Chuuya nem másította meg a döntését. Olvasta a jelentéseket, mert Reichi megtámadása után alaposabban is utánajártak a Midoriban ténykedő, alig egyéves szervezetnek. Mielőtt komoly irányítás alá lettek vonva, az ottani csavargó gyerekek nem jelentettek veszélyt, de amióta bűnszervezetté fejlődtek, a város békéjét fenyegető kockázat voltak. Chuuya, aki alvilág egyensúlyáért volt felelős, a Családot azelőtt akarta felszámolni, hogy egész Yokohamára, vagy a közeli Tokióra veszélyt jelentő, ellenséges szervezetté váltak volna.

Évtizedek óta nem volt olyan hatalmas alvilági konfliktus Yokohamában, mint amit Osamu és ő együtt éltek át és fojtottak el, Chuuya pedig a legkisebb esélyt sem akarta megadni újabb háború kibontakozására. Nem az volt az első szervezet, amit a Dokkmaffia eltörölt a parancsára, és Chuuya már nem sajnálta őket. Tudniuk kellett, hogy bármikor utolérheti őket a végzet, nem számított, hogy a rendőrség, egy eltévedt golyó, egy kés, vagy a Dokkmaffia értük küldött különítménye okozta.

Neki nem volt több dolga, miután Ichirut és Mahirut elbocsátotta, de kettejük feladata csak akkor kezdődött. Ichiru a liftbe terelte Mahirut, a kezébe nyomott egy kis kulcscsomót, és a pinceszint gombját megnyomva kiszállt mellőle.

– Az irodámban a szekrényben találsz pár holmit, és ha elkapsz lent valakit, mondd neki, hogy hozzon egy megfelelő méretű gyakorlóruhát számodra. Megyek, összeszedem az embereimet, és fél óra múlva találkozunk. Szerelkezz fel, és vedd fel a kurva kevlármellényt! – tette hozzá, amikor az ajtó csukódni kezdett.

– Fel kell hívnom Momot – mormolta Mahiru, látszólag oda sem figyelve Ichiru szónoklatára.

– Mondd meg neki, hogy puszilom! – Ichiru, miután szakított Osamival, a helyzet kínossága miatt egy darabig ritkábban tett látogatást az Akutagawa házban, de, mert Ru azóta is érdeklődőt a hogyléte felől, az üdvözlését sosem felejtette el.

Mahiru szédült. Fáradt, elcsigázott és éhes volt. Ichiru irodája felé nemcsak egy megfelelő öltözéket, hanem valami ételt is kért az elé lépő őrtől, aki a feltűnését gyanakodva fogadta. Amint Mahiru megmondta a nevét, a viselkedése megváltozott: a Dazai név, bár a jelentése azóta átalakult, még mindig tekintélynek örvendett a Dokkmaffiában.

Bent Mahiru ahelyett, hogy a fegyverszekrényeket nyitogatta volna, leült Ichiru egyetlen székére a szűk szobában, a markába nyomott kulcsot az asztalra dobta.

Fogta a telefonját, de nem oldotta fel a kijelzőt, sokáig tanácstalanul forgatta a kezében. Reichi már biztosan kereste, de Mahiru félt elkezdeni a helyzetéről beszélni vele. Túl kevés ideje volt, hogy mindent megmagyarázzon, a gyorsan odavetett részletek pedig csak idegesítették volna.

Sok üzenete közül végül csak az utolsóra felelt:

„Minden rendben van, Rei. Éjjel vagy hajnalban jövök, a munka tovább tart, mint vártam. Szeretlek, és nagyon sajnálom."

Lecsatlakozott a hálózatról, mielőtt Reichi meglátta és felelhetett volna.

Telefonálás helyett csak egy sms-t írt Runak, hogy Ichiruval van, későn érkezik, és az üdvözletét is továbbította, beszélni viszont egyikükkel sem tudott volna. Úgy érezte, az első pár szó után elfúlna a hangja.

