Április volt, és Mahiru, mint mindig, egyedül volt. A ház, amiben élt, hatalmas volt, jól láthatóan nem négy főre szabták, de akkor Mahiru csupán a szüleivel és a birtok szinte láthatatlan személyzetével élt benne. Akár kiabálhatott is volna, senki sem hallja meg őt az otthona egy másik, épp oly elhagyatott szárnyából.

Nappal volt, Mahiru mégis bezárkózott a fürdőszobába, és már negyedórája feküdt a lassan rózsaszínné váló, zsibbasztóan forró vízben. A plafont bámulta, a vízben körülötte lebegő barna hajából néhány hosszabb tincs az arcához tapadt, amikor megmozdította a fejét. Vér szivárgott kitartóan a maga mellé nyújtott bal karjából, a víz nem engedte, hogy elálljon.

Mahiru már könnyebben vette rá magát fürdésre és az alapvető szükségletei ellátására, de egyre jobban utált levetkőzni, mert ha megszabadult a hosszú alkarvédőjétől, mindig a fájdalma nyomait látta. Ha az évek során felgyűlt sebekre nézett, újra kibillent a nehezen megszerzett mentális egyensúlya. Ellepték a gondolatok, amiktől megpróbált megszabadulni, és a lelki fájdalmát újra fizikaival cserélte fel, hogy legalább egy darabig megfeledkezhessen róla.

Mahiru fáradt volt. Azt hitte, jobb lesz, ha szépen megfürdik, megmossa a haját, és tiszta ruhát ölt magára, de amint levetkőzött, az elhatározása elpárolgott. Feküdt, közömbösen tűrte a seb sajgását, és arra gondolt, kár erőlködnie, hogy normálisnak látsszon. Sem az apja, sem az anyja, sem a testvérei nem voltak mellette; nem maradt senki a világon, aki ítélkezhetett volna rajta.

Sehová sem tartó gondolatait a telefonja zavarta meg. Mahiru tekintete megrebbent, a látása kiélesedett, és felült, a kád aljára ejtve a kést, amit magával vitt a hálószobájából.

– Mondd. – Mahiru fogadta a hívást, a mobilt igyekezett eltartani a vizes arcától.

– Engedj be. – A hang ismerős volt, a hallatára Mahiru már ki is szállt a kádból, fél kezében a telefont, másikban a vízből kihúzott papírvágókést tartva.

– Fél perc, oké? – Mahiru bontotta a vonalat és felvett egy köntöst. Mindent, amit addig fogott, a zsebébe tett, és csak menet közben törölte meg a víztől csöpögő haját, ahogy visszament a szobájába.

Mahiru kihúzta a sötétítőt az ablakban, és ahogy sejtette, tényleg ott találta Reichit a keskeny kilépőn, a korlát belső oldalán. A fiú az ablakhoz simult és összehúzott szemmel nézte, hogy ereszti be Mahiru végre a szobába.

Félreállt, amíg belépett, közben lopva végignézte a Reichi sápadt arcán kigyúlt vörös foltokat és a meg-megremegő, összepréselt ajkát.

– Mi történt veled?

– És veled? Vérzel. – Reichi megfogta Mahiru kezét és maga felé fordította. A köntös fehér ujja átnedvesedett, lassan terjedő élénkpiros folt látszott rajta.

Mahiru elhúzta a kezét és gyorsan hátat fordított a barátjának. Elmerült abban, hogy ruhát keressen magának a szekrényben, és felhúzott vállal igyekezett figyelmen kívül hagyni a pillantását.

– Semmiség, ne törődj vele.

Mahiru mérges volt. Először csak beletörődött, hogy ismét nem lesz alkalma elveszni a saját nyomorult gondolataiban és az önpusztításban, de, mert a barátja rajtakapta, szégyent érzett, ami hamar haraggal párosult. Olyan dolgokért is haragudott magára, amikről nyilvánvalóan nem tehetett: már Reichi hangjából is érezte, milyen feldúlt, akkor egy pillantással meg is bizonyosodott róla, és mégis magára terelte a figyelmét egy ostoba vérfolt miatt.

