Mahiru a szokásosnál is nehezebben boldogult a munkában, mert azóta Reichin járt az esze, hogy reggeli után elváltak egymástól. Mahiru az apjával együtt az irodába ment, Reichi pedig a titokzatos dolgai után járt, amiről általában keveset mondott el neki. Nem aggódott, hogy baja esik, de Reichi nem fecsegett, és nem szívesen keverte bele a maffia ügyeibe. Ő is csak a felszínét érintette Chuuya apró megbízásai során, de Mahiruhoz képest nyakig volt már az alvilágban, és nem akarta a számára olyan ragyogóan tiszta embert magával bemocskolni.

Emiatt kár volt aggódnia az eltelt éjszaka után; jobban már a szó szoros értelmében sem piszkolhatta volna be magával, és Reichi átkozódott, amiért zavarba jött az emléktől. Nagy levegőt vett, igyekezett a feladatára koncentrálni, és a város egy távolabbi pontján Mahiru ugyanezt tette, de alig tudott odafigyelni az íróasztalán szétterített irathalomra. Remélte, hogy segít, ha fizikailag is előtte vannak az ügyek, de ugyanannyit ért, mint a tucatnyi megnyitott dokumentum egymás mellett a monitorján.

Mahiru maga elé húzta az egyik iratot és huszadszorra is olvasni kezdte, de nem jutott tovább az első sornál, sőt, a szavak együttes értelme minden próbálkozásnál egyre hamarabb szűnt meg. A kezében tartott tollal oda sem figyelve szurkálta a lap alját, apró tintapöttyök mellett lyukakat is hagyva rajta.

Egy órája sem ült még a bejövő, ám többnyire jelentéktelen ügyek hatalmas halma előtt, fontosság és súlyosság szerint szortírozva őket a nyomozóknak, amikor úgy érezte, nem bírja tovább. Még egyetlen aktát sem tudott végigolvasni, mert bárhogy igyekezett, a gondolatai folyton Reichire és az előző estére kanyarodtak, a csókjai és a keze emléke mellett pedig képtelen volt dolgozni.

Lehunyta a szemét és enyhén megrázta a fejét, de amint nem látta az irodát, Reichi fölötte támaszkodó alakja jelent meg előtte, és Mahirunak egészen elvörösödött az arca. Szenvedve nyögött, hátradőlt a székén, a toll, ami addig szorongott, kiesett a kezéből.

Mahiru összerezzent és majdnem felkiáltott, amikor egy kéz nehezedett a vállára. Riadtan nézett a mellette álló Osamura, aki odament hozzá a saját asztalától.

– Minden rendben? – Osamu csak azért eresztette el, hogy a felé fordult Mahiru frufruja alá fektesse a tenyerét, a hőt összevetve a saját hűvös homlokával. – Nagyon piros az arcod, fiam. Beteg vagy?

– Nem hiszem. – Mahiru még jobban elpirult és lehajtotta a fejét, mert félt, hogy Osamu kiolvas valamit a tekintetéből. – Kicsit fáradt vagyok, papa, semmi több.

– Lázasnak tűnsz. – Osamu papírokkal nem törődve felült az asztal szélére, szemben a fiával. – Nem szédülsz? Nem fáj a fejed? – Mahiru nemlegesen ingatta a fejét, de, mintha csak Osamu szavainak engedelmeskedne az áruló teste, újra a széktámlának tántorodott. – Menj haza, Mahi – mondta halkabban, pedig a reggeli nyüzsgésben senki sem figyelt oda rájuk – Majd kimentelek Kunikida-kunnál. Tudod, az Irodában nagyon szigorú szabályok vonatkoznak az influenzára, és ha így meglát, egész héten veszekedni fog, amiért engedtelek maradni. Feküdd ki, majd délután megnézlek. Ha csak nátha, két nap, és elmúlik. – Osamu eközben már leakasztotta az asztal mögött álló régi, barna kabátját, és a görnyedt vállú Mahiru hátára terítette.

– Sosem múlik el – mondta Mahiru csendesen, miközben az apja akaratának eleget téve felállt és rendesen is felvette a kabátot. Akkoriban vette el tőle, amikor Aina meghalt, és azóta is nála maradt. Osamu sosem kérte vissza, Mahiru pedig szerette, mert emlékeztette rá akkor is, ha épp távol voltak egymástól.

Osamu nem hallotta a megjegyzést, különben kérdőre vonta volna: Mahiru hirtelen romló állapota foglalkoztatta, mert korábban csupán álmosnak tűnt, mást nem látott rajta reggeli közben. A saját fiatalságára annyira emlékeztető üresség és depresszió sem köszönt vissza a szeméből, mert Mahiru általában boldog volt, ha Reichi is ott volt a közelében. Mahiru akkori állapota semmire sem hasonlított, amit Osamu korábban nála tapasztalt, de, mert a gyerekek vagy a saját, gyakori betegségeit nem felejtette el, Mahirut nem engedte tovább maradni az irodában.

Nem az említett áldottinfluenzától félt, a családja már egy hónappal korábban, biztonságosan átvészelte az év első, kora tavaszi hullámát, de az irodavezető Kunikida félt az irodába bejutó betegségtől, és még azt sem nézte jó szemmel, ha valakinek közönséges nátha miatt folyik az orra. Az óvatossága különben érthető volt. Az áldozatokat megbetegítő kór veszélyes volt, mert nemcsak a közönséges influenza minden tünetét váltotta ki, hanem átmenetileg képtelenné tett az áldottság használatára, ami döntő jelentőségű volt ott, ahol a munka és az életben maradás sokszor képességhasználaton múlott. A betegség szigorú karantént követelt, hogy megakadályozzák a terjedését, és Osamu, aki bárhogy vigyázott, néha évente kétszer is átesett rajta, aggódott, hogy a betegségre való fogékonyságát valamelyik gyermeke is örökölte.