Miután megkapta a kért ellátmányt, próbált enni, de néhány falat után tiltakozni kezdett a gyomra, így az ínycsiklandó ételt félretolva felállt, kigombolta az iskolai zakóját, és öltözködni kezdett. Egyszerű, fekete gyakorlóruhát; sokzsebes, testhezálló nadrágot és fekete pólót vett, alig egy centi maradt fedetlenül a felkarján a ruhaujj és a saját kesztyűje között.

Kinyitotta Ichiru fegyverszekrényét és gyakorlottan kiválogatta belőle a felszerelést, amire az öltözködés befejezéséhez szüksége volt. Ichiru kérésére, bár érzése szerint feleslegesen, felvette a golyóálló mellényt a magas nyakú katonai pulóverre, amit a maffiózó, a hidegre való tekintettel, az öltözék mellé csomagolt.

Minden ruhája könnyű, hőtartó anyagból készült, így nem volt szüksége kabátra, csak egy övre, hogy Ichiru két pisztolyát, a saját gyenge papírvágókését felváltó kést és a tartalék lőszert ne a nadrágzsebeibe suvassza.

A készülődés és felszerelkezés felesleges volt. Mahirunak valójában csak egy pár bokszerre volt szüksége, hogy bármelyik őt hátráltatni próbáló ellenfele orrát összetörje, amíg rá nem talál az áldottra. Vele is hasonlót forgatott a fejében, ha nem bírja rávenni a képesség azonnali visszavonására.

Arról, hogy valószínűleg egy kicsi gyereket akar megverni, egyszerűen nem vett tudomást. Mahiru túlságosan kikészült az elmúlt két napban összezsúfolódott eseményektől, és miután olyan közel került a célhoz, nem tudott többé józanul gondolkodni.

Ichiru útra készen találta az öccsét, aki, miután felöltözött, és egy előző napi beszélgetés során használt, vérfoltos bokszert zsebre vágta, visszaült az íróasztalhoz. Az étel kihűlt, a vízhez alig nyúlt, de Mahiru néhány falat után gondolni sem bírt az evésre, az idegességtől kezdett felfordulni a gyomra.

Nem ez volt az első bevetése, de a Dokkmaffiának dolgozni egészen más volt, mint akár a legizzasztóbb megbízás a Nyomozóirodában. Ők odaát igyekeztek elkerülni a halálos áldozatokat, de a maffiózóknál nem voltak ilyen megkötések, és Mahiru egy vérontás közepébe készült, hogy Reichiért elégtételt kapjon.

– Neked nem lesz semmi dolgod – mondta Ichiru az öccsének. Az asztalt megkerülve felült az egyik sarkára, lábát a közeli szekrény alsó polcán támasztotta. Felmérte Mahirut, aki a kezébe döntötte az állát és kedvtelenül bámult a tányérjára. – Mellettem maradsz, amíg a harc zajlik, és rábízod az ottaniakat az embereinkre. Az egyik kisebb csapat a gyerekeket szedi össze, mi az ő közelükben leszünk, és megkeressük köztük az áldottat. Biztosra veszed, hogy gyerek?

– Egészen, valószínűleg lány. – Ichiru elgondolkodott.

– Ezesetben hamar végzünk. Alig tíz kislány van velük, a többi már túl idős Reichi elmondásához. Neked csak rájuk kell figyelned, Mahi, nekem meg rád, szóval felesleges ennyi fegyvert magaddal hoznod.

– Sosem az – ingatta a fejét Mahiru. A pillantása a tányér helyett a bátyja arcára siklott, zöld szeme sötétebb volt a föld mélyére vezető pincefolyosóknál. – A képességem alkalmatlan, hogy harcoljak, csak a két kezem és fegyverek maradtak hozzá.

– De neked nincs kivel harcolnod. Egy gyereket mégsem ölhetsz meg, hallod?! Chuuya mindegyiküket élve akarja.

– Nem ölhetem meg, rendben – mondta Mahiru halkan –, de mi van, ha a képesség eltörléséhez nem marad más választásunk?