Reichi újra, erősebben préselte össze az ajkát, visszanyelve, amit mondani akart. Mahiru sok ronda dolgot művelt magával, de hiába voltak barátok, neki ebbe nem volt beleszólása. Veszekedni vagy kérlelni értelmetlennek tűnt, és Reichi akármit gondolt, akkor nem tette szóvá, mert az csak vitába torkollt volna.

Dühös és ingerült volt, ám ez csillapodni kezdett, ahogy a szekrény előtt guggoló Mahirut nézte. A vizes tincsek begöndörödtek tarkóján, vízcseppek csorogtak le a nyakán, és tűntek el a köntös gallérja alatt. Olyan kicsinek és törékenynek tűnt, hogy Reichi már bánta, amiért terhelni akarta a saját bajával. Mégis ő volt az egyetlen, akit ennyire feldúltan képes volt elviselni maga mellett, és őszintén kívánatos volt számára a társasága. Mahiru mindig meg tudta nyugtatni őt; elég volt egy órát együtt lenniük, hogy a Reichiben dúló legtöbb indulat elcsendesedjen.

Sosem zaklatta Mahirut a sebei miatt, amiket egyébként is csak ritkán, véletlenül látott. Mahiru általában hosszú, ujjatlan kesztyűt viselt, de akkor, miután felöltözött, csak egy bő, fekete hosszú ujjú volt rajta. Reichi látta a csuklóját borító régi hegeket, amikor Mahiru félretette a köntösét, és egészen az alkarja közepéig felcsúszott a ruhaujja.

Reichi leült Mahiru bevetetlen futonjára és várta, hogy a fiú odamenjen hozzá. Már tényleg nem volt annyira ideges, mint amikor egy heves vita végén eljött otthonról, és megjelent Mahiru ablakában, pedig legfeljebb tíz perc telt el azóta, hogy az apja és ő az utolsó meggondolatlan szavakat vágták egymás fejéhez.

Mahiru szó nélkül leült mellé és a vállára hajtotta a fejét. Reichi vizes hajrá támasztotta az állát, beszívta Mahiru samponjának tisztaságot idéző illatát, és halkan sóhajtott.

– Ne haragudj, hogy megzavartalak fürdés közben.

Mahiru erre megmozdult, Reichi álla lecsúszott a feje búbjáról.

– Ne sajnáld, nem élveztem. – Mahiru megpróbált mosolyogni, hiába tudta, hogy Reichi nem látja. Nem volt olyan nehéz, mint általában: bármilyen rosszkedvű volt, a mosoly természetesen jött, és Reichi első érintése után elsöpörte azt a maradék feszültséget is, ami a rajtakapás miatt támadt benne. – Itt maradsz velem?

– Maradhatok? – Felesleges kérdéseket váltottak, amikre mindketten tudták a választ. Amióta egy hosszú szünet után Mahiru összeszedte magát és felújította a barátságukat, ő és Reichi elválaszthatatlanabbak voltak, mint gyerekkorukban, amikor gyakran játszottak együtt valamelyikük anyja felügyelete alatt.

Akkor már idősek voltak ahhoz, hogy állandóan szemmel tartsák őket, mégis elég óvatosan bántak egymással. Mahiru, aki addigra gondolkodás nélkül simult Reichihez és rejtette az arcát a nyakába, sokáig a legkisebb érintéstől is tartott, mert az előző két nyáron elfelejtette, hogy kell egy másik emberrel viselkedni.

Reichi csak hallomásból tudta összerakni, mi történt vele, és Mahirut erről sosem faggatta. Megvárta, hogy maga beszéljen, de Mahiru nagyon ritkán tett említést az esetről, ami miatt tizenöt évesen fél évre eltűnt előle, és kiiratkozott a középiskolából.

Már nem volt olyan rossz bőrben, mint akkoriban, és Reichi is sokkal jobban nézett ki, mint amikor emlékezete szerint először ültek olyan csendben, összebújva Mahiru hálószobájában. Mahirunak két, Reichinek viszont csak fél év adatott meg, hogy túllépjen a saját traumáján, és látszólag tényleg túl volt rajta. A Mahiruéhoz annyira hasonló, üres tekintetébe ismét élet költözött, és többé nem suttogott olyan kétségbeesett dolgokat, ha magára maradt. Eltökélt és dühös volt, akkor viszont ebből semmi sem látszott: Mahiru a karjába simult, Reichi lazán átkarolta a vállát, és ha nem gondolt arra, hogy egy friss seb van a ruhája alatt, a pillanatot egészen idillinek tartotta.