Mahiru zavaros tekintete, bizonytalan mozgása és izzó homloka elég volt ahhoz, hogy bármi baja is van, legalább aznapra ágyba parancsolja, és a felesége ápolására bízza. Mahiru nem tiltakozott, mert maga is érezte, hogy igazán kevés hasznára válna a nyomozóknak. Apró, nem túl fontos ügyeket bíztak rá odabent, amikor nem volt alkalom arra, hogy valamelyiküket elkísérve terepen tanuljon, mert egyedül is boldogult a papírmunkával, és a rájuk váró ügyek válogatásával.

Mahiru néha kiválasztott magának egy-egy nem túl bonyolult megbízást azok közül, amiket a nagy ügyek mellett a társai hátrébb soroltak, és elkezdett vele foglalkozni, hiába nem dolgozott tényleg az Irodánál, akkor viszont még olvasni is képtelen volt. Összeszedte a papírjait, otthagyta egy kupacban az asztalon, hogy majd foglalkozik vele, ha néhány nap múlva visszatér az irodába, és Osamu mellé húzódott, amíg az otthonról érte küldött autót várta.

Mahiru próbálta kerülni az apja tekintetet, de Osamu ezt akkor a kezdődő betegségnek és a már bevallott fáradtságának tulajdonította.

Sok dolga volt, mégis kiment, és maga kísérte Mahirut az autóhoz. Mahiru megölelte Osamut, mielőtt beszállt, és csak akkor nézett fel, amikor már a sötétített üveg eltakarta az arcát Osamu szeme elől.

Mahiru nem beszélt a sofőrrel, és egy darabig a telefonját sem vette elő, hogy Reichinek üzenjen. Fyodor és az anyja akkor eszébe sem jutott: amikor Osamu telefonált, valamelyiknek biztosan említést tett az állapotáról.

Az út nem volt hosszú, Mahiru mégis megkockáztatta, hogy aktiválja a képességét, és megnézze, mit csinál Reichi, hiába váltak el alig pár órával korábban egymástól. Amint kinyitotta Reichi szürkéskék szemét, a Suribachi peremén lévő szűk, piszkos utcák egyikét látta, nagyjából háromszáz méterre a feljebb kezdődő, tengerparthoz vezető hangárak sorától. Reichi egy falnál állt, a járókelőket figyelte, közben kibontott egy szelet csokoládét.

Mahiru abbahagyta a bámészkodást a második falatnál, amikor Reichi váratlanul leengedte a kezét, és fel, majd oldalra nézett, mintha megérezte volna, hogy figyelik, és a forrását keresné. Mahiru megszüntette a képességét, pislogott, de csak lassan tisztult ki előtte az autó belső tere és tért vissza az élet a végtagjaiba. Az otthona a Suribachi kráter átellenes végén, a Yokohama belsejébe vezető hídhoz közel volt, az autó épp az utolsó kanyart vette be, mielőtt a sofőr lelassított a birtokot körülvevő kerítés automata kapuja előtt. Reichi eszerint nem volt tőle messze, de dolgozott, és Mahiru sem lopott pillantásokkal, sem hagyományos módon, leírt üzenettel sem akarta zavarni.

Semmi fontos mondanivalója nem volt, legalábbis nem olyasmi, ami délutánig halaszthatatlannak bizonyult volna: Reichi megígérte neki, hogy ismét meglátogatja, és Mahiru csak aggasztotta volna, ha idő előtt közli, hogy az apja hazaküldte az irodából.

Alig lépett be a házba, Mahiru találkozott az anyjával az első nagy csarnokban. Az asszony azóta ott ült az egyik asztal mellett, hogy Osamu felhívta, és megkönnyebbült, amikor Mahirut megpillantotta. Osamu elmondása alapján azt hitte, sokkal rosszabb állapotban van, de a belépő Mahirunak már nem volt olyan piros az arca, és amikor Nina megölelte, közben gyakorlottan megérintette az arcát, majd a homlokát, mindkettőt egészen hidegnek találta.

– Fáj valamid? – Nina ott folytatta a faggatózást, ahol Osamu abbahagyta. Kézen fogta a fiát és az asztalhoz vezette, átadva neki az egyetlen széket, hogy leülhessen az odakészített, gőzölgő teához. Mahiru nem ült le, csak a csészét vette fel, hogy az ajkát megnedvesítve a forró teával, azonnal újra lerakja.

– Egy kicsit a hasam – mondta aztán, mert nem tudta hogy megmagyarázni a gyomra körüli szorító érzést, ami még az autóban támadt benne. Reichi látványa hatott így rá, de most inkább dermesztő volt, nem kergette a vért az arcába. Mahiru örült, hogy nem tűnik annyira betegnek, mert aznap minden felé irányuló figyelmet nehezen tudott kezelni.

– Szeretnél lefeküdni egy kicsit, szívem? Felküldetem a teádat és viszek majd neked valamit enni. – Nina már csak gyengédségből fogta két keze közé Mahiru arcát. Megsimogatta a haját és ismét, alaposan megnézte magának. Mahiru szeme fáradt volt, az arca a palota melege és több réteg ruha miatt újra foltokban kipirosodott, ezért Nina végül lesegítette róla a kabátot. Nem sejtette, hogy Mahiru a közelsége és a nem tökéletesen álló inggallérja miatt lett újra ideges, a nyaka oldalán rövid ideig látható harapást az asszony nem vette észre.

– Igen, mami, de nem kérek enni – rázta a fejét Mahiru, újabb egyensúlyvesztést kockáztatva, és végül meg is kellett kapaszkodnia az anyja gazdagon ékszerezett karjában. – Nincs étvágyam – tette hozzá az asszony karkötőinek halk csilingelése mellett, aggodalmat festve vele egyébként ránctalan, sokat tapasztalt arcára.