– Ott van a papa! – Ichiru legszívesebben megrázta volna az öccse vállát, hogy észhez térjen – Itt vagyok én is, de akár meg is kétheted rá, elfelejtetted?

– Van, ami még a papán is kifog, különben a mami áldottsága sem használt volna rajta. Ne számíts rá, ezt most kettőnknek kell megoldani, és esküszöm, megölöm, ha nincs más mód, hogy Reichit megszabadítsam!

– Nem hagyom, hogy megszegd a főnök utasításait – mondta Ichiru hűvösen. Visszafojtotta a dühét, mert értette, mi zajlik benne, így nem maradt más, csak a szigor, hogy kijózanítsa.

Chuuya nem hiába kérte, hogy ne bántsák az áldottat: akárhogy beszélt Mahiru, beleroppant volna egy gyilkosságba. Ez még Ichirunak is nagy teher volt, aki az öccsénél idősebben találkozott először a halállal, és az egyébként is romokban heverő Mahirut nem akarta ennek is kitenni.

Ichiru a szüleik távollétében felelős volt érte, és azt is megértette, Chuuya miért rendelte mellé, holott az akció nélküle, egy másik vezetővel is gond nélkül lefolyt volna. Vigyázni akart Mahirura, és nem engedte az összecsapás közelébe, de nem próbálta többször lebeszélni, hogy a töltött fegyvert a keze ügyében tartsa.

A csapataik egy órával alkonyat után, a hamar leszálló éj sötétjében vonultak ki Midoriba, és körülvették az egyutcányi területet, ahol számítani lehetett az összecsapásra. Ichiru, miután az utolsó parancsokat kiadta az osztagok vezetőinek, és magával vitt két embert, hogy az addig mellette lévő Mahirura vigyázzon, kilépett a maffiózók gyűrűjéből, és magán érezve az épületek sötétjében megbúvó idegenek tekintetének súlyát, belekiáltott a csendbe:

– Mutassák magukat a férgek, akik szembe mertek szállni a Dokkmaffiával! Nem félünk tőletek, nem rejtőzünk el, és készek vagyunk a kihívást elfogadni! Álljatok elő, úgy is meg fogunk találni. Viseljétek a következményeit a vezetőtök ostobaságának!

A provokáció hatott, mert eldördült az első lövés, de a szerencsétlen messze elvétette a könnyű célpontot. A lövedék fél méterrel balra és Ichirunál jóval előrébb csapódott a földbe, de az éjjellátókkal felszerelt maffiózók be tudták mérni a mozgást, és az egyenlőtlen küzdelem az első ellenség feltűnésével kezdetét vette.

Ichiru visszalépett és az öccsét is elrántotta a lövedékek útjából. Ő nem öltözött át, a háromrészes öltöny fölött viselt hosszú kabát két szárnya súlyosan lendült mögötte, ahogy Mahirut egy épület falához húzta.

– Amíg harcolnak, te az egyik osztagommal megkerülöd őket és összeszeditek a gyerekeket. Ne habozz megvédi magad, világos? – Ichiru a szemebe nézett, tekintete a homályban is komolynak látszott. Mahirut átadta az osztag várakozó parancsnokának és menni készült, de az öccse nem hagyta szó nélkül:

– És te? Azt mondtad, velem jössz! – Ichiru elmosolyodott, megrázta a fejét.

– Bízom benned. Különben milyen vezető az, aki a harcba küldött embereit magára hagyja? Ha végeztünk, megkereslek, és az anyánk kedvéért próbálj meg életben maradni! – Megszorította az öccse vállát, elkapva Mahiru égő tekintetét. – Ne bántsd az áldottat, érted? Számítok rád.

Nagyobb terhet tett Mahirura, mint amit el tudott viselni, de nem hagyta egyedül. Ichiru minden emberének két határozott parancsot adott: a gyerekeket leszámítva végezzen minden bandataggal és eközben vigyázzon a fiatal a nyomozóra.