– Hadd lássalak el – fordult felé, amint Mahiru beleegyezését kapta a maradásra. – Hülye, nem emlékszel, mit kértem tőled régen? Mondd meg, ha valami rossz neked, hogy tudjak segíteni, és engedd meg... Hagyd, hogyha muszáj, akkor bekössem a sebeidet.

Reichi nem szerette ezt a témát. Mindig nagyon meg kellett válogatnia a szavait, hogy ne okozzon már azzal is fájdalmat Mahirunak, de ő addigra megadta magát, és tűrte, hogy Reichi kézen fogva átvigye a fürdőbe, és ott a kád szélére ültetve őt, gyakorlottan ellássa.

Széles, mély vágás volt Mahiru alkarján, ami nem ért főbb ereket: a vér addigra kezdett megalvadni rajta, és száraz pelyhekben pergett le a bőréről, amikor Reichi egy darab vattával megtörölte. A kötés csak a friss sebet fedte el, Reichi az összes régi vágást látta, mielőtt lehúzta és eligazgatta rajta Mahiru ruháját.

Mahiru eközben végig a fürdőszoba távolabbi falát nézte, és kerülte a tekintetét. Az arca és a nyaka kipirult és néha idegesen megrándult az ajka: még meztelenül sem szégyellte volna magát annyira Reichi előtt, mint ott, amikor a sebeit látta.

Reichi felhúzta és visszavitte a hálószobába, utána sokáig csak feküdtek egymás mellett Mahiru futonján. Nem értek egymáshoz, és sokáig nem is néztek egymásra, de Mahiru csak centikre volt Reichitől. Amikor oldalra fordult, forró lélegzete újra a másik nyakát érte, maga mellett heverő keze pedig hozzáért Reichi mellkasához.

Mahiru nem faggatta, és Reichi hálás volt ezért, mert túl volt a kritikus ponton, amikor még beszélni akart az apjáról. Ő és Ryuunosuke hiába hasonlítottak egymásra, jelentős kérdésekben sosem tudtak megegyezni, és akárhányszor került szóba a Dokkmaffia, az Akutagawa család házában mintha még a levegő is megdermedt volna.

Reichi nem szerette ezeket a vitákat, mert minden alkalommal egyre messzebb került miatta az apjától. Ő maffiózó volt, és igyekezett a családját minél távolabb tartani az alvilágtól; kereken elutasította Reichi minden törekvését, hogy felvételt nyerjen a maffiába. Jobb életet akart adni a gyerekeinek a sajátjánál, Reichi azonban biztos volt benne, hogy ő, ellentétben a nővérével, nem érdemes jobbra.

Az akkori megbízása miatt kirobbanó parázs vita azonban elveszítette a jelentőségét számára: már csak dacból nem ment haza, mert nem akart az apja szeme elé kerülni, de valójában sajnálta, hogy veszekedett vele, és nem is emlékezett, miért haragudott meg rá. Mahiru mellett ritkán törte ilyesmin a fejét, a fiú hamar lekötötte minden gondolatát, miután megpillantotta. Vékony csuklója ott volt kettejük között, és Reichi nehezen uralkodott magán, nehogy megérintse.

Mahiru nem utasította el az ilyen érintéseket. Reichi azon kevesek közé tartozott, akiknek a közelségét nemcsak eltűrte, hanem kimondottan kereste, de ő félt, hogy a pillanatnyi, tünékeny békét megzavarná bármilyen kimondott szóval vagy hirtelen mozdulattal. Reichi nem bánta volna, ha elalszik, szívesen pihent volna vele, karját, mint olyan gyakran, lazán átvetve a derekán. Fáradt volt, de Mahiru felcsigázta az idegeit, és nem tudta magát elengedni.

Élesen szívta be a levegőt, amikor Mahiru egészen közel bújt hozzá, és rövid, egyenletes lélegzetvétele a kulcscsontját cirógatta. Jóval alacsonyabb volt Reichinél és akkor még kisebbnek látszott, felhúzott térde a fiú combjához ütközött.