– Később próbálj meg enni, jó? – Nina belekarolt a fiába, hogy támogassa, de a felfelé vezető csigalépcső túl keskeny volt kettejüknek és kénytelen volt maga elé engedni.

A Mahiru szobájához vezető széles, üres folyosón már egymás mellett voltak, de a fiú nem keresett újra támaszt benne. Magához szorította a kabátját, beleegyezést mormolt, pedig magában megfogadta, hogy egy darabig nem is gondol ételre, és kinyitotta a még mindig félhomályos szobájába nyíló ajtó egyik szárnyát.

– Később bejöjjek hozzád? – Nina megállt az ajtó mellett, próbálta elkapni Mahiru tekintetét. A szemük hasonló volt, és barna hajjal keretezve az arcuk az orrukig egészen megegyezett, mintha egymás tükörképei lettek volna.

Mahiru a hasonlóság miatt félni kezdett, hogy az asszony olvasni tud benne. Másféle, asszonyi érzéke volt az emberek lelkébe látásához, mint Osamunak vagy Fyodornak, és Mahiru nem egyszer érezte már úgy, hogyha csak tíz percig kettesben maradna az anyjával egy gyengébb pillanatában, mindent, amit gyerekkora óta magába fojtott, kérés nélkül, azonnal elmondana neki.

Küzdött, hogy ez ne következzen be, így próbált rámosolyogni az anyjára, hogy az aggodalmát elaltassa:

– Nem kell, megleszek. Olvasok vagy alszom egy kicsit és délutánra biztosan el fog múlni. Kérlek, ne küldd Reichit emiatt haza! – tört ki belőle, mielőtt az asszony már sarkon fordult, hogy távozzon. Nina meglepetten nézett rá, majd elmosolyodott, egy rövid nevetést sem tudott megállni.

– Már hogy küldeném el őt, fiam, ha általában csak akkor tudom meg az ittlétét, amikor leül melléd a vacsoránál? – Nina Mahiru zavarát látva megnyugtatta: – Mondd neki, hogy üdvözlöm a családját – mondta, egyértelmű jelzést adva, hogy nem áll a találkozó útjába –, én úgysem fogok vele odakint összefutni.

– Köszönöm. – Mahiru, bár tiltakozni akart, végül csak becsukta maga mögött az ajtót, és igyekezett megszokni a szoba sötétjét, mielőtt az ablakhoz ment, hogy kihúzza a függönyt: nem akart a bevetetlen futonján vagy a körülötte szétszórt apróságokban elbotlani.

Zavarban volt, de egyébként sem tudott volna mit mondani az anyjának. Reichi tényleg nagyon ritkán jelent meg a bejárati ajtóban; ha Mahirut akarta meglátogatni, többnyire az ablakon át jutott be a szobájába. Nem számított, hogy magasan volt, a faragványok, apró erkélyek és beugrók, na meg képessége a segítségére voltak, és amióta Mahiru hozzászokott ehhez, már nem is kérdőjelezte meg, hogy csinálja.

Kinyitotta és behajtotta az ablakot, hogy Reichi be tudjon lépni a szobába, majd átöltözött és bebújt a takaró alá, néhány kemény párnát halmozva a háta mögé, hogy amíg olvas, ülni tudjon.

Mahiru nem tudta volna megmondani, hogy a futonja régebbi volt-e, mint a félelme, ami miatt nyugtalanul aludt európai ágyban: amióta az eszét tudta, félt az ágy alatti sötét helyen megbúvó szörnyektől, és semmilyen nyugtatás vagy magyarázat nem tudta ezt megszüntetni. Talán köze volt ahhoz, hogy a két legfiatalabb testvére is ijedős volt: Kolya a szellemektől félt, Lyubov pedig a porcelánbabáktól, de a bátyja szellemidéző volt, Lyubovnak meg tele volt a szobája babákkal. Egy idő után mindketten túlléptek a gyerekkori félelmükön, csak Mahirunak volt túl kellemes a hagyományosan bútorozott szoba ahhoz, hogy lemondjon róla, és próbaképpen egy nyugati ágyat kérjen magának.

Csak Reichi tudta, hogy még mindig tart ettől, mert gyakran nyűglődött, ha nála töltötte az éjszakát, és csendesen feküdtek a sötétben. Mahiru sosem próbált nevet vagy alakot adni ennek a rémületnek, a rá vadászó szörnyet már így is épp elég elevennek látta, ezért boldog volt, ha a saját szobájában, lapos bútorok közt lehetett, ahol mindent tökéletesen ismert, és még az aktuális olvasmánya sem tudta megrémíteni.

Mahiru nem volt beteg a szó legszorosabb értelmében, mégis nehéznek érezte a testét, és a szeme alig néhány mangaoldal után elfáradt. Mint az irodában, alig tudott néhány szót felfogni, csak azért kezdett el olvasni, hogy lekösse magát, és ne hazudjon akkorát az anyjának.

Mahiru örült volna a szülei törődésének, de azt utálta, ha aggódtak miatta. Összezavarodott, ezért utasította vissza az asszonyt, de még ekkor sem volt biztos benne, hogy jó ötlet egyedül maradnia a gondolataival, tapasztalatai alapján semmi jó nem származott belőle.

Mahiru unatkozott, hiányolta Reichit, és egyedül, a takaró alatt, ahol még érezte Reichi előző napi illatát, újra elöntötte az a forró türelmetlenség.

Elképzelhetetlennek tűnt, hogy elaludjon, mégis megtörtént, és Mahiru Reichiről álmodott. Nem emlékezett a részletekre, de a szíve hevesebben vert, és amikor az álomban Reichi megérintette, egészen valóságosnak tűnt.