Vele akart tartani, hogy megfékezze, mielőtt valami határtalan ostobaságot művel, de Ichiru átlátta a helyzetet, és úgy érezte, tíz percig gond nélkül elengedheti, a banda fő erői kiiktatásánál a közeli házakban rejtőző gyerekek megtalálása több időt vesz igénybe. Mahiru és ő apró, fülbe illeszthető adó-vevőkkel tartották a kapcsolatot, de a vele lévő maffiózókat is ellenőrizhette, akiket erőszakra is felhatalmazott, hogy Mahiru meggondolatlan tetteit megállítsák.

Ichiru beszállt a küzdelembe, presztízskérdés volt számára, hogy a problémás szervezet fejével maga végezzen. Chuuya nevében járt el, és akárcsak a csavargók élére állt fiatalember, ő is erődemonstrációt tartott, hogy másnak ne legyen mersze ujjat húzni a Dokkmaffiával.

A keresőosztag mindeközben szétszóródott, és az épületeket hátulról megkerülve elkezdte a terület átvizsgálását. Öt négyfős csapatra oszlottak, ebből az egyik Mahirut kísérte, és az ordító, hörgő emberek közt kutattak a konfliktusba belekeveredett gyerekek után.

A belső kommunikációs hálózaton az egyik csoport jelezte, hogy egy tucat gyereket és két fiatal nőt találtak egy épület alagsorában, a többiek oda indultak, hogy az elszállításukat megkezdjék. A nők sorsa kérdéses volt. Ichiru nem adott egyértelmű parancsot, így az ott lévő maffiózók nem lőttek rájuk, csak sakkban tartották őket a kibiztosított fegyverekkel.

Mahirut gyomra görcsös volt, ahogy átkeltek a szűk hátsó utcán a megjelölt ház felé. Balról lövések és kiáltások hallatszottak, jobbra minden csendes volt, ám a házhoz közeledve vigasztalhatatlan, halk sírás szűrődött ki egy pinceablakon. Mahiru megállt, fülelt, amíg az egyik maffiózó a vállánál fogva tovább nem vonszolta.

A késlekedés kapóra jött egy bandatagnak, aki a visszavonulást választotta. Egy rövid, párhuzamos utcán ugyanarra iramodott, mint ők, de a maffiózókat meglátva egy közeli lámpa fényében rájuk lőtt, kevéssel vétve el Mahirut és az őt kísérőt. Ők ketten egyszerre viszonozták a tüzet, és a férfi összeesett, Mahiru nem tudta volna megmondani, melyikük találata miatt.

Hitetlenkedve nézett a pisztolyra fonódó ujjaira, de gondolkozni nem volt idő. Az osztag elvitte onnan, mielőtt újabb összetűzésbe kerülnek a visszavonulókkal.

Mahiru mereven maga elé nézett, az egyre hangosabban sírást hallgatta. Ők az épület másik oldalához kerültek, a főbejáraton léptek be, minden oldalt és ajtót ellenőrizve az előcsarnok gyenge fényében. Az utasítás szerint az alsó szintre tartottak, de Mahiru, aki mindenhová benézett, lemaradt a csapattól, egy bosszús maffiózónak vissza kellett mennie hozzá, hogy indulásra bírja.

Mahiru azonban nem ment sehová. Felemelte a kezét, a férfiba fojtotta a szót, de az idegességtől nem tudott értelmesen beszélni. Amikor a maffiózó már másodszor kérdezte, mégis mi baja van, az egyik ablakon át az összecsapás színhelyéül szolgáló utca felé mutatott.

– Ott – suttogta, egy földön térdelő, apró alakra függesztve a tekintetét. – Egy gyerek. Akarom őt.

Nehezen ejtette a szavakat, az ajka remegett, ahogy a küzdő férfiaktól alig tízméterre lévő kis alakot bámulta. Csak a hátát és lassú ringását látta, a sötétség és a hosszú, hullámos haj minden vonását elfedte előle.

Mahiru éjjellátót viselt, amit letépett magáról az épületben, de újra a fejére illesztette. Mielőtt a maffiózó megállíthatta volna, sarkon fordult és kirohant a gyerekért, nehogy egy eltévedt lövedék eltalálja. A férfi káromkodva eredt a nyomába, de mire elcsípte, Mahiru a gyerek mellé térdelt, megragadta a vállát és maga felé fordította.