Mahiru lehunyta a szemét, különben egyre csak Reichi nyakát, a mellkasát, a kulcscsontja sötét árnyékát nézte volna. Másképp találta szépnek, mint egy lányt, emiatt a tekintetét is jobban vonzotta, Mahiru mégsem akart sokáig időzni rajta. Kellemetlen szorítást érzett a gyomrában, első jeleként annak, hogyha nem hagyja abba, kéretlen emlékek tódulnak az agyába. Mahiru nem szerette ezt, mégis óhatatlanul összehasonlította Reichit valaki mással, amikor egymás kezét fogták, Reichi átölelte őt, vagy csak, ahogy akkor, egymás mellett feküdtek a szobájában.

Mahiru halkan felnyögött, a zajt Reichi ruhájába fojtotta, amikor a mellkasához nyomta az arcát. Reichi megrezzent, de ahogy Mahiru megszorította a pólóját, csak átkarolta és újra a fejére támasztotta az állát, az enyhe nyomással erősítve Mahiru valósághoz kötő szálait, hogy megnyugtassa.

Mahiru ilyenkor utálta magát, és minél erősebben próbálta megérteni az érzést, annál ellentétesebb és fájdalmasabb részekre szakadt, ami végül a fejét is megfájdította. Igyekezett megfeledkezni minden emlékről, amit Reichi gyengédsége keltett benne. Nem akart arra gondolni, hogy más körülmények között ő ölelne így valakit, ő fogná a derekát, simogatná a hátát, valószínűleg csókot is adna a szájára.

Küzdött ellene, végül sikerült elnyomnia a hűtlenség feltámadó fájdalmát, mielőtt sírva fakadt. Mindaz, ami akkor egy másodperc alatt pergett le a szeme előtt, csak feltételezés volt, Mahiru mégis szentül hitt benne, racionális, jelenbe kapaszkodó énje hiába intette józanságra. Olyasmiért volt bűntudata, amiért kár volt így éreznie: a lány, akiről ilyenkor álmodott, sosem volt mellette, Mahiru egyetlen valódi emléke róla az volt, amikor egy élettel korábban, tanítás után a kezét foghatta.

Emlékezett még a nevére, Fukada Ainának hívták, az arcát viszont nehezen idézte fel, hiába őrzött róla egy képet az egyik könyvében, a hátulján Aina kézírásával. Több nem maradt belőle, minden szépet és jót felülírt az a fél perc, amikor Mahiru utoljára látta.

Sokáig, ha rá gondolt, a lány mosolya és meleg, vidám tekintete helyett csak az egyenruhája cafatjait, fél pár cipőjét, és az Aina testéből maradt véres masszát látta, ezért Mahiru igyekezett kitörölni őt a fejéből. A hangját sem idézhette fel; minden szavát elnyomta az őt elgázoló vonat zakatolása, ami az ő egykori kiáltásait is elnémította.

Két év telt el, mióta meghalt, és Mahiru mind gyakrabban mardosó bűntudatot érzett, hogy az ő élete nem állt meg, amikor a szerelme az elromlott sorompó miatt a közeledő vonat elé lépett. Ha valaki elmesélte volna Mahirunak, mit tett és hogy viselkedett az Aina halálát követő első évben, csodálkozva hallgatta volna, mert az ép esze védelmében mindent mélyre zárt magában, mintha soha meg se történt volna. A sokkra, a hitetlenkedésre vagy a későbbi, elsöprő fájdalomra nem emlékezett, a nyomában fellépő űr hosszú időre minden mást kiszorított a lelkéből. Ainával együtt elvesztett valami kicsi, dédelgetett jót magából, és bűntudata volt, amikor újra érezni kezdte.

A gyász utolsó szakaszában előbb csak ösztönösen, majd tudatosan is keresni kezdte mások társaságát, mert Mahiru tudta, hogyha egyedül marad a gondolataival, újra ártani fog magának. Az Aináról szóló összes feltörő emlékét az anyja szobájából csent papírvágókés vagy egy-egy kétségbeesett, falra mért ütés üldözte el, Mahiru azonban végül mindig a késnél kötött ki, mert zúzódásokkal teli öklét és ujjait nehezen tudta eltitkolni.