Mahiru reszketett, a túl heves ingerekre felriadt, és fel is kiáltott, amikor egy hasára kulcsolódó kezet vett észre az összegyűrt takarón, és kifújt lélegzet melege veszett el a hajában.

– Ssh, koala, nyugi, én vagyok. – A szorítás enyhült, és Mahiru meg tudott fordulni, amint felismerte Reichi hangját. Mögötte feküdt, felkönyökölt és a tenyerébe támasztotta az állát, nem messze Mahiru arcától. – Nem akartalak megijeszteni.

– Máskor legyél hangosabb! – Mahiru még nem tért egészen magához. Reichi felé nyúlt és megtapogatta az arcát, mert az álom után kételkedett a valódiságában.

– De aludtál. – Reichi megfogta Mahiru kezét és a tenyerébe zárta, közben hanyatt feküdt mellette. – Nem akartalak felébreszteni. Elég aranyos a fejed, amikor alszol. – Reichi a plafont nézte, de zavartnak tűnt, a kijelentés pedig Mahirut is zavarba hozta.

– Ne bámulj!

– Mondod te! Megint leskelődtél utánam? – Reichi szorosabban fogta Mahiru kezét, amikor a másik eltávolodott, hogy az arca egészét lássa. Mahiru könnyen pirult, az arca akkor is rózsás volt az indulattól.

– Na és? Unatkoztam és érdekelt, mit csinálsz! Amúgy meg honnan tudod?

– Megérzés. – Reichi, akit egy kéretlen gondolat rövid időre komorrá tett, feloldódott és csipkelődve folytatta. – Ha sokáig leskelődsz, olyan érzés, mintha valami szúrná vagy égetné a tarkómat. Mint amikor érzed, hogy valaki bámul az utcán és odanézel, másképp nem tudom megmagyarázni. Szóval, Mahi, mindig tudni fogom, ha nézel, ne próbálj kémkedni utánam!

– Eszembe se jutott! Különben is egész nap velem vagy, semmi okom rá. – Mahiru nem erőltette, hogy felkejen, csak közelebb húzódott Reichihez, és a nyakához nyomta az arcát, tétova, rövid csókot nyomva az álla alá. – Az, hogy mit csinálsz ezenkívül, nem érdekel.

– Valóban? – Reichi lágyan nevetett. Összekulcsolta az ujjaikat, szabad kezével pedig lazán átkarolta Mahirut és a tarkóján lévő rövid, göndör tincseket simogatta. – Szerintem hazudsz.

– Talán – ismerte be –, de nem akarom, hogy a kis gengsztertitkaidat meséld el nekem, és aztán bajba kerülj miatta. Chuuya-san elég szigorú ebben. – Mahirunak még ilyen bizalmas keretek között is nehezére esett, hogy megfeledkezzen az illő megszólításról. Az akkori maffiafőnök hiába volt már jóval az ő születése előtt is a család közeli barátja, neki pedig jóformán a bácsikája, ilyen esetben a szoros kötődés nem számított. Mahiru meg volt győződve róla, hogy Chuuya egészen más a családjánál tett látogatások alkalmával, a bátyjával az oldalán, mint egy maffiafőnök teljes díszében, a Yokohama fölé magasodó fekete tornyok mélyén, az irodájában. Reichinek nem az ő kedves bácsikája, hanem egy sokat látott vezető adott feladatokat, és Mahiru nem akarta Chuuya kényes, mindent behálózó szálait összegubancolni.

A Nyomozóiroda és a Dokkmaffia nem volt ellenséges, tartós együttműködésre azonban sosem léptek egymással, és Mahiru, aki elköteleződött az Irodánál, a lehető legkevesebbet akart tudni a maffia, beleértve Reichi vagy a saját bátyja dolgáról. Persze érdekelte, mit csinál, és ezt nehezen tudta titkolni, de azt, hogy miért teszi, sosem kérdezte meg Reichitől.

Mahiru túl fáradt volt, hogy a helyzettel kapcsolatos nézeteit próbálja megérteni vele, így hagyta, hogy Reichi kedve szerint értelmezze a mondandóját.

– Semmi titkos – hagyta abba a játékot Mahiru hajával –, Chuuya csak megkért, hogy figyeljek meg pár gyereket Suribachiban, és ha úgy látom jónak, vigyem be őket. – Reichi jobban elengedte magát a barátja mellett. Lehunyta a szemét, elgondolkodott, felidézve maga előtt az aznapi munka eredményét, de Mahiru hamar kizökkentette.

– Mi az, hogyha úgy látod jónak? Milyen gyerekek ezek? – Mahiru most már leplezetlenül kíváncsinak tűnt. Reichi ezt észrevéve elmosolyodott.

– Olyanok, akiknek rosszabb otthon, mint az utcán – fogta rövidre, de a velős jellemzés is viszonylag pontos képet nyújtott Mahirunak. – Ezeket a kis bandákat tartom szemmel, és megakadályozom, hogy valami nagyobb bajt csináljanak, vagy rosszabb helyre kerüljenek a maffiánál. De ezt amúgy is tudtad, nem? – Reichi megbökte Mahiru arcát, mire a tűnődő, zöld szembe visszatért a fény és az értelem.

– Nem kérdezem meg, mi célja Chuuya-sannak a gyerekekkel.

– Ne is, mert pontosan én sem tudom. Sosem mond túl sokat a megbízásairól.

– Azért, mert sokat beszélsz. – Mahiru nyilvánvaló kihívással mosolygott rá, amikor Reichi pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva fölé kerekedett, és megtámaszkodott mindkét kezén. – Mindent, amit csak szeretnék, elmondasz nekem. De majd elhallgattatlak, Rei. – Mahiru halkan, puhán ejtette a nevét, mielőtt szájon csókolta, végre összeszedve a bátorságát, hogy az egész napos várakozás után a kívánt módon érjen hozzá.