Kilencévesforma lány volt, aki angyali békességgel az arcán, szelíd mosollyal nézett fel Mahirura. Egy babát szorongatott ölébe tett kezében, és tovább ringatta magát, amíg Mahiru szorítása meg nem akadályozta.

A lány felnyögött, a szeme megrebbent, amikor Mahiru durván maga felé fordította a fejét: az angyali kifejezés változatlan maradt, a tekintete üres volt verdeső pillája alatt, de Mahiru figyelmen kívül hagyta, amint más, fontosabb jegyet fedezett fel rajta. A gyereknek nagy, fekete anyajegy volt a bal szeme alatt, a nehezen kivehető folt az éjjellátó képernyőjén elnyújtott szívet formázott.

Mahirunak remegett a karja, a lélegzete hevesebbé vált. A gyerek érdeklődő, de továbbra is üres tekintettel nézett rá, nem zavarta, hogy lövedékek szakítanak ki darabokat a legközelebbi épületből a hátuk mögött.

Mahiru az arcát és a karját megragadva felrántotta a földről, a baba kiesett a kezéből. Maga felé fordította a gyereket, aki, mert Mahiru még térdelt, épp szemmagasságba került vele.

Mahiru az arcát, a szemét, az anyajegyét bámulta és érezte, hogy veszti el apránként az uralmat a teste fölött. Hevesen lélegzett, megszorította a gyerek vékony csuklóját és az állát megragadva feljebb emelte a fejét, hogy az üres szempárba végre értelem költözzön, de az a fájdalom ellenére is változatlan maradt.

– Mi a szart csináltál?! – ordított rá és újra megrázta a gyereket. A lány felnyögött, összepréselte az ajkát, és próbálta levenni Mahiru kezét az arcáról, mert az ujjai fájdalmasan nyomódtak a húsába. Küzdött, hogy szabaduljon, de Mahiru nem engedte, egészen közel húzta magához. – Hallottad?! – kiabált rá újra, az ujjait feszegető gyenge lánykezekkel nem törődve. – Mit csináltál, áldott?! Hogy tudod visszavonni?

Mahiru magánkívül rángatta a gyereket, akinek komoly fájdalmat okozott, és ahogy nyöszörögve próbált szabadulni, az éjjellátót viselő nyomozót és az őt támogató maffiózót is egy éles, hirtelen fény vakította el.

Mahiru letépte a fejéről a készüléket és a szeme elé kapta fél kezét, hogy védekezzen, de a lány csuklóját nem eresztette el. A teste elgyengült, a gyerek miatt támadt haragja múlóban volt. Minden porcikáját fájdalom és szomorúság járta át, és ahogy leeresztette a szemére szorított kezét, könnyezve nézett a lányra.

A képesség izzó fénye és a furcsa fájdalom egyaránt sírásra fakasztotta. A szorítása gyengült a lány kezén: értetlenül nézte, mit tett, egészen megfeledkezett a külvilágról és a hozzájuk egyre közelebb zajló harcról.

A maffiózó, akit a kirobbanó képesség látványa egy pillanatra megfékezett, magához tért, és talpra állította Mahirut, majd a kislányt is felkapta a földről. Erősítést hívott, hogy visszavonuljanak az épületbe, és értesítette Ichirut Mahiru találkozásáról az áldottal.

A végrehajtó nem sokkal azután érkezett a gyerekekkel zsúfolt házba, hogy az osztag két másik tagja Mahirut és a lányt biztonságban visszakísérte. Mahiru a földön ült a fal tövében, a combjára fektetett, lecsupaszított jobb kezét vizsgálgatta. A kesztyűt csuklóig feltűrte, így a tenyerén izzó fekete szívet teljes egészében látta.