Apránként megnyugodott, és folytatta az életét, csak nem pont onnan, ahol tizenöt éves kora tavaszán abbahagyta. Mahiru többé nem ment vissza az iskolába, mert képtelen volt megközelíteni a vasúti kereszteződést, ahol a szerelmét utoljára látta. Nem volt elég közel, nem volt elég gyors, és Aina, mivel zenét hallgatott, a kiabálását sem hallotta. Nem tehetett róla, de képtelen volt még egyszer odamenni, és Mahirut azóta is émelygés kapta el a vonatok hangjától.

Nem választott másik iskolát magának, és egy darabig egyik szülője sem erőltette. Mahiru nem beszélt arról, mi zajlik benne, de nem is volt rá szükség, egy teljes évig az arcára volt írva, mielőtt az apja biztatására újra rendszeresen érintkezett Reichivel és a gondoskodás apránként megváltoztatta.

Mahiru már tudott nevetni, őszintén örülni, néha órákon át felhőtlen jókedve volt, ami olyan hirtelen szakadt meg, mintha elvágták volna. Mahiru szégyellte magát, amiért boldog, bűntudata volt, hogy épp Reichi tette őt boldoggá, amikor a szülei minden igyekezete hiábavaló volt, és úgy érezte, elárulta Ainát, amiért nem hullajt érte könnyeket, de régóta képtelen volt sírni miatta.

Nem akarta Reichit Ainához hasonlítani, mégis egyre gyakrabban kapta azon magát, hogy eltűnődik: vajon milyen lett volna, ha a lány haját simogatja meg olyan természetesen, ahogy Reichi rövid, fekete tincseit szokta, és nem ő nyugtatja Reichi ölében a lábát, ha megfeledkezik magáról, hanem Aina kis, harisnyás lába keresztezi a combját, és ő a derekát foghatja.

Az érzés semmiben sem különbözött, ami összezavarta. Mahiru ugyanolyan jól érezte magát Reichivel, mint az első, beteljesült szerelme rövid napjaiban Ainával, mert vele semmi igazán különlegeset nem tudott csinálni. A viszonya Reichivel még szorosabb is volt, és az intimitása, mert olyan régóta ismerték egymást, fel sem tűnt Mahirunak. Ha nincs az a szorítás a gyomra körül, nem zsibbad el olyan könnyen a karja, és nem hozza zavarba Reichi néha túl hosszan rajta időző, furcsa pillantása, Mahiru ezt akár rövidke élete utolsó percéig is folytatta volna. Reichi azonban nem csak arra késztette, hogy az élete hosszát újragondolja, hanem sürgető várakozást is ébresztett benne.

Ez felért egy csodavárással, mert Mahiru szentül hitte, hogy még kínzással sem tudták volna kiszedni belőle, mit akar Reichitől. Ő sem tudta pontosan megfogalmazni, de nem is törekedett rá, a tompa, de kitartó szégyen meggátolta.

Mahiru nem pótlékot keresett, mert tudta, hogy Ainát senki sem pótolhatja, az első szerelme mégsem volt elég, hogy mindent és mindenki mást örökre kiszorítson a szívéből. Maga is meglepődött, hogy képes és hajlandó szeretni, miután annyiszor kötődött túl hevesen másokhoz. Természetesnek vette, hogy örökké tart majd, így amikor ezek az emberek sorra kiléptek az életéből, Mahiru minden alkalommal beleroppant, és az elhagyatottság egyre inkább elhatalmasodott rajta.

Aina elvesztése volt az egyik utolsó csepp; az az időszak egyébként is veszteségekkel teli volt Mahiru számára. Nyolcéves volt, amikor az első testvére elhagyta a palotát, és utána is egyre fogyatkoztak, ahogy felnőttek, és elkezdték a saját álmaikat valóra váltani. Volt, aki nem ment messze, de volt, aki egészen távol került a családjától, és Mahiru, aki akkor már évek óta nem látta őt, nem is emlékezett pontosan a legidősebb nővére arcára.

Egyedül maradt, senki sem vigyázott rá, senki sem törődött vele. Mahiru tévedett, de mindig úgy érezte, nem kap elég odafigyelést, mert minden idősebb testvérével akadt valami baj, és az anyja állandóan ezeket próbálta helyrehozni.