– Te tökéletes hírszerző..! – Reichi az ajkára suttogott, mielőtt viszonozta a csókot és finoman megharapta Mahiru alsó ajkát. – Hogy tudnék neked ellenállni?

– Az ellenállás felesleges. – Mahiru, akit zavarba hozott a saját bátorsága, Reichi nyakához hajolt, hogy elrejtse előle az arcát, de az illatát megérezve felsóhajtott és nyakon csókolta.

Már nem volt olyan rosszul, mint az irodában, és a víz sem verte le többé. Állandó, zsibbasztó forróság égett benne, de a betegségét szerelemnek, és nem influenzának nevezték.

Mahiru egyre hevesebb tüneteket mutatott, ezért, amikor másnap sikerült meggyőznie az apját, hogy képes dolgozni, felkapta az első aktát a korábban az asztalán hagyott kupacból, és kényszerítette magát az olvasásra. Amint legalább megközelíthetőleg el tudta mondani, miről szól a megbízás, vállalkozott, hogy egyedül foglalkozik vele, amíg egy másik nyomozó nem ér rá, vagy az ügy nem bizonyul túl nehéznek számára.

A célja az volt, hogy ne legyen szem előtt, és elaltassa a szülei aggodalmát: amint senki sem látta, Mahiru újra elmerült magában, felidézte a Reichivel kapcsolatos gondolatait, mert ez volt számára az emlékezés egyetlen kellemes formája. Azonban az üggyel is haladnia kellett, ami a rendőrségtől került a nyomozókhoz: ők náluk is jobban le voltak terhelve a város kisebb-nagyobb gondjaival, és Mahiru azon kapta magát, hogy az első rendes, komoly megbízása egészen felvillanyozta.

Az ügy régi volt, három héttel korábban történt, és mert a közönséges nyomozók semmit sem találtak, utolsó, halvány reményként bízták az áldott kollégáikra, vagy csupán nem akartak egy újabb holttestet találni. Mahiru egy középiskolás lány eltűnéséről szóló rövid jelentést vett magához a halomból, a lány adatait és utolsó ismert információit olvasgatta.

Miura Nana, tizenhat éves, Yokohama déli felében élt és járt iskolába, egy olyan környéken, amit Mahiru személyesen sosem látott. Szombat este, egy bevásárlóközpont közelében tűnt el, feltehetően hazafelé tartott, egyedül. Köztéri kamera utoljára egy üzletből kifelé rögzítette, de sem a nála lévő szatyrokat, sem a táskáját, pulóverét, vagy bármilyen hozzá tartozó tárgyat nem találtak a közelben. A rendőrség mindent megtett, de, mert az eltűnését a szülei csak hétfőn jelentették, amikor nem ért haza az iskolából, a nyom kihűlt, és olyan sok idő telt el, hogy kezdtek lemondani róla.

Mahiru, ahogy a kapcsolt adatbázisban a lány után nézett, még két hasonló esetet talált az elmúlt negyedévben, és egy egész éves statisztikát nézve a nyolc és tizennyolc év közötti gyerekek eltűnése további kilenccel nőtt a városban.

Mahiru összeszorította a száját. A képet árnyalhatták azok a kölykök, akiket Reichi vagy más, hozzá hasonló ember gyűjtött be és vitt a Dokkmaffiába, de maga is tudta, hogy ez alig számít: azok a gyerekek nem ok nélkül voltak egész nap utcai bandákban. A szüleiket valószínűleg nem érdekelte, mit csinálnak, előfordulhatott az is, hogy nem foglalkoztatta őket a gyerekük hosszabb eltűnése. A Nanához hasonló lányok azonban más lapra tartoztak. Jó iskolába jártak, a szüleik aggódtak értük, és volt egy meghatározott rendszer az eltűnéseikben: egyedül voltak kora reggel vagy iskola után, ritkán egy szórakozóhely közelében, a zajos yokohamai éjszakában. Klasszikus emberrablások, a lányokért mégsem kértek váltságdíjat, ami rossz kimenetelt sejtetett mind a rendőrségnek, mind a Nana ügyét megkapó nyomozóknak.

Ő volt a legfrissebb eset, és Mahiru döbbenten látta, hogy a korábban hasonló körülmények között eltűnt lányokat sem sikerült megtalálni. Úgy szívódtak fel a városból, mintha sosem lettek volna, és még a tokiói, illetve a szervezett, országos központ sem tudta őket megtalálni; utóbbinak volt ennél fontosabb dolga. Mahiru is csupa elfoglalt embert látott maga körül aznap reggel, míg egy óra elteltével, ki előbb, ki később, a nyomozók kezdtek elmenni az irodából.

Osamu is hamar elköszönt a fiától. Ryuunosuke lányával, Osamival ment terepre, hogy segítsen a lány két nappal korábbi nyomozásában. Aggodalmas pillantást vetett az íróasztalnál ülő Mahirura, mert még nem felejtette el az előző napi pocsék állapotát, de megnyugodott, amikor az összpontosítás keskeny ráncát fedezte fel Mahiru két összevont szemöldöke között.

Mire Mahiru minden hirtelen elérhető adatot összegyűjtött Nanáról, az iroda elcsendesedett körülötte, csak az egyik telefonos kisasszony hangja szűrődött át a nyitott ajtón egy kisebb, belső helyiségből.

