, ép kezével magához szorította Mahirut. Napok óta tartó idegessége ért véget, és nem érdekelte, milyen áron. törött végtagjaikért, a vérért, és a műtétekért is ráért később aggódni. Egyelőre próbálta felfogni, hogy túlélték, Mahirut nem tudta leteremteni az öngyilkos akció miatt.

Reichi kimerült, a képessége és a sérülései közel sodorták az ájuláshoz. Magához szorította Mahirut, aki a pólójához nyomta izzadt, könnyes arcát, és néhány pillanatra elvesztette az eszméletét.

.

.

.

.

.

*kiossza a zsepit és a kaparófát, mert úgy érzi, mindenki a falat kaparja idegességében, hogy egy ilyen ponton lett vége a fejezetnek* Bocsánatot kérek a kellemetlen töréspontért, de ígérem, a következő részben már lezárul a kaland, és nem kell többet aggódni a fiúk mentális és fizikai épségéért~ ♥ 

Köszönöm, hogy olvassátok a történetet! ♥ Nagyon sokat jelent nekem, hogy ennyire szeretitek és annyi értéket láttok benne, amennyit a kommentekben felvonultattok ♥ Ha sokáig nem válaszolok egy-egy hozzászólásra, kérlek, ne haragudjatok, általában rossz mentális állapotom nem teszi lehetővé a kapcsolattartást, de mindent látok, elolvasok,é s csendesen hálás vagyok érte ♥ ♥ 

Irodalmi ajánló most nincs, mert nem jutott eszembe idevágó (ami nem egy ponyva akció szr) (és nem akartam újabb Dostoyevsky vagy Akutagawa művet hozni most, bár őket rengeteget olvastam). Mindenesetre olvassatok valami szép, kedvetekre való könyvet, vagy válogassatok az eddigi ajánlókból~ ♥ 

Folytatás szombaton jön, legyetek jók és egészségesek~~