Gyűlöletet érzett minden és mindenki iránt, de csak tompán, még a kudarc is csendesen, halványan telepedett meg a lelkében. Megtalálta az áldottat, de elbukott: ahelyett, hogy segített volna Reichin, ő is a képesség áldozatává vált, és fogalma sem volt, mi lesz a következménye.

Parancsot adott, hogy a lányt ne vigyék el a szeme elől, de a maffiózók, látva korábbi tombolását, egyébként sem engedték a közelébe. Mahiru gyenge hangon felszólította őket, hogy ne érintsék meg, és a lányt felnyaláboló maffiózót is átvizsgálta, de rajta nem hagyott nyomot ismeretlen képessége. A férfi kesztyűt viselt, amikor megfogta, fekete szív sehol sem tűnt fel rajta.

– Ott az áldott – mondta Mahiru a mellé guggoló Ichirunak, mert a csatából visszatért végrehajtó először az ő állapotát akarta ellenőrizni.

Ichiru megtapogatta Mahiru sápadt arcát, aztán a helyiség másik sarkában ülő, a szoknyáját gyűrögető lányra nézett. A babája odakint maradt, de a ruhája fodraiban is jó szórakozást talált magának. Az arca, miután senki sem háborgatta többé, békés, szinte vidám volt, Mahiru ezzel szemben rosszul érezte magát, a kudarc a torkát fojtogatta.

– Használta rajtam a képességét – mondta, de nem tudott Ichiru szemébe nézni. Felé nyújtotta a tenyerét, amiben a Reichiéhez annyira hasonló fekete szív látszott. – Most már tényleg el fogja venni az összes boldogságot tőlem.

– Hülye! Nem megmondtam, hogy vigyázz magadra?! – Ichiru letérdelt mellé és megfogta a kezét, a válla fölött még egy pillantást vetett az áldottra. – Ne ess kétségbe, Mahiru, a papa el tudja intézni.

– Nem akarok szólni neki – nyögött fel Mahiru. Ichiru a fejét rázta, dühösen igazította meg félrebillent kalapját.

– Pedig fogunk – szögezte le. – Gyere, kelj fel! – Talpra húzta az öccsét és elindult, hogy a várakozó embereit kivezesse az épületből. – Visszamegyünk a központba, hívom a papát, és ő majd megszünteti a gyerek képességét.

Miközben beszélt, a földön ülő, semmivel sem törődő lányhoz ment. Ellenszenves volt számára, de tudatosította magában, hogy csak egy gyerek, és Mahiruhoz hasonlóan gyengéden felhúzta. Amint megfogta vékony, Mahiru szorításától zúzódásos karját, a képessége kék fénye villant fel kettejük közt. Mire a lány talpra állt, hatalmas szeme könnyekkel telt meg és rövidesen sírva fakadt.

Két öklével eltakarta az arcát, bömbölve sírt, és visszafutott a sarokba, amint a végrehajtó a változást észlelve lazított a szorításon, és a karját kiszabadíthatta. Lecsúszott a fal mellé, hosszú haja a földig lógott, amikor a fejét a térdére hajtotta. Összekuporodott és egyre csak sírt, miután a képessége megszűntével az idegen érzések nem tartották egyben.

Ichiru zavartan nézett Mahirura, aki a lány háta után újra a kezét bámulta. Ichiru megbízhatatlan képessége hibátlanul működött: eltörölte a lányét, és a fekete szív is eltűnt Mahiru tenyeréből.

A lány végig Ichiru mellett maradt, aki kelletlenül átkarolta a síró kis testet az autóban, nehogy a képességével újabb bajt csináljon. Amíg egymáshoz értek, tehetetlen volt, Ichiru így fogta őt, és néha vigasztalóan megsimogatta a karját. Egyikük sem tudta elképzelni, miféle fájdalom gyűlhetett össze a benne, és milyen súlyos lehetett számára, miután minden addig eldobott érzelem visszatért hozzá.