Nem volt kinek jelentenie, hogy ő is elmegy, mert valódi főnöke sosem volt a szervezetben. Mahiru fél évig csak ült a kanapén vagy az apja mellett, Osamu íróasztalánál, beburkolózott a kabátjába, hogy küzdjön a testét emésztő belső hideggel, és csak nézett maga elé, egy szobanövényhez hasonlóan kevés kapcsolatba lépve a külvilággal. Osamu munkatársai ebben az időszakban elkerülték, és sem őt, sem az apját nem faggatták az állapotáról. Beletörődtek abba, hogy ott van, mint egy virág, fénykép, vagy új bútordarab, de Reichi nővérét kivéve mindenki igyekezett távol maradni tőle, mert tudtak a gyászáról. Osamu nem mondott többet, a fia ottlétét Kunikidának is csak egy bővített mondattal indokolta: nem akart egyedül maradni és szüksége volt rá, Kunikida pedig némán beleegyezett.

Mahiru ekkoriban alig pár szót szólt naponta, és volt olyan ember a nyomozók közt, aki egészen a legutóbbi időkig nem hallotta őt beszélni, Mahiru hiába kezdett el dolgozni és megnyílni az apjának. Másokkal nehezen jött ki, és Mahiru nem is erőltette, hogy kapcsolatba kerüljön az ott dolgozókkal. Még két év elteltével is csak távoli ismerősök voltak neki, némelyiküknek a nevét sem tudta, és mert kezdetben elutasította, hogy az apján és Osamin kívül bárkivel együtt dolgozzon, a nyomozók is kezdtek lemondani róla. Osamuhoz hasonlóan csodabogár volt, de, mert nem okozott vele kárt, még Kunikida is ráhagyta, Mahiru pedig ugyanolyan zárkózott maradt.

Ismerte a belső szabályzatot, és tudta, hogy a nyomozók általában nem mennek egyedül dolgozni, de ő, aki továbbra sem volt az iroda valódi alkalmazottja, az előtte álló útra egyszerű sétaként gondolt, amit egyébként is szeretett tenni a városban, és oda sosem vitt kíséretet magával.

Mahiru szerette Yokohamát. Szerette a lábai előtt elterülő város végtelennek látszó utcáit és az esti fények ragyogását, amit akkor tapasztalt, ha a belvárosban, vagy a rakpart közelében egy épület tetején állt. Ilyenkor azt sem bánta, hogy a szél könnyessé tette a szemét vagy a ruhájába kapott és megtántorította. Akkor azonban figyelnie kellett, és ez segített, hogy ne gondoljon állandóan Reichire, mert a nap legváratlanabb perceiben kezdett ez a kellemes emlékezés kényelmetlenné válni.

Amikor Mahiru elvégzett egy feladatot, és az eredmény elégedetté tette, a depressziója átmenetileg vesztett az erejéből, és sikerült egy kicsit fényesebbnek látnia a világot. Az örök bizonyosság, hogy bármit tesz, minden értelmetlen, mert a halál felé robog egy gyorsvonat sebességével... Mahiru általában azelőtt képes volt megszakítani ezt a gondolatot, hogy fizikai rosszullét uralkodott volna el rajta, de akkor lassan terjedő zsibbadást érzett a kezében, felfelé áramolni a karján, átmenetileg megbénítva, mintha csak a képességét használta volna.

Aina halála tetőzte be a feleslegesség és tehetetlenség érzését, ami egészen kiskora óta, bár sokáig kimondatlanul lappangott benne, és Mahirunak nem volt szüksége az Áldott vakságra, hogy a felé száguldó, elkerülhetetlen véget lássa maga előtt.

Mégis erőt vett magán, és Osamu kabátját felvéve kiment az irodából. Lehet, hogy igaza volt, és ennek az igazságnak, a feltartóztathatatlan halálnak, meg az addigi lét teljes értelmetlenségének a biztos tudata tette őt olyan boldogtalanná, de Mahiru nem dönthette el, hogy mások élete mennyit ér az ő saját szemükben, ezért nem akarta, mint a felnőttek tették, Nana életét feladni.

A lelkesedését azonnal lehűtötte a közöny hangja, de Mahiru nem fordult vissza. Talán tényleg nem számított az igyekezete, mert sose gondolta, hogy tehetségesebb vagy okosabb lenne a képzett rendőröknél és nyomozóinál, de legalább elfoglalta magát, amíg újra Reichivel találkozott, külön jó volt, ha ezzel valami hasznosat is tett az irodának.

Mahiru megkereste Nana eltűnésének helyét még indulás előtt, de sok időt vett igénybe, mire eljutott a számára teljesen ismeretlen környékre. Ha vonatra száll, hamar megérkezett volna, de Mahiru már a gondolatot is elutasította. Hívott egy taxit, zsebpénze jelentős részét áldozva az utazásra, és győzködte magát, hogy ez még mindig jobb, mint egészen délutánig unatkozni az irodában, Reichiről fantáziálni, és állandóan félni attól, hogy mikor veszi észre valaki a vörös arcát. Reichi egyébként is felélénkítette, és Mahiru, ha romantikus érzések nélkül próbált rá gondolni, büszkévé akarta tenni őt, és megmutatni neki, hogy hozzá hasonlóan ő is képes nyomozni, és nem szorul állandóan Osami vagy az apja segítségére.

Minél távolabb került a belvárostól és az addig ismert világa határaitól, annál jobban beleélte magát választott feladatába és önnön fontosságába. Mahiru eltökélte, hogy nem megy ebédelni, amíg nem talál valamilyen nyomot, amiben kevéske maradék készpénze egyébként is akadályozta.

Mahiru nem hitte, hogy van olyan dolog, amit a rendőrség a korábbi szemléken ne vett volna észre, de ők áldatlanok, és még inkább, felnőttek voltak Mahiru viszont nem sokkal volt idősebb Nanánál, és a vártnál könnyebben tudott egy közönséges tinédzser fejével gondolkodni. A képességének hála már több tucat különböző ember szemén át látta a világot, így hiába nem érintette meg Nanát ezelőtt, képes volt pusztán következtetések alapján a bőrébe helyezkedni.