Ő mindkét szülőjére nagyon hasonlított: az anyjának a haja és szeme színét, és az arcán lévő három anyajegyet köszönhette, az apjának az érdeklődését és a személyisége főbb vonásait, az anyja ritkán tapasztalt lobbanékonyságát leszámítva. Mahiru azonban nem tudta, hogy a benne fiatalon kicsírázó bizonytalanság, lelki instabilitás és depresszió mindkettejük áldatlan ajándéka, mert Osamu és Nina háttere és rossz mentális állapota ismeretlen volt előtte.

Két beteg, depressziós, egészen soha meg nem gyógyult ember harmadik gyereke volt, és az első két remek próbálkozás után szinte törvényszerű volt, hogy Mahiru valamilyen hibát is örököljön. A nővére néha sírva fakadt, a bátyja pedig egészen ijesztő tudott lenni, de mindkettejükből a választott életük hozta ki ezt, ellentétben Mahiruval, akinek az alkati tulajdonságai határozták meg az egész későbbi sorsát.

Szerette volna, hogy a szülei büszkék legyenek rá, ezért ellentétben a bátyjával, aki gyűlölte ezt, örült, hogy mennyire hasonlít Osamura, és emiatt még jobban kötődött hozzá. Nem sejtette, hogy az egyik legerősebb közös pontjuk a depresszió, az önkárosítás, és az alkalmi, tompa szuicid gondolatok, mert otthon zárkózott volt, és minél idősebb lett, annál kevesebb valódi érzést kezdett kimutatni, hogy a családját ne aggassza.

Reichi volt az egyetlen, akinek képes volt megnyílni, miután a hozzá legközelebb álló testvérei elmentek a palotából. Jobban bízott benne, mint magában, mert Reichi általában higgadt volt, és képes arra, hogy őt is magához térítse, mielőtt a kétségbeesés vagy a közöny elhatalmasodott volna rajta. Vele épp annyira biztonságban érezte magát, mint kezdetben Osamuval az Irodában, amikor Aina halála után fél évvel először ment ki a városba.

A találkozásaik mindennapossá váltak, és Mahiru megszokta, hogy szinte minden szabadidejüket együtt töltik, ezért, amikor Reichi nem volt mellette, hiányzott neki a társasága. Szerette a kezét a lapockáján, vagy egy-egy alkalommal a derekán, ahol a gondosan betűrt inge és a nadrágja találkozott.

A tenyere melegét még a ruhán át is érezte, és ez akkor sem volt másképp: tüzet gyújtott a bőre alatt, akárcsak az ő kifújt lélegzetei a másikban.

Reichi, aki a felső-középiskola kezdete óta elszigetelődött a társaitól, nagyon szerette ezeket az érintéseket. Mahiru volt az első, aki nem félt tőle, és a családjára alapozva nem tartotta őt is eredendően kegyetlennek vagy gyilkosnak. Az utóbbit nem tudta lemosni magáról, mert tényleg kénytelen volt egy embert megölni, de a társai már azelőtt is féltek tőle, hogy véletlenül egy életet kioltott volna.

Baleset és kényszerhelyzet volt: az az áldott, aki betört a középiskolájába, és a tanárait fenyegette, Reichit azonnali reakcióra sarkallta. Akkor először használta a képességét, hogy megállítsa a katasztrófát, és a gyorsaságának köszönhetően hamarabb az épület tetején termett, mint ahogy az erőszakos áldott bárkinek árthatott volna. Csak baleset volt, hogy Reichi ütése után az áldott megtántorodott és lezuhant, de ezt az eset szemtanúinak, az iskola majdnem minden diákjának nem lehetett volna megmagyarázni.

Mivel Reichi sosem kérkedett az áldottságával, és a zárkózottságának a családjáról terjedő pletykák még fenyegetőbb színt adtak, a véletlen gyilkosság végleg bűnössé tette az őt eddig csak félénken vagy rosszallóan méregető társai szemében.