Mint kiderült, egészen összetett áldottság volt a birtokában. Érzelmi ikre volt néhány, általa kiválasztott embernek, akin a képesség érintés útján nyomot hagyott, hogy azok jó, meleg érzései kiegyenlítsék a saját szomorúságát és fájdalmát. Reichi csak egyike volt az akkor meglévő egytucat kapcsolatnak, de a lány a legtöbbször rá támaszkodott, boldog, szerelmes érzései miatt leginkább őt szerette.

Véletlenül kötődött hozzá, de nem bánta meg, hogy a rémület aktiválta a képességét, amikor Reichi és ő összeütköztek egy metrókijáratnál. Könnyű volt a szerelméből táplálkoznia, és Reichi miatt magát is boldognak érezte, de a kapcsolat egyoldalú és kimerítő volt, az elszenvedőjét depresszióba taszította. Miután Ichirut eltörölte, és a lány minden kapcsolata felbomlott, az öröme elillant, és olyan kínok szakadtak rá, amiket egy felnőttnek is nehéz lett volna elviselni.

Mahiru keveset érzett belőle, mert a lány őt csak megfékezni, nem kihasználni akarta. Le kellett csapolnia Mahiru dühét, hogy megszabaduljon tőle, felcserélve azt saját közönyös nyugalmával. Mahiru bele sem kóstolhatott Reichi addigi szenvedéseibe, de emlékezett, milyen volt tavasszal, hasonló fájdalmak elmulasztásáért a karját összevagdosni a fürdőkádban.

Bűntudata támadt, ahogy az autóban Ichiru mellett ült, és a tükröződő ablakban a lány lehajtott fejét látta. Nem tudta fékezni az indulatait, mint már annyiszor, ha egy Reichit ért sérelmet akart megbosszulni, és még azt a kicsi gyereket is gondolkodás nélkül bántotta volna. Megpróbálta jóvátenni, legalább azzal, hogy mielőtt elindultak, elszaladt és megkereste a babáját. Por és vér szennyezte, de Mahiru megtisztogatta, mielőtt szó nélkül, félrenézve a lány térdére rakta, aztán az autót megkerülve visszaállt Ichiru mellé.

Nekik nem volt több dolguk Midoriban. A leszámolás véget ért, a romokat és a holttesteket a hátramaradt maffiózók takarították el. Ők hármasban a többi kimenekített gyerekkel együtt visszatértek a Dokkmaffiába, hogy Chuuya döntsön a további sorsukról.

Mahiru éjfél után érkezett meg az Akutagawa házba. Sötét és csendes volt a birtok, csak a nappaliban hagytak égve neki egy lámpát, hogy hazataláljon. Mahiru halkan vette le a cipőjét és tette le a kabátját. Visszavette elhasznált iskolai egyenruháját, de az mintha egy másik élethez tartozott volna. Mahiru el sem hitte, hogy aznap reggel még iskolában volt, este pedig részt vett a midorii mészárlásban.

Reichi ébren várta őt, Mahiru pedig szó nélkül átölelte, amint a szobában lépett. Szorosan tartotta, Reichi átölelte a derekát, és eltelt egy perc, mire az első, forró könnycseppeket érezte a nyakában.

– Mahiru..? – suttogta. Aggódott, mert régóta nem hallott róla, és az egész estét feszült várakozással töltötte, de fáradtságon kívül először semmit sem látott az arcán. Mahiru a nevét hallva még szorosabban kapaszkodott belé, könnyes arcát Reichi nyakához nyomta.

– Úgy örülök, hogy élsz – suttogta, de rekedtsége miatt Reichi alig értette. – Soha többé nem akarom ezt – szipogta, úgy szorítva Reichit, hogy már fájdalmat okozott.

Mahiru egyszerre gondolt arra, hogy nem akarja Reichit sérülten, összetörve, vagy csak szomorúnak látni, hogy soha többé nem akar úgy dolgozni, mint a maffiózók, mert saját kegyetlensége megijesztette, és azt sem akarja, hogy Reichi veszélynek tegye ki magát köztük, de, mert nem tudott beszélni, szerelmét és ragaszkodását abba a hosszú, könnyáztatta ölelésbe fojtotta.

- & -

Kérlek, olvassátok el az utószót is!