Elment az apró ruhaüzlethez, ahol Nanát utoljára látták, és lassan, figyelmesen követte az útját az első, Nana számára pedig az utolsó köztéri kameráig. Nehéz volt ezeket észrevenni, de, mert általában ugyanúgy néztek ki, Mahiru az első után már tudta, mit keressen, és hamar kiszúrta a következőt egy útkereszteződés sarkán, a zebra fölött. Emlékezett, hogy ott már nem volt nyoma a lánynak, is visszatért a kiindulási pontra, és a másik irányba fordult.

Széles út és apró utcácskák hálója vezetett távolabb az üzlettől, és Mahiru, aki már egészen beleélte magát a vásárlásból hazafelé tartó diáklány bőrébe, a sétányon, a kirakatok közelében maradt, ügyet sem vetve az éttermek, szalonok és egyszerű lakóházak felé vezető, elkerülő utcákra. Ez is, mint minden, csupán feltételezés volt, de helyesnek tűnt: Nanának nem volt oka ezekre a közlekedési csomópontoktól, üzletektől, és általában emberektől távol vivő utcákra kanyarodnia, amikor tele volt csomagokkal, és valószínűleg igyekezett hazafelé.

Mahiru, miután egyszerűen az ösztöneire hagyatkozva sétált egy darabig, újra visszatért az üzlethez, és most már éles szemmel, nyomok után kutatva járta be a megtett négysaroknyi távot, igyekezve odafigyelni mindenre, ami egy kicsit is oda nem illőnek látszott. Csak két keresztutat hagyott el eközben. Az egyik a közelben folydogáló patakkal párhuzamos, szűk úthoz, a párja felfelé, lakóházak sűrűjébe vezetett. Mahiru mindkettőbe belesett, de az üres parti utat ígéretesebbnek találta az üzletek közt meredeken emelkedő, kövezett sétánynál, és először arra fordult, hogy ellenőrizze.

Maga sem tudta, mit keresett, mert az átjáró hosszú, szűk és üres volt, még egy autó is nehezen fért volna át rajta. A másik fele az épületben lévő üzletek hátsó részéhez, rakodórámpákhoz és egy kerítéssel körülvett part menti sétányhoz vezetett az autóút túlsó felén. A falhoz közelebbi oldalon is volt járda, de meg-megtörte az autóbeállók és rámpák sora, Mahiru nem is látott járókelőket. Autók is csak elvétve fordultak meg arra, legtöbb a következő sarkon, a már látott, széles útkereszteződés felé kanyarodott.

Mahiru megkerülte az első rámpát, mert nem szívesen ment volna a patakocska közelébe, és a járdát követve a következő sarkot is szemügyre vette. Lassan haladt, és amíg fel- vagy átmászott a magas betonperemeken, volt ideje minden zugot alaposan megnézni az út mentén.

Elhagyatott hely volt, főleg a boltok áruforgalmának kialakítva, gyalogosoknak, ha csak nem áthaladtak itt, vagy távolabb andalogtak a vízparton, láthatóan nem volt ott semmi dolga. Köztéri kamera is csak a következő sarkon, a negyed belsejébe vezető út kezdetén volt, és Mahirut érdekelni kezdte, vajon, ha a rendőrök megvizsgálták, Nana eltűnése idején mit találtak rajta.

Emlékezett, hogyha végigmegy az úton, újra a bolt közelében lyukad ki, így Mahiru megkerülte a háztömböt, és most a másik oldalról közelítette meg a sikátort, ügyet sem vetve az ellenkező irányba tartó, rendezett, köves útra. Még egyszer megpróbálta beleélni magát Nana helyébe, és egészen könnyen sikerült. Elképzelte, hogy megy el ennek az utcácskának a szájánál a csomagokkal megrakott lány a délutáni forgatagban, hogy kerül valaki a háta mögé, kapja el a derekát, és tapasztja a tenyerét a rémülettől sikolyra nyílt szájára. Mahiru tudta, milyen könnyű így elkapni valakit, még az sem akadály, ha magasabb nála. Nana viszont alacsony volt, a jelentéshez csatolt nagyfelbontású kép alapján vékony, a támadójának nem lehetett nehéz dolga.

Mahiru egészen biztos volt benne, hogy emberrablás és nem szökés történt, ellenkező esetben Nanát már rég megtalálták volna egy barátnője vagy rokona házában. Újra lejátszotta magában az elképzelt támadást, próbálta felbecsülni azt a pontot, ahol elkaphatták, és azt a helyet, ahol a lányt a leghamarabb, feltűnés nélkül belökhették egy autóba. Mivel a sikátor hozzá közelebbi részén emberek voltak, csak a másik fele jöhetett szóba, amit Mahiru nemrég fedezett fel.

Kirohant a partra, körülnézett, és mert tőle balra a legközelebbi utca messze volt, előtte pedig végig nyílt terep volt az út két oldalán, ismét jobbra, a beállók és a sarok felé fordult. Nem volt feltűnő, ha egy kocsi rövid ideig várakozott ott, de az áruforgalom miatt egy-két percnél tovább semmi sem állhatott meg az üzletek mögött, ennyi idő pedig kevés volt egy ember elrablásához, különösen, hogy Nana után semmilyen nyom maradt, tehát a támadó figyelt rá, hogy észrevétlenül dolgozzon.

Nem maradt más lehetőség, mint az útszéli parkoló végig a kanyar mentén, a következő kereszteződésig, amit Mahiru aznap már legalább négyszer látott. A feltételezései jól illettek egymáshoz, már-már túl pontosan, hogy valóságos legyen, de Mahiru nem látta okát, hogy miért ne járjon ennek is utána.