Reichi magába roskadt, és miután képes volt feldolgozni, többet nem szívesen emlékezett vissza, mert az újra egy fekete örvénybe sodorta. Megbizonyosodott róla, hogy nincs helye se a normális emberek, se a közönséges áldottak közt, mert nemcsak az apja miatt kell félni tőle; valami eredendően rossz lakozik a szívében, ami miatt képes volt embert ölni. Nem sokkal ezután döntött úgy, hogy csatlakozni akar a Dokkmaffiához, és az örök vitája ekkor robbant ki először az apjával.

Reichi zaklatott volt, ami azóta csendes, dühös eltökéltséggé vált, hogy mindent teljesítsen, amit az akkori maffiafőnök elvárásként támasztott elé. Az otthoni légkör még sokáig feszült volt, így Reichi egyre több időt töltött Mahiruval, és csak az anyjával állt szóba az ilyen eltűnései alatt, hogy ne aggódjon. Azonban, amióta színleg ismét béke honolt az Akutagawa háztartásban, Reichi már nem menedékként kereste Mahiru társaságát.

Reichi bő fél évvel fiatalabb volt nála, viszont többé nem támaszt látott benne: Mahiru kívül is, belül is kisebbnek tűnt nála, és Reichi, ha átölelte és magánál tartotta őt, megnyugodott, mert számított neki a biztonsága. Neki nem jutott eszébe, milyen hasonló ahhoz, mintha a barátnőjét tartaná a karjában, mert az egyetlen lány, aki valaha tetszett Reichinek, a maffiózó apjától tartva elutasította.

Reichi nehezen boldogult a lányokkal, és fel is adta a randizást ezután. Meg-megtetszett neki valaki, de az illető vagy félt tőle, vagy a lelke romlottabbnak bizonyult az övénél; sehol sem volt egy bátor, kedves, talpraesett nő, vagy bárki, akire illett volna Reichi ideálja.

Mahiru más volt, és Reichi, akinek ő volt az első barátja még a gyermekkorából, mindig is szerette. Nem sietett megfejteni ezt az érzést, mert ösztönös és helyénvaló volt, mint levegőt venni, vagy megpróbálni elaludni az éjszaka beálltával. Néha eszébe jutott, hogy megfogja a kezét, vagy belefeledkezett Mahiru finom, kerekded arcának látványába. Ilyenkor nem tudta megállni, hogy meg ne nyomja, meglepett vagy felháborodott hangot kicsalva Mahiruból, de ezeket a kis szúrásokat sosem utasította vissza.

Reichi akkor közelebb húzódott hozzá, Mahiru keze beszorult maguk közé, Reichi mellkasához. Megsimogatta a bordáit, elakasztva Reichi lélegzetét, de nem tett mást, és a pillanat elmúlt, amikor Reichi bármivel válaszolhatott volna.

Nem sokkal később megtört, és még huszonnégy óra sem telt el, amikor egy hasonló, rövid pihenés közben Mahiru a vállára hajtotta a fejét, Reichi pedig anélkül, hogy átgondolta volna, megcsókolta a nyakát. Alig ért hozzá az ajka, de Mahiru bőre ugyanolyan puha volt, mint ahogy az arca tapintása után gondolta, és Reichi később sem tudott megfeledkezni róla, amikor a ház úrnője kihívta őket uzsonnázni.

Mahiru megdermedt, amikor Reichi futó csókját érezte, és örült, hogy rejtve van előle az arca. A lélegzete előbb elakadt, majd kétszer olyan gyorsan kezdte kapkodni a levegőt, de mindezt csendben, nehogy Reichi figyelmét magára vonja.

Egész nap volt valami köztük, aminek az első szikrája kipattant, és megégette a nyakát Reichi csókjában. Mahiru elpirult, lehajtotta a fejét, és csak azért tudott rövidesen újra normális lenni, mert Reichi sem csinált belőle ügyet, mintha a tettét észre sem vette volna.

.

.

.

.

.

Sziasztok! Kezdetét vette a történet. Remélem, az erős kezdés nem vette el a kedveteket (és nem is hozta meg az önkárosításra, mint nekem a hasonló témák írása), a súlyos részek később egyensúlyban lesznek a kedves pillanatokkal. Folytatás jövő hétvégén, addig is köszönöm, hogy elolvastátok ♥ Bármilyen megjegyzést szívesen fogadok ♥