Miután minden megvizsgált a sikátorban, visszatért az irodába, és alig várta, hogy végre kezet mosson. Amíg a betonelemeken mászott át és a fal környékét vizsgálta, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy három hét alatt az utcákat már nem egyszer takarították, Mahiru összekente magát beton- és téglaporral, és Osamu kabátja is összegyűrődött, ez utóbbival viszont akkor nem törődött.

Mahiru három órát volt távol, valamivel ebédidő után tért vissza, ám a társait még ekkor sem találta az irodában. Mind a saját nyomozásukkal voltak elfoglalva, Mahirunak csak az egyik telefonos kisasszony biccentett oda, amikor a lenti kávézóba indult ebédelni. Mahiru is éhes volt, de túl sok pénze ment el az utazásra, és miután ivott egy pohár vizet, újra a számítógép monitorján futó adatokba merült, hamar megfeledkezve a korgó gyomráról.

Sikerült megszereznie az engedélyt, hogy belepillantson az őt érdeklő kamera felvételeibe, és nem volt bűntudata, amiért Osamunak adta ki magát, akinek hozzáférése volt az adatbázishoz. Mahirunak nem volt odabent saját számítógépe, gyakran az apjáét vette kölcsön, így mindent használhatott a kutatásához, amire neki is volt jogosultsága. Osamu elzárhatta volna előle, de bízott a fiában, és Mahiru korábban sosem élt ezzel vissza. Akkor sem garázdálkodott a hálózaton, ellentétben az erre szakosodott Kolya bátyjával, és hamar talált valamit, ami a magában felépített következtetésekhez illesztve igazán ígéretesnek tűnt.

Mahiru a Nana eltűnése előtti és utáni egy órát nézte végig, valami kirívót keresve a sarkon feltűnő autókban, és amikor egy furgon lassított, majd megállt a kamera holtteréhez közel az út mentén, és még nyolc perc múltán sem tűnt el a képernyőről, Mahiru lelassította a felvételt, és ezt kezdte el figyelni. A kamera nagyon szerencsétlen szögben rögzítette, igazán sem az oldala, sem az orra nem látszott, így Mahiru, aki nem értett az autókhoz, sem a típusát, sem a rendszámát nem tudta meg. A sofőr valószínűleg végig a helyén maradt, mert nem nyílt ki az oldalán az ajtó, de az autó üvege sötétített volt, így Mahiru nem látta őt a fülkében. Tizenegy perc telt el, mire tovább hajtott a következő zöld jelzésnél és eltűnt a képből, ez nagyjából tizenöt perccel azután volt, hogy az üzlet közelében lévő kamera utoljára rögzítette volna.

Mahiru végignézte a felvételt, de más gyanúsat nem talált, és egyre jobban idegesítette, hogy semmi azonosítható részt nem látott a furgonból. Mivel mást már nem tehetett, egy korábbi, egyhónappal azelőtti eltűnései esetet vett elő, ami hasonló volt Nanáéhoz. Mahiru megvizsgáltak a jelentést, megkereste a környéket a térképen, és a köztéri kamerák adatbázisából kikereste azt a hármat, ami a legközelebb volt a lány utolsó ismert tartózkodási helyéhez. Mahiru azonban hiába figyelt kitartóan, sem a korábbi furgont, sem más gyanúsat nem fedezett fel.

Mérgelődött, de már megfogalmazódott az elhatározása, így a sikertelen kísérlet után a következő, eggyel régebbi eltűnésre ugrott. A lányt nem találták meg és az ügy lezáratlan maradt, de Mahiru hitt benne, hogy talál valamit, és az igyekezete végül megtérült: a gyanús furgont újra meglátta egy parkolóban, ezúttal oldalról.

Ismét közel tíz percig állt ott, mielőtt lassan kigördült a parkolóból, a kocsi rövid ideig az orrát mutatta a kamerának. A rendszám abból a távolságból nehezen olvashatod volt, és Mahiru nem sokáig próbálta az összemosódó karaktersort megfejteni.

Nem adta fel, miután kapcsolatot talált a két ügy között, és bármilyen kétes volt, belekapaszkodott: sorra vett minden, Nanáéhoz hasonló eltűnést az elmúlt évből, és kamerafelvételeke ellenőrzött egészen addig, amíg talált anyagot az archívumban. Most már nem annyira a lányokat, mint magát a furgont kereste, hátha egyszer a vezetőjét, az olvasható rendszámát, vagy bármilyen más ismertetőjegyét megpillantja.

Váratlan szerencséje volt, amikor az egyik felvételen a kocsi egészen közel állt a kamerához. Mahiru az írásjeleket csak találomra tudta elolvasni, de a számok jól kivehetőek voltak, és ezen a nyomon már el tudott indulni. Felírta a kanjik lehetséges variációit és az így kapott rendszámokat, és úgy döntött, legközelebb ennek, és a furgon feltételezett gazdájának néz utána. Ez már kezdett túllépni Mahiru hatáskörén és az ártatlan városi sétákon, mégsem hagyhatta annyiban, amikor végre talált valamit, amit még a rendőrség sem vett észre.

Meg akarta osztani a felfedezését Osamuval, de még további fél órát töltött várakozással; délután három is elmúlt, mire végre valaki visszatért az irodába.

.

.

.

.

.

Sziasztok! Üdv egy újabb fejezet végén ❤ Most már kezdenek érdekesebb és talán hosszabb részek következni (utóbbi a tördeléstől függ), és Mahiru első ügye is kibontakozik, együtt a Reichihez fűződő viszonyával. Remélem, nem találtátok száraznak vagy unalmasnak ezt a részt, és várjátok a következőt. Szombaton találkozunk 💞